Fogalmazhatnánk úgy is, hogy 16 évesnek lenni király dolog. Már majdnem nagykorú és már senki nem kezeli gyerekként az embert. Majdnem azt tesz, amit akar, fiatal, kiéli magát, sportol, szerelmes lesz, hülyeségeket csinál. Ugye? Legalábbis nekem ezt mondták egyszer és én azt hiszem, így is élek. Kiélem magam, azt, hogy fiatal vagyok, hogy hülyeségeket csinálok. Mint amikor a srácokkal lerészegedtünk azon a hideg szombati éjszakán. Egy sör, két sör, sok sör lecsúszott, kanbuli volt, nem lehet visszautasítani, ha valaki meghív még egy kör piára. Baromi hangosan nevettünk, sokszor a semmin, de az nagyon vicces volt. Borzasztóan részegek voltunk mi öten es ott, ahol ennyi részeg fiatal van, ott megsokszorozódnak a hülye ötletek, pláne, ha fiúkról van szó. Így kerültünk be egy mugli tetoválószalonba. Tetkót nem akartam csináltatni, nem volt rá se engedélyem anyáméktól, se pénzem. A srácokkal jó ötletnek tartottuk, hogy dobjuk össze a pénzünket és lyukasszuk ki közösen a fülünket. Mikor mindenkinek kész lett, kimentünk telefonálni, anyámat hajnal háromkor hívtam fel azzal, hogy kiszúrattam a fülemet. Anya nem ellenezte, annyit mondott, hogy „jól van fiam, nem baj, biztosan jól áll neked”. Igaza volt, elég menőn nézett ki. A bibi a sztorival csak az volt, hogy én erre az éjszakára nem emlékeztem, túl sokat ittunk. A fülem sem fájt másnap sem, szóval totál elfeledkeztem róla, hogy ez történt. Hétfő, harmadik óra lévén gyógynövenytanom volt apával. Reménykedtem benne, hogy apa ma békén hagy, semmi kedvem nem volt ehhez az órához. Látványosan szenvedtem és alig vártam, hogy kicsöngessenek. Az óra vége előtt öt perccel már bepakoltam a táskámba, indulásra készen álltam. Fohászkodtam magamban, hogy apa ne hívjon magához, de úgy tűnt, hogy a kívánságom valamelyik felhőben elakadt útban Merlin fele.
Vendég
Csüt. Nov. 19, 2020 11:54 am
Frankie x Neville
Már megszoktam, hogy a diákok a szünetek után olyanok, mint a zombik, az érdeklődés legapróbb szikráját sem látni a szemükben. Semmi gond, ilyenkor van egy stratégiám, az órai anyagot hamar ledarálom és nem is adok le nehéz tananyagot, de hogy felrázzam őket a szünet okozta hirtelen kimerülésből, adok néhány beadandó feladatot - mondjuk úgy, hogy néhány hétre előre letudom a jegyosztást. Nem árulok zsákbamacskát, igazából minden évben ugyanezt a sémát követem. Máskülönben pedig jó látni a fiam. Most először nem töltötte velem az őszi szünetet és akármennyire is eltökéltem, hogy Goldie-val mennyi programot csinálunk, azért hiányzott ő is. Goldie sem töltötte velem az egész szünetet és furcsa volt abban a hatalmas házban teljesen egyedül. Szó se róla, feltaláltam magam és mindig volt valami tennivaló - ott mindig van valami, amit meg kell javítani, ki kell még szortírozni, hisz amennyire elhanyagolt volt az utóbbi évtizedekben a birtok, nem elég rá egy egész nyár, hogy a végére is érjek. Az órán nem zargattam, hisz tudom, akkor mint tanár vagyok jelen és nem az apja. De ahogy mindenki pakolni kezd, ez valamennyire megváltozik. Megvárom, amíg a többség kilép a helyiségből, én pedig lassan felkelek, intek neki. Nem is, nem várom meg, hogy oda jöjjön hozzám, inkább odasétálok hozzá. - Hogy telt a szüneted? - nem mondom azt, hogy nem feszengek, de még nehezen tudom a helyén kezelni a dolgot, hogy mindig én akarok tőle valamit, nekem kell kezdeményeznem akár egy beszélgetést is, bármit. Pedig nem vétettem ellene igazán semmit. A válás pedig elsősorban az anyjára és rám vonatkozik. Akaratlanul is jobban megfigyelem a mozdulatait, a dolgait, aztán ahogy ismét rá pillantok, feltűnik valami újdonság. - Kilövetted a füled?
Vendég
Csüt. Nov. 19, 2020 9:23 pm
to Apa
-Hogy mi?-a fülemhez kaptam, nem tudtam, hogy apa miről beszél. Valami fémeset tapogattam, megvilágosodtam, ott volt egy fülbevaló. -Ja, semmi, gondolom jól érezük magunkat este-vonogattam a vállamat. -Anya végülis megengedte, annyit szólt, hogy biztos jól fog állni, de amúgy el is felejtettem, hogy ez történt. Szerintem sokat ittunk a szünetben, mert erre emlékszem, London mugli részén iszogattunk, de aztán van egy képszakadás... Elég furcsa volt, hogy apa hirtelen ennyire érdeklődni kezdett irántam. Nyilván hiányzott ez nekem, de sokkal dühösebb voltam annál, hogy ezt kimutassam előtte. Szerettem volna megölelni és elmondani neki, hogy sajnálom, lázadok, de biztos megértené, ő is megölelne... Nem akartam előtte gyengének mutatkozni, ezért csak ránéztem felvont szemöldökkel: -Talán baj? Szerintem jól áll, engem meg nem zavar, sport közben sem. Őszintén megmondom, nem is emlékeztem rá, hogy kiszúrtuk, mert egyátalán nem fájt, de elég szexi, lehet, hogy végre becsjozok-kacsintottam rá egyet vigyorogva. Hiányzott az, hogy otthon legyünk, hogy együtt legyünk, hogy szeressen, hogy velem foglalkozzon. Várakozóan néztem rá, vártam, hogy mit akar kihozni ebből az egész szituációból. Egy részem akarta, hogy az apám legyen, rám szóljon, hogy hogyan képzeltem, a másik részem pedig csak ki akart menni és otthagyni őt, menni a következő órára vagy a gyengélkedőre menni pihenni. -Nem fogom kivenni, ezt ne is várd el apa. Nem kéne készülnöd a következő órádra? Nekem is van még órám, szóval most lépnék.-a hangom flegma volt, viszont a szememben fájdalom és szomorúság ült, reméltem, hogy nem veszi észre.
Vendég
Kedd Nov. 24, 2020 2:31 pm
Frankie x Neville
Régen mindig adódott úgy, hogy ha valami nagy lépésre szántuk el magunkat - legyen az tényleg bármi -, akkor megbeszéltük egymással, de minimum kikértük egymás véleményét. Most úgy tűnik, hogy fordult a helyzet és Goldie-t leszámítva nagy változások vannak kilátásban. Tudom, hogy mi tettünk egy olyan lépést Hannah-val, amivel kizártuk őket teljesen döntéseinkből, de abban megegyezett a véleményünk, hogy a válásba nem kellene belerángatni a gyerekeket. Ha most ez a visszavágás tőle, akkor elgondolkodhatok azon, hogy valahogy kellene kezelni a helyzetet, hatni rá de minimum megbeszélni, hogy most mi merre hány méter. Kissé úgy érzem, hogy alig néhány hónap leforgása alatt teljesen megszűnt az apai tekintélyem fölötte és fütyül rám. Nem lenne szabad hagynom elhatalmasodni magam fölött azokat a nyomasztó felhőket, mert akkor csak bestresszelek és biztos valami nem helyén valót lépnék az amúgy is hajszálon lógó apa-fia kapcsolatunkban. Hjajj... - Anya megengedte? - csúszik ki a számon a bizonytalan kérdésem, ahogy világossá válik, hogy ezt a döntést ők ketten nélkülem, tovább megyek, a hátam mögött hozták meg. Mindezt az őszi szünet alatt, amikor egy percig sem keresett meg semmivel. Nem tudok nem fancsali képet vágni hozzá, de azért megpróbálom rendezni a vonásaimat és tééényleg örülni a dolognak. Oké, szerintem nem áll neki annyira jól. De lehet csak azért, mert a szituáció nem tetszik. - Nem mondtam, hogy nem áll jól, ha pedig attól félsz, hogy elveszíted száguldozás közben, akkor leragaszthatod addig. De fiam, a lányok nem a fülbevalódért fognak szeretni. Hidd el, hogy enélkül is sokat érsz. - rögtön elengedem a fülbevalós dolgot és máris arra fókuszálok, hogy segítsek neki jó tanácsot adni teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy lehet amúgy nem is szorul rájuk. Szóval csak összeszedem a dolgaimat a táskámba és úgy pillantok ismét rá. - De... én nem, nem ezt mondtam. Frankie, ha megbántad, akkor azt mondom, ne hordd, de ha tetszik... mindenkinek van valami heppje kamaszkorában. Nem tudtam, hogy szeretnél egy fülbevalót...
Vendég
Kedd Nov. 24, 2020 3:03 pm
to Apa
Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni. Sosem tetszettek neki a testékszerek, de ez ilyen, nekem meg nem tetszik a szőrös kéz. Jó, ez szar példa volt, de hirtelen jobb nem jutott eszembe. Na, nem vagyunk egyformák. -Anya nem tudott róla, éjjel hívtam fel, hogy kilövettük a fülünket. Azt mondta, hogy biztos jól áll, ebben persze igaza volt, mert hát rólam van szó. -nem bírtam megállni, ismét apára kacsintottam. Szerintem utálja ezt a szokásomat is, de na, hozzám tartozott. A középső neves úgyis már a kacsintás lett. Frankie Szexi Kacsintás Longbottom. Na jó, ezt nem gondoltam én sem komolyan, azért én sem vagyok elszállva ennyire magamtól. Végig néztem apa arcát, miközben beszélt hozzám és mintha a lemondás árnyékát láttam volna átsuhanni rajta. Lehet, hogy azt hiszi, hogy már nem számít nekem? Valószínűleg ez már többről szól, mint egy hülye fülbevalóról. -Egyébként jó ötlet, hogy ragasszam le, kösz fater. Nem is gondoltam erre, nem véletlen te vagy az ész a családban. A mondata többi részét nem tudtam elhinni neki. Enélkül is lenne barátnőm? És akkor eddig miért nem volt? Rengeteg kérdés cikázott át az agyamon. Egyszerűen nem tudtam megérteni azt a mondatát, hogy én enélkül is sokat érek, mert eddig tényleg nem úgy tűnt. Bár abban az egyben igaza volt, nem számított a fülbevaló, az csak egy részegen jó ötletnek tűnő dolog volt. Miért nem szólt senki, hogy 16 évesnek lenni ennyire fárasztó? Az egyik pillanatban még csak egy szexi, félmeztelen fiú vagyok, a másik pillanatban apám szidását hallgatom, megint másik pillanatban csak a csajok körül forognak a gondolataim, aztán meg hirtelen felnőttként kell viselkednem. Utálom, hogy ennyire megnehezültek a dolgok. Néztem, ahogy apa összepakolja a cuccait, láttam a beletörődést az arcán, szinte üvöltött róla. Én egyszerűen ezt nem bírtam tovább. Eljött az ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat. -Apa kérlek... -bizonytalanul néztem rá. Az utóbbi időben azt hiszem tiszteletlen voltam vele, nem ezt érdemli meg. Még mindig szeretem őt, de ezt elfelejtettem a nagy haragudás közepette közölni vele. -Kérlek apa, le tudod igazolni a következő órámat?
Vendég
Szer. Nov. 25, 2020 3:27 pm
Frankie x Neville
Egyik pillanatban még úgy érzem magam, mint akit kihagytak egy amúgy jelentéktelen, de számomra azért mégis jelentős döntésből, aztán úgy felszalad a szemöldököm, hogy jobb esetben elrejtőzhetne a hajamban. Mikor tanult a gyerek ilyen szöveget tőlem? Vagy honnan jön ez a fellengzős duma? Úgy érzem, mintha lemaradtam volna arról, hogy Frankie miért lett ilyen. Vagy nem bír vele az anyja se vagy ezzel palástolja el a rosszkedvét, ami mostanában túlzottan jellemző rá a válásunk óta. Nem tudom igazából hibáztatni azért, hogy megpróbálja lazábban venni a dolgokat, mint eddig. Csak ha elszalad vele a ló, akkor az nem lesz senkinek sem jó. - Anyád mindig jót mond rád. - mondom ki végül a véleményemet. Mert ha sok esetben csak helyeselni szoktam, azért az elmondható volt rólam, hogy a gyerekeknek akkor is őszintén megmondtam a véleményem, ha nem tetszett nekik, legfeljebb megpróbálom kíméletesen az orrukra kötni. Végtére is az a dolgom, hogy ne engedjem őket rossz útra terelődni, de a döntéseiket meghagyom nekik. Ha nem tapasztalnak meg egyaránt jó és rossz dolgokat, akkor nem tanulnak semmiből. - Nincs mit, fiam. - halovány mosoly azért bujkál a szám szegletében, mert ezt úgy veszem, hogy kaptam egy bókot tőle. Frankie-től mostanság ez különösen ritka, mert legtöbb alkalommal vagy levegőnek néz vagy flegma. De mindentől függetlenül még mindig nem tudok rá haragudni, mert úgy érzem, hogy a helyzet az én hibámból jött létre. Amint összepakolom a dolgokat a táskámba, már kattan is a fém csat és emelem fel az asztalról. Éppen készülnék neki, hogy akkor kitessékelem a gyereket is a teremből azzal, hogy én elindulok, de a kérésére csak a földbe gyökerezik a lábam. Hogy tessék? - Frankie... ezt már tudod, hogy annyiszor átbeszéltük, nem teszek kivételt veled, mert a fiam vagy. - nem tudom eldönteni, hogy lógni szeretne vagy esetleg más gondja van-e, de inkább rákérdezek. - Minden rendben veled?
Vendég
Szer. Nov. 25, 2020 4:17 pm
to Apa
Azt hittem érteni fogja az éles váltást a két szó között. Mert eddig fatert mondtam neki, most pedig apa lett. Úgy tűnik, nem fogalmaztam elég világosan, pedig igyekeztem. Sóhajtva néztem fel rá. A fene abba a hat centi különbségbe, de hol számított ez már, amikor össze voltam törve és olyan kicsinek éreztem magam, mint egy öt éves? -Ha lógni akarnék, nem tettem volna oda, hogy kérlek apa. -hatalmasat sóhajtottam, de azért jól megnyomtam az utolsó szót, hátha így megérti a két szó különbségét. Hosszú idő óta ez a legelső olyan beszélgetésünk, ami nem merült ki annyiban, hogy köszöntünk egymásnak és tovább sétáltunk. Nem tudom, mi ütött belém, de én ezt a feszültséget nem bírtam tovább. Ledobtam a táskámat a földre, felültem a padra és kigomboltam az ingem legfelső gombját. Így is fojtogatott a beszélgetés hangulata, nem akartam még a ruhától is fulladozni. -Tudom, hogy a fiad vagyok, én is látom a hasonlóságot köztünk. De nem ezért kérem, hogy igazold le, hanem azért, mert már a faszom is ki van attól, hogy itt tartunk. Nekem hiányzik az apám, akkor is, ha te ezt nem látod. A hajamba túrtam, nem tudtam folytatni. Túl sok sérelem ért engem az utóbbi időben és túl sok mindenért hibáztattam magam. Nem tudtam, mennyi értelme van annak, ha leülünk megbeszélni a dolgokat a tantermében. Talán semennyi, de nem mondhatja ezentúl senki sem azt nekem, hogy én nem próbáltam meg. Mert igenis megpróbáltam, de ez nem egy emberes meló. A legviccesebb ebben a szituációban az volt, hogy senki nem kért meg rá, hogy béküljek ki vele. Csak egy 16 éves fiúnak éreztem magam, akinek fájt az apja hiánya és fájt az, hogy minden héten két órában átnézünk egymáson. Vagy csak én nézek át rajta és ezért nem tűnt fel, hogy ő mit érez velem kapcsolatban. Vajon én hiányzom neki? Vajon felkel arra az éjszaka közepén, hogy megölelje a maciját és rám gondoljon? Vagy csak én lettem ennyire érzelmes? -De ha nem akarod leigazolni, akkor felejtsd el, hogy bármit is mondtam neked.
Vendég
Szer. Nov. 25, 2020 11:40 pm
Frankie x Neville
Megrezdül egy ideg az arcomon, ahogy meghallom a sóhajtását. Felkészülök arra, hogy akkor itt és most megint jól össze fogunk veszni amiért félreért engem - attól függetlenül, hogy szándékosan vagy csak azért, mert kamasz. Mostanában másról sem szólnak a beszélgetéseink, mint veszekedések és vádaskodások tömkelege. És őszintén szólva már torkig vagyok azzal, hogy meghallgatni bezzeg nem hajlandó. Most a dacosságának a szikráját sem látom rajta és ez meglep. Csöndben várom, hogy mit mond. - Mostanában ritkán mondtad... - válaszolom halkan, de nem vádaskodóan. Nem vagyok az a fajta ember, aki olajat önt a tűzre. Jobban szeretem a békességet és azt, ha megoldhatjuk a problémákat. Azért egészen megvilágosodok a válaszából, hogy mit is szeretne. Lassan úgyis ebédszünet, talán akkor igazolást sem kell adnom neki. Nem szeretném, hogy hiányozna valamelyik órájáról is, én pedig főleg nem engedhetem meg ezt a luxust magamnak. Őszinte és megkönnyebbült mosoly ül ki az arcomra, ahogy kifakad. Egy pillanat alatt realizálódik bennem, hogy a sok végigkínlódott nap után végre nyit felém és afelé, hogy valahova eljussunk. Vagy mondhatjuk azt is, hogy közös nevezőre jussunk. El nem tudja képzelni, hogy nekem is mennyire hiányzik és mennyire sajnálom, hogy ilyen pokoli volt a nyara - beleértve az iskolai kirándulást is - és mindaz, amit keresztül húzott a válásunk. Tudom, hogy nem egyszerű neki és azt is, hogy elfogadni még nehezebb. Én igyekeztem türelemmel lenni vele és lehet, hogy most valamit tudunk lépni a kettőnk ügyében. - Van kedved velem ebédelni? Szerintem hamarosan az lesz. Persze ha inkább a barátaiddal töltenéd, azt is megértem. De örömmel venném, ha tartanánk egy apa-fia ebédet. - feldobom neki az adut, aztán vagy elfogadja vagy nem. Igazából nagyon is szurkolok magamnak, hogy összejöjjön, mert tényleg rég csináltunk bármi közös programot. Lehet, hogy kevésbé lenne feszengő mint egy osztálytermi elbeszélgetés vagy bármi más. A szobámba vagy az irodámba pedig nem szeretném behívni, mert attól tartok, hogy még jobban rontana a helyzeten. - Vagy akár tarthatnánk sütievést ebéd helyett, ígérem nem mártalak be anyádnál. Én is szívesen elcsábulnék valami édességre.
Vendég
Csüt. Nov. 26, 2020 8:30 am
to Apa
Eléggé meglepődtem azon, amit apa mondott. Elsőre fel sem fogtam, még mindig a macim körül jártak a gondolataim. Mostanában túlsokat ölelgettem éjjelenként, napközben persze jól eldugtam, nem akartam, hogy emiatt cikizzenek a fiúk. Bár a lányok biztos édesnek tartanák, senkinek sem meséltem el. Talán csak a szüleim tudták, hogy még mindig meg van a macim. Nem válaszoltam neki azonnal, a hajamba túrtam és igyekeztem nem kimutatni az érzelmeim. Pedig az bőven volt, sírni és nevetni tudtam volna egyszerre. Dühös és boldog voltam. Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem. Tényleg baromi régen fordult elő, hogy együtt voltunk. Mármint úgy, hogy nem akartam két másodperc után elsétálni. Láttam a mosolyt az arcán, tényleg boldognak tűnt. Csak nem értettem, hogy miért. Akkor ezek szerint ő is hiányolt engem? Komolyan gondolta az ajánlatát? -Biztos akarsz mutatkozni velem? -nem bírtam ki, hogy ne kérdeztem meg. Az utóbbi időben kerültük egymást, vagy én őt, ki tudja, de na, furának tűnt nekem a boldog mosolya és az ajánlata. Nem tudtam, mit akarok, nem érdekelt abban a pillanatban egyik barátom sem, semmi más, csak apa. Kitártam a kezeim, ölelést akartam neki adni, de csak megvontam a vállam. Ennyire tényleg nem akartam előtte érzelmes lenni. Még nagyon nem tartottunk ott, hogy újra lássa rajtam az érzéseimet. Meg valahogy nem úgy van, hogy a fiúk nem sírnak? -Tényleg felvállasz ezek után is? Mondjuk én felvállalnám magam, elég szexi társaságod lenne akkor... -elmosolyodtam, reméltem, hogy nem fogja forgatni a szemét. Szemtelennek tűnhettem mostanában a szemében, de máshogy nem tudtam palástolni sem a dühömet, sem pedig a felcsillanó reményt. Nem feltétlen akartam, hogy ismerje az igazi érzelmeimet, de ha apa figyelt rám az utóbbi időben is, akkor biztosan tud mindent. Azt hiszem, van is valami olyan mondás, hogy a szüleid mindent tudnak rólad. -Ha tényleg akarod, akkor benne vagyok egy sütievésben. De nem ehetek túl sokat, tudod, ezt a szexi testet fent kell tartani, nem hízhat el. -kacsintással próbáltam feldobni a hangulatot. De baromira össze voltam zavarodva, én már semmit sem értettem. Rohadt nehéz válás után normálisan viselkedni... -Nem fog hülyén kinézni, hogy egy tanár a diákok asztalánál eszik? Bár őszintén leszarom, a sütievésre nem lehet nemet mondani. Te ezt direkt csináltad apa, mi?
Vendég
Csüt. Nov. 26, 2020 9:11 am
Frankie x Neville
Úgy gondolom, hogy mindennek megvan a maga ideje. A veszekedésé, a kivárásé, a türelemé, a megbeszélésé, egy jó programé. És ha nem is tartunk ott, hogy programokat találjunk ki, most kezdem úgy érezni, hogy az enyhülés útjára léptünk. Én pedig megragadok minden lehetőséget, hogy legalább a menthetőt megmentsem. Márpedig abból nem engedek, hogy megbékítsem Frankie-t egy olyan dolog miatt, amit alighanem nem helyesen kezeltünk. Mert utólag már lehet okos az ember, ha mit sem ér vele. Jelen pillanatban pedig még át is tudom érezni a helyzetét, mert a bizonytalansággal a hangjában és a megnyilvánulásaimban saját kamasz énemet vélem valahol felfedezni. Ugyan ő soha nem esett bele a lúzer skatulyába, de ha a helyzetet kellene kezelni, akkor ugyanolyan zseni benne, mint én. Semennyire nem ért hozzá. Két rossz közül pedig azt hiszem az én tisztem kicsit terelni őt. - Nekem nem voltak soha összetűzéseim a szüleimmel, így nem tudom, hogy mi játszódik le benned. De legyen köztünk bármilyen feszültség, nem tagadnám le, hogy a fiam vagy, Frankie. - nehéz úgy szavakba önteni a gondolataimat, hogy csak egy idegesítő nagyanyát kellett leráznom folyamatosan magamról, de azt hiszem elég kemény képzést kaptam pont tőle, hogy ne lássam megoldhatatlannak egyik szituációt sem. Mindig van valamerre és valahová. Bizonytalansága pedig még jobban sarkall arra, hogy megerősítsem abban, hogy helyesen gondolkodik. - Oké, akkor mondom máshogy. Mindegy, hogy mit csinálsz, haragszol rám, rosszban vagyunk, teszel valami olyat, ami nem helyes, te még attól a fiam vagy és a rossz döntéseiddel együtt is szeretlek. - soha nem voltam egy szószátyár, de azt hiszem, hogy az apaság egy olyan dolog, amit nem szabad eltolnom. Ha ezért pluszban kell melóznom, akkor pluszban melózok. - Őszintén? Néha hiányzik, hogy ne a tanári asztalnál egyek, mert az összes diák, még ha le is tagadják, mindig azt az asztalt nézi. Te szeretsz úgy ebédelni, hogy figyelnek? - nevetem el magam végül csak. Már el is felejtettem, hogy menyire máshogy működik a kamaszok agya, mint a miénk. Néha teljesen abszurd dolgokat gondolnak, pedig tudom, hogy ez alól bizony én sem voltam kivétel. - A kviddics nem elég a zsírégetéshez? De különben is, nekem is vannak jobb és kevésé jobb időszakaim, mégis itt vagyok. - bökök a hasamra, mert néha bizony úgy meglátszik a sok süti, hogy vissza kell fognom magam.
Vendég
Csüt. Nov. 26, 2020 9:54 am
to Apa
Életemben nem esett még ennyire nehezemre kimondani egy szót. Ez csak egy szó volt, nap, mint nap elhangzott mindenki szájából, de én tudtam és szerintem apa is, hogy ez a szó nálunk most mennyi mindent jelent. Három hónapja nem mondtam ezt a szót ki neki és minden egyes perccel egyre nehezebb lett a szó, minden egyes percben egyre többet jelenett. Nem tudtam visszafogni, ki kellett mondanom, mielőtt megfojt a szó. -Apa, sajnálom, tényleg nagyon sajnálom. -csendesen mondtam ki, nem tudom, hogy hallotta-e. Nekem máris egy kicsit könnyebb lett a lelkem, annyira megkönnyebbülés volt kimondani, hogy még egy könnycsepp is elhagyta a szememet. Eszembe se jutott, mennyire nehéz lehet neki apának lenni úgy, hogy nem volt neki apaképe, olyan, aki tud neki segíteni a nehéz helyzetekben. Vagy akihez bármikor fordulhat, akár boldog, akár szomorú. Persze, tudtam az ő sztorijukat, voltunk is bent náluk nem egyszer a Mungóban. Borzalmas volt, nem véletlen ez a legnagyobb félelmem... Azt mondta, hogy sosem tagadna le. Én sem téged apa, én sem téged. Mert szeretlek. Nem mondtam ki neki hangosan, úgy éreztem, hogy furának hangzana túl ritkán mondtam neki ilyesmit, mióta betöltöttem a 14-et, akkoriban mindent cikinek éreztem. Hülye voltam. Elmorzsoltam még egy könnycseppet és felnéztem rá. -Ígéred, hogy megkóstolod a kedvenc sütimet? Nem olyan finom, mint otthon, de azért elég jó... -már nem mosolyodtam el és már nem is kacsintottam rá. Egyszerűen ez a beszélgetés számomra túl nagy fordulatot vett. Úgy mentem oda hozzá, hogy összeveszünk, egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy meghív sütizni, én pedig itt fogok ülni a pad tetején és könnyezek. Basszus, nem akartam ennyire érzelmes lenni, de apa hiánya úgy tűnik, ezt hozza ki belőlem. -Ülj mellém, együnk sütit és megpróbálok normálisan viselkedni, ígérem. Csak kibaszott nehéz, tudod? Ellenségeskedni mindig könnyebb, mint az érzésekről dumálni. Szerintem ezt az utóbbi időben te is tapasztalhattad. Hiszen mint mondtam, te vagy az ész a családban, én vagyok a szexi, jó felosztás ez. -az rendben, hogy szomorú voltam, de nem hagyhattam ki önmagam fényezését. Ezzel is kéne valamit kezdeni. -Van egy zsepid apa? Mégsem mehetek ki így...
Vendég
Vas. Nov. 29, 2020 10:15 pm
Frankie x Neville
Az utóbbi hónapokat tekintve könnyedén sorolom magamat a pocsék apák sorába, aki valamit valahol nagyon de nagyon elrontott. A normális egy válás után nem az lenne, hogy megpróbáljuk megoldani a nézeteltéréseket? Ehhez képest a fiam nem áll szóba velem, ráadásul kerül is. Eddig egyedül Goldie adott arra némi reményt, hogy valamit valahol nem szúrtam el, de ebben nem lehetek elég biztos. Most úgy érzem, hogy szívem szerint megsürgetném Frankie-t, mit akar, de a türelem mellett teszem le a voksom és bármennyire is nehezemre esik, megvárom mit szeretne. Ha kell, akkor felkészülök a legrosszabbra is, noha a testbeszéde egy idő után egészen másról kezd el árulkodni. Szemfüles vagyok ám, figyelek az apró jelekre, mert szeretném tényleg megérteni őket. - Frankie, nem haragszom. - én is hasonlóképp csöndes vagyok és igyekszem figyelmen kívül hagyni azt a könnycseppet. Persze legbelül megmosolyogtat a dolog, mi tagadás, most valamennyire megkönnyebbülök, hogy én is érzem oszlani azt a fojtogató feszültséget, ami eddig körbelengett minket. Nem tudom azonban mi lenne tanácsos, mennyire lenne célszerű közvetlenné válnom, amire ő végül úgy dönt, hogy inkább visszazárja a sorait és tesz három lépést hátra. Nem szeretném elkapkodni, ha már ilyen pozitívan megnyilvánult. Hagyom csak, hogy rendezze magában a dolgait, csak utána veregetem vállon. - Meg én, bármelyiket. Itt is finomat sütnek a házimanók. Megsúgok egy titkot, a többségét már kóstoltam. - úgy kapom fel a táskát, mintha azért csak fizetnének. Ha egy beszélgetésre vágyik egy kiadós süti mellett, akkor ne rajtam múljon. Ráadásul úgy fest, hogy sok témát - rengeteget - kell átrágnunk együtt. A kimenetelben azonban megállít a kérdése. A zsebembe nyúlok, hisz néhány darab mindig akad nálam - pont nálam ne lenne, aki képes a legváratlanabb pillanatokban leönteni és összemaszatolni magát? - és átnyújtom neki. Aztán csak megveregetem a hátát. - Az érzésekről beszélni sosem egyszerű, még nekem sem. Senkinek sem, ez nem hiba. De lehet rajta dolgozni. Dolgozhatunk rajta együtt is. - biztatóan a fiamra mosolygok és az ajtó felé intek. - Mehetünk? - az sem zavar, ha tekintetek szegeződnek ránk, hisz pontosan tudom, hogy már lesznek a nagyteremben. Nincs még túlzottan ebédidő, de teljes kihaltság mégsem fogad minket. Én nyugodt szívvel ülök le az egyik asztalhoz, ahová csak ő szeretne.
Vendég
Vas. Nov. 29, 2020 11:31 pm
to Apa
Miért van az, hogy ha akár csak egy könnycsepp is elhagyja a szemem, akkor folyik az orom, mint egy allergiásnak nyár végén? Biztos, hogy ezt örököltem valahonnan, ha nem is közvetlen a szüleimtől, akkor a nagyszüleimtől. Apa átnyújtott nekem egy zsepit, kifújtam az orrom és nem tudtam, hogy mit tegyek. Köszönjem meg, öleljem meg, vagy csak sétáljak tovább? Hirtelen mindhárom ötlet nagyon vonzónak tűnt. Kitárt karokkal álltam, aztán újra megvontam a vállam. Semmit sem tudtam már. Meg ha egyszer bejött, most is be fog jönni. Innentől apa szíve joga, hogy megölel-e vagy sem. Szeretném is meg nem is, tiszta ellentmondás vagyok az elmúlt hetekben. Csodálkozom, hogy még nem kevertem össze a dolgaimat. A hajamba túrtam és felnéztem apa szemébe. Tudtam, hogy jár sütizni, de azt nem, hogy ennyit. Bár nem szokott rajta látszani, irigyelném érte, de én sem sűrűn hízok. Bár láttam róla kiskori képeket, kicsit el volt hízva, nekem szerencsére sosem volt ilyen problémám. Úgy tűnik, egész jó genetikánk van, vagy csak apa titokban jár kondizni? Egyszer szívesen elmennék vele, vicces lenne őt nézni, miközben versenyzek vele, hogy melyikünk bír többet. -Baszki apa, hogy tudod ilyen pontosan megfogalmazni, amit érzek, de nem tudom szavakba önteni? Kurvára irigyellek érte... Vagy ez csak ilyen szülős dolog? -ez tényleg egy irigyrésre méltó dolog, remélem, hogy ez a korral jár és egyszer én is ilyen bölcs leszek. Miközben kisétáltunk a terméből, éreztem magamon mások tekintetét. A legtöbben úgy tudták, hogy utáljuk egymást apával, nem sokat tévedtek. Tíz perccel ezelőttig tényleg tele voltam gyűlölettel, most már leginkább az összezavarodott szóval tudtam volna illetni magam. Apa-fia egymás mellett, ugyanakkorákat lépve, ugyanúgy fogták a táskájukat a kezükben. Csak a magasságunkban volt különbség, apa kihúzott háttal sétált mellettem, én össze voltam görnyedve egy kicsit. Így már legalább tíz centi különbség volt köztünk, de minden más stimmelt. Le se tagadhattam volna, hogy rokonságban állunk. -Szerinted van a Griffendél asztalánál annyi hely, hogy külön tudjunk ülni? Kicsit elegem van abból, hogy a pletykák 90%-ban rólam szólnak, 10%-ban meg James-ről. Tudod, a népszerűség hátránya... -drámaian a szívemre tettem a kezem és próbáltam nem elnevetni magam. Néha olyan hülyeségek jutnak az eszembe. De hát elviccelni mindig könnyebb a helyzetet, mint a valóságot mutatni. Reméltem, hogy nem látja rajtam senki, hogy mennyire össze voltam törve, pláne apa nem látja, ez volt abban a percben minden vágyam. Mert tudtam, hogyha most egyetlen olyan szót szól is, én úgy fogok sírni, mint egy kislány, pedig nem sírtam hangosan 13 éves korom óta. -Nem lelkizek veled többet, mert már annyira elegem van, hogy legszívesebben csak a macimat ölelgetném... -suttogtam oda neki halkan.
Vendég
Csüt. Dec. 03, 2020 1:22 pm
Frankie x Neville
Nem is tudom mikor láttam Frankie-t utoljára sírni, szerintem akkor, amikor zakózott egy nagyot tíz évesen és lenyúzta bőrt a térdéről. Nem volt egy szép látvány, de persze azonnal orvosoltuk. Nem volt kérdés, hogy milyen kenőcsöt tegyünk rá, hogy aztán másnapra teljesen eltűnjön minden nyoma. Inkább nagyobb volt az ijedtség, mint a fájdalom. Nem alkottunk mi családilag sosem rossz csapatot, csak bennünk kopott meg a lelkesedés a mindennapi problémáktól. Viszont azóta tényleg csak Goldie fordult hozzám, ha valami gondja volt. Franklin pedig ritkán, vagy azt is inkább a barátaival vagy az anyjával beszélte meg. Néha úgy érzem, hogy nyomasztja a hírnevem, a múltam, a jelenben történtek, fene tudja. Az a nagy baj, hogy nem értek a kamaszok nyelvén, hisz én sem tapasztaltam meg milyen szülők mellett kamaszodni. Csöndben lázadtam és csak a figyelemre vágytam. Meg egy kis elismerésre, amikor úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legnagyobb lúzere és semmihez sem értek. Nagy félelmem volt ez mindkét gyereknél, de hamar kiderült, hogy miben jók és abban igazán jók. Habozás nélkül adom oda neki a zsepit és várom is meg, hogy kifújja az orrát meg összeszedje magát. Nem akarom, hogy még jobban eltörjön, mint a bili füle, de sosem arra neveltem, hogy elfojtsa az érzéseit. Férfias vagy sem, vannak azokat pillanatok, amikor muszáj sírni. Pont én nem fogom azt mondani, hogy nem szabad, amikor megannyi alkalommal sírtam álomba magam, amiért annyira megaláztak és bántottak. A rossz érzések néha bennem is előkeverednek és talán ez sarkall mégis arra, hogy megöleljem, aztán jól hátba veregessem a gyereket. - Majd megtanulod. Ez nem ilyen szülő dolog, egyszerűen csak nem szeretném, hogy az én hibáimat kövesd el. Ennyi idősen, mint te, gyűlöltem megszólalni. Sokszor csak dadogtam zavaromban. Néha még most is. - vonok vállat. Tényleg van úgy, hogy elakad a szavam vagy annyira zavarba jövök, hogy nincs menekvés, de nem jelenti azt, hogy nem fejlődhetünk sehová. Neki is van bőven ideje és lehetősége fejlesztenie saját magát. Egyszerűen csak meg kell találnia azt az utat, amit megszeret és a magáénak érez. A nagyterembe elég csak a fiamra pillantanom, hogy lássam, elbizonytalanodik. Nem akarom még jobban megrezgetni azt a lécet alatta, így egy kevésbé zsúfolt részén állok meg a griffendéles asztalnak. Tanár vagyok, igen. De valamikor én is ennél az asztalnál ültem, méghozzá nagyon sokat, miközben faltam befelé a sütiket tanulás közben. - Itt megfelel? - kérdezem meg azért tőle, mielőtt leülök. A táskát csak leteszem magam mellé a padra és elpillantok a nebulók felé. Talán csak pár percig furcsa a jelenlétem nekik, aztán már nem is foglalkoznak velünk. - Szerintem velem kell versengened, sajnálom. - megmosolyogtat, hogy ennyire aggódik a hírneve miatt. De igazából egészséges is, ha a vele egykorúakhoz méregeti magát. - Semmivel sem vagy kevesebb, csak más. Potternek lenni felelősség, mindig mindenki tőlük vár valamit, maguk sem tudják, hogy mit. Harry gyűlölte, hogy ő az, akiről a prófécia szól. Én örülök, hogy Voldemort őt választotta és nem engem. - teszem hozzá halkan és végiggondolom, vajon miből válogathatnánk. - Azt a macit nem eldugtad, hogy még csak a szemed elé se kerüljön? - őszinte csodálat ül ki az arcomra, ahogy visszakérdezek. Már mióta megvan neki és azóta sem dobta ki.
Vendég
Csüt. Dec. 03, 2020 11:18 pm
to Apa
Az ember fia sosem lehet elég nagy ahhoz, hogy ne bújjon oda a szüleihez. Apával elég régóta kerültem mindenféle fizikai kontaktust, de most, hogy megölelt, olyan szorosan lehunytam a szemem, hogy már csillagokat láttam. Annyira hiányzott az életemből az, hogy valaki fizikailag is kimutassa a szeretetét, hogy bármit megadtam volna, ha meg tudom állítani az időt egy kicsit, hogy kiélvezzem. Nem örökre akartam, hogy tartson, de még legalább három percig ott akartam maradni az ölelő karjai között. Mikor leültem az üres székre mellette, akkor is ekörül jártak a gondolataim. Hogy miért haragudtam én ennyire rá és hogy mennyit változott a kapcsolatunk. Túl sokat, de azt hiszem, hogy itt volt az ideje tényleg annak, hogy ezt tisztázzuk. Megleptek a szavai, de nem szóltam közbe, hagytam, hadd mondja a magáét. Jól esett mellette ülni és hallgatni azt, ahogyan a mély hangján hozzám beszél. Megnyugtatott. Azt hiszem nem véletlen, hogy kiskoromban mindig őt kértem meg, hogy olvasson nekem mesét, mert a hangja elűzte az összes szörnyet és mély álmokat hozott. -James is sokat panaszkodik, de egyre jobban viseli, ahogy nő felfele, már feleannyit panaszkodik, mint két évvel ezelőtt. Ez már fejlődés, nem? -eltűnődve töltöttem magunknak egy pohár sütőtöklevet. Nem akartam felhozni apa előéletét, nem akartam, hogy szomorú legyen azért, ami a szüleivel történt, így inkább csak hallgattam őt, amikor feltett egy igencsak kényes kérdést. A fenébe azzal, hogy apa mindig olyan mondatokat hall meg, amit nem kéne. De ha már őszintén beszélgetünk, akkor ezt is őszintén el akartam mondani neki. -Igenis meg van a macim, amit 4 évesen kaptam és igenis vele alszom. Bár szegényke kezd egy kicsit megkopni, de gondolom eljárt felette az idő... Sosem dugtam el hosszú időre a macit, csak pont addig, amíg más is láthatta, hogy nálam van. Basszus, nekem is lehetnek ilyen kis hülyeségeim, neked nem volt, apa? -már nem emlékeztem, hogy miért kaptam a macimat, de tény és való volt az, hogy mindig segített nekem, elaludni, lenyugodni, gondolkozni. -Mackó fontos és kész. Ha már háziállatom nincsen... Tényleg apa, miért nem vettél nekem sosem háziállatot? Nem kell, csak kíváncsi vagyok rá. Neked volt háziállatod? Kritikán aluli, hogy mindent tudok a roxfortos éveidről és közben semmit sem. Te mindent látsz, hogy velem mi történik, én viszont tényleg semmit sem tudok. -titkon remélem, hogy hosszan fog mesélni, hogy a megnyugtató hangja lenyugtassa a fejemben kavargó gondolataimat. Talán másnak olyan szuperképessége van, hogy tud repülni seprű nélkül is, valaki tudja változtatni a külsejét, de az én apukámnak az volt a különleges képessége, hogy a mély hangjával meg tudott nyugtatni engem és ez bőven elég volt az én boldogságomhoz.
Vendég
Csüt. Dec. 17, 2020 1:19 pm
Frankie x Neville
Néha nem értem a fiam gondolkodásmódját, de annyi baj legyen, hisz nem lehetünk egyformák. Teljesen más dolgok fontosak neki, más érdekli, más köti le és mást tart követendőnek. A mi időnkben nem értünk rá ennyire átlagos tinédzser problémákra, amikor a nyakunkban loholt az ellenség és a változás szele félemlített meg minket. Akkoriban szerelmesnek lenni, kamaszos dolgokkal foglalkozni annyira luxus volt, mint most problémákat elemezni. Persze, arra ott vagyunk mi, hogy foglalkozzunk vele és örülünk közben, hogy nekik megadatott egy normális gyerekkor. Szeretném hinni, hogy legalább ezt jól csinálom. Ahogy hallgatom, hogy Jamesről mesél, rájövök, hogy nem neki vannak mégsem a legnagyobb problémái. Pedig amiatt aggódtam a leginkább, hogy majd jobban megviseli a válás és extrémen fog mindent magára venni. Frankie amúgy sem a higgadtságáról híres a húgával ellentétben, hanem képes mindent, de tényleg mindent félreérteni olyan helyzetekben is, amikor senki másnak nem jutna eszébe ezt tenni. - Ne azzal foglalkozz, hogy ki mit mond és ki mit szól, azzal foglalkozz, hogy veled és azokkal akik fontosak neked, minden rendben legyen. Más tényleg nem számít, másra ott vagyunk mi, hogy segítsünk neked. - biccentek, ahogy kitölti a sütőtököt és magam elé húzom a poharat. Egy darabig csak forgatom azt, elgondolkozva a mondandómon, de igazából egyetlen szavát sem gondolom másképp. A gyerek egy életre szóló hivatás és ezt semmi nem másíthatja meg, az sem, hogy amellett dönt, az anyjával marad, az sem, hogy az anyjával elválunk. Ha egy életre nem állna velem szóba, akkor sem tudnék rá haragudni. - Ha áthozod este, akkor megnézzük, mit tehetünk vele. Meglátod, szebb lesz, mint újkorában. - ha problémája van az állapotával, akkor bizony segítenünk kell a mackón. Soha nem ragaszkodott még annyira játékhoz, mint hozzá és ha valami történt vele, utána napokig vigasztalhatatlan volt. Érti ezt valaki? - Nefeleddgömböm volt. Mindig velem tartott, néha ellopták, néha piszkáltak vele. A nagyanyám szerint az tette jobbá az életemet, bár igazából nem értettem sosem, hogy miért. Mindig figyelmeztetett arra, hogy elfelejtettem valamit, de sosem tudtam, hogy mit. Azt nem mondta meg. Haszontalan vacak, mégsem dobtam ki. Valahol megőriztem. - mindenkinek vannak biztosan ilyen rögeszméi, nálunk úgy fest ez családi vonás marad. Ennek örömére jól bele is kortyolok a töklébe. - Nem tudom, sosem volt fontos, hogy legyen állatotok otthon. Így is több állat volt a kelleténél lent az Üstben, nem igaz? - engedek is meg magamnak egy kis humoros megjegyzést, de aztán csak folytatom. - Nekem egy varangyom volt és hidd el, hogy nagyobb macera állatot tartani, mint kapni. Örülsz, hogy van, mert aranyos, de amikor az első szökési kísérletével rákap a szabadság ízére, jobbnak látod, ha inkább elengeded. Trevor a birtokon lévő tóban találta meg a boldogságát. Nekem utána már nem kellett állat, igaz őt is csak úgy kaptam. A bagoly, amit közösen kaptatok a húgoddal inkább hasznos és etetjük mi is, ha kell. De ez nem zárja ki, hogy később legyen. Vagy hiányolod?
Vendég
Csüt. Dec. 17, 2020 7:36 pm
to Apa
Elgondolkodva hallgattam apa szavait, annyira bölcsnek tűnt. Miért nem tudtam megakadályozni a válást? Akkor most nem kéne azon gondolkoznom, hogy melyikükkel töltsem a közeledő téli szünetet, hogy melyikükkel beszélgessek a problémáimról. Egyáltalán melyiküket keressem fel? Még mindig mind a kettőjükhöz mehetek? És vajon Goldie hogyan viseli? Szenved ő is? Olyan zavaros ez az egész, mint amikor az ember belesétál az állóvízbe, de az iszap felszáll és fekete lesz a víz. Milyen költői gondolataim vannak, talán tettek valamit a sütőtöklébe? -Biztos vagy abban, hogy menjek át este? Nincsen semmi más programod? -féltem az elutasító válaszától. Nyár eleje óta nem voltam az irodájában, megijesztett a gondolat, hogy odamenjek és azt lássam, hogy esetleg valami gond van vele. Nem akartam az ő dolgaiba beleszólni, de ha valami olyat látnék, tuti nem tudnám megállni. Féltem volna azt látni, hogy szétesett az élete. -De nem fog hülyén kinézni, ha egy nagy szatyorral tartok az irodád felé? Mármint a tanároknak, néhány elég érde… -haraptam el a mondat végét. Nem tudom, mennyire lett volna etikus egy tanárnak szidni a másikat. Mert az apámnak bármikor szívesen mondtam volna ilyeneket, de nem voltam benne biztos, hogy most inkább az apámként viselkedik vagy inkább tanárként. -Sosem hallottam még ilyen tárgyról. -szóltam közbe, de azért végighallgattam, hogy mit mond. Jó gyerek voltam mostanában, de azért egy-két szokásom megmaradt. Például az, hogy nem hallgatom őt végig, most mégis igyekeztem csendben meghallgatni őt. Furcsa dolgokra képes az, ha az ember szívéről mázsás súlyú kövek gördülnek le. Elgondolkodtam az utolsó mondatán. Néha hiányoltam egy társat, akit simogathatok, akivel megoszthatom a titkaimat. Jó, ez túl lányosan hangzik. Szóval szerettem volna egy társat magam mellé, hogy ne legyek olyan magányos, amikor nincs mit csinálnom vagy ha minden másik barátom elfoglalt. Viszont féltem apa és anya reakciójától, hogy mit szólnának, hogyha egy háziállatot kérnék tőlük karácsonyra. Végül is, az iskola szabályzata nem tiltja, hogy háziállata legyen a tanulóknak, míg az normális. Mármint nem haladja meg a fogalmam sincs mennyi centit meg ilyenek. -Talán egy nem is olyan távoli jövőben veszek magamnak egy macskát. Tudod, olyan igazi hosszú szőrű macskát. -fordítottam rá a tekintetem. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, az asztal alatt összeszorítottam az ujjaim, keresztbe tettem őket. Imádtam Mackót, de ő nem ugyanolyan, mint egy élő, légző állat, akivel foglalkozhatok és tényleg a társam lehet. Jóban és rosszban. De egy biztos volt, egy macskával semmiképp sem tudnék összeveszni, mint bármelyik emberi lénnyel.
Vendég
Szer. Dec. 23, 2020 2:13 am
Frankie x Neville
Tudtam az első perctől kezdve, hogy gyereket nevelni soha nem lesz egyszerű, mert hiába megannyi könyv, tanácsadás, akármi, úgysem szabályszerűen történnek a dolgok. Sokszor akkor jöttem rá a jó megoldásra, amikor a megérzéseimre hagyatkoztam. Valami olyasmi kezdődött el most is, nem vettem fel a sértettségét, a feszültségét, egyszerűen csak minden kompromittáló reakció nélkül adtam választ minden egyes kérdésére. Lehetséges, hogy jobban féltem egy ilyen jellegű beszélgetéstől eddig, mint azt hittem. Pedig akkor talán a nyári szünetben ő is eltöltött volna pár napot velünk hármasban. Helyette maradt a kettesünk Goldie-val, én pedig nem erőltettem, hogy a birtokot is kerülje. Pedig annak idején nem egyszer néztünk el felé, amikor még kicsik voltak. Mindig akadt valami, amiért be kellett ugrani és az sem mellékes, hogy olyankor gyakran csak elmerengtem a rengeteg kellemes emléken. - Őszintén? Lehet még elkelne a segítséged is. - féloldalas mosolyra húzom a szám a kérdésére. Tudom, hogy ha azt mondom neki, hiányzott már a társasága, lehet túl nyálasnak tartaná. Még valamilyen szinten nekem is meg kell tanulnom a kamasz fiam nyelvén kommunikálni. Megjegyzem, nem egyszerű, mert merőben más, mint én voltam annyi idősen. Valljuk be, hogy rettentően szórakoztat, amikor azt hiszi, hogy csak az irodámban tartózkodok. Az sem mellékes tényező, hogy az én irodám messze helyezkedik el a többi tanárétól, az üvegházak átjárójában. De nem is szeretném, ha este ott töltenénk el az időt. Azt hiszem még nem járt a szobámban. - Mit szólnál, ha megmutatnám neked az új lakrészem? - vetem is fel habozás nélkül az ajánlatomat. - Ott azt mondasz mindenkiről, amit csak akarsz. - teszem hozzá halkabban egy kicsit. Nem szeretnék mindig tanárként jelen lenni az életében és ezt ha kell, akkor elégszer hangoztatom is. Nekem is jól esne, ha kicsit megnyílna és elmondana olyan dolgokat, amik nyomasztják. Igazából bármit. Tudom, hogy Goldie sem mond el mindent, mert az ilyet megérzem, de Frankie részéről teljesen megszűnt ez az utóbbi... egy évben. Örülnék, ha tudnánk ezen változtatni. Önkéntelenül is elnevetem magam a megjegyzésére. Nem, ezt egyszerűen nem akarom elhinni. Vagyis hát.... biztos már nagyon rég volt és nem tartotta elég fontosnak, az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmét. - Nem emlékszel egy nagyjából ekkora golyóra, ami sokszor pirosas ködbe burkolózott? - kezemmel a gömb formáját mutatom, miközben magyarázok. Persze nem neheztelek érte, ha nem emlékezne rá. Kiskorukban sokszor szórakoztak azon, hogy mindig megjelent az a köd a gömbben. Kérdezgették, hogy az hogy került oda bele, persze erre a választ én magam sem tudom. Mágia. - A húgoddal mindig érdeklődve figyeltétek, amíg aztán valamelyikünk el nem keverte valahová. Azután már nem került elő, de nem tartom kizártnak, hogy még mindig az Üst környékén lehet. - vonok végül csak vállat eltűnődve, majd megint belekortyolok a sütőtökbe. Jól esik ez a beszélgetés, úgy egyáltalán az, hogy szóba áll velem. - Sosem mondtad, hogy szeretnél egy macskát. - meglep a válasza. Tényleg nem mondta, hogy ilyesmire vágyna, pedig amikor bevásároltunk neki az iskolához, kérdeztük, hogy szeretne-e valamilyen háziállatot. De nem aggaszt, mi több. Eszembe is jut egy opció, egy talán nem is olyan vészes opció. - Maine coon? Úgy hallottam, hogy annak a macskának jó hosszú bundája van. - és persze nem kicsit tekintélyt parancsoló a mérete. De ugyan már, attól még egy macska csak. Aztán emlékeztetem magam, hogy nem egyedül tisztem eldönteni ezt. - Felvetem anyádnak, mit szólsz hozzá? De csak tényleg akkor, ha komolyan gondolod, amit mondtál.
Vendég
Pént. Dec. 25, 2020 2:52 am
to Apa
Gondolatban már a karácsonyfa mellett ültem és az új kiscicámat simogattam. Szinte már éreztem az orromban a fenyő illatát, ami keveredett anya finom sütijének illatával, apa teafűivel Goldie parfümjével és a macska illatával. Szinte nem is figyeltem arra, hogy mit magyarázott apa a gömbről, tényleg minden gondolatom a leendő kiscicám körül forgott. -Nagyon szeretnék egy cicát, kislány cicát. Mostanában gondolkoztam ezen, szeptemberben még nem akartam, de most nagyoooon. -könyörgő szemekkel néztem rá, annyira reménykedtem, hogy igent fog nekem mondani. Tényleg ez lett volna minden vágyam, már az sem érdekelt, hogy jöjjenek össze újra, ennyire nagyon szerettem volna a kismacskát. -Merlinre, egy Maine Coon tökéletes lenne! Azok a macskák csodálatosak és hihetetlen nagy bundája van. Minden álmom egy olyan cilu! -enyhén voltam csak izgatott, ugyan. Keresztbe tettem az ujjaimat az asztal alatt, hogy mondjon nekem igent. -Ah, anya tuti igent fog mondani. Igeeeeeen! Littlebottomnak macskája lesz, ez az! -a levegőbe bokszoltam az öklömmel és felálltam a helyemről. -Merlinre, ez a legjobb ajándék a világon. -nem érdekelt, hányan vannak a nagyteremben, hányan fognak hülyének nézni. Volt egy győzelmi táncom, amit minden sikeres kviddicsedzés és meccs után eltáncoltam. Másodikban szoktam rá erre, nagyon jó volt arra, hogy levezessem azt a sok adrenalint, amit a szervezetem termelt a meccsek alkalmával. Azóta már nem számított, hogy ki látta, mit műveltem, jól esett kiadni magamból mindent. A nagyteremben is valami hasonlót éreztem. Mintha győztem volna. Pedig nem is volt semmiféle meccs sem, mégis olyan volt az érzés. Hiszen nekem macskám lesz! Táncolni kezdtem az asztalsorok között, úgy nézhettem ki, mint aki hirtelen megbolondult és lassan az elmeosztályon köt ki. De Merlinre, rég voltam ennyire boldog. Jól esett kiadni magamból, nem érdekelt, hány szemöldök húzódott fel a viselkedésem láttán. -Ti vagytok a legjobbak apa. -vigyorogtam, mint a tejbetök, miközben szinte körbe ugráltam őt. Pedig biztos voltam benne, hogy ő csak egy békés sütievésre számított, nem arra, hogy a gyereke megbolondul a hír hallatán.
Vendég
Szer. Feb. 24, 2021 12:07 pm
Frankie x Neville
Engem is meglep, hogy mennyire elkalandozik. Mert mire fogjam mégis, hogy itt beszélek hozzá, de csak félig figyel, akkor is azzal az érzéssel, mintha nem is itt járna. Elakad a szavam a válaszától, mert azzal mégis csak világossá válik számomra, hogy kár lenne most bármi másról beszélni, amikor egy valami köti le a figyelmét. Ismét azt a kisfiút látom benne, aki még nem haragudott rám, aki sokszor próbált rám hatni, ha az anyja nem engedett meg neki valamit és aki nem az első kiejtett szavamat forgatja ki és vág vissza vele csúnyán. Akkor csak lágyan elmosolyodok és úgy nézek rá, miközben igyekszem racionális döntést hozni. Mert a világ attól még nem áll meg és nem dönthetem el egyedül, hogy kell-e az a macska vagy nem. - Mióta szeretnél ennyire cicát? - lehet, hogy csak lemaradtam, lehet ez a nyári szünetben alapozódott meg benne, amikor alig láttam őt, míg a táborban alig állt szóba velem, vagy ha igen, akkor is durcásan vagy flegmán. Most pedig ismét olyan, mintha nem okolna semmiért, nem hibáztatna a rossz házasságunkért, amit azért el kell ismernie, hogy az anyjával azóta jobban szót értünk, mint előtte. De ez most mellékes. Most nem erről van szó, nem is akarom a szemére vetni, hogy mennyire elszállt vele az utóbbi időben a ló. De már késő, mert így is elszáll vele. Mert csak magamat tudnám ismételgetni, hogy megbeszélem az anyjával és tudja, hogy tudok rá hatni, de egy háziállatról beszélni vele mindig is... más volt. Persze, régebben úgy gondolta, hogy túl korai. Nem tudom, hogy most mit mondana rá. Nem akarom hitegetni a gyereket, hogy ha esetleg nem sikerülne, akkor ne rám vesse az első követ. - Még meglátjuk, rendben? Tudod, hogy anyád szereti, ha felelősségteljes döntést hozunk. És egy állat az. Nem lehet csak úgy megunni, letenni, odaadni másnak. Róla akkor mostantól mindig gondoskodnod kellene. Mint egy gyerekről. - próbálok felelősségteljesen és elég felnőtten, de mégsem túl komolyan állni a témához. Azért ezt nem lehet félvállról venni. És úgy éreztem, hogy muszáj elkapnom a karját, mielőtt még kitáncolja magát az asztal mellől. Bár ha őt nem zavarja... azért jó, ha ismét visszatér fejben ide és nem álmodozik. - Fiatalúr, ne csinálj úgy, mintha ez már eldöntetett volna. - azzal vissza is ültetem az asztalhoz remélhetőleg lerángatva a képzeletbeli rózsaszín felhőjéről. - Csakis akkor kapsz egy macskát, ha ehhez kellően éretten viselkedsz. - azzal be is tolok még egy sütit, mert ennyi izgalomra igen is enni kell és én nem fogok csak úgy táncolgatni itt az asztalsorok között. Azt meghagyom neki és a fiatalságnak. És hogy honnét a felbátorodás, hogy dirigáljak neki? Még mindig az apja vagyok és tetszik vagy sem, ezzel a macskával látom a lehetőséget, hogy kicsit megfogjam. Lehet önzőség tőlem, de kellő elégtétel lenne, miután hónapokig hallgattam, milyen szar alak vagyok.
Vendég
Csüt. Május 06, 2021 3:32 pm
to Apa
-Szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmem mindenről is. Illetve… a macskák kibaszott aranyosak. -megvontam a vállam. Mit szeretne apa, hogy magyarázkodjak? Szerintem tudja magától is, hogy nem véletlen szeretném lefoglalni magam. Nem lehet minden percben kviddicsezni, nem lehet mindig büntetőmunkán ülni. Sokat ültem ott mostanában, ez sem volt meglepő. Néha dühkitöréseim vannak, talán a kismacska lenyugtatna. Mégiscsak más egy élő állatot öelgetni, mint a plüssmacimat este az ágyban. Bólogattam apa szavaira. Igen, tudom, hogy figyelni kell egy kisállatra, pláne, ha az ember egy macskát választ. Fésülni, almozni, mittudomén… -Most azért mondod ezt, mert macskaszőr-allergiád van? -néztem megrémülve apára. Ha neki az van, akkor búcsút mondhatok a kisállatnak. Remek. Megráztam a fejem és felálltam a tánchoz. Biztos voltam benne, hogy megkapom. Ez a boldogságom csak addig tartott, amíg apa lehúzott maga mellé a székre. Lehet, hogy jobban is jártam ezzel, legalább tényleg nem lettem hülyének nézve. -Oké, bocsi apa. Túlságosan beleéltem magam. Tök örülnék annak a cicusnak, de megértem, ha nemet mondasz. Majd akkor lemegyek edzeni vagy nem tudom. -megvontam a vállam, mintha nem számítana a dolog. Talán csak az én saját kis világomban volt ennyire nagy dolog az, hogy kaptam egy talán választ. -Hát, ha az érettségről van szó, akkor úgy érzem, sosem lesz semmim. -a hajamba túrtam és közelebb húztam magamhoz a sütis tányért. Apja fia, nekem is szükségem volt egy kis édességre. Enyhén nagyon hasonlítunk egymásra szinte mindenben. Bár, talán én kevésbe vagyok szerencsétlen. De ezt biztosan nem mondom ki apának. Van, amiről jobb, ha nem tudnak a szülők, nem? Sóhajtva haraptam bele a süteménybe. Egyre jobban megvisel ez a pár óra apával. Ez régen is ennyire fárasztó volt, vagy csak most, hogy az utálaton kívül más érzelmeket is megengedek magamnak? Talán már réges-régen túl lehetnénk ezeken a dolgokon, ha nem vagyok ennyire makacs. Merlinre, annyira nehéz azt mutatni, hogy minden rendben van velem, miközben csak úgy száguldoznak a gondolataim. A majdnem-sírás, az öröm, az utálat, a megértés… -Apa, kérdezhetek valamit tőled? -motyogtam halkan a sütis tányéromnak. Nem voltam biztos abban, hogy ezt meg kéne tőle kérdeznem, de néha nem tudom kontrollálni az agyam és a nyelvem. Hogy is van az a mondás? Ami a szívemen, az a számon, nem? Mindig is ilyen voltam, pedig mindennél jobban szerettem volna megtanulni időben befogni a számat. Azzal mindenki jobban járna.
Már megszoktam, hogy a diákok a szünetek után olyanok, mint a zombik, az érdeklődés legapróbb szikráját sem látni a szemükben. Semmi gond, ilyenkor van egy stratégiám, az órai anyagot hamar ledarálom és nem is adok le nehéz tananyagot, de hogy felrázzam őket a szünet okozta hirtelen kimerülésből, adok néhány beadandó feladatot - mondjuk úgy, hogy néhány hétre előre letudom a jegyosztást. Nem árulok zsákbamacskát, igazából minden évben ugyanezt a sémát követem. 
