Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy elég eseménydúsra sikeredett az amerikai kirándulás. Már csak azért sem lehetett unatkozni, mert hozzácsapódtam a Blackbirdsös srácokhoz és Tatianához, mellettük pedig mindent csinálhat az ember, csak unatkozni nem képes. Valamit nagyon tudnak, na. Csak nem tudom, mit. Ja, megvan: agybajt csinálni. Főleg Clyde és Bonnie unokaöccse, Armin. Na, ő aztán nagyon. De ha Armin és a többiek nem lettek volna velünk, akkor sem szólhatnék egy árva szót sem arra vonatkozólag, hogy nem történt semmi. Mert több dolog is történt. Egyrészt jött egy csapat mumus, meg Runcorn tanfelügyelő, aki mindenkit csesztetett, aztán meg őt csesztették.. mert a fagyi néha visszanyal, ugyebár. Mint ahogy most is. De őszintén szólva nem igazán tudom sajnálni. Csak egy kicsit. Mert kicsit mindenkit sajnálok, ha bajba kerül. A másik nagy dolog viszont... na, arról senki nem tud, csak Clyde és én. Vagyis... nagyon remélem, hogy senki nem tud róla, és nem járt el a szája, mert abból valószínűleg semmi jó nem sülne ki. Mondjuk az ikertestvérének valószínűleg elmondja, úgyhogy csak remélni merem, hogy nem adja tovább, és nem hallom vissza szeptemberben a Roxfortban. Merthogy Clyde és én... igen, ami ellen eddig annyira ágáltam, most mégsem tűnik annyira hülyeségnek. Tényleg van olyan, hogy Clyde és én. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban még fene tudja, mi van... egyelőre káosz. Nem igazán tudom még hová tenni az egész helyzetet, de határozottan van valami... emiatt pedig nem tudom tovább azt mondani, hogy nem, és el kéne mondani Daisynek. Minél hamarabb, annál jobb, mert idővel úgyis észreveszi, hogy valami megváltozott. Úgyhogy irány a tópart, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mostanában valahogy rászoktunk arra, hogy a természetben beszéljük át a nagy dolgokat... vagy a szobánkban, de ott most túl nagy a népsűrűség ahhoz, hogy ilyesmiről lehessen beszélni, úgyhogy inkább menjünk biztosra, a tónál amúgyse szoktak valami sokan lenni. Remélem, ez most is így lesz.
Olyan izgatott vagyok! Mert van egy halvány sejtésem, hogy miről fogunk ma beszélgetni idekint. A megérzéseim azt súgják, hogy azért zarándokolunk el a tóhoz, mert valami olyan témáról akar velem beszélni, amit mások semmikép sem hallhatnak, és egy ilyen témát tudok kapásból, ez pedig a Clyde ügy. Olyan titokban tartja, hogy eddig velem sem volt hajlandó beszélni róla.
- Ne tudd meg, mennyire izgatott vagyok - pislogok rá, miközben a métereket szeljük lefelé. Csak hogy ő is érezze, hogy mennyire nagyon oda vagyok meg vissza témától. Ha már nekem nem jön össze, legalább neki legyen jó, ez már majdnem ugyanolyan, mintha velem is ilyen jó dolgok történnének. Valahol szomorú, hogy én talán csak álmodhatom arról, hogy valami ilyesmibe keveredjek, de nem vagyok annyira önző, hogy emiatt ne örüljek annak, ha Luise boldog. Persze, az is lehet, hogy túlzottan beleélem magam a témába, és valami tök másról akar velem beszélni. Lehet, hogy otthon nincs minden rendben. Nagyon remélem, hogy nem ez a helyzet, mert az nem lenne túl jó. Sőt, kifejezetten nagyon rossz lenne. Ahogy leérünk a tópartra keresünk magunknak valami kényelmes helyet. Kiszemelem a kedvenc napozós sziklámat, itt szoktam süttetni a hasamat, hogyha éppen jó idő van.
- Na, miről akartál beszélni, mesélj - vágok bele egyenesen a közepébe. Minek is kertelni, nem azért jöttünk ide. Szóval kíváncsian pislogok legjobb barátnőmre, hogy mi a helyzet vele éppen aktuálisan.
Nem sokon múlik, hogy nem nevetem el magam Daisy kijelentésére, miszerint ne tudjam meg, mennyire izgatott. Hát, azt hiszem, azért el tudom képzelni, bár annyira nem izgulhat, mint amennyire furcsa nekem a helyzet. Mert furcsa, az tagadhatatlan. - Hát, úgyis meg fogom tudni. Sőt, már meg is tudtam, már ha a "nagyon" válasz a kérdésre. Mert akkor igenis tudom. Válaszolok egy elfojtott vigyor kíséretében barátnőm reakciójára. Mert igen, valahogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy a "nagyon" a válasz a kérdésre. Na de sebaj. Igyekszem visszafogni őt is meg magamat is, legalább addig, amíg leérünk a tópartra. A beszélgetés és a séta, méginkább a szaladás valahogy nem működik egyszerre... annak megvan az a veszélye, hogy nem figyelünk oda, és akkor ügyesen hasraesik az ember lánya. Aztán akkor megnézhetjük magunkat. De szerencsére sikerül épségben leérni a partra, hogy aztán leülve megbeszélhessük a dolgot. Daisy nem is igazán köntörfalaz, rögtön a közepébe vág, nekem meg még gondolkozni sincs igazán időm, már kapom is a kérdést, hogy na, akkor most mi is van. Hát... jó kérdés, mondhatom. -Szóóóval... az van, hogyizé... Húzom, amíg csak tudom, de tisztában vagyok vele, hogy úgysem tudom a végtelenségig titkolni előtte a helyzetet, úgyhogy nem is akarom idegesíteni. Veszek egy nagy levegőt, egy pillanatig bent tartom, majd kifújom és belekezdek. - Na szóval... az van, hogy ugye volt az az amerikai kirándulás a nyáron. Én is elmentem, mert úgy gondoltam, hogy jó lesz végre kicsit kikapcsolódni, de azzal nem számoltam, hogy ott lesz a Little Blackbirds is. Tudod, Clyde és a bandája. Meg egy csomó másik dolog is volt ott, de igazából nem az a lényeg most, hanem az, hogy.... a kirándulás vége felé Clyde félrehívott, hogy beszélni szeretne velem. Akkor elmondta, hogy szeret, és megcsókolt. Ne, el ne kezdd mondani, hogy tudtad, magamtól is tudom, hogy tudtad! Na! Inkább azt mondd meg, vagy legalább segíts kitalálni, hogy mégis mi legyen a helyzettel. Adom barátnőm tudtára nagy vonalakban a kiránduláson történteket. Igen, ha esetleg nincs probléma, akkor majd csinálok magamnak. Nem is én lennék. De komolyan.
Igyekszem nagyon-nagyon de tényleg nagyon csúnyán nézni rá. Ő ezt nem értheti. Vagyis de, értheti igazából, mert azt hiszem ő legalább annyira, ha nem még jobban izgul a mai délután miatt. De attól még egy cseppet sem vicces, és ezt igyekszem is a tudtára adni összehúzott szemeimmel.
- Ne legyél már ilyen izééé - nyújtom el az utolsó magánhangzót kicsit hisztisen, kicsit idegesítően, ugyanakkor a hangomban egyértelműen nevetés csillan eközben. Mert amúgy csak egy kicsit haragszom rá, amiért így szemétkedik velem, de igazából tökre érthető, és nem is tudnék rá nagyon haragudni, ha akarnék sem. Azt hiszem innen tudom, hogy ő a legjobb barátnőm, hogyha akarok sem tudok rá igazán megharagudni. Pedig néha nagyon akarnék, csak hát olyankor sem megy. Szerencsére egyben lejutunk a partra, senkivel nem történik semmi. Mindketten hajlamosak vagyunk arra, hogy szerencsétlenségekbe keverjük magunkat, de úgy tűnik, ketten elég kemények vagyunk ahhoz, hogy ne történhessen baj. Türelmesen megvárom, míg kitalálja, mit hogyan akar mondani, hogy aztán az egész sztori alatt nyitva felejtsem a számat. Te szentséges Merlin, ez izgalmasabb mint képzeltem!
- Atyaég! Mesélj! Jó volt, rossz volt, milyen volt? Mit mondott pontosan? Mindent tudni a-ka-rok - lelkesülök fel teljesen. Persze hallom én, hogy amúgy azért hívott le, hogy segítsek megoldani a problémát, de ez éppenséggel sokkal izgalmasabb. Nem? De!
- Első kérdés: te mit érzel iránta? Második: azóta találkoztatok? - térek aztán mégis a lényegre, ahogy kielégítő válaszokat kaptam előző kérdéseimre. Ezek olyan fontos körülmények, amelyeket meg kell ismernem ahhoz, hogy érdemi segítséget tudjak nyújtani.
Belül, de tényleg, valahol mélyen, legbelül sejtettem én, hogy ebből most nem tudok jól kijönni. Ha nem mondok semmit, akkor azért nem, ha pedig kinyitom a számat, és elmondom a dolgokat, akkor meg azért nem. Ki érti ezt? De komolyan! Persze, értem én, legjobb barátok vagyunk, természetes, hogy szeretné tudni, mi a csuda is történik velem. Kiváltképp akkor, ha esetleg valamiért nincs ott velem, mint ahogy a kiránduláson sem volt ott. Oké, ez érthető, ha én lennék olyan labilis egészségi állapottal megáldva, mint ő, akkor én sem feltétlenül vállalnám be a helyében. De azért az mégsem járja, hogy csak úgy rondán néz rám... ja várjunk! Lehet, nem is azért néz rondán, mert én mentem, ő meg nem, hanem azért, mert nem mondok semmit? Hát... akkor hopp! Akkor mindjárt más a helyzet, és nem szólok semmmit. Azt hiszem, jobban is járok ezzel a lehetőséggel. Azért csak nem állom meg, hogy ne húzzam kicsit az idegeit... nem is én lennék, ha nem tenném, de ezt ő is pontosan tudja. -Izé? Milyen izé vagyok, hm? Ezt így nem igazán értem! Vigyorgok rá kissé szemtelenül, de persze ez így nem igaz. Nagyon is tudom, vagy legalábbis sejtem, mi a probléma, csak nem igazán tudok vele mit kezdeni, akkor meg igazából mindegy. - Hééé, nyugalom, hallod? Egyszerre egy kérdést! Ráadásul ez már régen nem az első kérdés, szóval elszámoltad magad. Egyébként meg... hogy van az, hogy te már most jóval izgatottabb vagy az egész miatt, mint én? Komolyan, mintha neked is tetszene a srác, vagy nem is tudom! Vagyis... ááh, tudod mit? Inkább hagyjuk! Kapom a szám elé a kezem rögtön, mikor tudatosul bennem, hogy mégis mit is mondtam tulajdonképpen. Mégis mi a golymók az, hogy ő "is"? Hát az eszem megáll... illetve megállna, ha nem tette volna meg valószínűleg már évekkel ezelőtt. - Sok mindent mondott. Túl sok mindent ahhoz, hogy mindent el tudjak most mondani, de majd megkérdezheted tőle te magad, ha annyira érdekel. Egyébként pedig... őszintén? Fogalmam sincs. Fogalmam sincs, mit érzek, vagy ha van is, akkor arról nincs semmi fogalmam sem, hogy egyáltalán hányadán is állunk. Na meg... hogy működne -e. Mert mi van akkor, ha valami rosszat mondok vagy csinálok, aztán le leszek ejtve, és csinálhatok, amit akarok. Márpedig mindketten tudjuk, hogy viszonylag könnyen mondok és teszek olyat, amit nem kellene, szóval ez elég könnyen előfordulhat. Nem akarom, hogy neki rossz legyen miattam, de azt se szeretném, ha rögtön meggondolná magát... mert hát Ziggy se mondta, hogy mi van, csak a végén... nem szeretném újra átélni ugyanazt. Bőven elég volt egyszer végigcsinálni és kilábalni belőle, nem hiányzik újra. És nem, azóta nem találkoztunk, vagyis én nem láttam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő nem látott engem, bár akkor valószínűleg észrevettem volna... úgyhogy ezzel nem jutottunk előbbre. Nem tudok semmit, csak azt tudom, hogy idegesít a helyzet, és meg kéne beszélni, hogy most akkor mi is van, ha már egyszer elhívott randizni, de mégse állhatok oda elé, hogy "figyelj már, Clyde! Most akkor mi járunk?" mert az azért elég hülyén venné ki magát. Én pedig egyáltalán nem akarok hülyének tűnni. Pontosítok: ennél is hülyébbnek. Érted? Fogalmam sincs, mi történt velem... csak azt tudom, hogy ömlöttek belőlem a szavak - amiknek egyébként a nagyrésze merő hülyeség, de nálam mikor nem? ... remélem, azért nem lesz elege belőlem Daisynek a végére, mert megnézhetem magam, és tényleg egyedül maradnék. Az pedig egyáltalán nem hiányzik.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy elég eseménydúsra sikeredett az amerikai kirándulás. Már csak azért sem lehetett unatkozni, mert hozzácsapódtam a Blackbirdsös srácokhoz és Tatianához, mellettük pedig mindent csinálhat az ember, csak unatkozni nem képes. Valamit nagyon tudnak, na. Csak nem tudom, mit. Ja, megvan: agybajt csinálni. Főleg Clyde és Bonnie unokaöccse, Armin. Na, ő aztán nagyon. De ha Armin és a többiek nem lettek volna velünk, akkor sem szólhatnék egy árva szót sem arra vonatkozólag, hogy nem történt semmi. Mert több dolog is történt. Egyrészt jött egy csapat mumus, meg Runcorn tanfelügyelő, aki mindenkit csesztetett, aztán meg őt csesztették.. mert a fagyi néha visszanyal, ugyebár. Mint ahogy most is. De őszintén szólva nem igazán tudom sajnálni. Csak egy kicsit. Mert kicsit mindenkit sajnálok, ha bajba kerül. A másik nagy dolog viszont... na, arról senki nem tud, csak Clyde és én. Vagyis... nagyon remélem, hogy senki nem tud róla, és nem járt el a szája, mert abból valószínűleg semmi jó nem sülne ki. Mondjuk az ikertestvérének valószínűleg elmondja, úgyhogy csak remélni merem, hogy nem adja tovább, és nem hallom vissza szeptemberben a Roxfortban. Merthogy Clyde és én... igen, ami ellen eddig annyira ágáltam, most mégsem tűnik annyira hülyeségnek. Tényleg van olyan, hogy Clyde és én. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban még fene tudja, mi van... egyelőre káosz. Nem igazán tudom még hová tenni az egész helyzetet, de határozottan van valami... emiatt pedig nem tudom tovább azt mondani, hogy nem, és el kéne mondani Daisynek. Minél hamarabb, annál jobb, mert idővel úgyis észreveszi, hogy valami megváltozott. Úgyhogy irány a tópart, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Mostanában valahogy rászoktunk arra, hogy a természetben beszéljük át a nagy dolgokat... vagy a szobánkban, de ott most túl nagy a népsűrűség ahhoz, hogy ilyesmiről lehessen beszélni, úgyhogy inkább menjünk biztosra, a tónál amúgyse szoktak valami sokan lenni. Remélem, ez most is így lesz.
