Túl korán megérkeztem. Pedig kétszer is ellenőriztem, hogyan áll a hajam, a taláromat is biztos, ami biztos, kivasaltam reggel, és a lehető leghibátlanabbul akartam kinézni. Ez az első alkalmunk, hogy találkozunk, a legjobb benyomást szeretném kelteni. Legszívesebben nem is itt tenném, elvinném őt a városba, meghívnám vacsorázni, annyi mindenről tudnánk beszélni... Egyelőre viszont csak a Roxfort falai között érhetem őt el, amíg pedig lehetőségem van rá, addig beérem ennyivel is. Már megtanultam, hogy nem lehetek túl önző. Hálás vagyok, hogy egyáltalán kiderült, hogy van egy testvérem. Amikor pedig meglátom közeledni, egy pillanatra kihagy a szívem. Kérdések ezrei rohannak végig a fejemben, hogyan köszönjek? Mosolyogjak? Mennyire? Nem fog megijedni? Felismerne? Mit tegyek? Aztán végül minden olyan természetesen jön, amikor megáll előttem. - Szia.- Ritka alkalmak egyike, hogy széles mosolyra húzódnak ajkaim, de most túlságosan is boldog vagyok, hogy visszafogjam magamat. Ő sokkal szebb, mint a képen, mint távolról, amikor kiszúrtam a tömegből. Bár a véla báj rám nem hat, mégis melegséggel tölti meg a szívemet, hogy végre szemtől szembe állhatok a húgommal. Igaz, már sokkal idősebb, mint a dossziéhoz csatolt képen, mégis az a gyermekded bája megmaradt. Lopva a zsebórámra pillantok, pontosan érkezett, bár ha prefektus, biztos, hogy egy eminens diák, de büszke vagyok rá, hogy ilyen komolyan veszi a kötelezettségeit. - Ne haragudj, hogy ide hívtalak, de azt mondták, hogy téged keresselek, ha Clyde nem ér rá. - Bocsánatkérően pillantok le rá, túl aranyos, ahogy alacsonyabb, mint én, bár talán nem olyan meglepő. Én kivételesen magas vagyok, a dokumentumot szerint ezt egyértelműen édesanyámtól örököltem, konkrétan pont egy magasak vagyunk. Kevés olyan ember van, aki túlnőtt volna engem, főleg a nők között. Anneliese viszont különleges, ő a húgom, és végre élőben is láthatom őt. Teljesen más így, mint a reportokat olvasva az archivumban... - Amúgy Yatso Manevski vagyok, cserediák a Durmstrangból, hetedik évfolyam. Örülök, hogy megismerhetlek! - A mosolyom kitart, talán nem érti, miért vagyok ilyen vidám, nem is értheti. Ő nem tud semmit, nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neki. Hogyan lehet azt kedvesen felhozni, hogy mi testvérek vagyunk és azért jöttem a Roxfortba, hogy megismerjelek?
Vendég
Szer. Jan. 20, 2021 10:25 am
Yatso & Anneliese
You may be somebody's half-sibling, but to them, you make their hearts full.
Anneliese von Rotenburg meglepve nézegette a kezébe akadt levelet, tisztán értette a pergamenre írt sorokat, hiába voltak azok angolul. Azért is értette, hogy miért pont neki küldték ezt, mégis meglepetésként érte. Még nem teljesen sikerült hozzászoknia a gondolathoz, hogy nem csak egy egyszerű diák ő a Roxfort falai között, hanem Prefektus. Mindezt nagy P betűvel, mintha akkora érdem lett volna, tény: ő maga annak tartotta, még ha mások csak egy vállrándítással el is intézték ezt. Már-már görcsösen igyekezett megfelelni a feladatnak, a többi prefektus társának és persze Avery professzornak, aki még ha nem is személyesen, de bízott benne annyira, hogy neki adja a jelvényt. Többek között ezért is érkezett már-már kínosan a levélben található helyszínre. Anne ugyan nem ismerte a Yatso Mihailov Manevski-t, mégis egyből kiszúrta a tömegből. Szinte kiviláglott onnan. Volt benne, már a fiúban, valami egészen különös, már-már ismerős, amit egyszerűen sehogy sem tudott hova tenni, hiszen nem ismerték egymást. - Szia - engedett meg magának el halvány, mégis bátorítónak szánt mosolyt. Noha ő maga nem volt cserediák angolnak sem mondhatta magát, így pontosan tudta milyen az, amikor távol kerülsz az otthonodtól és belecsöppensz egy teljesen ismeretlen világba. - Ugyan, semmi baj - rázta meg a fejét, miközben legyintett egyet, hogy Yatso még véletlenül se érezze magát kellemetlenül a miatt, hogy ide hívta őt. - Mondhatjuk úgy is, hogy ez a munkám. Nem mintha kapnék érte fizetést - vonta meg a vállát, próbálva viccelődni, hátha ezzel némileg oldja a hangulatot. Csak remélhette, hogy a fiú érteni és értékelni fogja az egészként - Anne véleménye szerint - rém gyenge próbálkozását. Talán így volt, mert a mosoly egy pillanatra sem tűnt el a beszélgetőtársa arcáról. Ezt előbb jó jelnek vette, majd hirtelen megriadt, hogy mi van akkor, ha a fiú sokkal inkább rajta szórakozik. Gyorsan simított végig az egyébként is élére vasalt talárján és a kifogástalanul álló szoknyáján. Tökéletesen nézett ki, pontosan úgy, ahogy az édesapja elvárta tőle. Talán pont ezen nevetett?, tűnődött, majd óvatosan megrázta a fejét. Most nem foglalkozhatott ezekkel a buta, buta gondolatokkal, az előtte álló cserediákra kellett összpontosítania minden figyelmét. - Anneliese von Rottnburg - nyújtotta reflexszerűen a kezét, csak utóbb jött rá, hogy a másik nem cselekedett így. Arcát hirtelen halovány, rózsaszínes pír ülte meg. - Igazán örvendek a szerencsének - tette meg hozzá igyekezve nem a zavaráról árulkodó, nyöszörgő hangot kiadni. - Miben segíthetnek neked? - tért inkább a tárgyra, terve ezzel a figyelmet az ostoba botlásáról. - A leveledben nem részletezted, hogy mi lenne a probléma, csak találkozót kértél. A szobabeosztás nem jó? Esetleg az órarendben vannak bakik? Vagy a professzorokkal van probléma? - próbált találgatni, miközben a leghalványabb sejtése sem volt arról, hogy mit is akarnak tőle valójában.
