Lenny & Emma - What's happening?

Őszi faleveleken lépked, amikor első alkalommal kell megtennie az utat az iskola melletti kis falu felé, hogy a húgáért menjen. Edzésről jön, és éppen csak volt ideje venni egy zuhanyt, aztán szaladni Violetért, ennek pedig oka volt; nem készült volna ennyit, ha nem róla van szó, ha nem őt láthatja megint, pedig az eredmény nem lett más, mint egy kócos, siető lány, aki egy pillanatra belefeledkezett valami nem is túl fontosba, miközben a fontos dologért megy éppen.
Útközben nincsen elég nagy levegő, ami az izgalmat le tudná söpörni a bőréről, és ez zavarja, főleg annak tekintetében, hogy nem szokott ideje akadni arra, hogy mások véleményével foglalkozzon. Az sem igazán jut el közel egy éve a tudatáig, hogy ha felfigyelne rá az a bizonyos illető, az már régen meg kellett volna történjen, hiszen ebben az egészben nem ez a lényeg. Csak van valami, ami heti két alkalommal jó érzéssel tölti el, röpke pillanatokra, amíg Violet összeszedi a dolgait, és ő az ismerős illat ködében elmélkedhet olyan dolgokról, amit sosem fognak megtörténni.
Legalábbis nem vele, és ezt már millió alkalommal végigvezette a fején, éppen nem megrészegült, ámuló tudattal, tehát józanon. Józanon tőle, amikor az arca nem volt előtte, az illatát nem érezte, és amúgy is. Hiszi magáról, hogy évekkel ezelőtt felnőtté kellett válnia, nem saját döntésből, hanem a körülmények hatására, csak hát néha hiányolja ezt a fajta viselkedést magából, ami szokta is idegesíteni ilyen alkalmakkor. Olyankor, mikor nem részegedik le tőle, mint egy kislány, aki megengedheti magának az álmodozás mindenféle formáját, és emiatt nem néz rá senki csúnyán.
Ilyen gondolatok között elveszve egy kicsit hosszabb ideig kopog, mint talán normális volna bárki mástól, éppen ezért vérvörös lesz az arca, mikor végre elveszi a kezét a faluban álló ház ajtajáról, és a kabátja zsebének mélyére temeti mindkettőt, mert a végén fel találná pofozni saját magát. Örülne egyébként, ha nyugodt tudna maradni, és az esetek többségében ez sikerülni is szokott neki, de ez az év első alkalma, ő pedig gondolt rá valamennyit a nyár során. De csak egy kicsit. Annál lehet, hogy valamivel többet. De, hogy sokat, ugyan, azt ő nem.
Ahogy az ajtó kinyílik, fény árad a lány felé belülről, ő pedig hunyorog egy kicsit, amíg az alak ki nem rajzolódik a pillanatban, hogy a fényviszonyok is rendeződnek. Ekkor az ő vonásai is elsimulnak – amennyire tudnak -, és halványan elmosolyodik, hátha az nem hat ostobán. Mert, ahogy valójában el akart mosolyodni, az biztosan olyannak tűnt volna.
- Szia. – Mondja kicsit elmélázva, kicsit ott ragadva a másik vonásain, aztán észre veszi magát, viszont meg kell ingatnia a fejét, hogy visszakerüljön a valóságba. - Violet, ömm.. készen van? – Egy ideje már felhagyott a próbálkozások sorával, hogy bármilyen beszélgetést kezdeményezzen a másikkal, attól ugyanis mindig hasonlóan ostobán érezte magát, mint ahogy festeni képes előtte. És ahogy ez eszébe jut, végigsimít a haján, hátha az javít valamit a helyzeten.

Minden áhítata ellenére ilyenkor azért reménykedik abban, hogy nem fogják beinvitálni, hiszen akkor összefüggő, értelmes mondatokat kellene képeznie, ráadásul egymás után pakolgatva őket, szóval... beszélgetnie kellene a másikkal. A zavara pedig nagyobb általában, minthogy ezt abszolválni lenne képes, legalábbis olyan minőségében, amivel elérhet valamit.
Már nem azt, hogy felfigyeljenek rá, ugyan. Azzal is meg lenne elégedve, ha nem tűnne teljesen ostobának Lenny előtt.
Szóval kissé kitágult szemekkel, értetlenül áll egy pillanatra az ajtóban, aminek a túloldalára invitálták éppen, és mintha nem tudná eldönteni, hogy menjen, vagy sem. Aztán mivel a torkára akadt minden hülyeség, amit nem akar mondani, így csak sűrű bólogatások közepette megy be a meleg lakásba, és közben meggyőződése, hogy ő csak emiatt fogadta el az invitálást. Mert kint hűvös van, és egyéb tökéletes kifogások..
Beérve körbenéz, annak ellenére, hogy már nem egyszer járt itt, és próbálja elhessegetni a gondolatot, hogy hiányzott neki ez a hely. Mi hiányzott volna mégis? Nem ő tanul itt, csak a húgának szerette volna tavalytól kezdődően megadni a lehetőséget arra, hogy ha akár csak a származása miatt belékötnek, és a helyzet eldurvul, akkor legyen egyáltalán esélye. Döntötte mindezt el azok után, hogy a saját tapasztalatait nézve a tanórákon oktatott varázslatok nem a valós gonosz ellen, csak annak látszatáért vannak megtanítva.
Nem rezzen össze az ajánlatra, de mégis rezdül körülötte, vagy inkább benne valami, aminek külsőleg csak kevés látható jele van, de azért jellegzetes. Erre sem válaszol azonnal, de ezúttal legalább hangokat sikerül formálnia, amik a torkából kiszökve szavakká, és végül egy egész mondattá alakulnak.
- Egy teát elfogadok, köszönöm. – Válaszolja végül, miközben a griffendéles sálat szedi le a nyakából. Meg is lepődik rajta, hogy ezzel a mozdulatsorral egy pillanatig sem szerencsétlekedett a másik előtt, lehet azért, mert a válaszát követően rögtön ott is hagyta őt. Sóhajt egyet, de csak egészen halkan, és bár szán arra néhány percet, hogy ránézzen a gyakorló húgára, utána visszalépked a ház belseje felé, hogy a másik után menjen a konyhába.
Ott pedig, mert már szinte elfogadta, hogy ennyire szerencsétlen, megkockáztatja, hogy odalép hozzá, hátha kész a teája, amivel majd megtöltheti a száját, hogy ne kelljen beszélnie. Aztán saját magára megforgatja a szemét, amit Lenny úgy sem fog látni, mert valószínűleg nem rá néz éppen. Mert, hogy soha nem teszi.
- Sokat felejtett a nyár alatt? – Kérdezi a másikat a pultnak dőlve, még talárral magán, hiszen nem tervez túl sokat maradni, így az a veszély sem fenyegeti, hogy esetleg rámelegszik majd. A tea persze ezen segíteni fog, de ő ebbe nem feltétlenül gondolt bele.

Ahogy az idősebb varázsló válaszára vár, egészen elkalandozik, amit csak ritkán szokott, de ha megtörténik, nem nagyon tud vele mit kezdeni. Ezek a pillanatok általában vagy az emlékei között való csapongást jelentik, traumák újraélését, amiket még nem dolgozott fel, vagy éppen ellenkezőleg, valami kellemes, ám szinte lehetetlen helyzet elképzelését. Lenny különös erővel bír a lány felett, és ha a porcikái már meg is nyugodtak a közelében esetleg, az nem jelenti azt, hogy az elméje is ugyanígy tett volna.
Mindez szerencsére nem tart sokáig – a ház, amiben élnek, meg Lenny nevetése, amit még nem is halott, meg a boldog élet, ami valószínűleg sosem lesz az övé -, ahogy a teát készítő férfi felhívja a figyelmét arra, hogy Violet esetleg azért szétszórtabb, mert fiúzna. Először kitágult szemekkel, értetlenül, kicsit meglepődve bámulja a másikat, aztán nem tud vele mit kezdeni, de hangosan felnevet a felvetésen, ami hangozhat úgy, hogy kineveti a másikat. Pedig ez nincsen így, Emma csak egészen abszurdnak gondolja ezt a dolgot, sok minden miatt, amikről ez a férfi nem tud, és nem is lenne rossz, ha ez a jövőben is így maradna.
- Mi olyasmit nem csinálunk. – Válaszolja egészen határozottan, de csak azért ez a stílus tőle, hiszen ő, Lennyvel ellentétben ott volt minden hányattatásuk során, sőt, ő volt az, akinek azokat meg kellett oldania. Ennek köszönhetően sem Emma, sem a húga nem bíznak túlságosan másokban, csak nagyon közeli, nagyon régi barátokban, mint amilyen Leah is, de… a fiúzás nem csak a bénaságuk és az esetleges kinézetük miatt nem opció, hanem saját maguk védelme miatt sem.
Aztán megint kikerekednek a szemei, amint rájön, mit is mondott, és, hogy ez mennyire félreérthető. Amint összeteszi a fejében ezt, hirtelen mozdul a paradicsom vörös fejével a férfi felé, aki hellyel kínálja, és csak azért nem szalad ki mindenféle szabadkozás a száján, mert leveszik róla a talárját, és ez mintha betapasztaná a száját.
Végül megsemmisülve kicsit, egy sóhajtás mellett, már fáradt arcvonásokkal ül le a kínált helyre, és a pálcájával int a kancsó felé, ami elkezdi kitölteni neki a teát egy csészébe. Az kéne még neki, hogy esetleg ő maga próbálja ezt meg, és az egészet magára öntse.
- Szóval nem egészen úgy értettem ezt a dolgot, ahogy sikerült kifejezni magam. – Mondja, miután megköszörüli a torkát egyszer, hogy legalább rekedt hangja ne legyen, ha már minden más terén ennyire szerencsétlen. - Violetnek a tanulmányaira kell figyelnie, és ezt ő is tudja. De azért köszönöm a rávilágítást, utána nézek majd. – Mondja mindezt úgy, hogy nagyon jól tudja, a húga nem rejtegetne előle semmit, sőt. Emma lenne az első, aki tudna egy esetleges fiúról, akkor is, ha Violetnek gőze sincsen arról, mennyire bele van esve a saját nővére a saját oktatójába.