Tizenhét évesen az ember valószínűleg még nem igazán tudja, mit akar kezdeni magával. Gyakorlatilag majdhogynem percenként változhatnak a véleményeink, érzéseink, ennek hatására pedig a döntéseink is. Persze lehet, hogy azért nem ennyire gyakori a váltás, de akadnak olyanok, akiknél igen. Meg olyanok is, akik még hiszonegy évesen, mindjárt az Akadémia elvégzésének kapujában állva sem igazán tudják, mit hoz a jövő. Ehhez a csapathoz tartozok példának okáért én is. Hogy ez baj - e? Őszintén szólva fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy büszke vagyok az öcsémre, és örülök neki, hogy Nate viszonylag éretten gondolkozik, és nagyon úgy látom, hogy már most tudja, hogy egy nap ő is a tanári gárdát szeretné erősíteni. Azt mondjuk nem tudom, hogy hol gondolta, mármint hogy a Roxfortban - e, vagy valahol máshol... de igazából nem is számít. Még bőven ráér eldönteni, mi lesz. Na meg az számít, hogy szeresse és élvezze amit csinál. De tényleg. Az a baj, hogy az utóbbi időben, mióta én végeztem a Roxfortban nem igazán beszélünk... vagy legalábbis nem annyit, mint eddig. Nem tudom, olyan, mintha titkolózna előlem. Mintha nem merné elmondani, ha bántja valami. Pedig én tényleg csak segíteni szeretnék neki, szeretném, ha rendben lenne, mégiscsak a kisöcsém. A kisöcsém, aki úgy látszik, el tudja dönteni, mi a jó neki. Nem akarok anyáskodni felette, mert arra ott van anyu, de remélem, tényleg nagyon remélem, hogy tudja, rám számíthat. Mindenben. Éppen ezért küldtem neki egy üzenetet, hogy ha beszélgetni szeretne, ha el szeretne mondani valami fontosat, vagy csak úgy beszélgetni, akkor itt leszek az udvaron, nyugodtan keressen meg. Remélem, nem veszi tolakodásnak, tényleg nem erőszak, csak régen beszéltünk már - már ha nem vesszük figyelembe a futólagos köszönéseket, ha találkozunk. Az pedig minden, csak nem rendes beszélgetés, ugyebár. Hát... mindenesetre majd kiderül, mi lesz, én várom.
Remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 5:46 pm
Ems & Nate
Okay
Elkezdődött a tanítási időszak az Akadémián. Baromi fura, hogy Baileyvel egy héten összesen nulla darab fözös óránk van, minekután ő földtúró szakra ment - mármint félreértés ne essék, tök jó, hogy szereti a növényeket... - , én meg tanárképzésre. Az elmúlt hét évben nem volt egyetlen iskolai óránk sem, amit külön kellett volna töltenünk. Épp egyedül ültem a szobámban, és a nyárvégi kiránduláson készített képeket rendezgettem albumba téma szerint, mikor üzenetem érkezett. Egy elvarázsolt papírrepülő szállt be a nyitott ablakon keresztül, és tökéletes landolással ért földet - illetve hát asztalt - előttem. Lassan összeráncoltam a szemöldökömet, és csakazért is bebiggyesztettem még egy képet a helyére, mielőtt a kezembe vettem volna a repülőt. Egy pár másodpercig még bámultam a képeket, majd a repcsire néztem, és széthajtogattam. Nővérem tökéletes kézírása virított a papíron, gyöngybetűkkel szedve minden szót. Mély levegőt vettem, és elgondolkoztam, eleget akarok-e tenni a kérésének, miszerint találkozzunk az udvaron, ha meg szeretnék osztani valamit. Őszintén, nem volt mit megosztanom vele. Mindig azt hiszi, valami baj van, hogy nem beszélek vele, pedig nincs. De mindig ki akarja belőlem szedni, mi a baj. Hányszor esküdöztem már neki, hogy jól vagyok, de mintha a vesémbe látna, látja azt is, ami nem létezik. De mi van akkor, ha valójában neki lenne szüksége beszélgetésre velem? Ha valójában csak azért hiszi mindig, hogy valami problémám van, mert valójában neki van problémája, és ezt feledtetvén olyan dolgokat generál másokkal kapcsolatban, amik nem léteznek, hogy ne a sajátjaival kelljen törődnie? Megintcsak jó hosszan beszívtam a levegőt, majd felálltam a székről, és magamra kanyarítottam a farmeringemet, ami a szék háttámlájára volt csak dobva, a repülőt pedig a farzsebembe csúsztattam, a pálcám mellé. Gondolataimba mélyedve haladtam végig a folyosón, egyre közelebb érve az udvarhoz, melyet találkozási pontnak jelölt meg üzenetében Ems. Elvégre egyébként is gondoltam már rá a nyár folyamán, hogy talán jobban nyitnom kellene felé. Mégis csak a nővérem, a testvérem, akire gyerekként is mindig számíthattam. Mostanában viszont egyre inkább távolodunk egymástól. Ami lehet, hogy az én hibám, vagy egyszerűen csak így osztották a lapokat. De azért nem örülnék neki, ha annyira megromlana a kapcsolatunk, hogy már pár szót se tudjunk egymással váltani a helló-szián kívül. Kiléptem a hűvös őszi levegőre az épület falai közül, és átvágtam a széles udvaron. Halványan elmosolyodtam, mikor megpillantottam, és odasétáltam hozzá. - Szia Ems. A repcsid majdnem lesodorta a képeimet az asztalról. De ezt leszámítva igazán impozáns volt a landolása - mutattam fel neki a papírdarabot, amit éppen előhalásztam a zsebemből, mikor odaértem. Leültem mellé a padra, miközben az arcát fürkésztem. Nem igazán tudtam mit mondhatnék. Nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy mesélje el nekem a bánatát mindenről, elvégre mégis csak ő hívott ide, hogy én meséljek neki az én bánatomról. Ami nem igazán volt. Hacsak... - Fura itt lenni... - szólaltam meg végül, elnézve az udvar túlfele irányába. - Úgy értem... Teljesen más mint a Roxfort. Egész király. De egyben fura is. Neked nem volt az, mikor elkezdted az Akadémiát? -Kérdeztem, még mindig mereven figyelve az udvar tóloldalán álló sövény teljes mértékben átlagos alakját. Nem tudom, mennyire indítottam el ezzel bármilyen kommunikációt kettőnk között. Tényleg régen beszéltem már úgy igazán a nővéremmel. Igazából... Kicsit hiányzik is. Főleg most, hogy a különböző órabeosztás miatt Baileyvel sem vagyok együtt null-huszonnégyben...
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 6:25 pm
Nate & Ems
Ébresztő, Csipkejózsika
Őszintén szólva kissé meglepődöm rajta, hogy végül mégis eljön, mert hát annyira ragaszkodik hozzá, hogy de neki nincs semmi baja, hogy az nem igaz. Mármint az se, hogy ennyire ragaszkodik hozzá, meg az se, hogy nincs semmi baja. Mert nem létezik, hogy nincs semmi baja. Az kizárt dolog, mert nem tudom. Na jó, ez most nem tudom, honnan jött. - Neked is szia, öcskös! Bocsi, de nem tehetek róla, a képeid a repcsi útjában voltak. Na jó, igazából még mindig bénán megy a landolás, de majd alakul. Eresztek meg felé egy halvány, félszeg mosolyt, mikor közelebb ér hozzám. Még mindig nem tudom, hogy is állunk igazából... mármint egyre kevesebbet beszélünk, és nem tudom, hogy azért-e, mert kamasz, vagy azért, mert pszichomágusnak készülök, ő pedig kifejezetten nem szereti az ilyesmit. Pedig hé, nem harapunk, még átvitt értelemben sem, akkor meg nem értem a problémát. Na mindegy. -Nekem is fura volt. Van, hogy még mindig fura, bár nem azért, mert új dolog. Azért fura, mert időközben minden megváltozott. Vagy én változtam meg? Nem igazán tudom.... lényeg, hogy nem találom a helyem, pedig azért nem ártana, elvégre mindjárt végzek, és nekem kellene segíteni másoknak, hogy megtalálják a helyüket. De héé! Nate, tesó, ezt nem így játszák! Nem fordíthatod ellenem a dolgot, hallod? Most komolyan... neked kellene mesélned nekem, hogy mi a helyzet, nem kérdezgetni mindenfélét, látszólag tök ártatlanul... na már, hogy a furkász vigye el! Rázom a fejem csodálkozva, de azért nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Azt a mindenit neki... csodálom, hogy ő nem a pszichomágusi pályát választotta, mint annak idején apu, vagy most én. Bár, sose lehet tudni... kit tudja, lehet, még meggondolja magát, és átnyergel mellém. Az mondjuk felérne egy kisebbfajta csodával, de sosem lehet tudni.
Remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 7:07 pm
Ems & Nate
Okay
Mikor odaértem hozzá, és ő felnézett rám, az arcán enyhe meglepődést véltem felfedezni, amit nem igazán tudtam mire vélni. Mármint oké, ritkán beszélünk, és nekem tényleg nincsenek olyan súlyos problémáim, amiket mindenképpen a nővéremmel szeretnék megbeszélni, de azért ha keres, hogy beszélgessünk, csak megjelenek, nem? Nem akartam sosem teljesen kizárni az életemből. Az elmúlt hét évben egyébként sem sokat tudunk volna beszélgetni. Neki már bejáratott baráti köre volt, mire és egyáltalán elkezdtem a Roxforti tanulmányaimat, azon kívül más házba is kerültem. Amióta pedig ő elkezdte az Akadémiát, még kevesebb alkalmunk volt a testvéri lelkizős traccspartikra. Szóval nem igazán tudtam hová tenni a meglepődöttségét. - Mi ez a fej? Talán nem hitted, hogy lejövök? - kérdeztem teljesen ártatlanul, majd mielőtt leültem volna visszadugtam a zsebembe az üzenetét. - Becs szó, csak egy percig gondolkodtam rajta, hogy jöjjek-e. Amúgy tényleg szépen landolt, csak rossz helyre... - Nem igazán kerestem vele a leülés után a szemkontaktust. Olyan szinten fürkésző tekintettel nézett rám mindig, mintha ki akarná olvasni a legmélyebb gondolataimat, amikhez amúgy nekem sem sok közöm van, nem még másoknak. Még akkor sem, ha azok a mások a testvéreim. Vagy épp pont a pszichomókus nővérem, aki oda is problémát lát valamiért, ahol nincs. Úgy értem, persze, mindenkinek van valami problémája, de ez nem azt jelenti, hogy mindent meg kellene tárgyalni másokkal. Valamiért ő mégis beszélgetni szeretne velem. És ahogy hallgatom a szavait, arról hogy neki miért fura még mindig az Akadémia falai között, egyre inkább körvonalatódik bennem a gondolat, hogy mennyire igazam van. Hangjából szinte kihallom az önmaga felé irányuló zavarodottságát. Egész addig szuggeráltam a túloldali bokrot, míg fel nem nevetett, és jött tőle a vissza-szerva, hogy de amúgy meg nekem kéne beszélnem, nem neki. Akkor ránéztem, sejtelmes mosollyal, és picit megrántottam a vállamat. - Sosem fogod nekem elhinni, hogy nincs semmi bajom, ugye? Néha úgyérzem, mintha rajtam gyakorolnál. Pedig elhihetnéd, ha azt mondom, nincs gáz. Mert nincs gáz. - mondtam, majd körbemutattam az udvaron. - Mért is lenne problémám? Ott vagyok, ahol lennem kell, azokkal, akikkel lennem kell, és azt tanulom, amit a hivatásomnak érzek. Nem azért, hogy az RBF-en meg a Ravaszon teljesítsek, hanem azért, hogy azt tehessem, amit igazán szeretnék. Picit elfordítottam a fejemet, majd visszanéztem, egyenesen bele a szemébe, és mély levegőt vettem. Szeretek mély levegőket venni gondolkodás közben. Olyan, mintha kitisztítaná a fejemet. - Tudtad, hogy a muglik, ha tanárnak készülnek, tanulniuk kell pszichológiát? Annyira nem is különbözünk. Aki jó tanár akar lenni, értenie kell az emberek nyelvén. És magammal ellentétben, úgy érzem, kettőnk közül neked vannak problémáid. Ne vedd magadra. - Nem voltam biztos benne, hogy tényszerű közlésemre nem kapja-e fel a vizet, de nem tudok máshogy beszélni. Csak azt tudom kimondani amit gondolok. Picit megráztam a fejemet, és úgy tettem, mint aki felfedezett valami nagyon-nagyon édekes dolgot a cipője orrán. - De tudod. Hiába nem beszélünk sokat mostanság, attól a nővérem vagy. És én mindig itt vagyok. És megígérem, ha lesz olyan problémám, amit érdemes szavakkal megformálni, megosztom majd veled. De addigis. Nem szeretnéd inkább te elmondani nekem, mi bánt? - Nem néztem fel míg beszéltem. Nem láttam értelmét. Nem azért, mert titkolnék valamit, egyszerűen csak nem akartam tudni, milyen arcot vág. Ha arról van szó, hogy megosszuk a problémáinkat a másikkal, nem tudom, melyikünk a nyakasabb. Így hát csak a cipőm orrát szuggerálva vártam, mit reagál.
Vendég
Hétf. Okt. 12, 2020 5:14 pm
Nate & Ems
Ébresztő, Csipkejózsika
Némi szemrehányást vélek felfedezni Nate hangjában... persze az is lehet, hogy tévedek. Itt már lassan minden lehet. - Őszintén? Nem, nem voltam biztos benne, hogy eljössz. Biztosan van jobb dolgod is annál, minthogy a nővéreddel beszélgess. Vagy talán tévednék, és nincs jobb dolgod? Na ne mondd, mert a végén még elhiszem! Halványan elmosolyodok, mert nem lehet reakció nélkül elmenni azon, ahogy a szavakat használja. Tényleg nem értem, hogy nem jutott eszébe, hogy ő is megpróbálkozzon a pszichomágussággal... kész pazarlás. Mármint nem, mert tisztában vagyok vele, hogy tanárra is szükség lesz mindig, de azért mégis. - Szerintem neked az a bajod, hogy nincs bajod! Ne okoskodj, öcskös, jó? Nem áll jól neked! Nem szeretem, mikor azt hiszi, okosabb, mint én. Nem azért, mert én olyan, hú, de nagyon okos lennék, mert nem, vagy legalábbis nem tartom magam annak. Viszont igenis megvan a magamhoz való eszem, különben nem kerültem volna be az Akadémiára, és nem tartanék ott, ahol tartok. Egy rakás probléma kellős közepén. Na igen... Nate szerencsés, ha tényleg nincs gondja. Nekem bezzeg... igazság szerint nekem se lenne, ha apu nem gondolta volna úgy, hogy jó buli az életemmel és a jövőmmel kapcsolatban magánakcióznia, ráadásul a tudtom nélkül. Hát, ez egyáltalán nem jó buli, csak erre még nem jött rá. Na mindegy... egyszer majdcsak rájön, hogy mit művelt. -Persze, hogy tudtam, hogy a mugli tanároknak készülőknek is kell pszichológiát tanulni. De hé, most komolyan! Mi van itt? Akasztják a hóhért? Köszi, de abból nem kérek... nekem nincs semmi bajom, de tényleg. Már persze azon kívül, amit egyébként is tudsz. Ha meg már úgyis tudod, akkor minek mondjam el újra? Érdeklődök kíváncsian pislogva Natere. Mondjuk az érdekelne, hogy ő hogy áll ehhez az egész helyzethez. Nem igazán beszéltünk még róla, így tényleg nem tudom, hogy mit gondol róla, de előbb vagy utóbb úgyis kiderül. Ki kell derülnie, ha már egyszer össze kell házasodnom Nickkel, mert apu nem bírt nyugton maradni... mindegy. Ez még úgyis a jövő zenéje, addig még sokminden lehet.
Remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Pént. Okt. 16, 2020 7:57 pm
Ems & Nate
Okay
- Őszintén szólva... - sóhajtottam fel. - Tényleg nem igazán van jelenleg más dolgom. Bae valószínűleg órán van, vagy nem tudom merre kódorog, szóval csak a képeimet rendezgettem. És egyébként is gondolkodtam rajta, hogy beszélnünk kéne, mert valahányszor elmegyek melletted, belémszuggerálsz valami problémát. - Felnevettem picit, majd komolyabbra vettem a figurát. Elvégre érett ember vagyok, vagy mi a szösz, legalábbis szeretném azt hinni magamról, hogy az vagyok. És mint olyan, rá kell jönnöm, mi az ami leginkább bántja a nővéremet, és segíteni neki. Most, magáról is megfeledkezve megosztotta velem a ivatása felőli kétkedését, és persze, tudom én, hogy mostanában apa miatt is sík ideg, de Nick miatt, meg a kényszerházasság gondolata miatt nem kellene furán érezze magát az Akadémián, meg elbizonytalanodnia, meg ilyenek. Szóval nagy bölcsen ki is fejtettem az álláspontomat, miszerint kettőnk közül neki több baja van, mint nekem. Erre a fejemhez vágja, hogy okoskodom. Szeretnék elég bölcs lenni ahhoz, hogy tudjam, mikor kell befogni, de ez még nem valósult meg, és túlságosan nagy a szókimondó képességem, és mindig azt mondom, amire valóban gondolok. - Nem okoskodtam Ems, csak elmondtam, amit látok, és érzek rajtad. És elmondtam, ami bennem van. Hiszen ezt akartad. Nem? Hogy osszam meg veled a problémáimat. Mondom, amint lesz olyan problémám, amit egyedül nem tudnék megoldani, neked fogok szólni először. -Ez mondjuk Baileynek lehet nem fog túlzottan tetszeni, de maximum nem mondom el neki, mit ígértem a nővéremnek. Elvégre én mindig, de mindig betartom, amit ígérek. Nincs kivétel, és sosem ígérek olyat, amit előre tudok, hogy nem leszek képes betartani. És ezt Ems is tudja rólam, hisz ismer gyerekkorom óta, szóval csak reménykedni merek benne, hogy megnyugszik ettől kicsit. - Emily, figyelj rám! Kérlek! - csattanok fel, mikor előhozakodik az akasztják a hóhért klisével. - Nincs semmiféle akasztják a hóhért emögött. Csupán látom rajtad, mások problémáiba akart belemenekülni a sajátjaid elől. Érzem, oké?! És az öcséd vagyok, azon kívül vagyok már annyira érett, hogy te is megoszdhasd velem a dolgaimat, ne mindig csak az enyémek érdekeljenek. - Mély levegőt vettem, lassan kifújtam, majd mélyen belenéztem a szemébe. Mintha ki akarnám olvasni onnan a válaszokat, amiket ő kimondani nem akar. - Tudom jól, hogy megvisel ez a baromság apával meg Nickkel. Igen, tudom, hogy gebasz van az egész szituban. De azon kívül, hogy haragszol apára, nem tudom, hogyan is érint valójában ez az egész. Nem tudom, mert eddig nem mondtad el. Valamint azt sem tudom, miért kételkedsz magadban, és a tanulmányaidban. Erre nem ok az érdekházasság dühítő ténye. Szóval... Ha nem akarsz a saját problémáidról beszélni, akkor lehet, hogy tényleg kár volt lejönnöm. - Tüntetlegesen, hogy érezze, komolyan mondom, felálltam a adról, mint aki indulásra készül. Azért belül egy picit reméltem, hogy elkezd dalolni, mert utálnám, ha egyrészt feleslegesen, másrészt azért kellett volna lemásznom a szobámból, hogy összevesszek a nővéremmel, akivel már most sem épp rózsás a viszonyom. Lévén egész nyáron igyekeztem elkerülni, hogy ne faggasson a bajaimról, amik nincsenek... De basszus, nem igaz, hogy midnig másban keresi a problémát... Minden gondot meg akar oldani, csak a sajátját nem tudja, és ezt a kapcsolatunk szenvedi meg. Szóval ideje enne, ha kifakadna végre, és akkor talán, de csak talán tudnék is neki segíteni...
Vendég
Pént. Okt. 16, 2020 9:54 pm
Nate & Ems
Ébresztő, Csipkejózsika
Összehúzott szemöldökkel hallgatom az öcsém magyarázatát. Az a baj, hogy fáj beismerni, de van valami abban, amit mond. Viszont ösztönösen is tiltakozom... engem csak ne analizáljon, ha egyszer kettőnk közül én leszek a pszichomágus. Akkor is, ha igaza van, és neki is kell tanulnia pszichológiát... még ha nem is az a fő tárgya. - Szerintem te félrenéztél valamit, tesó! Nem szuggerálok én senkibe semmit se. Ha így lenne, akkor már aput is rég meggyőztem volna, hogy hagyjon fel a hülye kényszerházasságos ötletével. De látod, köti az ebet a karóhoz, gyakorlatilag lehetetlen vele beszélni. Engedek ki egy apró, ámde annál gondterheltebb sóhajt. Aztán persze amilyen szerencsém nekem van, Nate se marad nyugton, és mindenáron tudni szeretné, mi bajom is van tulajdonképpen. Hát, öcsi, ha én azt tudnám, akkor nagyon örülnék neki! Egyébként meg nincs nekünk közünk egymáshoz? Csak úgy egészen véletlenül? Jó, ez költői kérdés volt, de akkor is. Egy pillanatra csendben maradok és igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy ne csak a nagy összevisszaságot kelljen hallgatni Natenek, ha már egyszer idejött. Nem mintha olyan könnyű dolgom lenne, de azért próbálkozok... az pedig igenis számít. Akkor is, ha Natetel sem olyan könnyű, mint ahogy azt ő valószínűleg gondolja. - Tudom! Ne haragudj, csak... nem igazán tudom, mi van velem! Tényleg bocs. Viszont ne kiabálj, mert azt még mindig nem szeretem... te is tudod! Nem, egyáltalán nincs igazad! Nem a mások problémáiba menekülök a sajátjaim elől! A mások problémáit azért akarom megoldani, mert segíteni akarok... ez lesz a munkám, rémlik? Ezt fogom csinálni, hát... hosszú évekig, ha minden jól megy. Nem a sajátjaimmal akarok foglalkozni, mert azok csak belerondítanak a dolgokba. Azt kérdezed, hogy érint a Nickkel való kényszerházasságom? Őszintén? Fogalmam sincs. Zavar. Zavar, hogy nem tudom, mit kezdjek vele, zavar, hogy nem tudom, miért én, miért most, hogy mit fogunk mi kezdeni egymással egész életünkben, mert úgy látom, Nick egyáltalán nem úgy néz rám, mint... hát, mint egy feleségjelöltre szokás. Fogalmam sincs, szeret - e, mert nem kérdeztem még rá, annyira nem vagyok öngyilkosjelölt. De meg akarok felelni. Meg akarok felelni neki is, apunak is, a hivatásomnak is, szeretnék mindenhol helyt állni, közben meg azt érzem, hogy nem biztos, hogy elég vagyok, és... lehet, hogy most egy nagy káosz, meg hülyeség lett belőle, de te kérdezted, magadra vess! Egyre jobban belelovalom magam, a végén pedig már azt veszem észre, hogy én is majdnem kiabálok, a torkom egy merő görcs, és nem sokon múlik, hogy vissza tudom tartani a kifelé kívánkozó könnycseppeket. Fenébe is! Ezt most mért? Fogalmam sincs, mi van velem, de az biztos, hogy nem szeretem, mikor ennyire előtérbe kerülnek az érzelmeim. Mert az enyémek nem számítanak... az számít, hogy megfeleljek, bármi áron. Ha pedig ehhez az kell, hogy tegyem, amit apu mond, akkor... akkor valahogy megtaláljuk a működőképes megoldást, a középutat Nickkel. Előbb vagy utóbb biztos. Remélem, Nate nem akar tényleg itthagyni, főleg nem így, mert akkor abból semmi jó nem származna... mondjuk abból se származik semmi jó, hogy ez a sokminden csak így kibukott belőle. Hát, most már mindegy, nem tudom visszaszívni. Sajnos. Lesz ahogy lesz.
Remélem, tetszeni fog :3
Vendég
Kedd Okt. 20, 2020 1:43 am
Ems & Nate
Okay
Olyan, mintha nem is arra reagálna, amit mondok. Mintha direkt kiforgatná a szavaimat. De közben érzem, hogy magát védi. Mintha nem akarná, hogy rájöjjek, hogy valami gond van, mintha rám akarná kenni az egészet, mintha én kevésbé lennék jó emberismerő, mint ő. De én láttam. Láttam a szemében, hogy ez a hirtelen agresszív védekezés nem ellenem szól. Tudtam, hogy a szavai amik apu ellen szólnak, egyfajta segélykiáltás. De amíg nem mondja el, mi az ami miatt valójában segítséget kér - bár azt is tagadja -, addig nem tudok neki segíteni semmiben. Amíg nem beszél, hallgatni sem tudom. Annak meg semmi értelme, hgoy összevesszünk itt az akadémia udvarán, hogy melyikünk a nagyobb érzelmi idegroncs. - Nem azt mondtam, hogy beleszuggerálod valakibe, azt amit te szeretnél, ez nem így működik. Egyszerűen csak szeretnél bennem, és másokban is valamilyen problémát látni, amit megoldhatsz, mert a sajátoddal nem bírsz el. Ami nem baj, mert itt vagyok, hogy segítsek. Mondtam halkan, miközben a sóhaját figyeltem. Milyen gondterhelt. És mégse vallaná be! Ez bosszant a legjobban. Oké, tudom, én se nyílok meg könnyen, ha magamról, meg az érzéseimről van szó, de ha olyan súly nyomja a vállamat, amit egyedül képtelen vagyok megoldani, akkor azért kinyitom a kicsi csőröm, és ciripelni kezdek. Nem úgy Ems. A nővérem, komolyan mondom, amennyire én látom, nyakasabb, mint én. Még apánál is nyakasabb egyébként, valami mégis gátolja abban, hogy igazán szembeszálljon az akaratával. Pedig szerintem le tudná győzni. De valamiért mégsem megy. Egyre inkább felbosszant a hallgatása, és forrófejű lényként már ott tartok, hogy miután kiosztottam, hogy nem figyel arra amit mondok, felálltam, hogy ha nem beszél, ha nem osztja meg velem, mi baja, akkor ott hagyom, és inkább visszamegyek a szobámba a képeimhez. Ami egyébként nem lett volna túl szerencsés a testvéri kapcsolatunkra nézve, de már tényleg alig bírtam elviselni hogy ahelyett, hogy segítséget kérne, inkább ő akarja rátukmálni a segítségét az én nemlétező problémáimra. Elbeszélni elbeszélhetünk egymás mellett hajnalig, de abból nem fogunk egyről a kettőre jutni. Aztán ahogy épp tettem egy lépést, egyszerre kibukott belőle minden. Szóhoz se engedett jutni, csak mondta. A monológ eleje még mindig ez az Ems féle védem magam duma volt, aminek a felét hittem csak el. Úgyértem, tudom, hogy azt választotta hivatásául, hogy mások problémáit segítsen megoldani, de mégis azt éreztem, hogy egy kicsit a mostani hirtelen "midnenkiben van hiba, amit nekem kell megoldani" hozzáállása arra írható fel számlaként, hogy inkább foglalkozik más bajával, mint a sajátjával. Ergo menekül. Önmaga elől. Ahogy beszélt, egyre borúsabb lett a pillantása, egyre vörösebb a szeme, és egyre erősebb a hangja. Én először csak pislogtam rá. Alig hittem el, hogy tényleg kezdi kiönteni a szivét. Aztán visszaléptem mellé a padhoz, és szorosan magamhoz húztam, miközben beszélt. Ha el is akart volna húzódni, nem engedtem volna. Lehet, hogy ő az idősebb, de az erősebb viszont én vagyok, szóval csak öleltem, miközben mondta, és mondta. Egyáltalán nem éreztem káoszosnak, sőt. Ami azt illeti, kimondta azt, ami a legfontosabb. Hogy miért nem képes az akaratát apára bírni. Mert meg akar felelni neki, ahogy mindenki másnak is... Miután befejezte, egy pár pillanatig nem szólaltam meg, csak öleltem, és sután simogattam a haját. Nem is tudom, láttam-e valaha a nővéremet sírni, de bevallom, nem túl kellemes élmény. Nem is sírni látni rossz érzés, hanem hogy ennyire vissza akarja fojtani. Hogy ennyire erősnek akar látszani, közben meg szenved. - Ne haragudj. Nem akartam veszekedni... - kezdtem halkan, és továbbra is csak öleltem. - Ems... Nem szabad mindig másokra figyelj. A saját életünkben a legfontosabbnak önmagunknak kell lennie. Minden esetben. Onnantól, hogy felnövünk, és saját tudatunk, saját identitásunk lesz, önmagunkért élünk, nem a szüleinkért, vagy a környezetünkért. - Nem igazán tudtam, hogy amit mondok mennyire megnyugtató, de az az igazság, nem is nagyon figyeltem arra, hogy mi jön ki a számon. Mert pusztán a gondolataimat közvetítettem. Nem tehetek róla, mindig azt mondom, amit gondolok. - Soha életemben nem láttam még egy olyan erős nőt mint te. Komolyan. És ha sikerülne félretenned magadban a mások irányába való megfelelési kényszeredet, játszi könnyedséggel lebeszélhetnéd apát a hülye tervéről, hogy összeboronáljon Nickkel. Az egyetlen személy, akinek meg kell felelned az életben, az te magad vagy. És amíg te nem vagy rendben belül, nem fogsz tudni segíteni másokon, mert érezni fogják, hogy nem vagy hiteles. - Oké, ez talán kicsit erősen hangzott, de már nem tudtam visszaszívni. Viszont, míg az előző gondolataimat egészen erős szavakkal sikerült a tudtára adnom, a fejemben már más motoszkált. Basszus! Mért pörögnek ilyen gyorsan a gondolataim, hogy még én is alig tudom követni? Amit Nickről mondtál az előbb... Hogy nem érzed úgy, mintha szeretne, és úgy nézne rád, mint egy feleségjelöltre... Te úgy nézel rá, mint egy férj-jelöltre? Te szereted őt? Úgy igazán? Ha tudnád, hogy szeret téged, le tudnád vele élni az életedet? Ems... Itt nem az a lényeg, hogy mit akar apa, vagy mit akar Nick, vagy mit akar a világ. Ez a te életed. Csak és kizárólag az számít, hogy te mit akarsz. És ha nem érzel iránta semmit, és nem akarsz hozzá menni, nemet kell mondanod. Muszáj, különben boldogtalan, és megkeseredett leszel, aki senkinek nem fog tudni segíteni. Akár mit is reagálna erre akár apa, akár Nick. - Pici szünetet tartottam, és még mindig a mellkasomhoz szorítva hallgattam a légzését, majd folytattam... - Ha viszont te szereted őt... És ha tudnád, hogy szeret téged, el tudnád mellette képzelni az életedet... Akkor beszélned kell vele. Nem apa miatt, nem Nick miatt... Hanem azért, mert te azt szeretnéd. Egy kapcsolatnak, legyen az bármilyen kapcsolat, a kommunikáció az alapja. Ha az nincs meg, akkor az egész mehet a kukába. Annélkül nincs értelme. Ha nem közösek a céljaitok, ha nem egy irányba tartotok, és ha az utatokat nem tudjátok megosztani egymással, akkor miért élnétek le együtt egy közös életet? És mindezeket te is tudod, hiszen a tanulmányaid alatt valószínűleg az emberi kapcsolatokról is elég sokat hallottál. Szóval... Le kell tenned ezt a mások irányába való megfelelési kényszert... Önmagadért. Azért, hogy boldog lehess... Hogy kitisztulhasson a hivatástudatod... Hogy tényleg tudj segíteni másokon... - magamban még azt is hozzátettem, hogy és azért, hogy ne kelljen látnom, mennyire szenved... De ezt inkább nem mondtam ki hangosan... Még mindig nem eresztettem el, csak öleltem, mellette állva, és egész végig nagyon, nagyon halkan beszéltem, hogy senki más ne hallhassa, csak ő... Nem mintha lett volna körülöttünk bárki is.
Vendég
Kedd Okt. 20, 2020 6:17 pm
Nate & Ems
Ébresztő, Csipkejózsika
Megmondom őszintén, valahogy én sem érzem magam önmagamnak. Mármint... eddig nem voltam ilyen "támadjunk neki mindenkinek" típus. Legfőképpen nem a saját öcsémmel szemben. Valami nem stimmel, viszont arról fogalmam sincs, hogy mégis mi az a valami. És ez a legrosszabb az egészben... hogy ha valakinek, akkor nekem azért igazán illene tudni, hogy mi nincs rendben saját magammal. Legszívesebben Nate fejéhez vágnám, hogy nem, egyáltalán nincs igaza, nem szeretnék senkiben sem problémát látni, főleg nem azért, hogy azt megoldhassam, ha már a sajátjaimmal nem boldogulok. De nem mondok semmi ilyesmit, mert az a nagy büdös harcihelyzet, hogy tetszik - nem tetszik, de igaza van. Legalábbis részben. - Nem arról van szó, hogy nem bírok el a sajátommal. Egyszerűen csak... úgy érzem, ha mások problémáival törődök, akkor tényleg szilárd talaj kerül a lábam alá... legalábbis sokkal, de sokkal szilárdabb, mint amilyennek akkor érzem, mikor a saját problémáimmal foglalkozom. Neked pedig egészen biztosan számtalan jobb dolgod van annál, minthogy velem szenvedj, öcskös. Mint például élni az életed. Vonom meg a vállam azt mutatva, hogy igazából teljesen mindegy, mit csinál Nate, nem akarom behatárolni, nem akarom ráerőltetni magam, de zavar, hogy ennyire sebezhető lettem hirtelen. Nem mintha baj lenne, mert mégiscsak a testvérem, de az tény, hogy még a család előtt se igazán mutattam ki az érzéseimet ilyen szinten. Legfeljebb anyu előtt. Ő viszont nem adta tovább a többieknek, szóval efelől nyugodt lehetek. Nem igazán tudok mit reagálni, amikor váratlanul megölel, mert hát... idejét nem tudnám megmondani, mikor történt utoljára ilyesmi. Meg hogy egyáltalán bármikor is történt -e már ilyesmi. Na mindegy. - Tudom... semmi baj, tényleg. Értem, hogy mit mondasz, azt is, hogy miért mondod, de... ha minden esetben önmagunk lenne a legfontosabb, akkor az önzőség lenne. Én pedig nem akarok önző lenni. Én csak segíteni szeretnék, minél több embernek... ezzel mi a gond? De most tényleg... te nem ugyanezt tennéd a helyemben? Jó, persze, gondolom, hogy nem, mert most mondtad, hogy önmagunknak kell lennie a legfontosabbnak, de... én nem te vagyok, Nate. Ezt pedig neked kell megértened. Tudom, hogy nehéz, de meg kell értened. Rendben? Gyorsan megpróbálom kipislogni a könnyeket a szememből, hogy legalább egy kicsit lássak, mert épp elég problémás ez a helyzet már így is. Viszont többet nem mondok, legalábbis egyelőre, csak csendben hallgatom a testvérem mondanivalóját, mert úgy érzem, még nem fejezte be. - Azt hiszem, szeretem őt. Mármint... egyelőre azt hiszem, csak barátként, de nem mondom, hogy közömbös lenne számomra. Nem tudom, apu miért akarja a feje tetejére állítani az életemet, de hé... ebből még bármit is ki tudunk hozni, együtt biztosan. Mert ahogy te is mondtad, nem vagyok egyedül. Ha pedig összefogunk, akkor mindent meg tudunk oldani. A megfelelési kényszer meg... remélhetőleg egy nap leteszem. Dolgozom rajta, de ez egyáltalán nem könnyű dolog. Nem megy egyik napról a másikra, úgyhogy türelem... jó? Tudom, hogy úgyis lesz még mondanivalója, de egyelőre nem igazán tudok többet hozzászólni a helyzethez, viszont szorosan visszaölelem, így szavak nélkül is érezheti a köszönetemet. Nem olyan érzelgős ő, én pedig nem szoktam ennyire kinyílni, most viszont mégis megtörtént valahogy. De talán nem is baj... néha ilyenre is szükség van. Talán... ez valami újnak a kezdete is lehet. Kiderül.
Elkezdődött a tanítási időszak az Akadémián. Baromi fura, hogy Baileyvel egy héten összesen nulla darab fözös óránk van, minekután ő földtúró szakra ment - mármint félreértés ne essék, tök jó, hogy szereti a növényeket... - , én meg tanárképzésre. Az elmúlt hét évben nem volt egyetlen iskolai óránk sem, amit külön kellett volna töltenünk. Épp egyedül ültem a szobámban, és a nyárvégi kiránduláson készített képeket rendezgettem albumba téma szerint, mikor üzenetem érkezett. Egy elvarázsolt papírrepülő szállt be a nyitott ablakon keresztül, és tökéletes landolással ért földet - illetve hát asztalt - előttem. Lassan összeráncoltam a szemöldökömet, és csakazért is bebiggyesztettem még egy képet a helyére, mielőtt a kezembe vettem volna a repülőt. Egy pár másodpercig még bámultam a képeket, majd a repcsire néztem, és széthajtogattam. Nővérem tökéletes kézírása virított a papíron, gyöngybetűkkel szedve minden szót. Mély levegőt vettem, és elgondolkoztam, eleget akarok-e tenni a kérésének, miszerint találkozzunk az udvaron, ha meg szeretnék osztani valamit. Őszintén, nem volt mit megosztanom vele. Mindig azt hiszi, valami baj van, hogy nem beszélek vele, pedig nincs. De mindig ki akarja belőlem szedni, mi a baj. Hányszor esküdöztem már neki, hogy jól vagyok, de mintha a vesémbe látna, látja azt is, ami nem létezik. De mi van akkor, ha valójában neki lenne szüksége beszélgetésre velem? Ha valójában csak azért hiszi mindig, hogy valami problémám van, mert valójában neki van problémája, és ezt feledtetvén olyan dolgokat generál másokkal kapcsolatban, amik nem léteznek, hogy ne a sajátjaival kelljen törődnie? Megintcsak jó hosszan beszívtam a levegőt, majd felálltam a székről, és magamra kanyarítottam a farmeringemet, ami a szék háttámlájára volt csak dobva, a repülőt pedig a farzsebembe csúsztattam, a pálcám mellé. Gondolataimba mélyedve haladtam végig a folyosón, egyre közelebb érve az udvarhoz, melyet találkozási pontnak jelölt meg üzenetében Ems. Elvégre egyébként is gondoltam már rá a nyár folyamán, hogy talán jobban nyitnom kellene felé. Mégis csak a nővérem, a testvérem, akire gyerekként is mindig számíthattam. Mostanában viszont egyre inkább távolodunk egymástól. Ami lehet, hogy az én hibám, vagy egyszerűen csak így osztották a lapokat. De azért nem örülnék neki, ha annyira megromlana a kapcsolatunk, hogy már pár szót se tudjunk egymással váltani a helló-szián kívül. 
