Wait! I've got a better plan ⇢ Jagger, Dylan, Persephone, Hera & Jericho Lestrange
Vendég
Kedd Okt. 06, 2020 5:25 pm
Testvérkék & Jericho
A mai nap annyira szánalmas volt, hogy kénytelen voltam ebéd után a testvéreimmel beszélgetni. A szüleink elvonultam, gondolom csak egymással akarnak foglalkozni és társaik. Pontosan ezért jutott az eszembe az a frappáns ötlet, hogy látogassuk meg a nővérünket. Amúgy megígértem neki, hogy a napokban átmegyek, de ha mindannyian átmegyünk az a ritka alkalmak egyike lesz, amikor szegényre rázúdítjuk a szeretettünket és az irigységünket egyaránt. – Jól van, én nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem semmi kedvem sincs itt lenni. Inkább elmegyek itthonról. Ha akartok jönni velem most szóljatok vagy maradjatok itthon és hallgassátok a szülők etyepetyéjét, mert én már nem vagyok erre kíváncsi. – tisztában vagyok azzal, hogy nem kellett volna az utóbbi résszel ennyire nyersen fogalmaznom, főleg a kisebbek előtt, de szerintem már mindannyian tudtuk, hogy mi lesz annak a vége, ha a szüleink eltűnnek. Jó természetesen nem mindig, valószínűleg most sem, de kellett egy jó kifogás arra, hogy én legalábbis elmehessek itthonról. Most nem játszhattam ki az Abszol út kártyámat, mert a héten már voltam ott, nem kell onnan egyelőre semmi sem és mivel jól megpakolva jöttem haza alapanyagokból és tintából ezt ők is tudták. Nem kellett hozzá szuper okosak legyenek, elég volt ha nyitva tartották a szemüket és láttak is vele. – Newcastle-be megyek, Hera-hoz. Valószínűleg csak holnap jönnék haza onnan, vagy holnap után. Nem tudom még. Igazából attól függ, hogy ti akartok jönni vagy sem. – magyarázok továbbra is, teljes komolysággal és remélve, hogy nem köpnek be a szülőknek, mert ha igen, akkor… valószínűleg akkor sem tudnám őket bántani, mert a testvéreim. Különben sem vagyok olyan félelmetes az ők közelükben, ha nem muszáj. – A múltkor vettem neki valamit és most oda szeretném adni, semmi különös oka nincs annak, hogy átmennék. Szóval nyugalom, oké? – végignézek rajtuk. Nem hiszem, hogy érdekli őket a magyarázatom, de azért elmondom nekik, hátha ér valamit. – Én megyek készülni, ha jöttök akkor ti is tegyetek így. – azzal a lendülettel én már el is indultam a lépcső felé, fel a szobámba és néhány tiszta ruhát, meg egy könyvet – valószínűleg úgysem fogom olvasni, de legyen kéznél, ha mégis – plusz azt a „meglepetést” amit oda akartam adni Hera-nak. Ha ezzel megvoltam, akkor le is baktattam a nappaliba, a kandallóhoz. Most muszáj gyorsnak lenni, nem hagyhatom az egészet a véletlenre. Szóval igen, az a tervem, hogy áthoppanálok hozzá. Ha jönnek a többiek akkor velük, ha nem jönnek, akkor egyedül. Nem lényeges. Én úgyis meglátogatom őt és kész. A többi már csak azon múlik, hogy a többiek mennyire hajlandóak velem tartani. Ha a kicsik nem is, remélem Anna velem jön.
Jer, a kisöcsém szólt, hogy nem sokára meg fog majd érkezni, így lassacskán illet felkészülni az érkezésére. Bár illetlen mód későn keltem, és jelenleg is még csak egy köntöst vettem a hálóingemre, előbb szeretnék mindent elrendezni itt, és csak utána felöltözni. Amúgy sem kell túlzásba vinnem az öltözködést, hiszen a szüleink, vagy bárki fontos vendég nem érkezik, valószínűleg egy egyszerű, utcai ruhát fogok viselni. Talán egy garbós pulóvert, hiszen már beköszöntött az ősz, valamint egy farmer nadrágot. Ugyan a kúria be van fűtve, ellátva a megfelelő bűbájokkal, maga a hangulat az igazi. Szeretem az őszt, tökéletes előkészítője a télnek. Mindenesetre még van időm, annyira azért nem kell rohanni. Valamint egy ember elszállásolása nem olyan nagy szám, arról nem is beszélve, hogy neki már kialakíttattam egy szobát itt, ahova akármikor behúzódhat. Azon szerencsére semmit nem kell rendezni, mindössze kiszellőztetni és új ágyneműt húzatni a manókkal. - Hozz friss virágot a kertből, és ne felejtsetek el megteríteni délre. Az ételt pontban akkor szolgáljátok fel, amikor szólok. Sőt, kínáljátok frissítővel, amikor megérkezik, majd... - Sorban adom az utasításokat annak a két házimanónak, akiket a szüleim utánam küldtek ide, Newcastle-be. Őszintén szólva, sosem örültem neki, úgy éreztem, mintha minden lépésemet megfigyelnék, majd jelentenék nekik... Viszont hatalmas nagy segítségek. Magam sem gondoltam bele, hogy milyen nehéz lenne megállni a saját lábamon, szóval valahol a szívem mélyén hálás vagyok édesanyámnak és édesapámnak. Még ha ezt soha nem is mondanám ki, nem rossz emberek ők. A maguk furcsa módján szeretnek minket, egyszerűen csak nem tudom túltenni magamat a látványon, amikor éves korom körül édesanyám kézen fogott és levitt a pincébe, ahol apám órákon át kínozta, majd felvette annak a férfinak az alakját... És mindezt végig kellett néznem, hogy megértsem, milyen fontos szituáció is ez, hogy ez nem mese, most már nem csak anyuci pici hercegnője vagyok, hanem édesapám is visszatért hozzánk. Még ha soha nem is szerettem volna. Bár az ő jelenlétének köszönhetem a csodás kistestvéreimet, őt magát talán soha nem fogom tudni elfogadni. Ezért is jobb itt nekem, távol a Salisbury-ben lévő otthonunktól. - Felmentem készülődni, ha az öcsém megérkezett, azonnal értesítsetek. - Édesanyám akarata szerint a legnagyobb szobában rendezkedtem be. Talán ezt a kúriát szánták, mint nászajándékot... Ki tudja, jobb nem is belegondolni. Falco úgy sem néz felém, amíg nem muszáj. Az esküvői készületek pedig pont elég lassan haladnak ahhoz, hogy ne is lássam még egy darabig.
Vendég
Szer. Okt. 07, 2020 9:02 pm
Lábatlankodás
Lestrange tesók
Vannak napok, amikor egész egyszerűen nem találom a fejem. Akarom mondani a helyem. Mondjuk jó, a fejemet se mindig, de az már más kérdés. Mert igen, simán van, hogy a fejemet se találom, pedig az aztán nem egyszerű művelet, tekintve, hogy a nyakamon van. És még egy jó ideig ott is marad... már persze ha időközben Jag úgy nem dönt, hogy márpedig ő leszereli onnan, amiért túl sokat vagyok láb alatt. Hát de most nem tudom, mit vár. Ismer engem, tudja, milyen vagyok, és nem, csak azért nem fogok megváltozni, hogy örüljön. Mert az meg mégis milyen már? Még a végén rájönne, hogy amúgy szeretem ám, csak nem mutatom ki. Hát szörnyűség, tényleg. Viszont most Jericho sikeresen megment az újabb letolástól, hogy miért vagyok mindig láb alatt - oké, lehet, ezt csak én gondolom hozzá, mert most épp nem akart senki sem letolni... teszem hozzá, a ritka alkalmak egyike lenne -, és megemlíti, hogy ő bizony le akar lépni itthonról, és elmegy a nővérünkhöz, Herahoz. Én pedig kapok az alkalmon - még egy ember, aki mellett láb alatt lehetek, juhé! -, és lelkesen bólogatok, hogy márpedig menjünk, mert hát miért ne. Abba meg persze bele se gondolok, hogy mi van, ha a többiek nem így állnak a dologhoz. Na nem baj... majd utólag. Végülis jobb később, mint soha, nem igaz? - Szóval? Ki jön még velünk? És mikor indulunk? És... menjünk már készülniiii! Igen, megintcsak nagyon belelkesedtem, talán kissé túlzottan is, de hát most na... ez van, egyszer kibírják. Vagy nem, de akkor meg én se bírom ki. Majd megoldjuk valahogy. Lényeg, hogy izgatottan, érdeklődve pislogok először Jerichora, majd pedig Jagra és Sephre, hogy adják be végre a derekukat, és menjünk készülni, hogy indulhassunk. Mondjuk lehet, hogy pont engem nem akarnak magukkal vinni, de... még mindig inkább megyek velük, mint maradok itthon, és unatkozok. Nem, abból nem esznek.
