Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben, Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

V. & N.

Már a sokadik napja kelek és fekszek gyomorfájdalommal, mintha apró szörnyecskék lepték volna el és minden alkalommal mikor rá gondolok akkor elkezdenének táncikálni. Társas táncot lejtenek, ahol egymásba kapaszkodva pörögnek és forognak, majd fordítva míg a lábuk bírja, énekük visszhangzik és szorosra befont parkettájuk szét nem hullik, mint az év első hava, a porhanyós látomás.
Látomás.
Álkép.
Különös bizsergés járja át a testemet és továbbra is a plafonon lévő mozgó csillagokat, mini meteorokat figyelem, amit anya varázsolt még gyerekkoromba oda, hogy ha éjjel felkelek akkor se féljek. Most meg aludni nem tudok, így szükségem van valamire, ami fogja az elmémet, ami kikapcsol és nem engedi eluralkodni az egyre inkább elburjánzó félelmet bennem. Mert félek. Remeg a bensőm a jövő zenéjének előhangjától, ami ugyan csak sejteti a következendő hetek nótáját, mégis annyira zordnak érződik, hogy legszívesebben lemondanám.
Nem az utazást, hanem a hozzá tartozó aláfestésként használt zenét, mert gyakran az váltja ki a félelmet mintsem a tudat vagy maga a cselekedet, ami alá bepakolják. Mégis másnap reggel, mikor a szobámban állva liftező gyomorral, remegő karokkal és hatalmas táskákkal a szemem alatt sajátomat kezdem el pakolni mindenfélével, ami az utazás során jöhet még jól, nem gondolok az előző éjjeli kétségekre.
Csak a jóra.
A pozitívra.
Hihetetlen boldogság terült szét bennem, amint lecsukom a bőröndöm tetejét és még a sebtében készített bazsarózsás ajándék is tökéletesen fér be az utolsó négyzetcentiméterre, majd gyermeki izgatottsággal robog le a lépcsőn, hogy még utoljára megszorongassam anyát, a húgaimat és apát. A bátyám kijelentette, hogy nem fog elköszönni meg amúgy sem érti mi ez a dolog szóval inkább kimaradna belőle. Én pedig nem is lehetnék hálásabb, hogy nem rontja el ezt a tökéletes pillanatot, első nagy kalandom kezdetét, aminek első pontjaként hopp-porral fogunk átutazni egy másik kontinensre. Sokkal biztonságosabb, mint hopponálni számomra így hálásan, de meglepő módon fáradtan érkezem meg a tengerparti házikóba.
Talán az elmúlt időben felgyülemlett stressz az oka, ami most távozni látszik a testemből a kaland elkezdése okán, de amint megérkezünk és orromat megcsapja a sós víz illata egyből elálmosodok. Az ágyig alig bírok elmászni, hogy bekuporodva az egyik oldalára órákon keresztül aludjak. Amikor megébredek már dél is elmúlt, kómásan dörzsölöm meg szemeimet majd átváltva az úszónadrágomra és kezembe véve az Enosnak szánt ajándékot, kezdek kisétálni, hogy megkeressem az egyetlen helyen ahol lehet: a parton.
- Na, mi? – kérdezek vissza és a hátát figyelem, amin kirajzolódnak a lapockái és izmai, amik megfeszülve tartják meg a súlyát. Elkapom tekintetemet, pirosasan izzó arcomat pedig megütögetem, hogy ne cikizhessen miatta. A homok csiklandozza a talpamat és egyre melegebbé válik minél távolabb kerülök a ház kertjétől. Eleinte nem ülök le, csak nézek körbe, ameddig ellátok és kérdését forgatom a nyelvem hegyén. – Ennél tökéletesebb nem is lehetne. – döntök végül az ülés mellett és törökülésbe vágódva fordulok kissé irányába.
Óvatos mosolyt engedek felé, arcom ragyog az izgalomtól és a félelemtől, hogy mit fog szólni az ajándékomhoz.
- Ezt neked hoztam. Remélem tetszik. – nyújtom át az aprócska dobozt, amiben egy bazsarózsa illatú kulcstartó illeszkedik egy rólunk készült képpel még a tavalyi egyetemes programon, amit ha megfúj akkor átvált és egy N & V feliratot jelenít meg apró bazsarózsa szirmok között.