Zakatoló szívvel, az apám karjába kapaszkodva lépkedtem lefelé a udvar felé vezető lépcsőn. A tél csípős faggyal közeledett, akaratlanul is megborzongtam egy-egy széllökés hatására. Valójában egyáltalán nem értettem, hogy miért ragaszkodott mindenki ehhez a találkozóhoz. Nagypapa váltig állította, hogy ez a Wilkes nagyszülők ötlete volt, így szeretnék tiszteletüket tenni az unokájuk balesetet szenvedett menyasszonynál, biztosítani őt, a támogatásukról és mielőbbi gyógyulást kívánni. Különös, már-már kedves ötletnek is tűnhetett ez a látogatás, mégsem tudtam ekképpen gondolni rá. Nem csak azért, mert szinte biztos voltam benne, hogy Thomas Shafiq keze nyomat is magán viselte ez a délutáni találka, hanem azért sem, mert rettegtem tőle. A találkozástól.
Nyilvánvalóan tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, előbb utóbb meg kell jelennem a nagyérdemű előtt, mint Alyson. Ha hihettem a szobalányok el-elkapott suttogásainak bált készültek rendezni, így pedig már-már hálásnak kellene lennem, hogy nem a mély vízbe dobnak, hanem csak a gyerek úsztatóba. Noha ez sem tűnt sokkal könnyebbnek, az olvasott levelek alapján Edsel Nott és az ikertestvérem nem kedvelték egymást, közös témájuk sem akadt. Levélváltásaik is döcögősek voltak, meg-meg akadtak, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy sokszor csak a családok nyomására írtak ismét egymásnak. Ez viszont, bár csúnya ilyet mondani, ha előnyt nem is, de mindenképpen könnyebbséget jelentett számomra. Nem ismertem ugyan a testvéremet, mégis az emlékeim és a róla meséltek alapján pontosan olyan nő volt, akit megvetettem volna. Felszínes és hivalkodó, ellenben könnyű eljátszani…
talán. Nem sokat tudtam a divatról és a híresebb tervezőkről, főleg nem a varázsvilág viszonylatában, mégis úgy éreztem,
talán a meglévő ismereteimmel átverhetek egy férfit.
Talán elég lehet ahhoz.
A három vendég sziluettjét már messziről kiszúrtam. Első ránézésre egy normális család benyomását keltették, noha mi sem nézhettünk ki másképpen. Egy lány az édesapjába karolva, amint az anyja és a nagyapja kíséri őket. A maga múlt századi módján még idilli képnek is tetszett. Kár, hogy messze állt a valóságtól.
- Remélem, tudod, hogy hogyan kell viselkedned - súgta halkan a szülőanyám nem sokkal azelőtt, hogy a vendégeink elé értünk volna. Válaszra már nem maradt időm, így csak egy lágy, nyilvánvalóan megjátszott mosollyal és egy apró bólintással reagáltam.
A szót, természetesen, a nagyapám vette magához, majd a szüleim. Olyan bájosan csevegtek egymással, mintha Edsel meg én ott se lettünk volna, noha ez nem okozott gondot. Állni és hallgatni jól tudtam, ez az áldott állapot azonban nem tartott - tarthatott sokáig -, ugyanis egyszeriben minden szem rám szegeződött. Üdvözölni kellett a vendégeket, akik csak miattam érkeztek.
Hát persze, nekem meg tollas a hátam!- Mr és Mrs Wilkes, igazán nagy öröm, hogy a történtek után itt üdvözölhetem önöket. Kérem ne aggódjanak miattam, az… - akadtam meg egy pillanatra, kerestem a
megfelelő kifejezést
- a medimágusok azt mondták, hogy már csak apróbb jelei lehetnek a balesetnek, de hamarosan ezek is elmúlnak. Önöknek hogy szolgál az egészségük? - érdeklődtem udvariasan, ezt kívánta meg az illem, valójában nem ismertem ezeket az embereket, nem érdekelt, hogy miként vannak. Azt akartam, hogy menjenek el. Ez sajnos nem volt ilyen egyszerű.
- És Edsel, persze - fordultam a mellettük álló fiú felé. Halványan emlékeztem rá, még gyerekkorunkból.
- Külön öröm, hogy te is elkísérted a kedves nagyszüleidet. Régen volt, hogy utoljára találkoztunk. Mennyi ideje is? - érdeklődtem az arcomról levakarhatatlan, szerintem végtelenül irritáló, mosollyal, amelyre azt mondták a legjobban hasonlított Alysonéra.
