Van jobb ellenszer, mint egy ölelés?

Szikrázó napsütésben sétáltam át az udvaron, egy darab bárányfelhő sem színezte el az ég vakítókékjét. Szombat lévén nem volt tanítás, így Goldie-val megbeszéltük, hogy találkozunk az üvegházak előtt, hogy átültessünk pár növényt. Mindkettőnk számára ez volt a legjobb program, kikapcsolt, gond és esetleges fültanúk nélkül beszélhettünk meg mindent. Mert ilyen ez a legjobb barátosdi, muszáj az, hogy őszintén és korlátok nélkül tudjunk beszélgetni. Néha már azt érzem, hogyha egyidősek lennénk, akár ikertestvérek is lehetnénk, félelmetesen sok közös tulajdonságunk és érdeklődési körünk van.
Játszósruhát vettem fel, kényelmes, színes darab volt, nem sajnáltam, hadd legyen csak piszkos, bár én a földes ruhát sosem tartottam piszkosnak. Mosolyogva sétálgattam, boldog voltam, nagyon régen tudtunk már kettesben időt tölteni Goldie-val, hiányzott már az a szőke, cuki feje. Nem is tudom, mikor sikerült utoljára találkoznunk, de látnom kellett, kellett a pozitív energiája nekem és egy csontropogtatóan szoros ölelés. Mert egy biztos volt: ő volt az egyetlen, aki olyan szoros ölelés tudott adni, hogy szerintem egy farönköt is össze tudott volna roppantani.
Mikor odaértem, már láttam a barátnőm szőke fürtjeit. Háttal állt nekem, ezért csendben odalopóztam hozzá. Meg akartam viccelni, ezért eszembe jutott egy nagyon rossz vicc. A fülébe suttogtam:
-Orrontó furkász!-látszott rajta, hogy megijedt és én hangos nevetésben törtem ki. El sem kellett már mesélnem a viccet, annyiszor hallotta tőlem. -Bocsi szívem, nem hagyhattam ki-vigyorogtam. Mikor megöleltem, magamba szívtam az illatát: friss föld és eperillat. Hihetetlenül hiányzott.
-Mesélj, mi újság? Minden rendben? Valahogy nem olyan széles most a mosolyod...

A napjaim hektikusak, és egyre kevésbé tudom magam utolérni. Annyira szeretnék több helyre is megfelelni,  hogy a feszített tempó kezd szépen lassan kikészíteni. Amióta apáék elváltak, folyamatosan próbálom közöttük egyenlően megosztani az időmet, és ott van Frankie is, akit imádok, szeretek, de ezzel a duzzogással nem könnyíti meg a helyzetemet. Aztán ott van a tanulás, a gyógynövények, az a kevéske barátom, aki van és természetesen Ő aki egyik pillanatról a másikra megjelent az életemben, mint egy fénylő üstökös, és azt vettem észre magamon, hogy semmire és senki másra nem tudok gondolni, csak Rá. Arra pedig abszolút nem számítottam, hogy Ő is észre fog venni engem, mikor mindig is azt gondoltam, hogy azon kívül, hogy Longbottom a vezetéknevem, igazából egy árnyék vagyok, aki mindig valamelyik sarokban húzódik meg, és halkan szemléli az eseményeket. Valamiért mégis észrevett. Az életem pedig egyik pillanatról színesebb és még zavarosabb lett. Így már Neki is meg akarok felelni, többszörösen is, mint eddig bárkinek, ez pedig csak még több terhet tett a vállaimra. De nem akarok panaszkodni, hiszen boldog vagyok. Még úgy is, hogy néha vannak olyan dolgai, amikről úgy gondolom, hogy nem állok még készen, de… mire is számíthattam volna? Idősebb nálam, persze, hogy másképp látja ezeket a dolgokat.

Kicsit megrázom a fejem, hogy kihajtsam belőle ezeket a zavaró gondolatokat, hiszen a mai nap nem erről szól, hanem Zefiről és arról, hogy végre egy kis időt eltölthessünk egymással. Már nem is emlékszem mikor volt időnk így egy délutánt eltölteni, mert habár össze szoktunk futni a folyosón és mindennap szoktunk váltani egymással pár szót, mostanában nem nagyon volt időnk arra, hogy úgy egy igazán nagyot beszélgessünk. Éppen azt ellenőrzöm, hogy minden megvan-e az átültetéshez, amikor a fülemben hirtelen suttogást hallok, mire össze is rezzenek. Viszont nem kell sokáig gondolkoznom azon, hogy ki lehetett, mert amint meglátom Zefit csak nevetve megrázom a fejem és már ölelem is át szorosan, mert hiányzott.
- Semmi baj. - Biztosítom mosolyogva.
- Nagyon sok mesélnivalóm van, annyi, hogy nem is tudom, hogy kezdjem. - Mondom kicsit zavartan.
- De minden rendben van, csak kicsit túl sok minden szakadt a nyakamba hirtelen és fáradt vagyok. De minden okés. - Próbálom megnyugtatni.
- Veled mi újság? - Kérdezem még próbálva egy kicsit halogatni a nagy bejelentések idejét.  

Jól esett végre megölelni a barátnőmet, mintha a lelkem egy hiányzó darabkája megtalálta volna a helyét. Persze tegnap is megöleltem, de az mégsem ugyanaz, hiszen tudtam, hogy most van időm őt ölelgetni, mert egyikőnknek sem kell rohannia órára. Meg az is közrejátszott abban, hogy nem volt máskor időnk együtt lenni, hogy az estéim nagy részét egy bizonyos griffendéles karjaiban töltöm. Merlinre, még nem is volt időm részletesen beavatni őt!
Nagyon nehezen engedtem el őt és megpróbáltam elrejteni előle, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon.
-Milyen kis csinos vagy ma Goldie! Igazán jól áll neked a kertészruha, nem is értem, miért nem látom többet rajtad. -mosolyogva dicsértem meg őt, hiszen tényleg nagyon jól állt neki.
-Mondjuk kezdd a legelején. De csak miután bementünk, mert a fene sem bízik a diákok hallótávolságában… Ezek mindent is meghallanak. -lassan az üvegház fele sétáltam, hogy minél előbb bent lehessünk ezen a számunkra szent helyen.
-Egyébként nekem is sok mesélnivalóm van, el kell meséljem neked, hogy miért is nem találkoztunk esténként. -belepirultam már a gondolatba is, hogy el kell meséljem neki azt, hogy összejöttem életem szerelmével. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem őt. Udvariasság meg miegymás. Néha annak is kell lenni.
Mélyet szívtam az üvegház illatából és úgy éreztem, hogy hazaértem. A levegőben nedves föld szaga és virágillat terjengett. Hát kell ennél több? Vidáman elmosolyodtam és a legközelebbi kisasztalra letettem a táskámat és a zsebemből kikandikáló metszőollót is letettem. Goldie felé fordultam, vártam, hogy mit fog nekem mesélni. Végül is barátok vagyunk és a barátok mindent megosztanak egymással. Vagy valami ilyesmi.
-Mi nyomja az én kis hugicám szívét? Kit kell megverni? Tudod, szólsz és lecsapok bárkit. Vagyis amúgy nem, de szívesen leszidom neked őket. De jól sejtem ugye, hogy semmi ilyesmire sem lesz szükség? Mostanában próbálok jó kislány lenni… -utálom látni, hogy valami van vele és nem tudok róla, így segíteni sem tudok neki. Tényleg olyan, mintha a húgom lenne és ilyenkor előtör belőlem az, hogy vigyáznom kéne rá.
-Viszont a fáradtságodra tudok egy jó bájitalt, tegnap én is ittam belőle egy keveset és máris sokkal jobban vagyok. Majd fent odaadom neked. -ismét széles mosollyal jutalmaztam meg őt. -De ha a tanulás miatt vagy fáradt, akkor tudod, hogy szívesen segítek neked.- Hiába volt köztünk két év, sosem tűnt fel, kivéve ilyenkor, amikor szoba került a tanulás. Bár egy cseppet sem zavart ez engem.

Nem kerüli el a figyelmemet az a bizonyos könnycsepp, akármennyire is próbálja elrejteni, hogy az nem volt ott.
- Zefi, mi a baj? - Kérdezem kicsit ijedten, és végtelen aggodalommal.
- Ennyire hiányoztam, vagy valami komolyabb baj van? - Kérdezem óvatosan, de már húzom is vissza egy újabb ölelésre. Biztos, ami biztos.
- Köszönöm. - Pirulok el egy kicsit a bókjára és önkéntelenül is birizgálni kezdem a pulcsim ujját. Mostanában igyekszem jobban odafigyelni arra, hogy hogyan nézek ki, mert tetszeni akarok Neki.
- Jól van. - Bólintok rá arra, amikor azt mondja, hogy menjünk be az üvegházba, és nem is váratom meg nagyon, mert egyből elindulok a szokásos, energikus lépteimmel.
- Mindent hallani akarok, amit eddig nem hallottam. - Fordulok a barátnőm felé újra mosolyogva. Úgy érzem tényleg sok mindent át kell beszélnünk, amikre eddig még nem nagyon volt lehetőségünk, de majd most… most majd mindent elmesélhetünk egymásnak. Nagy szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson, mert másnak nem igazán tudok erről mindenféle zavar nélkül beszélni. Sőt, Zefinek sem igazán, de legalább vele könnyebb leküzdenem ezt a bizonyos zavart.

Mikor előreenged, megint rámosolygok és már be is lépek az üvegházba. Imádok itt lenni, ez a környezet mindig megnyugtat, még akkor is, ha nagyon feszültnek és elveszettnek érzem magam. A növények és ez a hely, mindig egy biztos pont az életemben, és terápiás hatással van rám az, ha egy egész délutánt azzal tölthetek el, hogy a növényeket gondozom.
- Ó, nem kell senkit megverni. - Biztosítom Zefit mosolyogva, miközben én is lepakolom a táskámat.
- Szerencsére mióta bevertem annak a lánynak az orrát, azóta senki sem zaklat különösebben. Mondjuk szerintem ennek más is lehet az oka. - Mondom kicsit újra elpirulva, de hamar elhessegetem a gondolatokat a fejemből, hiszen tényleg van mit mesélnem a lánynak.
- Azt a bájitalt elfogadnám, tényleg érzem, hogy kezdek elérni a határaimhoz. - Nézek rá hálásan. Mielőtt belekezdenék az egészbe, hozok a raktárból egy nagy zsák földet, hogy legyen mivel lefoglalnom a kezeinket is, miközben mesélek.

- Mostanában nagyon sok minden lefoglalja a gondolataimat. Elsőkörben az, hogy ugye a szüleim elváltak, és ezt az új helyzetet még mindig nehéz megszokni. - Vallom be egy szomorkás mosollyal.
- Félreértés ne essék, már régebb óta éreztem, hogy nincs minden rendben velük, így annyira nem lepett meg az, amikor elmondták, hogy el fognak válni, de nyilván, mint minden gyerek ilyen helyzetben, annak jobban örültem volna, ha együtt maradnak. Viszont tudom azt is, hogy néha nem lehet a boldogságot erőltetni olyan valaki mellett, aki iránt már nem érzünk úgy, mint régen, úgyhogy… igazából örülök is egy kicsit annak, hogy volt elég bátorságuk rájönni erre, és inkább elváltak, minthogy tovább szenvedjenek boldogtalanságban csak miattam és Frankie miatt. - Vallom be egy apró sóhajjal.
- A másik dolog, ami ezzel kapcsolatban kicsit… elveszi az időmet az az, hogy úgy döntöttem én apa mellett maradok. Viszont így próbálok több időt tölteni anyával is, amikor csak lehetőségem van rá, ezért szinte mindig van mit csinálnom. Vagy apával vagyok itt az üvegházban, vagy anyával a gyengélkedőn, arról nem is beszélve, hogy Frankievel is próbálok beszélni, de ő nem nagyon látja úgy a dolgokat, ahogy én. - Nevetek halkan.

- Aztán… ott van még a tanulás. Kicsit elhanyagoltam, így le vagyok maradva, és szereztem is pár rossz jegyet azért, mert mindig valami mással foglalkoztam. - Folytatom kicsit bűntudatosan.
- De ez főleg azért van… mert szerelmes vagyok. - Vallom be zavartan.
- Szinte én magam sem tudom, hogy pontosan mikor történt, de egyik pillanatról a másikra megjelent az életemben és… és teljesen levett a lábamról. Legszívesebben minden szabad percemet vele tölteném, és ez ijesztő. - Nevetek zavartan, és érzem, hogy megint elpirultam, ezért igyekszem elrejteni az arcomat a hajammal, miközben megtöltöm friss földdel, az egyik ültetőládát.
- De szeretem és érzem, hogy ő is szeret. - Halkul el még jobban a hangom.
- Na de elég is belőlem! Mesélj te is, azt mondtad, neked is sok mondandód van. - Fókuszálok rá egyből, miután sikerült elmondanom nagyjából mindent, ami a szívemet nyomta, még akkor is, ha az újdonsült kapcsolatom jelentéktelen problémáiba nem avattam bele: egyrészt mert nem is biztos, hogy problémák, másrészt meg túlságosan zavarban vagyok még, hogy intim dolgokról beszéljek neki. Amik zavarnak, de nem is biztos hogy igazán problémák, hiszen… Ő nem akarna nekem semmi rosszat, ugye?

Mosolyogva bújtam bele az újabb ölelésébe. Hihetetlenül hiányzott már ez a lány és ezért baromi nehéz volt elrejteni az érzelmeimet előtte. Meg hát, ő sem volt hülye,nyilván látta, hogy mi zajlik le bennem.
-Csak hiányoztál már. De tényleg, egyébként tök boldog vagyok, ne aggódj. -mosolyogtam rá vidáman.
Jó volt látni azt, ahogyan bement az üvegházba, boldognak tűnt innen hátulról. Alig vártam, hogy mesélni kezdjen, az én sztorim ráért. Minket ismerve úgyis egész nap itt leszünk, akkor teljesen mindegy, hogy mikor avatom be őt a szerelmi életembe. A zavarom később sem lesz kisebb, nemhogy most. Már a gondolatba is belepirulok.
-Naaa, ügyes vagy drágám! Remélem, hogy tényleg nem zaklat téged senki, ez az orrbaverés tényleg nagyon jó ötlet volt. A bájitalt pedig este lefekvés előtt vagy átviszem, vagy majd gyere a klubhelyéghez. Szerintem neked is segíteni fog. Azt hiszem, Neville bácsi javasolta még anno, szóval tuti jó.
Lelkesen felültem az asztal tetejére, hogy a kezembe vegyek egy cserepet, amíg mesél. Hiányzott már az, hogy ennyi időt töltsünk együtt.
-De hát… A szüleitek már régóta elváltak. Ennyire rossz ez? Mármint izé, így mindenkinek jobb lesz, legalább nem veszekednek. Meg két karácsony, két szülinap… Én jobban örülnék az elvált szülőknek, de ezt szerintem tudod. Viszont az nagyon jó, hogy igyekszel egyenlően megosztani az idődet köztük. Úgy sokkal könnyebb, hogy mind a ketten a suliban vannak. Igazából Goldie, büszke vagyok rád, hogy így helyt tudsz állni. -húztam magamhoz egy nagy ölelésre. -Frankie pedig csak megbékél lassan, tudom, hogy milyen forrófejű tud lenni. Szerintem csak hagyj neki egy kis időt. Meg próbálj meg vele beszélni, hátha. -vontam meg a vállam, nem volt jobb ötletem. Talán a fiúk nehezebben békélnek meg az ilyesmikkel.
Nem szerettem volna közbeszólni, hagytam, hadd mondjon el mindent Goldie, szerintem néha egyszerűbb megszakítás nélkül végigmondani azt, hogy mi nyomja a lelkünket. Először csak bólogattam, majd szélesen elvigyorodtam. Goldie szerelmes. Jól is teszi, örülök neki. Csak akkor kaptam észbe, hogy még mindig azt az üres cserepet szorongatom, amikor meghallottam, ahogyan föld potyogott a ládába. Hupszi.
-De tényleg segítek a tanulásban, ezen ne múljon. Na mindegy. Ki a szerencsés illető? Remélem ő maga is tudja, hogy milyen szerencsés, hogy veled akadt össze. És ha boldoggá tesz, akkor annak nagyon örülök, szeretem látni, amikor mosolyogsz. Jól áll az neked. És izé… tudom, hogy milyen, amikor szinte mindig csak vele akarnál lenni. Szerinted, mostanában miért nem találkoztunk annyit esténként? -elpirultam, de nagyon, ezt még a hajam is tükrözte. -Viszont az a lényeg, hogy szeretitek egymást. Én pedig most elültetek pár magot, amíg mesélek, rendben? -gyorsan felkaptam egy csomag virágmagot az asztalról és a tenyerembe szórtam. Meg se néztem, hogy mi az, csak felkaptam a hozzám legközelebb lévő csomagot.
-De előre szólok, hogy lehet, hogy hosszú lesz a sztori. És tényleg nagyon sajnálom, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltalak. Most, hogy kezdenek normalizálódni a dolgok, szerintem minden rendben lesz és jól be fogom tudni osztani az időmet, újra. -a szabad kezemmel megfogtam a cserepet és beleszórtam a magokat, így legalább hasznosnak tűntem.
-Szóval izé. Nem tudom, hogy meséltem-e, de van egy fiú. Mondjuk, minden jó sztori így kezdődik, nem? -kuncogtam. -Szóval a lényeg a lényeg, hogy teleírtam egy füzetet azzal, hogy mennyire szeretem őt, verseket meg ilyesmiket írtam bele. Jó, ez sem a lényeg, bocsi, nagyon el tudok kalandozni. -földet szórtam a magokra és leugrottam az asztalról, hogy hozzak egy kannát, meg akartam locsolni az elültetett növénykémet.
-Egyik délután kiültem a parkba, észrevette, ahogyan bámulom őt, szóval odaült mellém. Merlinre, annyira zavarban voltam! Aztán beszélgettünk, megmutattam neki, hogy az ibolya a kedvenc virágom. Aztán pedig megcsókolt. Kiderült, hogy ő is hasonlóan régóta figyelt engem, csak egyikőnk se merte bevallani a másiknak, hogy szerelmes. Érted. -hogy lehet egy beszélgetés alatt ennyiszer elpirulni? Szerintem lassan már rekordot fogok dönteni.
-Aztán együtt főztünk bájitalt, és akkor megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője. Szóval igent mondtam neki, aztán Albus ránk nyitott. Nem volt kínos, ugyan. -megráztam a fejem és adtam egy kis vizet a növényemnek, örömmel láttam, ahogyan a föld beszívta a vizet. -Azóta pedig, ha nincs edzése, akkor együtt reggelizünk mindig.
Végre rá mertem pillantani Goldie-ra, szerintem nem tudtam volna így elmesélni neki mindent, ha végig a szemébe nézve magyarázok el mindent. Így is nehéz volt.

Egyből megnyugtatnak a barátnőm szavai és rá is mosolygok megkönnyebbülten. Örülök, hogy boldog. Ha megtudnám, hogy bárki is bántotta, vagy valaki miatt szomorú, akkor akármilyen békés természetem is legyen, biztos vagyok benne, hogy fognám magam és elkezdenék fenekeket rugdosni, még akkor is, ha mindenki elég furán nézne rám. Sőt, valószínűleg én húznám a végén a rövidebbet, úgyhogy talán jobb lesz, ha nem kezdek ilyen külön akciókba.
- Ez megnyugtató, már kezdtem megijedni. - Jegyzem meg nevetve, már most nagyon élvezve a közösen eltöltött időt.
- Nem, már szerencsére egyáltalán nem olyan durva a helyzet, mint volt. Ennyit azokról a tanácsokról, hogy ilyenkor az a legjobb, ha meghúzza magát az ember és akkor idővel elmúlnak majd az atrocitások. Hát… az a tanács abszolút nem vált be. - Csóválom meg a fejemet.
- Amúgy még mindig nem tudom, hogy honnan vettem ahhoz az orrba veréshez a bátorságot. Talán az segített az egész szituáción, hogy kivételesen nem én voltam a főcélpontjuk, hanem más, és ezért egyszerűbb volt összeszednem a bátorságomat, mintha magamért kellett volna kiállnom. - Gondolkodok el ezen egy kicsit.

- Nem, nem mondanám kifejezetten rossznak, de azért nem is kellemes. Én megszoktam azt, hogy előttünk sokáig azt mutatták, hogy minden rendben van, és azért bennem volt az a tündérmesés elképzelés, hogy ők annyira szerelmesek, hogy életük végéig együtt maradnak majd. Néha elfelejtem, hogy az élet nem mindig tündérmese, és hogy néha a dolgok egész egyszerűen nem úgy alakulnak, ahogy azt elképzeljük. - Leszek kicsit szomorkásabb.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, de én egyelőre nem érzem magamat túl… hogy is fogalmazzam… túl hatékonynak, mert eléggé nehéz két szülő között megosztani az időt, főleg ha mindkettőjükkel sok időt szeretnél eltölteni. - Simítok pár tincset a fülem mögé zavartan. Nem tudom nagyon jól elmagyarázni a helyzetet, de talán nem is kell, talán Zefi így is megérti, hogy mire gondolok. Általában így szokott lenni, hiszen nagyon jól ismer. Az ölelését pedig lelkesen viszonzom, mint mindig, amikor arra kerül a sor.
- Tudom, tudom, amúgy is eléggé benne van a tinédzser korszakában, ilyenkor meg semmi sem jó. - Nevetek halkan. Imádom a bátyámat, de néha tényleg lehetetlen vele szót érteni.
- Majd mindenképpen megpróbálok beszélni vele. - Bólintok a lány javaslatára hálásan.

- Lehet, hogy ismered, veled jár egy évfolyamba, csak griffendéles. Elég népszerű. - Mondom kicsit elgondolkodva.
- Úgy érted, hogy… te is szerelmes vagy?! - Emelem fel egy egészen picit a hangomat, amikor meghallom az apró elejtett megjegyzését, amiből már nem nehéz kitalálni a többit. Mekkora volt az esélye annak, hogy ugyanabban az időszakban leszünk fülig szerelmesek?!
- Mindent tudni akarok. Minden kis részletet. - Biztatom csillogó szemekkel, miközben én is elkezdem lefoglalni a kezeimet, de mindenre figyelek, amit Zefi mesél. Egyre nagyobb lesz a mosoly az arcomon, ahogy végighallgatom a történetét, hiszen az boldogsággal tölt el, hogy ennyire sugárzik róla, hogy ő is mennyire boldog. Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, amikor megemlíti Albust, amire önkéntelenül is elkerekednek a szemeim, de megállom és nem szólok közbe, csak akkor, amikor már biztos vagyok benne, hogy véget ért a történetében.
- Albus nyitott rátok? - Kérdezem csintalan mosollyal, egyből ráharapva a lényegre.
- Csak nem Jamesről van szó? - Kérdezek rá egyenesen, most már egyenesen vigyorogva.
- Jaj, annyira örülök nektek! - Kiáltok fel és most én vagyok az, aki megölelgeti őt.
- Annyira összeilletek! Hogy én ezt hogy nem vettem észre korábban! - Lelkesedek az egészért szégyentelenül.