J&J - vita 1.0

Bár tudnám, miért olyan nagy szám, hogy itt sétálok a folyosón. Az évfolyamtársaim úgy súgnak össze a hátam mögött, mintha nem együtt nőttünk volna fel. Mintha nem együtt tanultuk volna meg, hogy a francba kell felemelni a seprűt és hogyan kell kikerülni a tornyokat repülés közben. Most mondjam, hogy egyébként megszoktam? Már csak azért is, mert a nevünk miatt is szeretnek úgy nézni utánunk, mintha minimum a Sötét-jegy lenne a karunkra tetoválva neonszínekkel, hogy minél jobban látszódjon. Lehet, hogy igazából ezért néznek és nem másért? Mondjuk kétlem, Jerichot maximum az elsős kislányok bámulják így és ha vet rájuk egy pillantást, máris vörösödik a fejük és azt hiszik, ők a valakik és hú, ez biztos azért volt, mert bejön neki valamelyikük. Hát...
Számomra véget értek mára az órák, de megígértem Josie-nak, hogy lemegyek vele a kviddicspályára egy pár órát gyakorolni. Ígéretes tehetség, valamint jó barát, szóval nem esik nehezemre egy könnyed ebéd után seprűvel a kezemben, immár edzőfelszerelésben átmászni a kastélyon, hogy megvárjam a megbeszélt helyen.
Felugrom az ablakpárkányba, ott helyezkedek el, míg letelik az a tíz perc, amivel megvárathat. Lábaimat felhúzom, a Nimbust pedig a falnak döntöm nagy óvatossággal. Nyilván ez nem a versenyseprűm, hanem az edző, nincs is akkora sebessége és nem is annyira új, mint a Viharmadár. Ennek ellenére nagy becsben van tartva, úgy vigyázok rá is, mint a szemem fényére.
Fejemet a falnak döntöm, kifelé nézek, innen rálátni a belső udvarra, ahol néhány másodéves hugrás varázslósakkot játszik, kihasználva a jó időt. Épp csak a tekintetem van rajtuk, gondolatban egészen máshol járok, de ha kirángatnának a gondolataimból, nem tudnám megmondani, min járt az eszem. Kezeim a két térdemen, akaratlanul is dörzsölni kezdem az ujjaim, s mintha tüzet csiholnék, apró láng jelenik meg az ujjaim között.

Az üres falak között legalább ennyire üres tekintettel járkál, mintha nem lenne célja, és meglehet, ez így is van. Nem tervezett még visszamenni a klubhelyiségbe, ahol tennie kellene a „szépet”, vagy inkább ennek az ellenkezőjét olyanoknak, akikkel egyáltalán nem törődik. Éppen ezért úgy dönt, keres magának egy helyet, ahol csak úgy lehet, ahol kiürítheti a fejét olyan gondolatoktól, amiket nem oszt meg másokkal, de talán még saját magával sem. Egyszer majd szembenéz velük, gondolja, de nem ezt a napot jelölte ki magának erre, és nem is a holnapot. Az egyszer számára egy távoli fogalom, és bár a falak üresek, de ismerősök is, így a hely sem alkalmas igazán ilyesmire.
Távolodik a zajtól, a gyereknyüzsgéstől, az elsősök izgalmától, vagy a sokévesek unalmas fejeitől, hogy végül azt veszi észre, végre csak úgy van, egy folyosón, ami viszonylag kihaltnak tűnik. Halovány emlékként még él benne, hogy néhány évvel ezelőtt a semmittevés és az unatkozás kiette a csontjaiból az életkedvet, de ma már nem bírna másképpen létezni; kell valami, aztán pedig akármi, ami eltereli a gondolatait a fontosnak vélt dolgokról, mert a semmivel sokkal egyszerűbb foglalkozni, mint egyedül megváltani a világot. Akkor is, ha csak az övéről van szó, és másokéról pedig nem.
Az üres folyosót bejárja az őszi szél, és ő barna tincseket lát előbukkanni a kőbe vésett ablakkeret mögül, ami arra készteti, hogy megálljon egy pillanatra. Nem szereti már csak a gondolatát sem annak, hogy arc és bőr nélkül is megmondja, kihez tartoznak a sötét hajszálak, amiket ártatlanul libbent meg a szellő annak ellenére, hogy a viselőjét egyáltalán nem tartja annak. De ahogy mindig, most is megmozdul valamiféle izgalom a belsőjében, a mocskos, mérges szavak már marják a nyelve hegyét, és semmi másra nem vágynak, mint napvilágot látni. Ha képes volna rá, akkor elmagyarázná először saját magának, hogy ez a beszéd nem fájdalmat akar erre a világra szülni, csak kommunikációt, de jelenleg ez a legjobb, amivel szolgálni tud. Az, hogy élvezi piszkálni a másikat, hogy örömet okoz neki, amennyiben elronthatja jelenlétével a napját, már egészen más kérdés, és erre a jelenlegi fejével válasza sincsen.
Nincs is rá szüksége, a lábai egyébként is gyorsabban mozdulnak, mint a tudata, amiben az egyetlen létező dolog most az a néhány szó, amit a másiknak oda akar büfögni. Egy ablakkal arrébb könyököl a nyitott tér felé, rá a kőre. Jag még valószínűleg nem vette őt észre, ezért vesz egy nagyobb levegőt, és a mély hangjával úgy tölti be a teret, mint nem várt vendég az addig kellemesnek vélt, nyugodt estét harsányságával.
- Úgy nézel ki, mint akinek a fejében gyülemlő ürességtől mindjárt kiesnek a szemei. – Miután befejezte, tekintetét a másik ablak felé fordítja, hátha odanéz rá a másik mardekáros is. Mindebben azért reménykedik, hogy a vigyora ne maradjon közönség nélkül, hiszen a lánynak szánja, nem pedig a hugrás-sakkos csapatnak, akik a hangjára mind felnéznek most rájuk, várja az újabb vita végkifejletét, ami valójában sosem jön el.
- Akarom mondani, elég ostobán nézel ki, ha így bambulsz. – Von vállat, és a hangja kicsit komolyabbá válik, mint aki tényleg aggódik a másik elméjének állapotáért, ez pedig vagy nagyon így van, vagy nagyon nem.

Szeretem, hogy akadnak olyan időszakok, amikor kikapcsolhatom az agyam és nem kell semmit csinálnom azon kívül, hogy élvezem a napsugarak táncát az arcomon, valamint hallgatom az iskola zaját. Nem akarom, hogy vége legyen. Itt az otthonom, itt vannak a testvéreim, akiktől elválni sokkal nehezebb lesz, mint a szüleinktől volt elsősként. Az utolsó napunkon ugyanúgy fogom szorongatni Jericho kezét, mint az első estén, amikor a fejünkre tették a süveget. Az az este boldog volt, mert ő is, én is, valamint a harmadik fél, nevezetesen Jay "énvagyokazatyaúristen" is a zöldek asztalához ülhettünk.
Sok minden változott és mennyi minden lesz még az év végéig. Hiányozni fog, hogy a kviddics mellett vizsgákra készüljek, hogy felrobbantsam a bájitallabort és bosszantsuk a testvéreimmel a tanárokat. Tudom, hogy Neville bá' valójában imádja, hogy különórákat kell tartania ahhoz, hogy legalább átcsússzak a vizsgákon, ha azt nem is, hogy néha sikerül kiégetnem egy-egy mandragórát...
Ujjaim között egy pillanatra nagyobb lángra kap a tűz és nehéz lenne eldönteni, mitől rándult görcsbe a gyomrom. Attól, hogy megijesztett, vagy attól, hogy Ő volt. Mindközül megismerném a hangját, azt a gúnyos mélységet, amivel néha akaratom ellenére is fel tud húzni. Ilyenkor mindig az első kérdés, ami felmerül bennem, hogy hogy szerethettem ezt az embert?
- Nahát Jayden, ma csak ennyire futja? Ennél jobban is tudsz te udvarolni - lassan fordítom az évfolyamtársam felé a fejem, s gunyoros mosolyra húzom ajkaim. Nem emlékszem, hogy alakult ez ki, hogy mi szinte mindennap leállunk osztani egymást, de esküszöm hiányozni fog, amikor egyszer vége.
Megint mi vagyunk a legjobb műsor, amire lassan gyűlni kezdenek az emberek. Úgy tesznek, mintha az udvaron lenne dolguk, pedig csak végig akarják hallgatni a jól megválogatott szavaink gubancolódását és várják, hogy kihozzuk egymásból a legrosszabbat. Két ember van, aki képes kihozni a sodromból, az ő és a bátyám.
-  Tudod, épp azon gondolkodtam, hol nézne ki legjobban a seprűm...a seggedben, igen.

Jayden nem emlékszik már arra, milyen volt Miss J. barátjának lenni, de határozottan fel tudja idézni, mennyire egyszerűnek tűnt az ellenségévé vedleni, akár a kígyóknak. Nem kellett nagy levegő hozzá, nem követelt tőle könnyeket, és nem előle bújik el olykor a kőfalak között, hanem az egész világot szeretné olyankor kizárni. Az elmond róla, meg az egész helyzetről azért valamit, hogy mikor ugyanez a világ elhallgatna végre körülötte, mert ő így akarja, akkor is beengedi a másikat. Így, mert így képes rá, és ezzel Jayden nem fog még hosszú ideig vitába szállni, legalábbis nem olyan könnyedséggel, mint a lánnyal tudja megtenni minden alkalommal.
Nem akar ő már senki barátja lenni egyébként, és alig várja, hogy konkrétan egy senkivé lépjen elő ő maga abban a pillanatban, hogy elvégzi ezt az átkozott iskolát. Kezd majd magával valamit, akármit, de nem egy Ashwood árnyéka lesz a család összes szemetével egyedül, hanem valami egyszerűen különleges, amit senki nem ismer még. És mivel a barátja nem tud lenni a lánynak, így hát lesz az ellensége, mert ez is jelent még valamit, mert ha nem tenné, nem fecsérelne perceket rá a drága idejéből, amivel amúgy sem akart semmi értelmeset kezdeni.
Széles vigyorral fogadja a szavakat, és tetszik neki, ahogy Jagger a tűzre olajat önt. Szinte látja a lelki szemei előtt a lángokat a magasba csapni; nem olyanokat, mint amikkel a lány előbb játszott az ujjai között, hanem valami ennél sokkal komolyabbat, olyasmit, ami Jaydent is lenyűgözi a maga furcsa, kifordult módján. Ha egyszer ez véget érne, akkor kezdődne csak az igazi unalom a fiú számára, azonban az évek óta húzódó kitartás mindkettejük részéről azt súgja neki, majd csak az év végével kell ennek búcsút mondania úgy, ahogy minden másnak is.
- Ugyan már, csak most kezdtem. Bár úgy tűnik, te önmagadtól szaladsz a pofonba, szóval erőlködnöm sem kell nagyon. – Mondja mindezt úgy, hogy a tekintete már nem keresi a másikét, csak egy gallyat vesz az ujjai közé, és azzal kezd játszani. A kőpárkányon sok ilyen van még, ugyanis az iskola falára felfutó, sűrű növény lassan kezdi minden színét elveszteni, és hullatja már a finom, korábban zöldes ágakat magára a párkányra. Mielőtt ismét megszólalna, egészen jól célozva ledobja ezt a gallyat, ami az egyik hugrás homlokán koccan, így jelezve, hogy nincs itt semmi látni való.
- Ezek szerint már fel is adtad a csodálatos karriered, hogy ilyesmikre vetemedsz a seprűddel? – Különben minek is pazarolná pont erre ezt a fontos eszközt, ha nem így volna? – kérdezi saját magában, mielőtt öntelt arccal feljebb nem egyenesedne, közönyt sugárzó, undok tekintettel. - Végül is azt szokták mondani, magasról lehet a legnagyobbat esni. – A mondat lényegi részénél már egészen úgy hat a hangja, mintha fenyegetőzne, annak ellenére, hogy a valódi Jayden a légynek sem tudna ártani, nem hogy éppen ennek a lánynak.

Nézem ezt a fiút itt egy ablakra tőlem és próbálok rájönni, miért érzem minden egyes alkalommal a perzselő, marcangoló érzést a bensőmben. Valahol mélyen tudom, hogy nem kellene, mégis a remény egy aprócska tollpiheként leszáll néha elém. Szeretném, ha máshogy lenne, de közben nem értem, miért. Hisz ökölbe szorul a kezem sok esetben, amikor meglátom a hülye vigyorát, amivel komolyan ki tudna kergetni a világból.
Szeretném megérteni, miért élvezi, hogy lépten-nyomon belémköt. Remélem legalább hozzájárul az egészségéhez, mert ha nem...tényleg csak az én idegeimen táncol teljesen indokolatlanul.
Szemeimet forgatva fordulok vissza az udvaron ácsorgó diáktársainkhoz. Néha nem tudják, hol a határ. Abban biztos vagyok, hogy akkor is kertmozivá válnánk, ha nem azt a nevet viseljük, amit. Élteti őket a szóváltás, ami a mi esetünkben egyébként tényleg egész vicces, vagy érdekes lehet a külső szemlélők számára.
Az elmúlt három évben többször is elképzeltem, milyen csinosan mutatna Jayden popsijában a seprűm nyele, vagy a terelőütők egyike. Talán utóbbit kevésbé sajnálnám, de esküszöm még a seprűt is rááldoznám, ha ezzel egy életre szóló leckét kapna az egykori barátom.
Felvonom kissé a szemöldököm, a hugrás gyerek homlokán koppanó ágacska kicsit sem érdekel, annál inkább, amire utalni próbál. Való igaz, itt előbukik egy pillanatra a női mivoltom, a hisztérika, aki egy szócskát is képes teljesen más értelemzésben látni.
- Tudom, hogy minden vágyad, hogy láss lezuhanni, de nem fogom megadni neked ezt a boldogságot, annyit nem érsz - oldalra biccentem a fejem miközben elmosolyodom. Szeretem éreztetni vele, hogy mint körmöm alatt a piszok, annyira sem érdekel. Valahol legbelül fáj ezt kimondanom, hisz egykor sokat jelentett, a falakat viszont tudom, hogy fel kell húznom és építeni, erősíteni kell ahhoz, hogy ne tudjon áttörni rajtuk az ilyen támadásaival.
A folyosón ekkor jelenik meg az aktuális "pasim", vagy minek nevezzem. Nem mondanám, hogy helyesebb Jaynél, azt sem, hogy magasabb, vagy izmosabb, egy viszont biztos; kedvesebb. Épp csak odalép hozzám és egy puszit nyom az arcomra. Szemem sarkából a másikat figyelem, aztán gondolkodás nélkül húzom vissza a srácot egy csókra.

Ő sosem látta mindezt feleslegesnek, vagy éppen indokolatlannak. Nem gondol bele mélyebben a miértékbe, ehhez talán túl fiatal, vagy nem elég eszes, de a lényeg egészen egyértelmű. Csak ez a módja maradt számára, hogy kommunikálni tudjon még a másikkal, máskülönben csak elvonulna mindenki szeme előtt, és nem látnák az év végéig csak órákon és vizsgákon, ahol kötelező a megjelenés. Ebbe kapaszkodik tehát, mert így nem kell titkokról beszélgetni a másikkal, akiben azóta nem bízik meg teljes mértékben, hogy amikor alakulóban volt valami, akkor egy másik srác oldalán jelent meg az egy év kezdetén.
Pedig azt is Jayden rontotta el, hiszen a nyáron vártak rá, és ha a bátyja nem néhány héttel a megbeszélt időpont előtt hal meg, akkor ő ott lett volna, a dolgok pedig egészen máshogy alakulnak. De nem hibáztatja magát emiatt, hiszen egyszer csak egyedül maradt egy hatalmas kúriában; a szülei szó nélkül léptek meg, se el nem köszöntek, se levelet nem hagytak maguk után, csak a megérkező aurorok miatt tudta összerakni a képet. Valamiért őt nem hibáztatták, nem rángatták magukkal, még csak pálcát sem szegeztek a fiúra. Emlékszik egy magas, vörös hajú, nagyon ronda férfire, akinek az arca mindenféle átkoktól torzulhatott el annyire, mintha csak a sectum semprába sétált volna önként. Ő a vállára tette a kezét, és a sóhajából Jayden tudta, sajnálja őt.
Talán ez a jelenet alakította ki benne az undort arra, hogy bárki sajnálja. Azt pedig biztosan nem fogja megengedni Miss J-nek, hogy az igazságot hallva ugyanígy nézzen rá.
Jobb ez, és Jayden évek óta őszintén így gondolja. Nem fogja fel ugyanis, mennyi fájdalmat okoz, mert egyelőre nem érdekli, és nem is célja az itteni közeggel a továbbiakban bármilyen kapcsolatot kialakítani. Azt már elfogadta valahol, hogy ha vége az iskolának, már nem fogja látni a lányt, addig pedig valahol élvezi, ha ennyi még jut nekik.
- Azt ugye tudod, hogy tőlem teljesen függetlenül sem rajtad múlik majd, mikor taknyolsz akkorát? – Ő sosem intézne el ilyesmit, és valahol neki sem esik jól ezt feltételezni, de a maszkot fent kell tartania, és akár csak egyetlen kedves szó és képes lenne felborítani mindent. Akkor aztán jöhetne a magyarázkodás, amire ha a teste képes is lenne, lelki erőt ilyesmire még nem tett félre, hogy ha mégis bekövetkezik, akkor előhúzza, és használja. Anélkül pedig csak egy csődtömeg lenne, aminek sosem fogja engedni saját magát látszani.
A srác megjelenik, Jaydennek pedig minden arcizma megfeszül, ami jól látható. Összeszorítja a két öklét is, mielőtt a pálcájáért akarna nyúlni, hogy aztán az idiótára szegezze, hátha elfut messzire, és látnia sem kell többet. De ez azt sugallná, hogy zavarja, amit nem nagyon szabadna láttatnia, még ha a feszült vonásaiból egyértelmű még a hülyéknek is.
Inkább csak felröhög, valószínűleg kínjában, de kívülről ez inkább olyasminek tűnik, mintha undorodna a látványtól, ami jobban illik ahhoz, amit el akar hitetni a lánnyal.
- Hát haver, fene az ízlésedet, komolyan. – Mondja tovább gúnyosan nevetve a párocskán, miközben a lábaiban érzi a késztetést, hogy elmenjen, mert így nem kell tovább néznie őket.

Jayden az egyetlen, akinek a sértései számítanak. Nem csak, hogy számítanak, de fájnak, ezért mostanság megesik, hogy inkább messziről elkerülöm, ha tehetem. Pedig gyakran előfordult, hogy én magam kezdtem a beszólogatást, ami szóváltássá alakult. Akkor még elhittem, hogy csak azért csinálja, mert talán egy minimálisan hiányzom neki. Rá kellett azonban jönnöm, ezek a szavak nem csak kitaláltak, hanem őszinték és élvezi, hogy rajtam köszörülheti a nyelvét.
Nyilván nem leszek az az ember, aki megfutamodik, inkább hallgatom és visszaszólok, ott húzom az agyát, ahol és azzal, amivel tudom. Egy téma van, amit kerülök, az a családja. Mert a barátom volt, ismerem, legalábbis ismertem azt a fiút, aki régen volt és nem szeretném úgy megbántani, ahogy azt fordítva Jay teszi. Szerintem nincs is tisztában vele, milyen ez nekem. Annyival jobb lenne, ha inkább egy szót sem szólnánk egymáshoz és elfordítaná a fejét ahányszor csak meglát.
- Nem fog előfordulni - megejtek felé egy gúnyos mosolyt. Persze ezt magam sem gondolom komolyan, ez a sport nem arról szól, hogy sérülésmentesen, tökéletes hajjal és sminkkel szállunk le a seprűről, kezünkben a győztes kupával. Értek már balesetek, tört már csontom és estem a hátamra, de még mindig itt vagyok, sokak nagy bánatára. Erre a legjobb példa ő, aki most első sorból nézheti végig, ahogy valaki mást örömmel fogadok. Szerintem egy ideje senki sem próbálja meg számon tartani, melyik fiúval sétálok kézen fogva. Magasról teszek rá, mit gondolnak mások arról, hogy hetente-kéthetente cserélem a fiúimat, amíg én tudom, hogy a csókon kívül senkivel semmi nem történt ez idáig. A helyzet az, hogy egy személy lenne, akivel tovább tudnék lépni ennél, az az ember viszont szeretném, ha inkább elásná magát jó mélyre.
Szemem sarkából látom az undort Jayden fején és hogy őszinte legyek, ez elégedettséggel tölt el. Nem azért, mert örülök a megjegyzésének, hanem mert hiszem, hogy ez valójában zavarja és csak játssza az eszét. Szemeimet lehunyva visszahúzom magamhoz és elnyújtom a csókot. Alapvetően nem szeretem ezt a színjátékot, az ilyesmi nem lenne a folyosóra való, de a helyzet megkívánja...
Eddie elvigyorodik, tekintete épp olyan lenéző, mint amilyen szeretném, hogy legyen. Most mondjam, hogy véletlenül sikerült pont vele összejönnöm? Ó ugyan. A tenyerén hordoz és úgy markol a combomba miközben átölelem a derekát a lábaimmal, hogy akaratlanul is felnyögök. Szereted a műsort Jay, nem igaz?
- Jön már Josie, engedj. Indulunk edzeni - megpaskolom a srác karját, aki erre elenged. Lehuppanok a párkányról, s mikor ő elhalad mellettünk, én odalépek az egykori barátom elé. A hülye érzésektől gyorsabban kezd verni a szívem, ritkán látom ilyen közelségből.
- Nem ártana neked is becsajoznod. Olyan vagy, mint egy baszatlan ribanc - sziszegem az arcába.

A valóság az, hogy ő maga törné ki a nyakát annak, aki sérülést okozna akár csak meccs közben is ennek a lánynak, de ez itt nem a valóság, mert Jayden nem így akarja. Sokszor elgondolkodott már egyetlen dolgon, az pedig az volt, hogy a szégyenérzet szülte-e ezt a viselkedést, vagy tényleg csak utálja most az egész világot, de nem jutott sokra. Lehet az egyik, lehet simán csak a másik, a kettő keveréke, vagy eredhetnek egymásból, neki pedig rá kellett jönnie, hogy végül is teljesen mindegy. Ez az a világ, amiben most jól érzi magát annyira, hogy ne hányjon bele minden sarokba az összes iskolástól vagy tanártól, amíg pedig tud funkcionálni, neki aztán mindegy, ki és mit gondol.
Talán valami beteg gondolat a lelke mélyén megnyugtatja időről-időre, és elhiteti vele, hogy ez a lány majd mindent megbocsát, amint az első őszinte szavak elhagyják majd az ajkait. Eközben pedig a felszínen azt is elhiszi, hogy ha ez mégsem úgy történik majd, akkor az élet úgy is megy tovább; neki nagy tervei már nincsenek, nem akarja megváltani a világot, és más sem szeretne lenni, mint aminek mindenki látta korábban, vagy látja most. Előbbi egy aranyvérű, hívő család sarja, aki nem lehet másmilyen, mint amilyen a bátyja is volt, utóbbi pedig a szegény szerencsétlen, akit magára hagytak, és aki talán még sem olyan fontos vagy kemény, mint korábban tűnt.
De az tény és való, hogy ha baja esne a lánynak, fogak hullanának miatta. Ha pedig ezért kirúgják, az sem baj, legalább hamar véget ér majd ez a rémálom.
Éppen ezért semmit sem válaszol a másik beton biztosnak tűnő kijelentésére, egyszerűen csak hallgat, olyan fintorral az ábrázatán, amit talán még ő sem tudta pontosan értelmezni. Aztán megjelenik Eddie, az újabb, kiszemelt bájgúnár, aki a megfigyelései szerint rövidesen már sehol sem lesz, nem, hogy képben. Ettől függetlenül nem ő az első, aki zavarja, és akinek szintén hullatná a fogait, ha ez nem leplezne le mindent az érzéseiről. Ő majd megy, de jön más arra a helyre, amit még mindig magának tart fent egy olyan időre, amikor nem minden ennyire elcseszett és szar.
Persze meg kell erőltetnie magát ahhoz, hogy ne mozduljon, ne reagáljon, ne hajítsa le innen Eddiet azonnal, és ez az esetek többségében ügyesen sikerülni is szokott neki. A színjátéknak hamarosan vége, ő pedig felegyenesedik, amikor a srác már sehol, Miss J. pedig elé lépked. Várja a savat a száján keresztül fröccsenni őrá, ő pedig annyira kíváncsi rá, milyen sértés érkezik, hogy ott tapad a tekintete a lány ajkain.
A kifejezéstelen ábrázata aztán átcsap valami gúnyosba, de még mindig nehezen értelmezhetőbe, és bár a feje semmit nem mozdul, a szemei Eddiet követik, hogy mennyire jár már messze tőlük. Nem zavarná egyáltalán, ha hallaná, mit készül mondani, de valószínűleg nekiesne, és akkor Jayden sem fogná vissza magát. De a srác már elég messze jár, ezért bezárja maguk között a távolságot, és egészen halkan súg valamit Jaggernek.
- Engem legalább nem baszott meg már mindenki. – Jayden jó szokott lenni abban, hogyan vessen véget egy vitának. Nem bocsánatkéréssel, vagy szánakozással, csak egy olyan, ütősen bántó megnyilvánulással, amire már nehezen lehet reagálni. Eddig olyannal nem sikerült előállni, ami miatt Jagger ne csatlakozott volna hozzá ismét az eszmecserében, de egyelőre nem tudja megmondani, ez most milyen hatással is lesz rá pontosan.

A műsor most is, mint mindig, egy embernek szól. Nem érdekel, a többiek látják-e és mit gondolnak róla, amíg a karrieremet nem befolyásolja az iskolai pletykák áradata, ezer örömmel kínzom Jaydent. Azt hiszem, ez az egyetlen módja, ez az egy, amit nem élvez úgy, ahogy a szócsatákat. Talán csak szeretem ezt hinni...talán szeretném, ha egyszer felhagyna a beszólogatással és lerántaná rólam az aktuális hímegyedet. Az lenne az igazi, az egyetlen és örök J&J színdarab.
Legtöbb esetben nem számít, hogy rajonganak-e értem, vagy a pokolba kívánnak, az ilyen srácok viszont, akik az előbbi kategóriába tartoznak, könnyen irányíthatók. Azt hiszik, elértek valamit azzal, hogy megszereztek, közben a valóság viszont az, hogy semmit sem értek el, épp, hogy szívességet tettek nekem a kis szerepjátékkal. Mert egy-két csóknál nem kapnak többet azzal ellentétben, amit aztán mind állítunk.
Valami Jaydenben eltörött és már nem lehet megragasztani, talán a szíve, talán a lelke. Bármennyire is szerettem volna eleinte, hogy észhez térjen, és bármennyire élveztem az összeszólalkozásainkat, annyira unom már az egészet és azt, hogy a remény kezd szertefoszlani. Nincs mibe kapaszkodni, s mégis egyik pillanatban ezt kívánom, a másikban pedig, hogy gyűrjük le azt a pici távolságot, ami most maradt kettőnk között.
Ajkaink helyett azonban csupán a gyilkos szavak, amik kitöltik a távot. Néhány hosszú másodpercig mereven nézek a szemeibe. Kezeim már ökölbe szorulnak, legszívesebben a felpofoznám, esküszöm, viszket a tenyerem, égeti a tűz.
Mielőtt a pokol elszabadulna, hátrálok egy lépést és félmosolyra húzom ajkaim. Lassú, átható pillantással mérem végig őt, érezze csak, hogy a mindenkibe egyedül ő maga nem tartozik bele.
Szerencse, hogy Josie megjelenik a látóteremben, mert nem tudnám sokáig tartani az álcát. Elég csúnyaságot vágtunk egymás fejéhez mára...