All I see are all my flaws - Gabrielle & Dominique

A nyaram szörnyen hektikusan telt, és főleg rossz pillanatokból állt, annak ellenére is, hogy Vic és Teddy mindent megtettek azért, hogy ne gondoljak magamra, vagy Devre. Ez sajnos nem sikerült. Életemben nem voltam még olyan mélyponton, mint az elmúlt hónapokban, és egyáltalán nem vagyok büszke arra, ami azon az estén annál a fenyegető sziklánál történt. A hangulatomat viszont annak hála a mai napig nem sikerült visszaszereznem, mert amióta szakítottunk Devvel, olyan érzés, mintha egy részemet vesztettem volna el. Tudom, hogy ez szánalmasnak hangzik, igazából az is, mert én olyannak ismertem meg magamat, mint aki erős, és képes minden nehézségen át küzdeni magát, de úgy látszik Dev volt az, aki ezt az erőt adta, mert azóta semmit sem érzek. Csak végtelen ürességet. Így amikor először lépek be az akadémia területére, akkor sem lelkesedést érzek, hanem ezt a szörnyű, mindent betöltő sötétséget. Szomorú belegondolni, hogy nem olyan régen még alig vártam, hogy végezzek a Roxfortba és megkezdhessem itt a tanulmányaimat, mert tudtam, hogy az segíteni fog elérni azt, hogy sárkányokkal foglalkozzak, amire kiskorom óta vágytam, de így, hogy Dev már nem vár… így ez sem tűnik már olyan lelkesítőnek, mint amilyen régen volt. Úgy érzem magam, mintha csak muszájból lennék itt, és rettegek annak a lehetőségétől, hogy bármelyik folyosón Devbe futhatok.

Talán ezért is ácsorgok meglepően sápadtan, és élettelenül egy viszonylag árnyékos részen várva arra, hogy a nagynéném megérkezzen, akivel még régebben lebeszéltük, hogy amint ide fogok járni körbevezetést tart nekem. Akkor még lelkesen, és boldogan vártam a napot, amikor végre itt tanulhatok, de most tényleg semmit nem érzek azon kívül, hogy félek attól hogy összefutok vele.
- Ó, szia, Gabrie. - Intek neki fásultan, mikor látom feltűnni a kecses alakját. Annyira ordít rólam, hogy nem vagyok önmagam, hogy az ennél már nem is lehetne nyilvánvalóbb. Máskor már rég elé szaladtam volna, és öleléssel üdvözlöm, majd lelkesen belekezdtem volna valami bolondos kis történetbe, ami azóta történt mióta nem találkoztunk, de most még csak közelebb sem mozdulok hozzá.
- Hogy vagy? - Kérdezem tőle udvariasan, és csak remélni merem hogy azokat a bazi nagy karikákat a szemem alatt nem fogja egyből kiszúrni. Bár számít ez bármit is? Jelen állapotomban nem hiszem, főleg mivel amúgy is rengeteget fogytam, mióta utoljára találkoztunk, és lássuk be… szörnyen festek, mint akiből kiszívták az életet.