Milena Greenwood

Gyerekként lázadó és kezelhetetlen voltam, de azt hiszem elmondható, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben ezt kinőttem. Benőtt a fejem lágya, már tudom értékelni az élet minden apró kis örömét. A csapongás azonban a mai napig jelen van a mindennapjaimban. Legtöbbször jókedvűen, megállíthatatlanul pörgök, de amikor lemerül az a bizonyos elem, vagy kicsapja valami a biztosítékot, sötét ködbe burkolódzom. Ez tarthat tíz perctől akár két hétig is, ilyenkor jobb szeretek a gondolataimba és a festésbe merülni.
Nagyon könnyedén felveszem mások rezgéseit, könnyen barátkozom, épp ezért lételemem közösségben lenni. Imádom a munkám, immár két éve szolgálok fel a Foltozott Üstben és egyes törzsvendégekkel a kapcsolatunk már-már baráti viszonnyá alakult.
Kitartónak és önfejűnek mondanám magam, nehéz lebeszélni az elképzeléseimről, általában meg is valósítom őket. Ha nem sikerül, csalódott leszek, és igen, előfordul, hogy fel is adom. Ezeket nagy kudarcként élem meg.
Nagyon fontos számomra a családom, hisz szeretetben neveltek és tudom, hogy rájuk mindig számíthatok. Tökéletes példák a szüleim, egyszer majd olyanná szeretnék válni, mint amilyenek ők. Az egymás iránti szeretetük megkérdőjelezhetetlen.

Átlagos mugliéletet éltem Londonban egészen tizenegy éves koromig. Szerettem gyereknek lenni, igazi aktív kisgyerek voltam, anyáék szerint amolyan égető tűz. Minden jónak tűnő viccben benne voltam, de próbáltam meghúzni a határt jó és rossz között. Ha túlzásba estem, megkaptam a fejmosást a szüleimtől és a tanáraimtól, ezután legalább két napig takaréklángon üzemeltem.
Legjobb barátom és életem első szerelme Noah Borgin volt, akit nagyjából születésem óta ismerek. A szüleink nagyon szoros barátságot ápolnak, emlékszem, gyakran megesett, hogy a másiknál aludtunk, hogy a felnőtteknek legyen egy kis magánéletük, de még a nyaralásokra is közösen mentünk.
Az élet akkor változott meg, amikor tizenegy éves koroman megkaptam a levelem a Roxfortból. Őszintén szólva számítottam rá, mert Noah szülőanyja észrevette bennem azt a képességet, amivel egyedül a fiúnak dicsekedtem. Képes voltam ugyanis hatévesen megmozdítani tárgyakat pusztán a szememmel, ha nagyon koncentráltam. A nő beavatott néhány titokba, ami a családját és az én jövőmet illeti. Persze hihetetlen volt és meglepődtem, amikor szembesültem vele, hogy tényleg igaz minden. Nagy szomorúságunkra Noah viszont nem kapta meg a levelet, és el kellett szakadnunk egymástól. Ezek után csak nyaranta találkoztunk.
Új volt minden, a beilleszkedéssel viszont nem akadtak gondjaim. Hamar olyan barátokra leltem, akikkel egy egész életet el tudnék képzelni. Nem mondanám, hogy a tanulásban jeleskedtem, magolás helyett szívesebben vesztem el a művészetben. Sok esetben bújtam el a festőállványom és a zenével teli lejátszóm társaságában az iskolai kihaltabb folyosóin, esetenként a csillagvizsgálóban. Elég hamar rájöttem, hogy ez az, amiben meg fogom találni a boldogságot, és ezzel szeretnék felnőttként foglalkozni.
Tizenöt évesen megtalált a szerelem annak ellenére, hogy sosem tudtam igazán kiverni a fejemből Noah-t. Marco évfolyamtársam volt, hollóhátas, érzékeny és kedves fiú, aki a tenyerén hordozott. Nem volt nehéz beadnom a derekam, onnantól kezdve pedig egészen a hetedik év végéig kitartottunk egymás mellett. Ekkor az útjaink elváltak, ő Amerikába költözött, hogy ott folytassa tanulmányait, én pedig szünetet akartam, egy kis énidőt, amiben megtalálom önmagam.
Egy év, ennyit szántam arra, hogy utazzak, valamint felfedezzek új dolgokat. Egy nagy újdonság a múltam felbukkanása volt, mert néhány együtt töltött hét és egy hosszú hétvégi utazás után Noah-val egymásra találtunk. Kellett ennyi külön töltött idő és sok akadály ahhoz, hogy bevalljuk egymásnak érzéseinket. Egy pár randi, aztán a történetünk véget is ért, egyik napról a másikra már nem reagált semmilyen megkeresésemre.
A következő évet már szingliként kezdtem meg az akadémián, ahol festészetet tanultam három éven át. A kapcsolatok és barátok jöttek-mentek, de a boldogságot csak a művészetben találtam meg.
Huszonkét évesen a festővásznammal a hónom alatt megpróbáltam a saját talpamra állni annak reményében, hogy majd ebből meg fogok tudni élni egyszer. Hat évvel később Az Abszol úton egy kis garzonban élek Elvis, a kutyám társaságában, és a Foltozott Üstben pincérkedek, hogy ne kelljen hazaköltöznöm a szüleimhez. A remény továbbra sem halt meg, néha sikerül egy-egy kiállítást összehozni, de messze van még a cél.

Nem nőttem túl magasra, megálltam az átlag magasságnál. Ami azt illeti, mindenben átlagos vagyok, sosem volt festve a hajam, sminkelni csak alkalmakra szoktam úgy igazán, a körmeim is csupán csak ápoltak... Minimális mennyiségű ékszerrel egészítem ki a ruhatáram, ami átlagban inkább hétköznapi, mintsem laza sportos, vagy csinos. A magassarkú viselését rémálomként élem meg, pedig esküszöm sokat gyakorlok a húgommal, hogy nekem is menjen a tízcentiken való séta.
Az emberek ha meglátnak, az első benyomás pozitív szokott lenni. Mosolyogva, kedvesen fogadom őket, legyen szó munkáról, vagy első találkozásról. Hiszek benne, hogy a kiegyensúlyozott lélek tükröződik az ember arcán, főleg a szemeiben. Azt mondják, az én kék szemeim mindig csillognak.