a zene az kell - Zefi x Ian

Néha puszta szívjóságból felajánlom, hogy megtanítok valakit zongorázni. Azt sosem vállalom, hogy énekelni tanítok valamit, mert jóhanggal születni kell és nem tudom elmagyarázni, hogy mit hogyan csinálok amikor énekel. Az csak jön ösztönösen, aztán hallom ha valami nem jó, szóval így viszonylag könnyen tudom magam korrigálni is. De hangszeren játszani egészen más tészta, ezért is mondtam igent, mikor Zefi megkeresett, hogy szeretne megtanulni zongorázni. Ez végülis egy szuper cél, és én szeretek segíteni másoknak. Akkor meg végképp, ha zenéről van szó, mert vallom, hogy a zene mindenkit elér és megszólít, és ha élni tud és akar vele, akkor az egy csoda lehet.
Harminc perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem abba a terembe, ahol a zenekarral és a kórussal szoktunk próbálni. Legalább előtte én is gyakorlom egy kicsit, mert mostanában elég sokat tanultam, és nem is igazán maradt időm gyakorolni, amit ideje lenne bepótolni. Mertez bizony nem olyan mint a biciklizés, hogyha az ember megtanulja sosem felejti el. Persze, ezt nem úgy kell érteni, hogyha egy hét kimarad, akkor utána újból kell kezdeni az egészet, de azért ha hosszú hónapok maradnak ki na az már mind az éneklésben mind a zongorázásban meglátszódhat. Vagyis inkább kihallatszódhat.
Leülök a hangszer elé, és finoman végigsimítom a billentyűket, mielőtt leütném az első akkordot. Ujjgyakorlatként játszom néhány akkordot, mielőtt énekelni is kezdenék mellé. Valami egyszerű négy akkordos mugli slágert játszom, még a címét sem tudom igazából. A szövegből is csak részletek vannak meg, a többi része igazából full kamu. Mintha nem tudnék angolul, de mégis megpróbálnék ezen a nyelven énekelni. Nagyon vicces.

Már akkor meghallom, hogy valaki nevet odakint, mikor ő még azt sem tudja, hogy én vagyok bent. Na jó, ez talán erős költői túlzás, de tény és való, hogy még a zenén és a falakon át is hallom, ahogy rajtam szórakozik. Ezért mondjuk nem tudom megróni, mert tényleg elég ciki, hogy nem tudom a dalszöveget és mégis ezt akarom elénekelni.
Ahogy sejtettem alig néhány másodperc után belép a nevetéstől pukkadozó Zefina, és nem bírja abbahagyni a nevetést, még akkor sem, mikor megpróbálja elmagyarázni, hogy akkor hogy is van pontosan az a rész, amit nem tudtam.
- Úgy látom neked se megy jobban – nyújtom ki rá a nyelven kisfiúsan, majd elnevetem magam végre én is. Jó, valóigaz, ezt nehezen lehet megállni enélkül. Néha akkora baromságokat vagyok képes csinálni, hogy kész csoda, hogy még életben vagyok. Mármint oké, azért életveszélybe nem szoktam magam sodorni, de tőlem amúgy az is kitelne. Én egy ilyen… életérzés vagyok, asszem’.
- Jól van, jól van, megértelek – nyugtatom meg mosolyogva, majd odébb csúszok a zongoraszéken, és megütögetem magam mellett a piros plüssanyagot, hogy leülhessen. Ha már itt van, talán épp időben, akkor szerintem nincs értelme annak, hogy húzzuk az időt, hanem vágjunk is bele egyből a közepébe. Az idő pénz, az meg mindig jó.
- Tanultál valaha zenélni? Nem feltétlenül zongorázni, hanem bármilyen hangszeren. – Adja magát a kérdés, hiszen nem mindegy, hogy milyen mértékben lesz szükséges, hogy a zeneelméletet is elmagyarázzam neki. Mert anélkül nincsen semmi. Nyilván nem fogkok konzervatóriumi mélységekbe merülni, de azért szükséges hogy legalább kottát olvasni tudjon, mert az nagyjából úgy tényleg az alapja az egésznek.