Már nem is tudom, hány hónapja kutattam az egyik tankönyvem után. Mocskos drága volt, abból a pénzből egy kimúlásnapi partit is tudtam volna szervezni Sir Nicholas de Mimsy-Porpingtonnak, ha ilyen ambícióim lettek volna. Segítek: nem voltak. Ahogy ekkora mennyiségű felesleges pénzem sem. Apa is biztosan elájult volna, ha meglátja, hány galleont húznak le az emberekről egy tankönyvért, úgyhogy neki inkább nem is szóltam, majd megoldom én magamnak. Itt kezdődött tehát a tortúra, hogy megkeressem a könyvet valahol használtan, olcsón, de működőképes állapotban. Az akadémia könyvtárában kezdtem persze, de ott jóformán kinevetett a nő, hogy milyen kis naiv vagyok, ha azt hiszem, nem vették már ki az itteni trükköket jobban ismerő felsőbbévesek. Ez még nem tűnt akkora nagy veszteségnek, de ahogy nekiálltam a kutakodásnak, rá kellett jönnöm, hogy ez a könyv gyakorlatilag fellelhetetlen. Pedig esküszöm, hogy már átnéztem mindent, jóformán csak a mugli társkeresők[/i] maradtak le a repertoárról, habár már mentem is volna az Azkabanba csókolózni, ha ezen múlik az, hogy megtalálom-e a tankönyvet. Kezdtem feladni és beletörődni a sorsomba, hogy idén úgy fogok elhasalni ezen a tárgyon, ahogyan azt a legszebben csak lehet. Lehet, az egész szakot bukni fogom emiatt, itt a vég, viszlát világ, nem lesz belőlem soha pszichomágus. Majd megyek megfejni Aberforth Dumbledore kecskéit, az is tisztességes munka végül is… Aztán jött a deus ex machina. Korán reggel ültem a kollégiumi szobámban az asztalnál, kortyolgattam a meglepően finom kávémat és még félig voltam csak ébren, úgy lapozgattam a Reggeli Prófétát. Nem állt szándékomban végigolvasni az összes cikket, a politikai és sportrovat például egyáltalán nem érdekelt, de az apróhirdetéseket még átnéztem. Egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy éppen itt fogom megtalálni azt a csodát, amit egy olcsó, használt tankönyv jelent, őszintén, eszembe sem jutott a lehetőség. Nem is meglepő, hogy a kávé egy rosszul időzített korty után így az orromból jött ki és egy percre azt hittem, megfulladok tőle. De hát megvolt a könyvem, itt, az újság is írja! Még aznap délután útra keltem, levelet sem írtam az állítólagos tulajdonosnak, legfeljebb kiderül, hogy már eladta vagy elpusztította - bár kétlem, hogy bárki nekiáll könyvet darálni, ha ilyen példányról van szó. Nekem most kellett, azonnal, mert már minden reményem odaveszett. A megadott címre érkezve megálltam az ajtó előtt és bekopogtam, magamban kántálva a szöveget, amivel majd nyitni fogok. Fene bele, hogy nem tudok normálisan kommunikálni. - Jó napot, Tristan Weasley vagyok és a Reggeli Prófétában feladott hirdetés miatt jöttem -hadartam el azonnal, ahogy megmozdult a kilincs és ajtót nyitottak nekem. -Egy pszichomágusi tankönyv, az Addikciók és hangulatzavarok bájitalterápiás kezelése lesz az.
Vendég
Hétf. Okt. 26, 2020 4:33 pm
to old disabled pedophile
A
legutolsó amire vágyik az ember általában egy átlustálkodott nap... nem, nem, nem, kezdjük elölről. Szóval az ember akkor a legharapósabb, amikor az amúgy átlustálkodni óhajtott napja legeleje egy váratlan vendéggel kezdődik. Amikor gondosan számot vetek arról, mennyi sportrovatot fogok átböngészni, mennyi sört fogok mé a mai nap folyamán meginni, miközben felpakol lábakkal terpesztek a kanapén, vagy ahogy a legutóbbi szokásom szerint a dohányzóasztalra felpakolom közben a lábam. Aztán majd sörmámorosan jól bealszok és valamikor majd este ébredek fel, hogy tegyek egy sétát a kijózanodás céljából. Igazából valahogy mind annyira távolinak tűnik, hisz megígértem, hogy lejjebb veszek az italozásból és csak néha napjára tervezek ilyen bődületes mennyiséget. Mint mondjuk a mai ragyogóan induló délelőttömre, mert úgy keltem, hogy nekem innom kell. Megfordul a fejemben, hogy noha nem vagyok sem ittas, sem másnapos és még szellőztettem is, elgondolkodok, hogy valami macskahányás illattal elvegyem a kedvét is, hogy bejöjjön. Mindazonáltal nem vagyok annyira ormótlan még akkor sem, ha épp a kimúlásnapi partimat szeretném megtartani. Ó, dehogynem, amíg az ajtó felé csattogok, vagy ezer megverési módszer jár az eszemben és esküszöm, hogy ehhez képest egészen emberi formában nyitok ajtót, hogy még a habtestem is elrejtsem egy rögtönzött lekajált pólóban. Azért a szúrós szemöldököt nem felejtem ki és alighanem én leszek a legjobban meglepve, ahogy megpillantom a vörös hópihét tojáshéjjal a fenekén és tejfellel a szája szélén. Hé, én már épp bemosni akarnék szerencsétlen zaklatómnak, nem óvodába rakni. Ráadásul az, amit mond, csak másodszori végiggondolásra jut el az agyamig. Nem tudom mit kaffog, de biztosan semmi olyat, ami bármi közös pontot húzna be közénk. Ilyen nincs, még egy jehova tanút is boldogabban küldök el melegebb éghajlatra, de neki most mit mondjak? Fiam eredj haza kisautót tologatni? - Azt hittem megkérdőjelezhető minisztériumi rendeleteket hoztak a tegnapi bulira, arra az emlékezetes kocsmai verekedésre egy trollal. Mindegy is kölyök, nem tudom honnan szerezted ezt a dolgot, de hogy én nem foglalkozok lélekbúvárkodással, az is biztos. Inkább keresd meg anyád vagy apád aztán kérj tőlük tankönyvet. - és már csuknám is be azt az ajtót, mielőtt még megint szólásra bírná a kölyök a száját. Inkább erre legurítok egy üveg sört, szóval nem is figyelve, hogy mennyire löktem be az ajtót, sarkon fordulok, hogy a hűtő felé vegyem az utat. - Még ilyet, mi vagyok én, pszichomókus? Vagy valaki már megint jól szórakozik a nyomoromon, de akkor még ennek a suhancnak is elkenem a száját. - mormogok magamban, mert ugyan nem vagyok én rossz szándékú, csak sok ilyen esett már meg velem.
