It isn't that much but it's a good start - Saxa & Dash

Imádom ezt az érzést, amikor kint állhatok a színpadon, a zene olyan hangosan dübörög körülöttem, hogy szinte semmit sem érzékelek, miközben szívemet-lelkemet beleadva énekelem a legújabb számunkat, várva a közönség visszajelzését róla, hogy vajon megfelel-e az elvárásoknak. Szeretem a figyelmet, amit ilyenkor kapok, mintha csak energiával töltene fel, és csak arra ösztönöz, hogy még, még, még, mert ez soha nem elég. Már megszámolni sem tudom, hogy végül hányadik ráadás után döntünk úgy, hogy mára ennyi volt, de érzem, hogy még mindig tombol bennem ez az energia, mindenféle egyéb pörgető szer nélkül, és tudom, hogy még órákig nem leszek képes sokáig egy helyben lenni. Ilyenkor szoktunk after partizni, még az éjszakába belenyúlóan, mikor már a legelszántabb rajongók is úgy döntöttek, hogy mára elég volt. Most viszont még csak most kezdődik az este a koncert után, mert még bő egy-két óra, amíg autogramot osztunk szét, vagy beszélgetünk a rajongókkal. Ez egy másik kedvenc részem abban, hogy zenész vagyok: látni az emberek arcán, hogy inspiráljuk őket, hogy szeretik amit csinálok, hogy képes vagyok nyomot hagyni a világban.

Fáradhatatlanul osztom tehát az aláírásokat, és mindenkihez van egy kedves szavam, vagy pár kérdésem, akármennyire is tudom, hogy sokat nem időzhetek el ezzel, mert még nagyon sokan várnak arra, hogy sorra kerüljenek. Mégsem akarom lelketlenül csak oda firkantani a nevemet, mikor legszívesebben az összes rajongókat egytől-egyig megismerném és elbeszélgetnék velük. Szépen lassan, de végül a sor is kezd megcsappanni, az emberek pedig lassan elindulnak hazafelé, hiszen későre jár az idő.
- Szia. - Köszönök a soron következő lánynak egy nagy, barátságos mosollyal.
- Hova szeretnéd az aláírást? Persze, ha egyáltalán tőlem kérsz. - Nevetek, még mindig teljesen feldobva a koncert miatt.
- Csak nem Roxfortos vagy? - Kérdezem kíváncsian.
- Sok testvérem jár oda, biztosan ismered akkor valamelyiküket. Nem gáz, hogy ilyen későig kimaradsz? - Kérdezem továbbra is mosolyogva, de egy cseppnyi rosszallás sincs a hangomban.
- Amúgy muszáj megjegyeznem, hogy nagyon tetszik a hajad. - Ez a másik mellékhatása, ha ennyire pörgök, be sem áll a szám.   

Amikor felém nyújtja a karját, csak egy széles mosollyal bólintok, és már viszonylag rutinosan firkantom rá a karjára a nevemet. Emlékszem, az első pár alkalommal ez még nagyon furcsának számított, hogy mások akarják az én aláírásomat őrizni, de amióta beindult a zenekarunk, ez egyre megszokottabbá vált. Volt párszor olyan alkalom is, amikor olyan helyekre kértek a rajongók aláírást, amit sosem gondoltam volna: és habár zavarba hozott akkor még, de azt is kezdem megszokni. Anno az aláírásomat is sokat gyakoroltam, hogy olyan legyen, amire jó ránézni, de nem tart sokáig, hogy hamar le tudhassam, ha nagy tömeggel állok szemben. Most viszont már nem sietek sehova, mert ahogy látom, a jelenlegi lány az utolsó a sorban.
- Már? - Kérdezek vissza, kicsit felvont szemöldökkel. Nem kell sok hozzá, hogy összerakjam magamban a dolgokat.
- Akkor cserediák lehetsz. Honnan jöttél? Szeretsz itt lenni, vagy az egészet elküldenéd a pokolba? - Van egy olyan érzésem, hogy ez utóbbi, de ne legyen igazam. Anglia tud borzalmas lenni a maga módján, de ha jobban megismeri az ember, akkor rájön, hogy vannak nagyon szép arcai is. Főleg vidéken.
- Az én testvéreim fiatalabbak. Az ikrek tizenhat évesek, a legkisebb húgom meg tizenhárom. - Avatom be mosolyogva.

- Hmmm… - Nézek rá elgondolkozva egy pár pillanatig. Lehet, hogy úgy viselkedek, mintha szívtam volna valamit, vagy egyéb más drogot használtam volna, pedig eskü, hogy ez még mindig csak a koncert hatása. Meg talán egy kicsit a fáradtságé, ami habár még mindig nem ütött be, de alattomosan ott mozgolódik a háttérben.
- Sikerült a kérdéseimmel olyan témákat felhoznom, amikről nem szeretsz beszélni, ugye? - Kérdezem tőle váratlanul.
- Ne haragudj. Miről szeretnél beszélgetni? - Kérdezem végül egy újabb mosollyal, fesztelenül, mintha az előbbi kis “bakik” meg sem történtek volna. Az sem zavar, hogy már mindenki rég elment, sőt, úgy néz ki, a bandából a többiek is úgy döntöttek, hogy nekik is itt az ideje menni, valamiért nekem mégsem szóltak. Biztos látták, hogy nagyban beszélgetek, és nem akartak megzavarni. Amilyen depresszív voltam mostanában, egyáltalán nem meglepő, hogy erre a döntésre jutottak.
 

Kíváncsian hallgatom a kérdéseimre adott válaszait és egyre jobban érdekel az előttem álló lány élete. Mindig is szerettem meghallgatni az embereket, és kifejezetten olyan személy vagyok, aki a legváratlanabb helyzetekben is képes barátokat szerezni, és ez a szituáció pontosan ugyanilyennek tűnik. Nem szabad elszalasztanom ezt a páratlan lehetőséget.
- Mozambik… Még sosem voltam ott, de egy nap szívesen meglátogatnám. - Mondom elgondolkozva.
- Remélem lesz majd még lehetőségünk turnéra menni a bandával, és akkor oda is eljutunk. - Teszem hozzá. Kétlem, hogy nyaralás címszóval elmennék oda, főleg mivel az én nyaralásom az főleg azzal telik el, hogy a családommal töltöm azt a kevés időt, ami megmarad a banda mellett. Igaz, hogy a banda is nagyrészt a családomból áll, de… sokan vagyunk, és mindenkire kell időt szakítani.
- Szóval utóbbi. - Válaszolom meg a saját kérdésemet.
- Igazából meg tudom érteni, nekem is biztos szörnyű honvágyam lenne, ha el kellene innen mennem. Pedig valószínűleg én sem innen származom. - Mondom megint csak egy kicsit belemerülve a gondolataimba. Már rég elengedtem azt, hogy valaha is kiderítsem kik voltak az igazi szüleim, és hogy miért kerültem az árvaházba.

- Tényleg beletenyereltem akkor. - Nevetek.
- Én folyton a családomról beszélek, úgyhogy ez majdhogynem elkerülhetetlen volt. - Vallom be kicsit szégyenkezve.
- De nem kérdezek többet, habár kíváncsi lennék, hogy milyen az a sokat emlegetett Afrika. Azt viszont nem akarom, hogy még jobban honvágyad legyen. - Jobban örülnék neki, ha sokkal jobb hangulatban fejeznénk majd be a beszélgetést: szeretném, ha jó élmény maradna neki a koncert.
- Szóval ez az alkalom, hogy látsz és hallasz minket? - Kérdezem mosolyogva.
- Igazából olyan sokat még nem lehet rólunk tudni, nem olyan régen csak lettünk ennyire felkapottak. Még tinédzser voltam mikor a banda megalakult, és már akkor tudtam hogy én zenével szeretnék foglalkozni, úgyhogy evidens volt, hogy tovább folytatom, amikor elvégzem a Roxfortot. Így is lett. Sokat segített a dolgon, hogy a testvéreimmel együtt vagyunk a bandában, így egyszerűbb volt rutinosan összedolgozni. Nagyjából négy év kellett ahhoz, hogy annyira sikeresek legyünk, hogy elmehessünk az első turnénkra, amiről visszatérve sokkal nagyobb népszerűségre tettünk szert, mint ahogy azt valaha gondoltam volna. Példának okáért, mikor beléptem a lakásomba, az tele volt rajongói levelekkel. - Nevetek megint.
- Előtte is kaptam, de az főleg azoktól volt, akik már a suliban is ismertek. Ez viszont… kellemes meglepetés volt. Néha kellemetlen, de a legtöbbször kellemes. - Mosolygok.
- Amúgy lőj le nyugodtan, rengeteget tudok beszélni a bandáról. - Nem akarom untatni.
 

Elgondolkozva bólogatok a szavaira.
- Igazad lehet. Bár attól még szívesen ellátogatnék oda, és akkor igazából nem megoldhatatlan, ha a környező országok valamelyikébe mennénk. - Már fejben tervezem is a következő turnénkat, attól függetlenül is, hogy ez igazából nem az én dolgom lenne. Mindig is olyan típus voltam, aki mindent kézben akar tartani, és minden feladatot magára vállal, ha úgy érzi, hogy ezzel segítheti a többieket.
- A veszélyek engem nem igazán ijesztenek el, egy picit adrenalin függő vagyok. - Vallom be nevetve.
- Nem  is kell letagadnod. Mindenkinek van egy ilyen hely a szívében, amit soha nem tud elengedni. Nekem is szörnyű honvágyam volt, mikor a turné miatt majdnem egy évig nem láttam a családomat. Nehéz volt, de ahogy szokták mondani, minden rosszban van valami jó, az én esetemben ez az volt, hogy olyan sok szeretetet kaphattam vad idegenektől, amiket sohasem gondoltam volna. Nem cserélném el a munkámat semmiért. - Mondom csillogó szemekkel.

- Nagyon szívesen hallanék még a kultúrádról, nagyon érdekesnek hangzik. Az angol olyan, meh… nyilván szeretem, meg szép, hosszú történelmünk van, de azt nem tudom mondani, hogy túl színesek lennénk. Az ételeink sem kifejezetten meglepőek, vagy túlságosan kiemelkedőek. Főleg az én ízlésemnek, én kifejezetten szeretem a fűszeres ételeket, anyukám sokszor szörnyülködik is, hogy hogy tudok annyi fűszert még pluszban rárakni a kajáimra. - Nevetek megint.
- Mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra, ez alól tényleg senki sem kivétel. - Kacsintok rá. Amikor kiderül, hogy csak belógott megint jóízűen nevetek.
- Milyen kis ravasz vagy. Csak nem te is mardekáros vagy? - Kérdezem vigyorogva.
- Ilyeneket én is csináltam régen, főleg ha olyan bandáról volt szó, amiért rajongtam is. - Volt nem egy ilyen, az már biztos.

- Áh, egész éjszaka tudnám folytatni, a zene az életem. Egy napomat sem tudom úgy elképzelni, hogy ne hallgassak, vagy játsszak valamit, és dalt írni is kifejezetten gyakran szoktam. Bár tény és való, hogy a legtöbb az elég pocsékul szokott sikerülni, és csak kemény tizenöt százalék esik át a rostán, amivel lehet is dolgozni, de hát… - Vonok vállat, mert úgy gondolom, hogy ez egyszerűen az alkotó folyamathoz tartozik. Nem lehet minden dalból sláger.
- A zene az olyan, mint egy külön nyelv, amivel jobban ki tudja fejezni az érzelmeit az ember. Sőt, olyan univerzális dolog, hogy bárkit képes megérinteni, akármilyen nyelven is értsen. Ha halljuk a ritmust, a dallamot, egyből lehet tudni, hogy milyen lefolyású dalról van szó. Ez pedig engem is összeköt a közönséggel. Egy pár órára mindenki ugyanolyan lesz és valahogy megfeledkezünk a különbségeinkről. - Magyarázom lelkesen.
 

Szélesen mosolygok a családról hallott megjegyzésére.
- Én is irigyelném saját magamat, hogy őszinte legyek. - Vallom be nevetve.
- Szeretem, hogy ilyen nagy családom van, még akkor is, ha azért néha megvannak ennek is az árnyoldalai. Arról nem is beszélve, hogy eléggé komplikált, én és a testvéreim nagy része mind örökbe lettünk fogadva. - Osztom meg vele az információt büszkén, mindenféle szégyenkezés nélkül.
- A szüleim elképesztőek, minden tiszteletem az övék, hogy képesek voltak felnevelni tíz gyereket. - Nevetek. Semmit sem változtatnék azon, ahogy élünk, bár annak azért örülnék, ha az idősebb testvéreink is jobban a családunk részei lennének. Még az Iannal történtek sem feltétlenül vették a kedvemet, habár neki még mindig képtelen voltam megbocsátani. Nem tudom, hogy valaha képes leszek rá.
- Persze. - Bólintok rá egyből arra a részre, amikor azt kérdezi, hogy tényleg érdekel-e, aztán mikor a tollamat kéri kölcsön, az arcomon átfut egy kis zavart kifejezés, de már veszem is elő az emlegetett tárgyat.
- Miért kell toll? - Kérdezem kicsit tanácstalanul, de amikor látom, hogy mit csinál egyből jóízűen nevetek.
- Lehet még a végén én leszek a rajongó. - Figyelmeztetem játékos mosollyal.
- Még a végén átesek a ló túloldalára és le se mosom. - Ami amúgy undorító, de a vidámság a hangomban eléggé egyértelműen jelzi, hogy csak viccelődöm ezzel.

- Így már mindent értek.  - Nevetek újra.
- Minden elismerésem. A Hollóhát a második legjobb ház a mardekár után. - Jegyzem meg egy nagy vigyorral.
- Szerencsés vagyok, hogy követni is tudtam ezt a szenvedélyemet, sokan nem tudják megtenni. -Halványul egy kicsit el a mosolyom.
- Sosem tudhatod. Lehet, hogy titokban tök jó hangod van, csak nincs elég önbizalmad. - Jegyzem meg elgondolkozva.
- Nekem önbizalomból soha nem volt hiány, ezért lehet még akkor is elhittem volna, hogy jó hangom van, ha mindenki más azt mondja, hogy borzalmas. - Vigyorgok.
- Mondjuk akkor nem feltétlenül azt csinálnám, amit. - Teszem hozzá.
- Egyébként van kedved beülni az öltözőbe? Meg tudlak kínálni valami itallal, meg le tudunk ülni. Persze szigorúan alkoholmentes opciókra gondoltam és természetesen csak akkor, ha van kedved és időd rá. - Ajánlom fel kedvesen. Nem szeretném, ha valami vén szatírnak gondolna, aki le akarja itatni, hogy aztán leteperje.
 

Mosolyogva bólintok a lány szavaira.
- Az is vagyok. Elképesztően. Majd mindenképpen én is szeretném a példájukat követni, majd ha egyszer ráveszem magam arra, hogy családot alapítsak. - Vallom be. Igazából még nem nagyon gondolkoztam ezen a jövőképen: túl sok minden történik a jelenemben ahhoz, hogy igazán belegondoljak abba milyen lenne családot alapítani valakivel. Egyelőre ez még messze áll tőlem, a jelenben most csak a karrieremre szeretnék koncentrálni. Zenélésből nem egyszerű megélni, sok mindent kell tenni azért, hogy az ember elismert és sikeres legyen, ehhez pedig jelen pillanatban minden erőmet és tudásomat össze kell szednem. Nem hiszem, hogy lenne időm most még olyanokon is aggódni, hogy mi lesz később, a jelenben kell élnem, kihasználva az összes felkínálkozó lehetőséget.
- Ebben igazad van, habár én még mindig nehezen tudom feldolgozni, hogy tényleg vannak rajongóim. - Nevetek.
- Valahol én is kezdtem, sőt, szerintem én kifejezetten a rossz rajongó kategóriába tartoztam. Emlékszem, anno én is kiszöktem, hogy megnézzem a kedvenc bandámat, de az egész rosszul sült el, utána egy hónapig büntető munkán rohadtam. Akkor utáltam meg örökre a bájitaltant. - Fintorgok egy kicsit az emlékek hatására. Még mindig szörnyű visszaemlékezni arra, hogy hány száz mocskos üstöt kellett kisúrolnom mindenféle varázslat nélkül. Kemény lecke volt, az már egyszer biztos.

- A Hugrabug se rossz, bár őket soha nem tudtam teljesen megérteni. - Gondolkozom hangosan.
- A Griffendélt viszont sosem szerettem és nem azért, mert Mardekáros voltam. Egyszerűen csak… nagyon távol áll tőlem a Griffendéles mentalitás, azt hiszem. - Vallom be.
- Persze, mint mindenhol, ott is akadtak kivételek. - Most így belegondolva, szinte minden házból tudtam magamnak barátokat szerezni, amire elég büszke vagyok.
- Ezt csak akkor fogom tudni elhinni, ha énekelsz nekem. - Jegyzem meg némiképp kihívóan, bízva abban, hogy esetleg elfogadja, és tényleg fog nekem énekelni pár sort. A zenében nem viccelek, mindent is szívesen meghallgatok, még akkor is, ha esetleg borzalmas lenne. Viszont azt biztos, hogy meg is fogom mondani, ha az.
- Dehogy zavarsz. - Csillannak fel a szemeim, amikor beleegyezik abba, hogy eljöjjön velem az öltözőbe.
- A többiek már biztos, hogy elmentek valahova bulizni, amihez most nekem tényleg nincs kedvem. - Avatom be bizalmasan, miközben megindulok az öltözők felé. Ki gondolta volna, hogy az estém így fog alakulni? Igazából cseppet sem bánom, nagyon jó társaságot sikerült kifognom az este további részére.
- Itt is lennénk. - Nyitom ki neki az ajtót. Az öltöző nem túlságosan nagy, és ahogy az várható ennyi férfitól néhol itt-ott elszórt ruhadarab található meg egy csomó üveg, tele alkohollal. Gyorsan fel szedegetem a földről a ruhákat és bedobom az egyik szekrénybe, majd egyből az italokhoz indulok.
- Nézzük csak… van itt narancslé, ananászlé, pár szénsavas üdítő… - Veszem szemügyre a kínálatot. Alkoholból sokkal több minden van, de eszem ágában sincs leitatni egy kiskorút.
- Mit szeretnél? - Kérdezem újra felé fordulva, továbbra is mosolyogva.
 

Nevetek a megjegyzésére, és csak akkor veheti észre a keserű utóízt ebben a nevetésben, ha nagyon figyel.
- Sosem voltam olyan, aki tipikusan beállt volna mindenki mögé a sorba. Rocksztár vagyok, de vannak értékeim és ezekhez minden körülmények között tartom magam. Tény és való, hogy nem vagyok szent, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám elérni majd a családról való elképzeléseimet, ha majd egyszer eljutok odáig. Persze, ez még nagyon a jövő zenéje, egyelőre a karrieremre szeretnék koncentrálni. Párom pedig nincs, és úgy érzem nem is mostanában lesz. - Most már egyértelműen keserű a mosolyom.
- Gyerekkori szerelem volt, azt hittem, hogy ő lesz az igazi, de nem úgy alakult. Ő nem szeretett engem annyira, mint én őt, plusz lényegében a zenét választottam helyette, úgyhogy valamilyen szinten érthető, hogy végül miért mást választott. - Vonok egy kicsit vállat. Igaz, hogy a tüske azóta már kevésbé fáj, de továbbra is ott van bennem és képtelen vagyok a történteket elfelejteni. Rosieról tényleg azt gondoltam, hogy ő az igazi, de hát… az ember mindig tévedhet.
- De mindegy is, a szánalmas szerelmi életem nem túl kellemes téma. - Tér vissza a vigyorom és próbálok újra kellemesebb vizekre evezni. Igazából megtehettem volna, hogy nem avatom be semmiféle információba ezzel kapcsolatban, de valamiért késztetést érzek arra, hogy ne annak a tipikus zenésznek könyveljen el, mint ahogy a legtöbben. Nyilván, én is teszek olyan dolgokat, amik annyira tipikusak, de például én soha nem csaltam meg Rosiet, még akkor sem, amikor turnén voltunk és tömegesen próbáltak rám mászni a rajongók. Nagy volt a kísértés, ez tény, de valóban megvannak az értékeim. Jobban belegondolva, nem is voltam senkivel Rosien kívül. Csak Mavissel. Akivel… szintén kicsit bonyolultak a dolgok.

Örülök annak, hogy Saxát felszabadultnak látom, ez engem is boldoggá tesz, szeretem, ha a környezetemben lévők képesek elengedni magukat és relaxálni, ez azt jelenti, hogy valamit nagyon jól csinálok. Remélem ez így is marad.
- Akkor az utálatunk közös. - Nevetek én is.
- Sosem szerettem a tantárgyat, soha nem is voltam jó benne, de végül is nem is terveztem soha, hogy abba az irányba indulok el, nekem mindig is az volt a célom, hogy bandám legyen és zenéljek. Ez meg is látszott a jegyeimen. - Vallom be nevetve. Nem mintha ez elismerésre méltó dolog lenne, de nem igazán érdekelt soha a tanulás, csak azok a dolgok ragadtak meg a fejemben, amik igazán érdekeltek, a többire pedig magasról tettem.
- Ez így igaz. Ezért szeretem az embereket, és ezért szeretek ismerkedni. Mindenki egyedi és ezeket mindig érdekes megtapasztalni. - Bólintok egyetértően. Nem hiába volt és van annyi barátom, akik habár felszínes kapcsolatok inkább hála annak, hogy rengetegen vannak, de mindig tudom, hogy akármikor küldök nekik egy levelet, akkor számíthatok arra, hogy szívesen fognak beülni velem valahova inni.

Elégedetten mosolygok, amikor nem utasítja vissza élből azt, hogy majd énekeljen előttem: ez csak még jobban segít abban az elhatározásomban, hogy ezt majd valahogy el fogom érni nála, kerül, amibe kerül. Ehhez persze tartani kell majd vele a kapcsolatot, ami nagyon remélem, hogy így is lesz a jövőben, mert igazán érdekes lánynak tűnik és jó vele beszélgetni.
- Ezt ígéretnek veszem. - Mondom neki figyelmeztetően, egy játékos mosoly kíséretében. A tudomására kellett hoznom, hogy várni fogom az alkalmat, hogy újra felhozzam majd a témát a jövőben. Ezek után hamar bekeveredünk az öltözőbe, ahol mégis csak kényelmesebb lesz folytatni a megkezdett társalgásunkat.
- Igen, általában. Ilyenkor mindenki még tele van adrenalinnal, képtelenek vagyunk egyszerűen csak fogni magunkat és hazamenni. Nekem például semmi kedvem ilyenkor az üres lakásba visszamenni, csak emlékeztet arra, hogy igazából baromi magányos tud lenni az ember. Túl nagy a kontraszt a koncert hangulatától, ahol minden ember rád figyel, és várja, hogy lenyűgözd őket, a lakásban viszont maximum csak az üres hűtő vár és a sötétség. - Mondom kicsit filozofikusan.
- Kivéve akkor, ha a világ legjobb szomszédja nem dönt úgy, hogy feltölti a hűtődet. - Jegyzem meg nevetve.

- Ezek a bulik viszont elég vadak szoktak lenni, nem fogok hazudni. De nem olyan durvák, mint ahogy a pletykák általában mondják. Nincsenek orgiák, csak rengeteg alkohol, meg néha-néha valamilyen más addiktív szer. - Mosolygok, miközben némi gondolkodás után eleget teszek Saxa kérdésének és tényleg öntök egy kis vodkát a narancslevébe. De csak egy nagyon kicsit. Hogy ízt adjon neki. Valóban nem akarom leitatni, mert habár hiába mondja azt, hogy nagykorú, akkor sem lenne túl bölcs dolog ilyesmit tennem. Márpedig itt nekem kell a felnőttnek lennem és valahogy haza is kell jutnia.
- Tessék. - Nyújtom felé a poharat, majd magamnak is töltök egy pohár whiskyt és csak utána ülök le a kicsit rozzant, de borzasztóan kényelmes kanapéra.
- Egészségedre. - Nyújtom a lány felé a poharat mosolyogva koccintásra.
- Mielőtt beleiszol, azért ellenőrizd le valahogy, hogy biztos nem tettem-e bele semmit. - Teszem hozzá azért némiképp aggodalmasan. Mármint, én tudom, hogy nem tettem bele semmit, de ő lényegében egy vadidegennel beszélget, kettesben, egy elhagyatott öltözőben, aki ráadásul alkohollal itatja. Nagy szerencséje van, hogy nem vagyok creep, de attól még óvatosnak kell lennie.
 

- Ó, ne aggódj, nem bántottál meg. - Biztosítom egy kedves mosollyal.
- Addig nem lehetsz semmiben sem biztos, hogy milyen vagyok, amíg meg nem ismersz. Az pedig teljesen természetes, hogy él az emberekben egy bizonyos kép rólam. Sőt, ez néha kifejezetten jó is, nem feltétlenül szeretném, ha az összes rajongóm tudná, hogy pontosan milyen is vagyok igazából. Szeretném, ha inkább a jobb, felturbózott verziómat látnák, habár ez igaz a családomra is. Nem szeretném, ha azt kellene látniuk, hogy össze vagyok törve, vagy hogy néha én is képes vagyok depressziós lenni. - Vallom be egy nagyon kicsit halványabban mosolyogva.
- Szeretem, ha az emberek a vidám Dashnak látnak. - Teszem hozzá, de azt hiszem ez teljesen természetes, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan hasonlóan gondolkodnak, mint én.
- Úgy érzem ennek így kellett történnie. Talán soha nem is lettünk volna igazán boldogok együtt, talán én is csak bele akartam kapaszkodni a gyerekkori nagy szerelembe. Ez az egész segített egy kicsit kijózanítani és legalább így még jobban tudok a karrieremre koncentrálni. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban az életemben helye lenne egy újabb komoly kapcsolatnak: nem tudom, hogy képes lennék-e megadni a másik félnek azt, amire vágyik, főleg hogy valószínűleg újra és újra el kell majd utaznom, ha minden jól alakul. - Mondom őszintén. Igen, most határozottan úgy érzem, hogy itt az ideje száz százalékosan a bandára és a zenére koncentrálni, minden más jöhet utána. Igaz, hogy a családomról így sem leszek képes megfeledkezni, de azt hiszem ez teljesen természetes.
- Neked nincs senkid? - Kérdezem meg tőle kíváncsian, de igazából az sem lenne nagy baj, ha nem akarna erről beszélni. Én aztán azt is megérteném.

- Hmm… ez egy jó kérdés. - Mondom elgondolkozva egy kicsit, és kell is pár pillanat, mire vissza tudok emlékezni.
- Olyan tizenhárom, tizennégy éves lehettem. Igen, valamikor akkor döntöttem el, egészen addig, csak hobbi szinten zenéltünk, aztán akkoriban jött az ötlet, hogy alapítsunk egy roxforti bandát és azzal lényegében el is dőlt. Főleg miután láttuk, hogy szeretnek minket és sokan támogatnak. Akkor pedig már egyre többször is többször gyakoroltunk ahhoz, hogy jobbak legyünk. - Válaszolom végül meg a kérdését.
- Annak veszem. - Nevetek, amikor kinyújtja rám a nyelvét, ami mellesleg véleményem szerint eléggé elragadó és jól áll neki. Engem sose kell kétszer kérni egy kis bolondozásra, talán pont ezért is jövök ki olyan egyszerűen az emberekkel.
- Amúgy jobb is, ha te nem keveredsz ilyen bulikba. Néha segít levezetni a stresszt, de általában nem feltétlenül egészséges. - Bújik elő belőlem megint az idősebb testvér énem önkéntelenül is. Nem tehetek róla, habár nem ismerem még túlságosan régóta Saxát, a védelmező ösztöneim már így is egyből bekapcsoltak. Aranyos lánynak látszik, nem szeretném, hogy bármi baja essen akármiféle vad bulikon, nagykorúság ide, vagy oda. Sőt, az lenne az ideális, ha messzire elkerülné ezeket, nehogy valamelyik barom fogja magát és kihasználja őt. Pontosan ezért is próbálok vigyázni rá most is azzal, hogy igyekszem a minimálisra fogni az alkoholt, amit az italába öntök.

Egyetértően bólintok arra, hogy magunkra igyunk, majd engem nem is kell kétszer biztatni arra, hogy beleigyak a whiskymbe. Most már kezdtem visszafogni azt a mértéktelen alkoholfogyasztást, ami hála az összetört szív szindrómának, eléggé az életem része volt, de egy ilyen este után azért jól esik az alkohol.
- Szóval animágus vagy? - Kérdezem elmosolyodva, egy pillanatra befejezve az aggódást.
- Nem semmi, tele vagy meglepetésekkel. - Mondom elismerően.
- Vannak még ilyen trükkök a tarsolyodban? Tudsz esetleg karatézni, vagy ilyenek? Mert akkor biztos, hogy nem kell aggódnom miattad. - Vigyorgok.
- Bezzeg nekem az egyetlen különleges képességem az, hogy hullarészegen is képes vagyok viszonylag normális dalokat írni. - Nevetek fel.
- Bár ez sem feltétlenül igaz, némelyik szörnyű. - Vallom be vidáman.
 

- Tudom, hogy igazából nem rossz dolog ez, csak néha nem mindig kifizetődő. - Ismerem el nevetve.
- Előbb-utóbb így elérek arra a pontra, amikor képtelen vagyok tovább fenntartani azt a látszatot, hogy minden rendben van, és így nagyobb csalódást okozok a körülöttem lévő embereknek, amit ők egyáltalán nem érdemelnek meg. - Vallom be.
- Főleg úgy, hogy kifejezetten hajlamos vagyok a szélsőségekre, ha boldog vagyok, akkor nagyon az vagyok, ha szomorú… hát… akkor jobb, ha senki sem kerül a közelembe, mert akkor garantált, hogy ők sem fogják jól érezni magukat. - Ecsetelem tovább. Tisztában vagyok a rossz tulajdonságaimmal is, habár azért igyekszem a háttérbe szorítani azokat és a jókra koncentrálni.
- Lehet… ahhoz viszont a megfelelő embert kellene megtalálni. - Lesz kicsit kisebb a mosolyom, mikor szóba kerülnek a párkapcsolatok. Még mindig nem sikerült teljes mértékben túl lépnem Rosien, akármennyire is próbálkozom. De legalább már eljutottam arra a pontra, hogy képes vagyok róla úgy beszélni, hogy nem süllyedek megint vissza a korábbi, depresszív állapotomba.
- Jelenleg pedig úgy érzem, hogy képtelen lennék megadni annak a személynek, azt, amit szeretne, főleg úgy, hogy még az előző kapcsolatomon se vagyok teljesen túl. Nem tudnám úgy szeretni, ahogy megérdemli. - Ismerem el. Pedig valami határozottan történik köztem és Mavis között. Mégis… nem tudom. Bonyolultak ezek a dolgok.
- Ennyire rossz a helyzet? - Kérdezem csodálkozva, hiszen ki hitte volna? Egy csinos és érdekes lányról beszélünk, azt hihetné az ember, hogy már volt komoly kapcsolata, vagy éppen abban van jelenleg is.
- Nem értem, hogy miért ne tudnának elviselni egy éjszakánál tovább. Nekem kifejezetten szimpatikusnak tűnsz, tök jól el tudok veled beszélgetni, emberként vagy szimpatikus és nem szexpartnerként. Ezt ők miért nem látják? - Gondolkozok kicsit hangosan, mert tényleg meglepett a válaszával.

- Igen, nagy szerencsém volt azzal, hogy ilyen családom van. - Bólogatok egyetértően.
- Bár bevallom azért egy kicsit ideges voltam, amikor bejelentettem otthon, hogy mit szeretnék csinálni. A bátyám… - Egy pillanatra elakadok és kicsit szomorkássá válik a pillantásom.
- A bátyám mindig is kiemelkedő volt a tanulmányaiban és olyan céljai is vannak, amik jobban elfogadottak társadalmilag. Ráadásul ő a szüleink vérszerinti fia, ebből a szempontból pedig úgy éreztem mindig is, hogy ő a követendő példa. Én viszont soha nem voltam jó tanuló, sosem tudtam olyan dolgokra koncentrálni, amik nem érdekeltek. Azt hittem, hogy azzal, hogy végül a zenét választottam, mint hivatást, azzal csalódást fogok okozni mindenkinek, aki hitt bennem, de szerencsére nem így lett. - Tér vissza a mosolyom teljes gőzerővel.
- A szüleim teljes mértékben támogattak, mindig, mindenben, felesleges volt ettől tartanom. - Csillannak fel a szemeim szeretetteljesen.
- Naaa, kikérem magamnak, jobb szeretem a túl aggódó báty szerepét felvenni. - Vigyorgok vissza rá játékosan, de azért valóban figyelek arra, hogy még véletlenül se essen baja, nem szeretném, ha így történne. Már ebben a rövid időben is nagyon megkedveltem Saxát, most pedig ennek örömére kénytelen lesz elviselni a következményeit. Ha ez a túlaggódás, akkor a túlaggódást.

- Ezek után kezdem úgy érezni, hogy sokkal több meglepetést tartogatsz még, mint amire én fel vagyok készülve. - Jegyzem meg nevetve, mikor újabb és újabb dolgok derülnek ki róla.
- Még a végén itt kiderül, hogy feleslegesen aggódok miattad és én vagyok az, aki miatt aggódni kell. - Vigyorgok rá.
- A legtöbbet én írom. Viszont kétlem, hogy én képes lennék ilyeneket kitanulni, tényleg soha nem ment jól a tanulás, nem kötött le egyik sem. Van egy-két terület, amiben jónak számítok, kifejezetten jól értek az átkokhoz, de… ennyi. Utáltam tanulni világéletemben, mindig inkább a gitáromat és a zenét választottam az unalmas könyvek helyett. - Vallom be, újra belekortyolva az italomba.
- Szóval… én csak örülök, hogy végre kikerültem az iskolából és nem kell azzal többet foglalkozni. - Fejezem be a gondolatmenetemet.