J&J - csónakház

Néha kell, hogy el tudjak vonulni a saját kis világomba, távol mindentől. Bár a kviddics a mindenem és kiteszi az időm nagy részét, szükségem van a kikapcsolódásra. Erre pedig az egyik kedvenc módszerem a zene. A zene bármely formája. Hiába a család, a vér, azért a mugliknak vannak jó találmányaik és olyan előadóik, akikért én, mint zeneimádó, könnyen oda tudok lenni. A Beatles például örök, az egyik lemezükért még az egyik cikeszemet is odaadtam, mert mással nem lehetett lekenyerezni az árust a Zsebpiszok-közben.
Sokszor vonulok el a csónakházba egyedül, a gitárom társaságában, amit nagy becsben tartok, hisz a testvéremtől kaptam még a tizenkettedik születésnapomra. Kicsit ütött-kopott már, de ez olyasmi, aminek jól áll az idő. Minden egyes próbálkozás, minden játék és dallam látszik és érződik rajta.
A peremen ülök, lábamat a víz fölé lógatom. Elég alacsony vagyok ahhoz, hogy ne érjen bele még a cipőm talpa se, de ha mégis előfordulna, arra van a pálca, hogy megszáradjak vele. Ölemben pihen a gitár, a fejemben járó dallamot pengetem rajta, amit nem tudnék elhelyezni sem térben, sem időben, fogalmam sincs az előadójáról, de a fülemen át beleette magát az agyamba és nem enged szabadulni. Nincs menekvés, a dallamnak átadva magam énekelni kezdek, engedem, hogy átvegye az irányítást a zene és a tó halk moraja. Habár még nincs igazi hűvös őszi idő, a szél a csónakházon is átfúj, megborzolva vele a hajam és egy kicsit a hideg is kiráz. Mindig ráfázom, ha nem öltözöm fel rendesen. A tűz és a hideg szél nem jó barátok, általában egy-egy esőben tartott mérkőzés után is a gyengélkedőn kötök ki, még akkor is, ha éppen nem törött el semmim.
A bőrdzseki alatt három réteg van a biztonság kedvéért és a nadrág alá is vettem harisnyát. Azt persze nem vettem számításba, hogy hosszútávon az idelent való üldögélés felfázáshoz vezethet, de amíg nem fázik a hátsóm, nincs szükség rá, hogy párnát bűvöljek magam alá.

Az idő Jayden fejében ólomlábakon jár, ezzel ránehezedve, és végül kikezdve az idegeit, ami, ahogy telnek az unalmas, semmitmondó napok, egyre türelmetlenebbé teszi őt. Jobban, mint máskor, erősebben, mint szeretné, és gyorsabban, mint mondjuk számított rá.
Minden kedves szó egyre fájdalmasabb és álszentebb az ő szemszögéből; azok is, amiket ő présel ki magából, és azok is, amiket felé intéznek. Az egész helyzet kezd rajta elhatalmasodni, és igazából másra már nem vágyik, minthogy a föld nyelje el, vagy egyszerűen csak lelépjen innen végre. Utóbbi egyszerűbbnek tűnik jelen körülmények között, hiszen ha céljai már nincsenek is, attól még létezhet, bár ennek értelmét sem látja sem ezen az estén, sem már jó ideje, hogy a saját fejében igyekszik elzárni mindent a külvilág elől.
Végül több napi gondolkodás azt az eredményt hozza, hogy végül is, ha eltűnne az iskolából még így év elején, talán nem tűnne fel olyan sok varázslónak. Persze, tudja jól, hogy valójában mindenkinek feltűnne, és mivel kiskorú, őrült módon elkezdenék keresni, mégis arra jut, ez a legjobb megoldás, mert a továbbiakban senkit és semmit nem bír itt elviselni. Sem a kétszínű, néha pöffeteg aranyvérűeket, sem az idegesítő mugli-származású valakiket, akikkel amúgy semmi baja nincsen, de lélegeznek, és ez tovább pengeti az idegein a húrt.
Szóval úgy dönt, hogy mielőtt meglép innen, szépen körbejár mindent, ami valaha kedves volt a számára. Nem kerget emlékeket, hiszen azokat szándékosan rejtette el mélyre, de abból talán nem lehet gond, hogy nézelődik egy kicsit, hogy ha egyszer mindent előszed a fejéből, akkor pontos képet kapjon majd azokról a dolgokról, amik elől menekülni akart, és talán jogosan.
Ilyen a csónakház is, ahol, ha őszinte akar lenni, senkire sem számít, viszont ahogy a lépései közelítenek hozzá, a pengetés és a zene hangja az, amit először meghall. Ezt követően az ének utoléri a fülében a zene alapzaját, ez a hang pedig olyasmi, amit nem szükséges felelevenítenie most ahhoz, hogy harminc év múlva is pontosan fel tudja idézni. Sőt, ebben az állapotában kifejezetten idegesíti, jobban, mint bármikor máskor tenné, ezért kicsit megszedi a lépteit, hogy megmondja a frankót megint, milliomodik alkalommal.
Millió alkalommal nem mondott semmi értelmeset valójában. Talán most sem akar.
Mielőtt a gúny kiszökne belőle egy ideig az egyik falnak dőlve nézi a lányt, aki neki háttal ül jelenleg. Nem sóhajt, csak nagyokat nyel, mintha nem tudná eldönteni, hogy ebben a képben őrizze-e meg Miss J.-t, vagy szúrjon még egy utolsót, hogy a lány emlékei végleg befeketedjenek róla, és harminc év múlva is ilyen színűek legyenek. Aztán vesz egy mély levegőt, elvigyorodik, és úgy dönt, most már teljesen mindegy.
- Nem félsz attól, hogy a rikácsolásodra előugrik valami a vízből? – A szokásos hang, a szokásos arc, a szokásos bunkó Jayden. - A végén valami olyasmi támad ránk miattad, amit még nem is ismertünk eddig. Ha így gondolok rá, akkor végül is egy felfedezés részei lehetnénk, ami elég menő, de ha a fülfájásomat nézem, amit okozol, akkor inkább tedd magad takarékra. – Von vállat, és valójában abban reménykedik, ezúttal kiabálás lesz a reakció. Szeretné, ha annyira fel tudná húzni a másikat, hogy kihozza a sodrából, mert Jayden hetek óta mást sem szeretne, mint üvölteni.

Megnyugszom a zene ritmusára, csak arra figyelek, hogy pengetem a húrokat. Az sem érdekel, ha néhol hamiskás a hangom, hisz kviddicsező vagyok, nem énekes. Itt pedig, a csónakházban nem hallja senki. Senkinek nincs itt dolga. Legalábbis ebben a tudatan ücsörgök itt, de persze az idilli hangulatot meg kell zavarni egy tényezőnek. Mert miért is ne lenne éppen máshol dolga ennek az idiótának? Miért is ne találna meg az egész birtokon belül pont itt, pont most. Szerintem Jaydennek különös tehetsége van hozzá, hogy a lehetőlegváratlanabb pillanatokban, a sarokból előugorva, hátulról támadjon. Mert ezt teszi. Megjelenik és még azelőtt, hogy észrevenném, máris provokálni kezd.
Kezem megcsúszik a húrokon és kicsúszik ujjaim közül a pengető, bele a tóba. Élesen szívom be a levegőt és fordítom a fejem felé. Minden reggel amikor felébredek, azzal a tudattal indulok a dolgomra, hogy ez a nap más lesz, ezen a napon gyűlölni fogom. Ezt is érzem, mikor felelevenítem magamban az előző napi beszólásait és piszkálódását, de a kételyeket nem tudom eloszlatni. A szívemet sajnos nem tudja befolyásolni az eszem, és amint meglátom, a mellkasomban heves dobogás jelentkezik.
Fel kellene adni. Meg kellene adnom magam, kiszállni és csak hagyni, hogy utánam kiabáljon minden olyasmit, egy nő sem érdemelne. Főleg nem valaki, aki a barátja volt. Hagynom kellene és akkor talán gyorsabban vége lenne, ráunna a folyamatos vitákra.
Hosszú pillanatok, talán percek is eltelnek úgy, hogy csak nézem őt. Meredek a szemébe és keresem azt az embert, aki egyszer volt. Azt, aki kedves volt és átölelt, ha sírtam, nem pedig ő okozta a könnyeimet.
Nem szoktam sírni. Ezt az örömöt nem adom meg neki. Néhanapján azonban megszalad a kedvességmérő és nem dühöngök, csak úgy, mint most, csalódottan és bántottan állok fel a kikötő széléről. Csendben, míg ő folytatja a monológot a gitárt a tokjába rakom, majd anélkül, hogy bármit is szólnék vissza, elindulok kifelé. Mondhat bármit, már rá sem nézek.
Nincs ma erre szükségem. Nem akarom, hogy lássa a könnyeket a szememben.