Astrid Morstad

Norvég vagy, csak úgy, mint én. Ettől függetlenül én a végzés után egyből elköltöztem és Londonban élek az öccsémmel. Veled azelőtt szakítottam, hogy eljöttem volna.
Mindig megpróbáltál lenyugtatni és magadra vonni a figyelmed, felkelteni az érdeklődésemet s, elvonni a gondolataimat a testvéremről. Legalábbis te megpróbáltad, de nem mindig sikerült. Egy kicsit én is kedveltelek, de sokkal inkább tekintettem rád barátként, mint barátnőként, mégis belementem ebbe a játékba. Adtam magunknak egy esélyt, hátha neked sikerül megváltoztatnod, hátha kigyógyítasz a 'betegségemből', de nem sikerült. Túlságosan ragaszkodni kezdtél hozzám, egyre többször vágytál a törődésemre és én sosem tudtam teljesen ott lenni. Nem mondtam el, hogy mi a baj, csak egyik napról a másikra szépen közöltem veled, már nem lehetünk együtt. Sose indokoltam meg miért. Ezért zavar még mindig annyira, hogy már nem látsz, mert még nem felejtetted el, milyen biztonságot nyújtóak tudnak lenni a karjaim. Viszont nem olyan rég a fejedbe vetted, hogy a közelembe költözöl, mert most már elég elkötelezettnek és nagykorúnak érzed magad. Viszont én már teljesen lezártam a múltamat, és az érzelgős szerelmes felemet otthon hagytam Norvégiában. Vajon megfogod érteni, hogy én már a munkámnak élek és nem a szerelemnek?
Elfogadod az újra nemet válaszul? Nem? Tudtam, hogy ebből még bonyodalmak lesznek.