Butaság lenne okozatként nem a legutóbbi nyílt varázslósakkbajnokságra gondolnia, ahol volt ugyan némi felfordulás, de ő még csak nem is versenyzett. Látogatóként volt jelen, megivott néhány martinit, figyelemmel követett néhány párbajt, egy kis bájcsevej, és tulajdonképpen ennyiben ki is merült a részvétele. Ám az eseményekben utólagosan az Aurorparancsnokság is mutatott némi érdeklődést, a minap pedig ott volt az a váratlan üzenet, amiért most itt van.
Kelletlenül sétált be a megbeszélt kávézóba. Nem azért, mert Paris maga olyan kelletlen volna. Sőt, még kíváncsi is. Ellenben a nemtudás ténye mindig is frusztrálta. Tizenkét évesen ******nak nevezte a bájitaltan professzorát, mert az nem adott neki instrukciókat a negyedévesek által elkészített főzethet, pedig ő tudni akarta ám. Fogalma sem volt a szó jelentéséről, de az iskolai szünetben hallotta otthon a tévében. Az indulatosság pedig, ahogy kiejtette a színész a száján, ideálisan tükrözte az általa vetíteni kívánt állapotot. Mit mondjak, Paris nem volt könnyű gyerek.
Könnyűnek most sem bizonyul, könnyelműnek már annál inkább. ’’Veszélyben vagy.’’ A baglyot bárki küldhette, a veszély bármit jelenthet, a szűkszavú levélen szereplő Costa, Wigmore azonban már csak egy dolgot jelenthetett. Paris még sértésnek is érezhetné a számára túl egyértelmű utalást, de a lehetséges sérelmeit megtartja későbbre. A kávézó mellesleg London egy forgalmas pontján van, tele muglikkal, nem tartja túl kockázatosnak, nem is érkezik korábban, hogy bármit felmérjen, sőt. Éppen csak beesik időben – elegánsan besétál – kikéri a lattéját, és csak ezután megy fel az emeletre. A tekintetét végig futtatja a szellősebben elhelyezkedő asztalokon, bármilyen nyom után kutatva. Hamarosan pedig nagy sóhajjal ül le az egyik asztalhoz, ahol egy ismerős arcot lát. És ő még piros körömlakkot keresett, mert a levelet piros tintával írták. – Szép napot, Keira. Micsoda meglepetés, hogy itt futunk össze.
Vendég
Szomb. Nov. 21, 2020 10:15 pm
Paris és Keira
Mióta az a pökhendi politikus palánta nálunk önkénteskedett szinte minden második éjszaka vele álmodtam. Nem lopta be magát a szívembe. Én tényleg nem sok emberrel nem szimpatizálok, de akik csak azért segítenek, hogy ők maguk előrébb jussanak… Nos ők határozottan köztük vannak. És ő bizony csak azért tette be a lábát közénk, földi halandók közé, hogy az újságok cikkezhessenek arról, milyen nagy szíve van, és hogy mennyit tesz a közösségért és az elesettekért. Persze, mindenre húzgálta a száját – nyilván nem láthattam, de az a hangnem, amit megengedett magának felnyomta egy kicsit a vérnyomásom. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy jobb ha tud arról, hogy valaki a fejére pályázik. Lediktáltam a pennámnak, a rövidke üzenetet, majd egy kölcsönkér bagollyal eljuttattam a címzetthez. Legalábbis bíztam benne, hogy eljut majd a címzetthez és hogy meg is jelenik. Ha van egy kis esze van mondjuk eljön, de ha nem érdekli, hogy mit akarok neki mondani az az ő baja marad. Legalább iszom egy jó kávét. Fent ülök az emeleten, körmeimmel halkan egy ismerős dallamot kopogok az asztalon. Mivel nagyjából öt perccel korábban érkeztem, mint a megbeszélt időpont, így lassan úgy gondolom, ideje lenne, hogy megérkezzen, hacsak nem tervez elegánsan késni. Talán még az is kitelne tőle. De csalódást okoz az elvárásaimnak, hiszen szinte abban a pillanatban hogy erre gondolok meghallom az ismerős hangot az asztal túlfeléről. Mennyire bosszantó… - Szervusz Paris. Véletlen lenne? Végülis, hívhatjuk annak is – bólintok egy aprót, mielőtt megkóstolnám végre a kávét. Kicsit keserűbb, mint ahogy szeretem, de amíg meg tudom inni addig nincs probléma. Egyenes háttal ülök, tekintetem egyenesen rászegeznem. Hiába, hogy nem látom tudom, hogy merre kell emelnem a pillantásom. Legalább érezze, hogy ennyire komoly ez a helyzet, hogy hajlandó vagyok erre is rászánni magam. Általában nincs sok értelme.
