Welcome home

A reggelek mindig nehezek, sohasem voltam egy pacsirta, aki már hajnalok hajnalán fent csiripelt, még ha 7 óra alvás után akár hajnali 3-kor is felkeltem volna. Úgy viszont, hogy előző este, vagy inkább aznap, éjfélkor értem haza egy riasztásból, még inkább kellemetlenül ért a napsugár, ami 6-kor már idegesítően a szemembe sütött az ágyra. Utáltam a tényt, hogy fel kell kelni, de ébren akartam lenni, amikor Andy megjön az éjszakai műszakból. Ezúttal is 12 órázott, hiába kértem, hogy ha már itthon nem akar maradni, legalább a munkával töltött időt csökkentse... Az ispotályban bőven éri elég stressz, és megpróbáltatás, félek, hogy valami baja lesz neki, vagy a babának. Egyiket sem szeretném, hiszen a feleségem a legcsodálatosabb dolog a világon, ami történt velem, amíg a gyermekünk, akit a szíve alatt hordoz, egy valóra vált álom. Nem tudom elképzelni, és nem is szeretném, hogy hogyan is tudnám túltenni magamat bármelyikük elvesztésén. Andy szerint túlgondolom, felesleges ennyire aggódnom, mégis szorongás tölt el, ha csak egy percre is szem elől tévesztem. Félek, hiszen tudom, hogy a mai napig milyen kettős megítélése van a mugli születésűeknek, félvéreknek, ahogy az is rengeteg mindenkit felháborít még mindig, ha egy aranyvérű család leszármazottjával házasodnának. Féltem őt, mert tudom, hogy milyenek is valójában az emberek. Talán szakmai ártalom, hogy a lehető legrosszabbat nézem ki a környezetemből...
- Andy! - Hallom a cipője talpának kopogását a konyha járólapján. Még nem érzem magamban az erőt és a kedvet, hogy kikeljek az ágyból, így remélve, hogy meghallja a hangomat, és nincs nagyon elmélyedve a gondolataiban, még mindig egy súlyosabb eseten agyalva, megszólítom. A hátamról a hasamra fordulok, beletúrok a hajamba, remélve, hogy ez némileg segít az esetlegesen elfeküdt frizurámon, és várok, hogy kapok-e bármi reakciót.