Kávé, kakaó és macis szendvics - Rollo&Alva

Békésen aludtam. Nappal túlságosan kifárasztottak a kicsik és éjszaka, ha egy bomba robbant volna mellettem se ébredtem volna fel. Túlzottan ragaszkodtam az álmomhoz. Az álmomhoz, amiben szent a béke, van egy fél tucatnyi gyerekünk és mind azt várja, hogy foglalkozzunk velük. Persze lehetett volna ez rémálom is, ha a hatból a többi hármat örökbe fogadtuk volna és úgy neveljük őket. Én hiszek a szebb jövőben és abban is, hogy nem a vér tesz minket egy családdá, hanem a közös emlékeink és egymás iránti szeretet. Ezt a köteléket semmi sem gyengítheti, de az összetartás erősítheti. Ezért és csakis ezért, nem félek attól, hogy a nagyobbik fiam nem Alva fia, mert szerintem már megszokták egymást annyira, hogy ez a kérdés ne legyen a mindennapi zajforrásunk. Sokkal szívesebben szólítja szerintem Alva-t maminak, mint az igaziját, akiről nem hallottunk semmit sem. De jobb ez így. Mindenkinek.
Nem terveztem hamar felébredni s, bár mégis beszűrődött valami sóhajtozás az álmomba, először nem tudtam eldönteni, hogy mi történik valójában. Csak nagy nehezen nyitottam fel a szemhéjamat és fordultam az egyik oldalamról a másikra, hogy láthassam mi történik. Akkor pillantottam meg őt, ott forgolódni a tükör előtt. Olyan szép így pocakosan. Lehet, hogy nem érzi jól magát a bőrében, de ettől még így is úgy is az én jegyesem. Már nem tudom hányszor mondtam el neki, hogy mennyire szép és nem kell aggódnia, mert szeretem így nagy pocakkal és kész. Bár mostanában egyre kevesebbszer mondom ezt, mert nem jut el a tudatáig, hogy tényleg komolyan gondolom amit mondok.
Megtörölgetem a szemeimet, még hunyorgok egy kicsit a fényre, de összeszedem magam és felülök az ágyban. Lábaimmal a papucsom után kutatok, majd óvatosan úgy döntök amíg nem veszi észre, hogy miben mesterkedek szépen odaosonok hozzá, átkarolom hátulról a nagy forgolódása közepette és nyomok egy csókot az arcára.
– Minden nappal egyre csinosabb vagy, remélem te is éppen ezt nézegeted és erre gondolsz most. – biztos vagyok benne, hogy nem erre gondol, mégis valahol abban reménykedem, őt ez az egész állapot nem zavarja.
– Ne haragudj, hogy nem ébredtem hamarabb fel. – elengedem és elé állok, hogy eltakarhassam előle a tükörképét. Nem kell most a hibákat keresnie önmagában, mert nincsenek.

Néha nem tudok mit kezdeni a helyzettel, de ettől függetlenül igyekszem mellette állni és támogatni őt, mert ez a legkevesebb amit most érte tehetek. Tudom, hogy dolgoznak a hormonjai, és ilyenkor még véletlenül sem jut el a tudatáig, hogy egyáltalán nem olyan borús a kilátás, mint ahogy azt ő valószínűleg érzékeli, mert az én szememben csodálatos, még így pocakosan is, végtére is az én feleségem… lesz. Én ezt teljes mértékben megértem, tényleg, hogy gondjai vannak a súlyával, de arra vagyok, hogy elmondjam mennyire szép és ha választanom kellene, akkor is őt választanám, mert szeretem. Túlságosan szeretem őt. Ám azt viszont neki kellene megértenie, hogy nem kellene csúnyának látnia magát, mert egyáltalán nem az, sőt. Persze, tudom... a hormonok. Azok a fránya hormonok, mindent rájuk lehet kenni, főleg ha Alva-ról van szó. De ezt már egyszer túléltük, ezután is túl fogjuk. Főleg ha megszületik a kicsi, akkor újra a régi önmaga lesz, az aki levett a lábamról vagy akit én vettem le a lábáról, mindegy is. Igyekszem türelmes lenni, és legtöbbször sikerül is, de azért kilenc hónap mégiscsak sok idő. Ahhoz meg aztán pláne sok idő, hogy közben ne őrüljön meg az ember. És akkor én még mindig a könnyebbik részét kaptam a dolognak. Éppen ezért azon vagyok, hogy minél jobban megkönnyítsem neki az életet. Mert szeretném, ha elérné az álmait, aközben is, hogy mellettem van és neveljük a gyerekeinket. Mindig is erről álmodtam.
– Igen. Ami azt illeti igazán szépeket álmodtam. Te is benne voltál Mi mind benne voltunk. Mi és a gyerekek, meg még vagy három másik. – elviccelem a végét, nyilván nem ilyesmit álmodtam, de mégis talán a számára ijesztő volt ezt hallani tőlem ezért is mosolyodok el kedvesen, és kezemmel gyengéden végigsimítok a pocakján, hogy a legifjabb családtag is érezhesse a törődést és szeretetet. Mert ő is megérdemli. Mert mindenki megérdemli. Pár percig csak nyugodtan ölelem őt, elvagyunk egymás mellett, kiélvezve, hogy még reggel van és a gyerekek még mindig alszanak, ezért aztán most valahogy olyan nyugalmas az egész légkör. Aztán Alva elkezdi mesélni, hogy milyen tippet is adott a törzsvásárlója, nekem pedig akaratomon kívül is felszalad az egyik szemöldököm.
- Nyugtató teát? Érdekes gondolat, nem mondom, de biztos jó ötlet ez? Előbb – utóbb maguktól is elalszanak, és nem szeretném, ha emiatt reggel ne tudnának felkelni időben. Vagy csak elég nehezen. De persze, ha szeretnéd megpróbálkozhatunk vele. – adom be a derekamat végül egy pillanatnyi hezitálás után, de sose lehet tudni alapon mégiscsak rábólintok a dologra. Végül is könnyen lehet, hogy még be is válhat. Megmérgezni őket azonban valamivel azonban mégsem szeretném, elvégre a gyerekeink. Nem akarom, hogy valami bajuk legyen. Sem nekik, sem pedig Alva-nak.

Már felkészültem rá, hogy ennyire neheztelni fog a külsejére, hogy nekem résen kell lennem és el kell mondanom neki ez nem számít. Nem attól lesz ő az életem párja, mert az állapotosság miatt megnőtt a pocakja vagy esetleg annak a hiánya miatt, hanem azért, mert megért és mert azért szeretem őt, aki. Néha nem hiszi el, de én mindig igyekszem a tudtára adni, hogy igenis ez az igazság. Fogadja el. Végtére is, miért ne fogadná el? Az én szememben ő gyönyörű és csak ez számít. Hogy a mostani állapota miatt egy kicsit stresszes, azt teljesen megértem, már nem ez az első alkalom, hogy egy állapotos nő van a közelemben körülbelül kilenc hónapon át. De tudom, hogy együtt erősek vagyunk és át vészeljük ezt is, ahogy minden mást eddig.
– Rendben, legyen akkor még egy mese. Majd segítek. – mint mindig, mert ha mindketten ott vagyunk mellettük, akkor kevésbé fognak hisztizni azért, hogy ők még nem álmosak, mert még apa vagy anya sem a lefekvésre készül. Ha ők elalszanak, akkor folytathatjuk tovább a teendőinket, amíg még bírjuk energiával. Legalábbis én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy még véletlenül se érezze rosszul magát a közelemben sem ő sem pedig a gyerekek. Jobb szeretem ha minden a legnagyobb rendben van és a gyerekek is csak annyira nyugtalanok ami azt bizonyítja, hogy egészségesek és nem kell félteni attól, hogy valami betegség miatt levertek.
Miután mindketten visszabújtunk még egy kicsit az ágyba épp valami megnyugtatót mondanék neki, amikor megjelenik Noah és mire észhez kapok már közénk is mászik és a szokásos módján üdvözöl mindenkit, beleértve az érkező kis testvérét is. Mielőtt azonban azon kezdenék el filozofálni, hogy miért és mitől ilyen aranyos ez a gyerek, az anyja megszakít egy igazán fontos kérdéssel.
– A héten terveztük. Most oda a meglepetés. – szomorú arcot vágok, nem, igazából még meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjünk fodrászhoz, pedig elég régóta emlegeti már, hogy ideje volna valamit kezdeni a kócainkkal.
– Vajon Mason alszik-e még? – filozofálok ezen hangosan is, nem mintha most ki akarnék újra mászni az ágyból és ellenőrizni őt, hiszen hogyha ő sem mer veszteg maradni akkor idő kérdése és megjelenik ha látja és hallja, hogy még nem hagytuk el a szobánkat és esetleg Noah sincs a helyén. Akit most be kell takarnom és helyet adni neki, mert ha nem fészkelődik és elkezd rúgkapálni azt meg nem akarom, hogy valami baja legyen ebből kifolyólag Alva-nak és a babának.
– Szeretnél velünk jönni? Hogy eldöntsd kinek milyen frizurája legyen? – az én hajamtól csodát nem várok, néhány óra után így is úgy is kócos lesz hajvágás ide vagy oda. Ettől függetlenül azonban tanúnak még jöhet, hogy lássa mind veszítettünk a csodás lóboncunkból egy adagot, nem lehet semmi kifogása.