Dudley szeme fénye, Daliah

Ez attól függ, hogy kitől kérded. Ha a tanáraimat kérdezed, biztosan szeretik bennem, hogy a feladataimat mindig becsülettel és pontosan elvégzem, még akkor is, ha nem én vagyok az évfolyam legtehetségesebb boszorkánya. Igyekszem hozzátenni a kis pluszt, ami hiányzik, mert nem akarok kilógni ebből a világból. Azt hiszem túl akarom kompenzálni azt, hogy mugli családból származom és azt is, hogy hátrányokkal indulok. Ha beszélgetünk nem feltétlenül látszik, hogy önbizalomhiánnyal küszködöm, lelkesen fogok mesélni az iskolai munkámról, pedig ha nem megy könnyen valami, sokszor sírok, amikor nem látják. Nehéz Potterék mugli Dursley rokonának lenni, még akkor is, ha nincs harag, valahol én is meg akarok felelni egy szintnek.
  Ha apukámat kérded, ő valószínűleg mindent szeret bennem, nagyon büszke rám, úgy érzem, én vagyok a kedvence. Ezt gyerekkoromban élveztem, de mostanában egyre kínosabb. Szerinte okos vagyok, tehetséges, szorgalmas és jó a modorom. Az biztos, hogy anyukámmal nagyon ügyeltek arra, hogy jó nevelést kapjunk, még ha sok szabály nem is volt többé érvényes a varázsvilágban és rengeteg mindent újra kellett tanulnom.
 Ha a barátaimtól kérdezed meg, ők valószínűleg azt válaszolják, hogy jó hallgatóság vagyok. Nekem mindent elmondhatsz és nem adom tovább. Ha sírsz, veled sírok, ha nevetsz, én is nevetek. Nagyon könnyen átveszem mások érzelmeit.

Azok az érzelmek... engem nagyon zavarnak. Apukám szerint nagyon jó, hogy ki tudom mutatni őket. Szerintem meg borzalmasak, nem tudok semmit elrejteni, nincs pókerarcom. Tudod milyen érzés bőgni egy szomorú filmen, amiről tudod, hogy kitaláció és a kanapéről nyolc szem bámul rád, hogy Lia, megin mi lelt? Semmi, barátok és megölelték egymást és ez annyira... Ahh. Nem értik.
A testvéreim állandóan azzal cukkolnak, hogy olyan vagyok, mintha apa hercegnője volnék meg fennhordom az orrom emiatt. Ez nem is igaz, én csak a tanulás miatt végzek kevesebb házimunkát, ha hazamegyek. Meg engem különben is ritkábban látnak. Meg az én kezem ekcémás lesz a mosogatástól. Meg egyáltalán, el sem tudják képzelni, hogy mennyire letörik az ember körme a rendszeres gyógynövénytantól.
Jó, lehet, hogy egy kicsit kényelmesebb nekem otthon, de ők nem szoktak bűzlő bájitalok fölött roskadozni, jó? Azt mondják nem is vágynak rá, meg tök hülyeség az egész és ronda az egyenruhánk. Szerintem apu volt gimijének a ruhája rondább, de psszt. Csak apu miatt nem vágom oda nekik. A nagyszüleimmel sem éppen jó a viszonyom, amióta bekerültem a Roxfortba, főleg a nagyapámmal, nagymamám hallgat. Ez nem tett jót az önbizalmamnak, elsőben a mostaninál sokkal keményebben küzdöttem, hogy legalább itt fogadjanak el, ha már otthon... nem.

  Az életem története egy pont ugyaolyan erős sírással kezdődik, mint minden egészséges csecsemőé szokott. Azonban később feltűnően nyugodt és angyali gyermek voltam, a szüleim azt mondták, hogy szinte olyan volt, mintha nem is lett volna kisbaba a családban, sokkal több baj volt a két féltékeny nagytesómmal. Az érkezésemmel a bátyám és a nővérem is kikerült a középpontból, az utcán az emberek a babakocsiba dugdosták a fejüket, nem pedig a mellette bandukoló gyerkőcökre figyeltek.
  Azt hiszem innen indult a mi rossz kapcsolatunk.
Nem akartak engem - legalábbis a testvéreim. Sosem babáztunk, nem építőkockáztunk és semmit nem csináltunk együtt. Mindig a másik mesét akarták nézni, mint én, pedig tudom jól, hogy azt is szerették, amikor nem én néztem. Egy ilyen távirányítóval folytatott birkózás során történt meg az első furcsa dolog, ami előre vetítette a későbbi varázserőm: anyu elkobozta tőlünk a távirányítót és direkt valami unalmas fülbevalós öregemberre kapcsolta, aki el akart adni egy edénykészletet, én pedig nagyon akartam látni a My Little Pony folytatását. Sírtam. Toporzékoltam. Ez nem volt rám jellemző, de akkor valamiért eltörött a mécses, a könnyeim pedig csak potyogtak, hiszen éreztem, hogy nem tudhatom meg az epizód végét. Mi van, ha nem sikerül megmenteni a pónit és sosem láthatom többé?
Ekkor a tévé valamilyen rejtélyes okból visszakapcsolt a mesére, pedig senki nem ért sem a kapcsolóhoz, sem pedig a távirányítóhoz. Ezután sajnos egy reccsenés következtében a folyadékkristály valamiért meghibásodott, úgyhogy nagyon sokáig nem tudtam meg mi lett a lila csillagos lovacska sorsa.
Ezután apukámék nagyon furcsán kezdtek viselkedni. Harry bácsit emlegették meg Hestia nénikémet, akiről ekkor még csak hallottam, Harry bácsival és a családjával már többször találkoztam.
  Nem is tudom, hogy hány nap telt el, de apu, anyu meg én Harry bácsiéknál jártunk. Csak mi hárman, szokatlanul. Mint mindig, most is Lilyvel találtam meg a társaságot, aki hiába egy évvel fiatalabb nálam, már ekkor is majdnem olyan magas volt, mint én. Félrehúzott, hogy bújjunk el az éléskamrában. Azt hittem, hogy megint azt az ugrálós csokibékát szeretné vadászni, amit legutóbb is mutatott. Nagyon sejtelmes volt, én meg csalódott, mert most nem ettünk csokit.
- Dali, mondok neked valamit, de ezt nem tudhatod! - Suttogta a maga hét évével olyan komolyan, mintha minden bölcsesség tudója lenne. - Ez titok, nem mondhatod el senkinek! - Folytatta, majd a szám elé tette a mutatóujját, jelezve, hogy ez nagyon komoly. Nem is értettem, hiszen ő tervezett beszélni, én meg sem szólaltam. - Apa azt mondta anyának, hogy te is boszorkány vagy. Hallottam. - Fejezte be nagyon komolyan, látszott rajta, hogy nem viccel. Ha a bátyjai játszották volna el velem, egyből rávágtam volna, hogy hazudsz, de csak meredten álltam ott. - Azt mondták varázsoltál, amikor a tévét....- Kezeivel robbanás szimulált, mint aki tudja miről beszélt. Apa mindig mondta, hogy más vagyok, hogy különleges. Furcsák lettek azóta. Nem tudtam mit mondani, de nem is kellett, mert hívtak. Már kerestek bennünket, nem voltunk Lily szobájában.
 Ezt követően az események bepörögtek. Harry bácsiéknál gyakoribbak lettek a látogatások, úgy láttam, hogy egyre jobban megértik egymást apukámmal. Nem beszélt róla olyan sokszor korábban, de amikor elkeztünk összejárni, többször mesélt nekünk arról, hogy ő milyen volt és mi legyünk jó testvérek.
  Aztán találkoztam Hestia nénikémmel, akit alig tudtam megjegyezni, hogy milyen fokon rokonom. Azt mondta, hogy ő segít megérteni, ami velem történik, hiszen Harry nagyon elfoglalt az aurorsággal. Nagyon tanácstalan voltam, először nem tudtam, hogy miért lettünk ilyen közvetlenek egy ilyen távoli rokonnal, akivel semmi kapcsolatunk nem volt, de aztán végül is tényleg megértettem.... még korábban. Hestia nénikémtől és a családjától csak tanultam, sokat. Mi a tipikus, kanapén henyélő, tévéző mugli család vagyunk, semmit nem tudtam a varázsvilágról. Én azt hittem, hogy a boszorkány maximum egy újabb gúnynév, amit a testvéreimtől kaphatok.
Mindenesetre egy újabb ok, hogy kilógjak közülük.
  Néha azt hiszem, hogy sosem leszünk egységes család. Sokszor gondolkodom rajta, hogy milyen életük van nélkülem, és milyen életünk lenne, ha én nem a Roxfortba járnék, hanem ugyanoda, ahová a testvéreim.
Nyertem Helenát, Hestia nénit, Lilyt és a többieket, viszont úgy érzem, hogy még távolabb kerültem azoktól, akiknek a legközelebb kéne lenniük hozzám. Szeretek idejárni, de valahol még mindig távoli nekem ez a világ még ennyi év és ennyi segítség után is.

Nem nőttem túl magasra eddig, ha valami csoda folytán nem indulok növésnek a 16. szülinapom után sem, akkor szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem örököltem a Dursley oldalról a magasságot, amit én nem feltétlenül bánok, mert a nővérem apukám alkatát kapta és folyton a mérleggel meg a tükörrel viaskodik.
   Alacsonyabb (kb. 5ft 2in) termetemhez arányosan vagyok vékonyabb, de az is hozzátartozik a dologhoz, hogy eléggé válogatós vagyok gyerekkorom óta. Arcom kerekded formáját és hajam szőkeségét az apukámtól örököltem, azonban a zöldes szemszínem meglepetésként érkezett, hiszen anyukámnak sincs olyan, bár a formáját tőle kaptam. A zöld szem a családunkban jelen van, igaz, az enyém inkább zöldesbarna, mint élénkzöld.
Szeretem a bohókás divatot, a sálakat, hullámos hajam sokszot tűzöm hátra vagy teszek bele valamilyen hajpántot. Kedvelem a színes, mintás darabokat, de az egyszerű, visszafogottakat is, ezt mindig az aznapi hangulatom dönti el, egyik nap lányos vagyok és színes, a másik nap tornacipős-farmeros és pólós. Még szerencse, hogy egyenruhát hordunk, mert egyébént nagyon sok időt töltök el az öltözékem összeállításával reggelente. Ó igen, az egyenruha... Egyébként egyáltalán nem bánom, hogy hordani kell, én szeretem. A gallért két oldalról cuki gyümölcsös meg cicás kitűzővel raktam ki, hogy egyedibb legyen. Akarok a hátára rávasalható foltokat is, de akkor kell egy másik talár, ha olyan napom van, hogy mégsem tetszik.