Dexter Armstrong-Shaw

A 33. kísérleti alanyra a reggeli órákban találtam rá. Még nem sikerült kiderítenem, hogyan került az utcára, de az egészségügyi állapotából ítélve hosszabb ideje lehet egyedül. Az első benyomásom róla az, hogy igazi túlélő és a fiatal korához képest meglepően értelmes, bár eddig akármivel is próbálkoztam, nem tudtam szólásra bírni. A nap nagy része azzal telt, hogy olyan állapotba hoztam, amivel tudok dolgozni, és az első tesztek sikeresek voltak.


A 33. kísérleti alany a mai napon végre megszólalt, és az elmúlt időszakban egyre több dolgot sikerült róla kiderítenem. Nem emlékszik arra, hogy honnan jött, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem is keresi senki. A szervezete kitartó, a tény pedig azért meglepő, mert elfojtott mágiát találtam benne. Ezt a jövőben jobban ki fogom elemezni. Vajon tudok belőle obscurust csinálni?


Az alany egyre jobban kezd megnyílni nekem. Megfigyeléseim alapján szereti az idejét egyedül tölteni, távol a többi gyerektől. Amikor csoportos feladatokat adok nekik, hajlamos elvonulni és egyedül megoldani a feladott problémát, amit az átlagnál gyorsabban és ügyesebben old meg. Nem sír, ha fél is, nem mutatja ki, gyakran veszik el a saját gondolataiban. Továbbra is látom rajta azt, hogy nem bízik bennem, de a mérhetetlen tudásvágya miatt elkezdett kérdéseket feltenni nekem.  Szeretné megismerni a körülötte lévő világ működését, ezért mindent megkérdőjelez. A kísérletek nagy részében ellenáll, kitartóan, de fegyelmezéssel kezelhető.


A 33. kísérleti alanyról egyre több információ áll a rendelkezésemre. Gyorsabban fejlődik, mint a többi hasonló korban lévő gyerek, úgy szívja magába a körülötte lévő tudást, mint egy szivacs. Ez még hasznomra válhat. Mindig gondolkozik, mielőtt tenne valamit, és magas elvárásai vannak magával és másokkal szemben is. A 15. teszten vétett egy hibát, és addig nem volt hajlandó visszaadni a lapot, amíg ki nem javította, akármilyen fenyítést is helyeztem kilátásba. Jó hallgatóság, nem szól közbe, amikor beszélek hozzá és jól kezeli a kritikákat, inkább arra fókuszál hogyan váljon hasznosabbá, mint arra, hogy mit gondolok róla. Magáról viszont nem beszél továbbra sem.


A mai napon az alanyon megkezdtem az obscurussá alakítás folyamatát. Jó érzésem van a kezdetekkel kapcsolatban: a 33. kísérleti alany erősebbnek tűnik, mint a korábbi próbálkozásaim, akik gyengének bizonyultak, és idő előtt meghaltak. Az első akadályokat a 33. alany sikeresen vette, gyorsan tanul és kezd alkamazkodni az itteni környezethez.


A 33. kísérleti alany továbbra is életben van, amit pozitív jelnek veszek. Sikeresen visszaszorítottam a mágikus képességeit,  a következő célom az, hogy az alanyom életben maradjon. Az évek alatt rájöttem, hogy egy igazi gyöngyszemet sikerült felszednem az utcáról: elég egyszer elolvasnia valamit ahhoz, hogy megjegyezze, és sokkal ellenállóbb a kísérleteimmel szemben, mint bárki, akivel eddig szerencsém volt. Egyre több hasznát veszem, az elemi kíváncsiságának hála egyre többször engedem, hogy más gyerekek kísérleteinél is jelen legyen és néha segítsen. Meglepően jó a kézügyessége, ezért megfordult a fejemben, hogy kitanítom a boncolás művészetére. Természetesen csak akkor, ha életben marad.


A mai napon az alanyt majdnem elvesztettem. Kíváncsi voltam, hogy mi történik akkor, ha eléri a határait, és volt egy pont, amikor azt hittem, hogy nem sikerül megmentenem. A próbálkozásaim viszont sikerrel zárultak, és most már magabiztosan állíthatom, hogy ő nem fog meghalni, mint a többi gyerek előtte. Teljesen elhatárolódik a kortársaitól, és úgy dolgozik, mint egy gép. Nem igényel érzelmi kötődést. Nem érez szimpátiát a többi társa iránt, ami tökéletes asszisztensé teszi a számomra,és egy veszélyes fegyverré, ha úgy hozná a helyzet.


A 33. alany továbbra is fejlődést mutat. Minden lehetőséget megragad arra, hogy gyarapítsa a tudását, hajlamos éjszakába nyúlóan a számára biztosított könyveket bújni, fáradhatatlanul. Úgy érzem, hogy bármit el tud érni, ha a fejébe vesz valamit, és ez részben segített abban, hogy túlélje a kísérleteimet. Továbbra is szeret egyedül lenni, nincs szüksége a többi gyerek társaságára, de észrevettem, hogy szívesen tanítja a kisebbeket.  Néha túlgondol dolgokat és belebonyolódik a saját magyarázatába, de amint lehetősége adódik rá, akkor kijavítja a hibáit. Nem beszédes, de amikor olyan témák kerülnek szóba, amik érdeklik, akkor sokat és értelmesen tud beszélni. Munkamániás, már ebben a korban is, és őszintén ki szokta mondani a gondolatait, még akkor is, ha azok nem feltétlenül találnak jó fogadtatásra. Sokszor úgy tűnik számomra, mintha egy fantáziavilágban élne, amibe senkit nem enged be, csak pár kiválasztottat. Én nem vagyok a kiválasztottak között, ami némi aggodalomra ad okot. Kezd túlságosan független lenni.  

A tűz akár kellemes is lehetne ezen a hideg, késő esti órán. Máskor a lángok a barátaim, mert melegen tartanak és órákon keresztül képes vagyok a kandalló mellett pihenni, élvezve a hőt, amit biztosítanak, kifejezetten akkor, mikor kint tombol a tél. De a tűz, ma nem a barátom. Mohó lángjaival mindent elpusztít, ami a közelébe kerül, a ház ahol az eddigi életemet éltem pedig menthetetlenül a martalékává válik. Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem ki a forrósságból, ahogy arra sem, hogy hova tűntek a szüleim, az összes emlékem ami arról az estéről megmaradt, az a mérhetetlen pusztítás, amit egy egyszerű láng okozhat, ami rossz irányba indul el. A szüleimre sem emlékszem, mintha az elmém teljes mértékben kizárta volna a felkavaró emlékeket, hogy ne emlékezzek az égő húsnak a szagára, vagy a sikolyokra, ami normális esetben úgy beleivódna az emberbe, hogy soha ne felejtse el. Nem emlékszem az arcukra. Arra sem, hogy vajon szerettek-e, vagy csak egy nyűg voltam a nyakukon. Vajon szerettek volna gyereket? Ha igen, örültek, hogy megszülettem? Vagy ha nem, akkor csak muszájból tartottak meg? Mi okozta a tüzet? Baleset volt? Külső kéz munkája? Vagy ők maguk okozták? Én voltam? Ezekre a kérdésekre sosem találtam meg a választ, az elmém olyan mélyre zárta bennem ezeket az emlékeket, hogy képtelenség volt számomra a felszínre csalogatni azokat.

Nem tudom milyen sokáig állok az udvaron, lesokkolva az események hirtelen fordulatától, bámulva azt, ahogy az az élet, amit élhettem volna porrá ég, de egy idő után mégis eltávolodom a lángoló háztól, ami már azzal fenyeget, hogy teljesen összedől. A további pár óra az emlékeimben újra kiesik: nem tudom hova megyek, ahogy azt sem, hogy mennyi ideig. Amira emlékszem az a hideg, ami az előbbi forróság után már szinte fájó, a hópelyhek érintésére, amik nehézzé tették az előrehaladásomat, és a könnycseppekre, amik egy idő után az arcomra dermedtek.  Egy idő után biztosan találnom kellett valamilyen menedéket, különben halálra fagytam volna, viszont a sors valamiért nem ezt szánta nekem. Nem, a sors valami egészen mást tartogatott a számomra.


Az utóbbi pár hónapban szintén összemosódnak az emlékeim. A túlélő ösztönöm eddig sok mindenen átsegített, de érzem, hogy ez már nem sokáig fog tartani. Feléltem az összes energiámat, és most már elértem arra a pontra, amikor már megmozdulni is hatalmas erőfeszítésbe kerül. A mai nap is tehát teljesen átlagosnak indult, egy csendesebb utcában húztam meg magam, igyekezve távol maradni az emberektől, akik hajlamosak voltak úgy kezelni, mint egy kellemetlen, koszos rongyot, aki iránt habár némelyek szánalmat éreztek, de sokan inkább csak elfordították a fejüket, undorral telve, a legrosszabbakat feltételezve. A legtöbb ember ilyen, és nem lehet bennük bízni. Ezt nagyon hamar meg kellett tanulnom, mióta egyedül vagyok. Már-már kezdtem beletörődni abba, hogy engem itt, ebben az utcában fog megtalálni az a förtelem, ami a szüleimmel is végzett: az egyetlen vigasztaló gondolat csak az volt, hogy így talán végre vége lesz a szenvedésnek.

Borongós gondolataimat, egy mély, elsőre egy kissé hátborzongatónak ható hang töri meg.
-Szia. Minden rendben? Tudok valamiben segíteni? - Kérdezi, de nem bízok benne, ezért csak még jobban összehúzom magam és nem válaszolok a kérdésére.
-Tudsz beszélni? - Erre önkéntelenül is szemrehányó pillantást vetek felé, de továbbra is makacsul hallgatok. Halk nevetés hallatszik a férfi irányából, majd mielőtt még tiltakozhatnék erős karok segítenek felállni.
-Feltételezem igen. Gyere, adok neked enni. - Ajánlja fel. Gyanakvóan méregetem és próbálok távol maradni tőle, de már napok óta nem jutottam egyetlen falat ételhez sem, és a lelkem mélyén tudom, hogy ha akarna, akkor nagyon egyszerűen foghatná magát és magával vihetne. Nekem pedig már ezen a ponton úgyis mindegy. Továbbra is bizalmatlanul követni kezdem végül, kissé reménytelenül, mintha arra számíthatnék, hogy akárhova is vezet a férfi, az is a végemet fogja jelenteni.


A teremben olyan fehérség uralkodik, ami elsőre bántja az ember szemét, de pár hónap után már annyira hozzászokik, hogy minden más tűnik furcsának. Nem tudom követni az idő múlását, az egyetlen dolog, ami ebben a segítségemre van, azok az étkezések, amiket mindig egy csengő jelez. De nincsenek órák, ahogy ablakok sem, amik jeleznék az idő múlását. Csak a fehérség és a fények, a fények is csak akkor alszanak ki, hogy helyet adjanak a vaksötétségnek, amikor takarodó van. Az első napokban ez sokkoló volt. A szemem nehezen szokta meg a fehérséget, és az első éjszaka eljövetele olyan volt, mintha hirtelen megvakultam volna. Nem ajánlatos ilyenkor a folyosókon kóborolni, mert hallottam olyan történeteket a többiektől, hogy volt, aki soha nem tért vissza reggel. Ahogy sokan nem térnek vissza akkor sem, mikor a doktor elviszi őket, váratlanul. Bárki lehet a következő célpontja, és soha nem tudhatjuk, hogy mi történik azután, ha valaki eltűnik az egyébként zárt ajtó mögött.

Az egyetlen dolog, ami segít lekötni a figyelmemet, az az, hogy tanulhatok. Nem szeretem a többi gyereket, mert általában sírnak, vagy túl sokat beszélnek, vagy ötezerszer is megpróbálnak kimenni az ajtón, mikor pontosan tudják, hogy zárva van. Nem tudom mi van az ajtó mögött, és sokakkal ellentétben nem is szeretném kideríteni. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik kimentek, nem azért nem tértek vissza, mert kiszabadulhattak innen. Ezért igyekszem a legjobban alkalmazkodni a kialakult helyzethez, és nem okozni semmilyen problémát, és kimaradni a bajból. Ezért nem meglepő, hogy amikor a doktor belép azon az ajtón, szinte meg sem rezzennek, és habár túlságosan is jól érzékelem a jelenlétét, eszembe se jut felnézni az éppen olvasott könyvből. Akkor sem, amikor meghallom az éppen “szerencsés” kiválasztott halk sírását, akármennyire is erős erre a késztetés. Csak akkor fújom ki egy kicsit a levegőt, amit önkéntelenül is benn tartottam eddig, amikor végre becsukódik az az átkozott ajtó.


Éreztem, hogy nem sokáig fogom tudni elkerülni az elkerülhetetlent. Ezúttal én lettem a kiválasztott, aki átlépte a zárva tartott ajtó küszöbét. A megérzéseim pedig jónak bizonyultak, olyan érzés, mintha csak a pokol kapuján mentem volna keresztül. Igyekszem elrejteni a férfi elől a félelmemet, de a remegő kezeim elárulnak, ezért gyorsan zsebredugom, reménykedve abban, hogy ez az apróság elkerülte a doktor figyelmét. Ahogy haladunk előre a viszonylag rosszul megvilágított folyosók labirintusán, gyakran elfojtott sírás, és kiabálás üti meg a fülemet, de túlságosan rettegek, hogy rákérdezzek a forrásukra. Ahhoz is félek, hogy egyáltalán megpróbáljak elmenekülni: a lelkem mélyén tudom, hogy esélyem sem lenne kikeveredni az ismeretlen labirintusból, a doktornál pedig varázspálca van, amivel bármelyik pillanatban megátkozhat, ahogy arra volt már példa korábban más gyerekeknél.

Igyekszem megjegyezni az összes fordulót, amit vettünk eddig, de tartok attól, hogy feleslegesen teszem, mert mintha láttam volna az egyik falat elmozdulni, ezért amikor az egyik ajtóhoz érünk, addigra már teljesen lemondtam arról, hogy megjegyezzem az ide felé vezető utat.
-Csak utánad. - Nyitja ki nekem az ajtót a doktor, és habár minden porcikám tiltakozik a dolog ellen, de végül erőt veszek magamon és belépek a szobába. Amik pedig egyből feltűnnek nekem azok a könyvek. A szobában a falak színét sem lehet látni, mert minden szabad felületnél könyves szekrények állnak. Mindegyik szekrénynek annyi polca van, hogy annyi könyv férhessen el rajtuk, amennyi csak lehetséges. Némelyik polc tele van keményfedeles kötetekkel: főleg tudományos témában, de vannak olyanok is, amilyen semmilyen írás nem található. Vannak olyan polcok, ahol két sor könyv is helyet foglal, de ez még mindig nem az összes, mert könyvek vannak az asztalokon, a kanapékon, sőt jó pár darab van felhalmozva a padlón is.  Teljes csodálattal szemlélem az elém táruló látványt, és teljesen megfeledkezem arról, hogy pár pillanattal ezelőtt még az életemet féltettem. Csak akkor térek vissza a valóságba, mikor a mellettem álló férfi halkan nevetni kezd, és a hideg valóság egyből visszatér.
-Látom, tetszik a gyűjteményem. Észrevettem, hogy a többi könyvet már kiolvastad, ezért arra gondoltam, hogy mától ide szabad bejárásod lehet. - Gyanakodva nézek fel rá, szinte süt rólam, hogy egy pillanatig sem bízok benne.
- Mit kell csinálnom cserébe? - Kérdezem  végül halkan, mire újra nevetést kapok válaszul, amitől kiráz a hideg.
-Ó, semmi különöset. Csak azt kell tanulnod és tenned, amit mondok. Ennyire egyszerű. - Mondja jóvális mosollyal, de én továbbra is képtelen vagyok bízni benne, viszont a könyvek, azok valóban csábítóak. Azt pedig erősen kétlem, hogy lenne bármilyen választásom a döntést illetően, ezért végül csak bólintok.




-Crucio. - Mondja ki újra a szót, már-már szinte unottan, én pedig megint érzem azt a mérhetetlen fájdalmat, és habár csak pár pillanatig tartja fenn az átkot, de ez is elég ahhoz, hogy megint ordítsak, és hiába hagyja abba, az összes izmom és csontom sajog utána.
-Megmondtam, hogy nem varázsolhatsz. Hányszor kell ezt még el ismételnem? - Kérdezi már-már szinte kedvesen, ha nem ismerném, azt hihetném, hogy még aggódik is, de amióta az első spontán varázslatom megtörtént, a kínzások nem akarnak véget érni. Ahogy a tesztek sem, amik folyamatosan olyan helyzetekbe tesznek, amitől a varázserőm irányíthatatlanul is előtör belőlem. Mint most is.
-Menj vissza a vízbe. - Utasít, de még mindig az átok hatása alatt vagyok és akármennyire is van meg bennem az akarat, hogy engedelmeskedjek, az izmaim nem akarnak együttműködni. Viszont nincs menekvés, a doktor látva azt, hogy nem mozdulok, helyette belebegtet a vízzel teli üvegfalú medencébe és újra rám csukja a tetőt, hogy ne tudjak levegőhöz jutni. A víz megint hamar bekerül a tüdőmbe, én újra fulladozni kezdek, a halál közeli élmény hatására pedig a varázserőm megint segít abban, hogy kikerüljek a vízből.
-Crucio - És a körforgás kezdődik elölről.




-Na… nagyon… nagyon fáj… - Sír a mellettem lévő ágyban az egyik lány. Szeretnék nem foglalkozni vele, tényleg szeretnék, de a keserves hangja egyre jobban kitölti a gondolataimat, és az sem segít abban, hogy ne figyeljek rá, hogy a levegőt betölti a vére illata. Már percek óta próbálok nem foglalkozni vele, mert bőven megvan a magam baja, de végül hangosan sóhajtok, és habár minden tagom fáj, mégis felkelek és odamegyek hozzá. Már szinte meg sem lepődöm, mikor azt látom, hogy szerencsétlen lánynak nincsenek  lábai, sajnos nem ez az első alkalom, hogy a doktor valami mérget próbál kikísérletezni, aminek hála, most ennek a lánynak lettek levágva az alsó végtagjai. Általában a férfi ezután alapos megfigyelés alatt tartja a tesztalanyait, de valamiért ezúttal már jó ideje felénk sem nézett: valószínűleg más, sürgősebb dolga akadt, ezért a lánynak a kötései teljesen átáztak.
- A fájdalmon nem tudok segíteni. - Mondom neki halkan, miközben némi gondolkodás után óvatosan elkezdem leszedni róla a véres kötést. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit csinálok, párszor láttam, amikor a Doktor kötést cserélt, és a kíváncsi természetemnek köszönhetően eszembe se jutott, hogy elforduljak, de az, hogy láttam, és hogy meg is csináljam, az két különböző dolog. Viszont ha szeretnék egy kicsit is aludni, akkor ennyi a minimum, amit megtehetek ezért a szerencsétlenért.

- Próbálom minél kevésbé fájdalmasan csinálni, de nem ígérek semmit, mert még sosem cseréltem kötést. - Magyarázom neki, mintha ezzel ugyan meg tudnám nyugtatni, de meglepő módon a lány csak bólint és mintha a sírása is kicsit enyhébb lenne, pedig az biztos, hogy szörnyen fájhat neki, ahogy a friss sebénél matatok. A kötés ráadásul egészen beleragadt a vágásba, hála annak, hogy már egy ideje nem lett lecserélve, ezért jó pár percet eltöltök azzal, hogy sikerüljön teljesen leszedni róla, de szerencsére végül sikerül. Tudom, hogy a Doktor mindig tart tiszta kötést a az éjjeli szekrény fiókjában, és nem is tévedek: amint kihúzom a fiókot minden szükséges kelléket megtalálok ahhoz, hogy újra kötözzem a lány sebeit. Amennyire óvatosan csak lehet megtisztítom a seb környékét, majd ugyanilyen elővigyázatosan a korábban látott technikával újrakötöm. Nem mondom, hogy ez életem legjobb munkája, de jelen pillanatban ez is megteszi.
- Jobb egy kicsit? - Kérdezem halkan a kislánytól, mire ő csak nemlegesen megrázza a fejét. Újra sóhajtok és habár nagyon szeretnék visszamenni az ágyamba és aludni végre, mégis úgy döntök, hogy mellette maradok, még akkor is, ha ennél többet már nem tudok tenni érte.




-Így tartsd a szikét. - Mutatja a Doktor, majd mindenféle erőltetés nélkül vágja fel az élettelen húst a boncoló asztalon. Sápadtan figyelem a mozdulatait, próbálva kizárni az elmémből azt, hogy az itt fekvő gyerek nem olyan régen még nagyon is élt, az egyetlen dolog ami ebben segít az az, hogy tanulni akarok.
-Most csináld te. - Adja a kezembe a kis, precíz eszközt, és erős késztetést érzek rá, hogy a halott gyerek helyett inkább a Doktorba vágjam a szikét, de hamar elvetem az ötletet, miután végig gondolom magamban azt, hogy utána mi minden történne. Helyette csak egy pillanatra becsukom a szemem, és egy alig hallható sóhaj után megemberelem magam, és leutánzom az előbb látott mozdulatot.
-Jó. - Bólint a férfi elégedetten, és habár kavarog a gyomromban a reggeli, önkéntelenül is érzem a büszkeséget, hogy legalább valamit sikerült jól csinálnom.



Az ember egy idő után mindent képes megszokni. Még azt is, amit az elején undorítónak talált, és azt mondta rá, hogy soha nem lesz képes ilyet tenni. Most már nekem sem okoz problémát az, ha akkor kell belevágnom valakibe, ha még él, ahogy képes vagyok kizárni a körülöttem lévő gyerekek sírását és fájdalmas sikítását is. Én is voltam az ő helyükben. Átéltem a fájdalmukat, és a lelkem mélyén mindegyiküket meggyászoltam, amikor túl gyengének bizonyultak és nem élték túl a kísérleteket. Viszont kénytelen voltam megerősíteni magam, és mélyre temetni ezeket az érzéseket, ha nem akartam beleőrülni a körülöttem lévők fájdalmába. Megvolt a saját fájdalmam, a saját tesztjeim, a saját tűréshatárom és a saját halálközeli élményem. Akkor most mégis miért érzem a késztetést arra, hogy bármilyen áron kiszabadítsam innen őt? Hiszen tudom, hogy innen nincs menekvés. Tudom, hogy valószínűleg ő is egyike lesz azoknak, akik a boncolóasztalon végzi majd a kezeim között. Miben más ő, mint a többi ártatlan gyerek? A válasz az, hogy semmiben, de valamiért mégsem tudom kiverni a fejemből. Vajon azért, mert a többiekkel ellentétben ő még nem fél tőlem? Amiért képes bizalommal fordulni felém?

Éjszakánként önkéntelenül is terveket szövögetek arra, hogy hogyan tudnám megszöktetni innen. Az évek alatt sikerült némi önállóságot szereznem magamnak, ahogy azt is sikerült kifigyelnem, hogy a földalatti labirintus hogyan működik, főleg hogy a Doktor egyre jobban kezd bízni bennem, néha most már teljesen egyedül is hagy a kísérleti alanyaival. Szinte az összes lehetőséget végigvettem már: az összes lehetőséget, ami rosszul végződhet és azt az elenyésző pár darabot is, ami jól és hamar be kellett látnom, hogy az esély arra, hogy sikerüljön, amit olyan nagyon elterveztem, szinte egyenlő a nullával. Én mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom a lehetetlen és el fogok innen szökni, ráadásul nem egyedül.

Minden jól kezdődött. Mindenre gondoltam. Minden pontosan meg volt tervezve. Kézen fogtam őt és nekiindultunk a labirintusnak, most pedig itt állunk a felszínre vezető ajtó előtt. Érzem a hideg, téli levegő csípős illatát, ami beszökik pár hópehely kíséretében, mikor résnyire kinyitom az ajtót, majd amint kilépek a kis kezet szorongatva, még jobban rám szakad a hideg. Kell pár pillanat, hogy össze tudjam szedni magam, mert a kinti világ hirtelen szakad rám: évek óta nem voltam már szabad levegőn, és számomra még az ég is felejthetetlen látványnak tűnik, ami most sötéten, hófelhőkkel és csillagokkal tarkítva magasodik fölénk. De nincs idő ilyesmin elmélkedni, mert haladnunk kell. Megszorítom a kisfiú kezét, mintegy bíztatásként, majd pedig gyors léptekkel belevetem magunkat az előttünk elterülő erdőbe, bízva abban, hogy még egy darabig a Doktor nem fogja észrevenni az eltűnésünket.




Az élet sosem úgy alakul, ahogy az ember eltervezi. Mindig újabb és újabb akadályokat gördít elénk, tesztelve, hogy mennyi csapást és problémát tud még elviselni, és olyan érzés, mintha velem játszaná a legkegyetlenebb játékot. Ha hinnék a karmában, azt hihetném, hogy mindezt azért kapom, mert segítő kezet nyújtottam a Doktornak és mert felnéztem rá, amiért olyan nagy tudással rendelkezik, de azt, hogy az egyetlen reménysugaramat, aki miatt érdemesnek éreztem volna azt, hogy megváltozzak és jobb ember legyek, még azt is elveszi, az már nekem is sok. Nem tudom, milyen hosszú ideig szorítom magamhoz a kis testét, ami mostanra már teljesen kihűlt, de egyszerűen képtelen vagyok őt elengedni.

Szinte fel sem fogom, amikor pár ismeretlen varázsló hoppanál a kis sikátorba, csak akkor figyelek fel rájuk, mikor pálcát fognak rám. Valami bennem mozgolódni kezd, azzal fenyegetve, hogy kitör belőlem, mintha egy óriási kéz ragadna meg, hogy ketté törjön, de ez az erő csak akkor szabadul ki végül, mikor megpróbálják kivenni a kezemből őt. Ilyen már nagyon régen történt velem, még az egésznek az elején, mikor még nem tudtam hogyan tudom megfékezni a bennem rejtőző feketeséget, de ez alkalommal teljesen átveszi az irányítást felettem. Az utolsó emlék ami megmarad bennem az az, hogy már nem érzem a kisfiú kezét a kezemben.



Csendben ülök a kényelmetlen széken, az ablakra meredve, de igazából nem nagyon figyelem azt, hogy mi történik kint. A figyelmem nagyon is a szobában van, és minden idegszálammal a körülöttem zajló beszélgetést hallgatom.
-Azóta se nagyon sikerült szólásra bírnunk, de úgy néz ki az életjelei jók a kirohanása után. Ilyesmivel még sosem találkoztam. Szoros megfigyelés alatt kell tartanunk, ha nem szeretnénk, ha a múltkori eset megtörténne. Ezért gondoltunk önre. Hálásak vagyunk, hogy eljött. - A másik személy, aki bejött az ajtón végre megszólal, a kellemes női hang szinte betölti az egész szobát, amikor az auror kérdéseire válaszol, majd végül meglepően kedvesen szól hozzám.
-Szia. Én Letha vagyok. - Most először vagyok hajlandó elnézni az ablakról és ráemelni a szemeimet a fiatal nőre.
-Hogy hívnak? - Kérdezi továbbra is meglepően kedvesen, ami az utóbbi napokban szinte zene füleimnek.
- 33. kísérleti alany. - Válaszolok most először bárkinek is a kérdésére.
-Ezt kicsit hosszú lenne kimondani.  Mit szólnál, ha adnánk neked egy másikat? - Kérdezi, még ha meg is lepődött a válaszomon nem mutatja. Elgondolkodva és kissé gyanakodva figyelem a Letha néven bemutatkozott nőt. Vajon milyen szándékai lehetnek velem?
- Esetleg… lehet róla szó. - Mondom végül hosszabb csend után, mire ő elmosolyodik, és valami önkéntelenül is megmoccan bennem. A remény?




- Ez micsoda? - Kérdezem halkan, még kicsit kényelmetlenül a teljesen új környezetben és házban.
- Karácsonyfa. - Kapom meg a választ, de én értetlenül ráncolom a szemöldököm, mert még sosem találkoztam ezzel a szóval.
- Ez valamiféle dekoráció? - Kérdezem miután felülkerekedett bennem a kíváncsiság.
- Ó, kedvesem… - Sóhajt Letha kicsit szomorúan, és önkéntelenül is nyúlna felém, hogy megsimítsa a karomat, de amikor látja, hogy elhúzódok egyből befejezi a mozdulatot.
-Gyere, ülj le, csinálok egy forró csokit és mesélek neked a karácsonyról. - Ajánlja fel, mire még mindig kicsit bizalmatlanul, de beljebb lépek és leülök a kanapéra, ami felé mutat. Nem tudtam még megszokni, hogy most már Dexterként ismer mindenki, ahogy azt sem, hogy Letha minden egyes alkalommal kedvesen szól hozzám, még akkor is, ha nem feltétlenül érdemelném meg. Olyan érzés, mintha egy alternatív univerzumba kerültem volna, ahol mindenki kedves, megértő, és még a fehér köpenyes emberek sem félelmetesek, mert egyikőjük sem akar megkínozni egy-egy teszt után. Mikor fog kiderülni, hogy az egész meg van rendezve?




- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Kérdezem kicsit aggodalmasan Lethától a Roxfort Expresszt figyelve, meg azt a rengeteg diákot, akik vidáman beszélgetnek a barátaikkal, vagy a szüleikkel. Nico már el is tűnt mellőlünk, hogy csatlakozzon a barátaihoz, én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy az egész ötlet halva született. Még pálcám sincs az isten szerelmére!
-Persze, minden rendben lesz. - Próbál megnyugtatni, de valószínűleg látja az arcomon hogy nem igazán van hatása.
-Dexter. Tudom, hogy minden rendben lesz. - Fogja meg a vállaimat és néz a szemeibe. Mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy tőle nem húzódom el.
-Legyen igazad. - Mondom sóhajtva, majd mielőtt meggondolhatnám magam, hirtelen egy pillanatra átölelem, majd fogom a bőröndömet és megindulok a vonat felé, felvértezve magam az elkövetkezendő időszakra.

A korosztályomhoz képest egészen magas vagyok, 178 centi, ez különösen feltűnő a tizennégy évesek körében, ezért általában akkor is felfigyelnek rám a többiek, ha nem akarom. Az alkatom is teljesen átlagosnak számít, nem vagyok se túl izmos, se túl sovány, régebben sokkal vékonyabb voltam, most már végre kezdek újra egészségesen kinézni. Barna, kicsit göndör hajam van, a szemeim pedig a kék sötétebb árnyalatában mozognak. Én személy szerint úgy gondolom, hogy semmi különleges nincs bennem, és igyekszem is minél jobban beolvadni a környezetembe, ami már csak azért is nehéz, mert én vagyok a fura gyerek, akinek még pálcája sincs.

Általában sötét ruhadarabokat hordok, de igazából teljesen mindegy, hogy mit veszek fel, már azért is hálás vagyok, hogy egyáltalán vannak ruháim. Mindegy, hogy mit kapok, én azt szívesen felveszem és hordom, ha már Letha vette a fáradtságot és megvette nekem. Nincs kifejezett stílusom, de sokszor még kényelmetlen számomra olyan ruhadarabokat hordani, amiket nem igazán szoktam meg. Az egyenruha például ilyen, a nyakkendővel nem tudok kibékülni, olyan érzés, mintha fojtogatna, viszont ennek ellenére mindig felveszem, hogy hű legyek az iskolai szabályokhoz. Nagyon ritkán mosolygok, és ha mosolygok is az általában nem ér el a szemeimig.