Beatrice x Bailey Little poor meBárhová mentem, mindenhol bele botoltam és ezért mindig meg kellett változtatnom az úti célomat, mert még nem készültem fel arra, hogy beszélgessek vele. Alapjáraton szép lány, semmi baj sincs vele, hiszen okos, de nem akartam tőle semmit. Vagy legalábbis neki ezt mondtam, hogy mi volt valójában ebből az igazság? Nos az jó kérdés. Minden bizonnyal valami olyasmi, amit magamnak sem akartam elmondani. Ezért döntöttem úgy, hogy elveszek egy könyvet és azzal útnak indulok valahová. Még nem döntöttem teljesen el, egyelőre csak lefele haladtam a lépcsőkön és igyekszem csupa jó dologra gondolni. Például arra, hogy írnom kellene valamit Lilia-nak, mert biztosan érdekli, hogy mi történik körülöttem. De akkor meg Emily-t is tájékoztatnom kellene, azt meg most nem akartam. Szóval inkább nem zaklattam a nagyokat. Jól elvannak ők az akadémián. Nem akartam semmi rosszat. De jót se a jelek szerint. Friss levegőre volt szükségem. Arra, hogy békésen sütkérezhessek a napfényben, ne gondoljak még véletlenül se Rá. Pedig gondoltam. Túl sokat. Most is az eszembe jutott, hogy milyen volt őt először meglátni és tudni ez az egész rosszul végződik, mégis odamenni hozzá és megkérdezni a nevét. Azt hiszem akkor nagyon, de nagyon érdekes gyerek voltam. Most úgy kell tennem, mintha az az érdeklődő kisgyerek nem is én lettem volna. Pedig lehetnék még mindig. Lefele haladtam közben a második emeleti lépcsőről, amikor megláttam őt felfele közeledni. Simán megfordulhattam volna, de minden bizonnyal ő is észre vett. Semmi baj. Pánikra semmi ok. Minden rendben lesz. Csak mély levegőt kell vennem és úgy kell tennem, mintha észre se vettem volna. Pedig de, nagyon is észrevettem őt. Nem tudom hová siethet, de igazából nem is akarom. Neki is megvan a saját dolga, nekem is megvan. Haladok tovább szépen. Még akkor is amikor köszönő távolságban vagyunk egymással, akkor sem állok meg, megyek tovább. Vagy legalábbis mennék. Az a célom, hogy leérjek a földszintre, végtére is prefektus vagyok, csak elhiszi, hogy megvan a magam dolga.
Vannak dolgok, amik alapjáraton eléggé megnehezítik az ember életét, mint például a családja, meg az esetleges veleszületett, esetleg eddigi élete során szerzett, tanult képességei. És akkor ehhez még hozzájönnek a kötelességei, mind tanulás, meg szocializáció szempontjából. Na igen... nem rossz dolog, ha az embernek vannak barátai, de az sem utolsó, ha jó jegyei vannak, mert akkor biztosan el tudja érni a célját. Egyébként is megvan rá az esélye, egy szóval sem mondom, hogy nem így van, csak... így azért biztosabb. Viszont azért az állandó megfelelési kényszer és maximalizmus is elég stresszelő tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy milyen, amikor keresztülnéznek az emberen, pedig semmi rosszat nem akart. Na igen... tapasztalatból mondhatom, szörnyű dolog. Mióta megcsókoltam Baileyt, ő meg elhajtott, ráadásul még csak meg sem magyarázta, hogy mégis miért, azóta minden sokkal zavarosabb, mint előtte volt. Kerülgetjük egymást, mint macska a tejfölös bödönt vagy azt a bizonyos forró kását, de nincs az az isten, hogy meg tudnánk beszélni a dolgokat. Nem, azok biztosan nem mi lennénk. Csak kezdek fáradni az állandó kerülgetéstől... pláne, hogy nem tudom, mi lehet a gond. Ha nem mond semmit, akkor honnan tudjam? Ilyen gondolatok közben sietek egy megbeszélt, de időközben sikeresen elfelejtett találkozóra, mikor is a második emeleti lépcsőn szembetalálkozom vele. -Szia! Mi a helyzet? Tudom, hogy gyenge próbálkozás, és semmi értelme, de az udvariasság az udvariasság, ráadásul semmi rosszat nem csináltam, akkor meg miért is ne köszönhetnék neki... nem igaz? A fenébe is, miért ilyen bonyolult minden? Nem értem. Nem akarom feltartani, mert látom, hogy siet valahová, de azért kíváncsi vagyok, hogy mi dolga lehet ilyenkor... azért már elég későre jár, ami azt illeti. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy esetleg követhetném is, de rögtön el is vetem az ötletet. Nem, abból csak a baj lenne... ha akarna valamit tőlem, azt úgyis elmondaná, nem igaz? Akkor meg minek zavarni? Semmi értelme.
Vendég
Csüt. Szept. 24, 2020 11:26 pm
Beatrice x Bailey Little poor meEszem ágában sem volt ráfigyelni, nem is nagyon akartam, de amikor megjelent egy kicsit meglepődtem. Honnan és miért jár mindig arra fele ahol én is vagyok? Miért? Talán ennyire kiszámítható, hogy mikor megyek a dolgomra úgymond? Miért? Miért kell válaszokat adnom neki? Kell egyáltalán? Azt hiszem egy kicsit összezavartuk egymást és nem hiszem, hogy jó ötlet volna tovább zavarni az amúgy is félreérthető dolgokat. Nem kellett volna akkor közel engednem magamhoz. Nem mintha nem tudtam volna, hogy ez lesz, csak azt gondoltam, hogy más fog történni. Hogy esetleg, nem néz rám. Hogy nem úgy viszonyul hozzám, ahogy akkor. Féltem. Iszonyatosan féltem. A jövőtől. Nem akartam, hogy az történjen ami megtörtént már és valószínűleg továbbra is ez lesz, hogyha nem teszek ellene valamit. Hogyha nem beszélek vele, az csak rontani fog a helyzeten. Nem akarom, hogy ez legyen. Komolyan nem. Semmi értelme. Épp ezért haladok el szépen, mellette mert azt gondoltam, hogy ez lenne a leghelyesebb. Miért tettem volna máshogyan kérdezem én? Semmiért. Aztán egy hirtelen jött ötlettől úgy döntök, hogy nem haladok tovább. Megálltam. Nem néztem még rá. Azért mert nem igazán akartam. Nem érdekelt, hogy mennyire könyörgő és kis őzike szemű, mert nem akartam, hogy befolyásoljon. Valószínűleg ki akad ha nem nézek vissza hátra rá. De felsóhajtok és visszanézek. – Szia? – köszönök neki csupa bizonytalansággal teli hangon. Oké, tény, hogy nem tudom hová tenni őt és ezt az egészet. Nem tudom mit kellene mondanom neki. Egyáltalán semmi ötletem sincs. Zavart vagyok. Egy jó kicsit. – Megéheztem, a Nagy terembe megyek. Azután a könyvtárba. Veled? – visszakérdezek, már csak udvariasságból és mert valószínűleg kénytelen leszek megfordulni is időközben. Nem akartam, hogy én legyek a rossz. Szóval… amíg lehet inkább elkerülöm a bajt. Mindenkinek jobb lesz. Főleg nekem. – Ne haragudj, de nagyon éhes vagyok. – azzal elindultam lefelé. Ha akarnám se tudnám szerintem megállítani, mert úgyis utánam jön. Azt hiszem ismerem már annyira, hogy ne hagyja annyiban ezt az egészet.
Engem sem kell félteni, ha makacsságról van szó... ez elég sokszor kiderült az elmúlt évek alatt. S még csak azt sem igazán mondhatom, hogy direkt csinálom. Mármint persze... nyilván vannak dolgok, amiket direkt csinálok, de alapvetően nem jellemző rám az ilyesmi. Most viszont... ugyan megfordult a fejemben, hogy hagyom, hadd menjen szépen a saját dolgára, mert hát miért ne, de... végül mégsem így tettem. Hogy miért? Őszintén megmondva ötletem sincs. A legegyszerűbb és legközelebbi válasz az, hogy csak. De tényleg... senki ne kérdezzen ezzel kapcsolatban, mert úgyse fogok tudni értelmes válasszal szolgálni. Sajnos. Pedig én is örülnék, ha tudnék. Viszont néha nem igazán tudom hová tenni a Bailey és köztem lévő kapcsolatot. De tényleg... amikor már azt hiszem, hogy rendben vagyunk, akkor elkezd kerülni, és megintcsak nem tudom, hogy mi a helyzet. Mint ahogy most se. -Ez most kérdés volt, vagy válasz? Húzom fel a szemöldökömet érdeklődve, bár nem akarok okoskodni, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Van ez így. Szerintem nincs olyan, akinek ne sikerült volna ilyesmi élete során legalább egyszer. Vagy ha mégis ezt mondja, akkor szinte biztos, hogy hazudik. Hazudni pedig bűn, mint tudjuk. Szerencsére azért kapok normális választ is, minek hallatán mosolyogva bólintok egyet, és felzárkózom a fiú mögé - csak azért nem mellé, mert akkor elfoglalnánk az egész lépcsőt, azért pedig egészen biztosan kapnánk jópár furcsálló pillantást -, hogy aztán én is vele menjek a Nagyterembe. Csak mert miért ne. Furcsa vagyok? Hát... ilyenkor lehet, hogy azt mondanák rám, de azért általában nem ilyen vészes a helyzet. Vagyis szinte soha. A maradék rész viszont most van. Hát... ez van, ezt kell szeretni. Legfeljebb elküld valamivel melegebb éghajlatra, de ha csak egy kicsit is úriember, akkor valószínűleg megúszom. Majd meglátjuk. Azért engem sem ejtettek a fejem lágyára, legfeljebb egy kicsit, és tudom, hogy szóval kell tartanom, ha nem akarom, hogy gyorsan eltűnjön a szemem elől, szóval pontosan ezt fogom tenni. -Na és könyvtár utánra mi a terved? Gyakorolsz, vagy ilyesmi? Ha gondolod szívesen segítek... Nem átlátszó, áááá, dehogyis. Kicsit se. Na persze... én is tudom, de ha egyszer nem tudtam mit kitalálni? Nem tehetek róla! Na jó, de... egy kicsit igen, de az igazából mindegy, ha már egyszer kimondtam...
Vendég
Kedd Okt. 06, 2020 11:46 am
Beatrice x Bailey Little poor meNem nagyon érdekelt, hogy mi van vele, hogyan érzi magát és hasonló, éppen ezért igyekeztem elkerülni őt olyan messze amilyen messze csak lehetett, de hát a jelek szerint ismét összetalálkoztam vele. Pedig úgy igyekeztem. Na mindegy. Bizonytalanul visszaköszöntem neki és elmondtam, hogy mi a tervem. Valószínűleg nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy követett, azon kívül is követett volna szerintem, hogyha azt mondom neki, a Sötét Rengetegbe megyek. Csak oda nem megyek, mert nem és kész. Nem érdekel engem annyira az az erdő; sokkal inkább a tó környéke és a növények. Most, hogy elmondtam neki az állást én mentem is tovább. De persze jött. Miért is ne jött volna utánam? Nem igaz, hogy nem tudott volna a saját dolgával foglalkozni és hagyni engem békésen egymagamban. Akárminek és akárkinek jobban örültem volna most, csak neki nem. Nem akartam sem közel kerülni hozzá, sem pedig túlságosan eltávolodni tőle; egy részemnek ugyanis ő tagadhatatlanul tetszett, a másiknak meg… a másik irtózott tőle és a szeretetétől. Nem volt ő rossz lány, hiszen egyszerre volt kedves és szép is, meg a maga módján okos. Épp ezért akartam elengedni őt, nem zaklatni a kedélyeit, mert nem láttam neki sok értelmét. Még mindig úgy vagyok vele, hogy jobb békességben. De jön utánam, nem állíthatom meg őt, nem állhatok az útjába, talán nem is akarom. – Könyvár utánra még nincs tervem, de valószínűleg visszamegyek a Hollóhát klubhelyiségbe. Miért? – visszapillantok rá; nem tudom mit mondhatnék neki, hogy mivel folytathatnám, de aztán mégis eszembe jut valami. – Nem terveztem gyakorolni, segítettem valakinek a tanulásban és az éppen elég gyakorlás volt nekem is. De azért köszönöm, kedves vagy. – motyogom és igyekszem nem arra gondolni, hogy ez az egész mennyire érdekes helyzet volt. Most biztosan azt fogja gondolni, hogy tuti lánynak segítettem, holott nem. Hanem csak a kisebb háztársaimnak, akik kíváncsiak voltak és mivel prefektus vagyok érthető okokból kifolyólag engem kérdeztek meg, mert miért ne ugyebár. – Te velem akarsz lógni? – teszem fel a nyilvánvaló kérdést, végtére is, miért ne kérdeznék tőle ilyesmit. Mert akkor gyorsan ki kell találnom mivel idegesítsem esetleg őt fel.
Általában véve egész nyugis, keveset nyüzsgő valaki vagyok. Persze, ha szükség van rám, akkor ott vagyok, meg segítek, akinek kell, de azért igyekszem nem mindenlében kanál sajtkukacként viselkedni. Ja, hogy ez két külön dolog? Akkor igazából mindey, mindenki értse, ahogy akarja. Viszont nem tudom, miért, de egyre inkább úgy érzem, mintha valami fura macska - egér játékot játszanánk. Szeretek játszani, de a bizonytalanságot már sokkal kevésbé díjazom. Most pedig pontosan azzal kell szembenéznem... nagyszerű. Azért próbálom nem mutatni, hogy nem igazán tetszik a helyzet. Nem kell neki mindent tudni, hiába hollóhátas. - Semmi, tényleg! Csak egy ártalmatlan kérdés volt. Hát már kérdezni sem szabad? Érdeklődöm felhúzott szemöldökkel, a karomat pedig csak azért nem tárom szét, mert akkor tényleg elfoglalnánk a lépcsőt, és nem szeretnék gondot. Fogalmam sincs, miért ilyen kimért velem, de ha baja van, akkor tessék szépen megmondani. Nem fogok harapni, bár szerintem ezt már ő is tudja, végülis elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy ezzel ne legyen gond. Legalábbis eddig azt hittem. Most már kezdem azt hinni, hogy de, mégis van vele gond, csak épp nem tudom, micsoda. Na nem baj, majd rájövök. Előbb vagy utóbb biztosan. Igyekszem nem túlságosan belegondolni a dolgokat, mert abból semmi jó nem származik, de magamat ismerve lehet, nem fog sikerülni. Próbálkozni attól még szabad. Arra, hogy kedves vagyok csak mosolyogva bólintok egyet, a kérdésre, miszerint vele akarok - e lógni viszont kiesek a nyugalmamból, és nem sokon múlik, hogy hátsóra nem kerülök a meglepődöttségtől. Hát, ennyit erről. - Miért, az akkora gond lenne, hm? Mi van, ha igen? Remélem, nem küld el melegebb éghajlatra... én tényleg nem szeretnék gondot, csak... a közelében szeretnék lenni. Ezzel most mi a baj?
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 4:46 pm
Beatrice x Bailey Little poor meÓvatosan végigmérem őt a kérdése után. Nem tudom hová tenni ezt az egészet az a helyzet. Persze sejtettem, hogy ennek az egésznek köze van a csókhoz, de nem akartam ennyire elrontani a barátságunkat. Kedves lány, tényleg csak… Eddig tök jól megvoltunk egymás mellett, ő nem sejtett semmit az én érzéseimről, én sem az övéről és most minden annyira ijesztő. – De szabad, ne haragudj, csak… Semmi, felejtsd el. – még nem beszéltük meg a dolgainkat és ez egy kicsit nagyon zavaró. Na mindegy. Nem akarom most felhozni neki, hogy jó lenne ha az ügyünket lerendeznénk, mert… vagyis lerendezhetnénk. – Meglepő. Nem akkora nagy baj, csak azt hittem jobb szeretnél a barátnőiddel lenni, mint velem. – azt hiszem ezt a napot nem fogom úgy megúszni, hogy ne beszéljem meg vele a részleteket. Na mindegy. Teszem amit tennem kell és kész. Leérünk a nagyterembe, végre. Ehetek. Nagyon de nagyon nagy szükségem van egy kis ételre. Tényleg éhen halok és ebben ő sem fog megakadályozni ebben. Mert nem fogok hagyni. Ugyan! Maximum nézi ahogyan eszem vagy nem tudom, lényegtelen. Ezt ő kell tudja, hogy mit csinál. – Lehet inkább lemondok a könyvtárról. Van egy olyan érzésem, hogy sokan lesznek ott és felhergelem magam, mert nem kapom meg azt a könyvet amit szeretnék. – nem biztos, hogy ez lesz, de a könyvtárba már nem igazán tudom őt magammal vinni. Egyrészt nem tudnék akkor hozzá beszélni és ő se tudna hozzám, mert nagyon csendben kellene lennünk. De ki tudja! – Menjünk máshová? Ahol beszélni tudnánk egy kicsit négyszemközt. Most nincs kedvem mások kíváncsi szemei előtt megbeszélni a megbeszélnivalónkat. – komolyan nézek rá. Bár tudom, hogy nem kellene szerencsétlenre így ráijesztenem, de eszem ágában sincs közelebb engedi őt magamhoz. Attól tartotok, hogy túlságosan közel kerül hozzám megint és… Nem bánthatom meg őt és ő sem bánthat meg engem. Csak ez lobog a fejem felett. Valahogyan meg kell őriznem a hidegvéremet. – Ha szeretnél ülhetsz mellém. – kicsit körbenézek, hogy lássam kik is vannak a Hollóhát asztalnál, de szerencsére viszonylag kevesen. Semmi baj sincs ezzel. Most nincs kedvem elküldeni másokat onnan, mert kell a hely egy nem házbélinknek.
Az óvatosság, az egymás kerülgetése egyre inkább érződik, már nem csak én óvatoskodok, hogy ne lépjek semmilyen fájó pontra, még csak egészen véletlenül se. Nem, rajta is látszik, hogy nem igazán tudja hová tenni a dolgokat. Vagy engem és a dolgokat. Vannak még különböző választási lehetőségek, lehet variálni, csak éppen nem érdemes. A variálás fájdalmas. A fájdalmat pedig jobb elkerülni. -Mondani akartál valamit… és ha mondani akartál valamit, akkor nem semmi. Hugrabugos vagyok, Bae, nem hülye! Szóval? Ki vele! Érdeklődő, ugyanakkor egy egészen kicsit értetlen pillantással figyelem, mikor azt mondja, hogy meglepő, hogy inkább vele vagyok a szabadidőmben, mint a barátnőimmel. Most komolyan? Komolyan el kell neki magyarázni az ilyesmit? Jaj már! -Hát, rosszul hitted. Egyébként pedig a barátnőimmel gyakorlatilag bármikor találkozhatok, hiszen a többségükkel háztársak vagyunk, veled viszont… veled viszont egyáltalán nem olyan könnyű összefutni. Főleg mostanában. Olyan, mintha kerülnél engem. Vagy nemcsak olyan, hanem tényleg kerülsz is? De akkor miért? Vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, közben pedig járnak az agytekervényeim, hogy mégis mit kezdjek én ezzel a helyzettel. Vagyis… van egy halvány sejtésem, de arra még csak gondolni se szeretnék, hogy esetleg amiatt kerülne. -Biztos, hogy ki akarod hagyni a könyvtárat? Aztán meg az lesz a gondod, hogy mégsem mentél oda… ismerlek. De felőlem rendben, mehetünk máshová. Egyébként… milyen megbeszélnivaló? Történt valami? Egyre kevésbé tudom hová tenni a helyzetet, azt viszont érzem, hogy ha Bae beszélni akar velem, akkor most vagy valami nagyon jó dolog van készülőben, vagy épp az ellenkezője. Fogalmam sincs, de úgyis hamarosan kiderül, addig pedig igyekszem nem ezen kattogni. Felajánlja ugyan, hogy ha szeretnék ülhetek mellé, de nem akarom tovább feszíteni a húrt, ezért egy halvány mosoly kíséretében megrázom a fejem, jelezve, hogy köszönöm szépen, de inkább nem élek az ajánlattal. -Nem, köszi! Egyél nyugodtan, én majd leülök a mieinkhez, és ott megvárlak! Majd keress meg, ha végeztél, rendben? Nem akarom tényleg otthagyni, de azt sem szeretném, ha azt hinné, a nyakára akarok nőni, úgyhogy ha válaszol, akkor elindulok a Hugrabug asztala felé, hogy a néhány, ott lévő háztársam társaságában várjam meg, amíg a fiú befejezi az evést.
Vendég
Hétf. Okt. 26, 2020 1:50 pm
Beatrice x Bailey Little poor meA helyzet rosszabb, mint gondoltam. El kellett volna mondanom neki, hogy igazából nem utálom őt, csak ijesztő elképzelni azt, amivel legutóbb a csókja szembesített. Minden ami létezik sokkal fontosabbnak tűnt, mint megbeszélni a dolgainkat, de nem számít, már nem számít. Most kell elengednem, amikor még megtehetem. Ugyan miért is változna más irányba a barátságunk? – Vannak dolgok amiket nem tudok megmagyarázni Bea, ennyi az egész. Ez is olyan. – talán egy kicsit túlságosan megmakacsoltam magam és nem mondtam neki semmi kielégítőt vagy fontosat, amivel aztán tényleg kezdhetne valamit. Egyszerűen csak jobbnak láttam, hogyha nem üres gyomorral mondok neki dolgokat. Mert abból bizonyára semmi jó nem származik ha stresszes vagyok. – Oh értem. Nem kerüllek, többet tanulok, szeretném ha sikerülnének a vizsgáim és a felvételim ha oda kerülök ahová szeretnék. Ilyen egyszerű, láthattad, hogy a tegnap is az ebédnél nálam volt egy nagy vastag könyv. – magyarázok, minden hazugságnak fele igaz alapon. Mert valóban szeretnék jól teljesíteni és lehetőleg büszkévé is szeretném tenni a szüleimet, ezzel semmi rossz nincs. Arra nyugodtan hagyatkozhatok, hogy szeretnék jobb lenni annál aki most vagyok, ezért is tanulok és hagyom egy kicsit a szórakozást, meg barátkozást. Bár ez is csak egy kifogás. Kifogás mindenre, amit ő képvisel. Nem akartam ennyire önző lenni, ennyire szívtelen, de mégis azt látom, hogy az lesz a legjobb, ha nem hitegetem őt. – Biztos. Máskor is megnézhetem és kikölcsönözhetem a könyvet amire szükségem van. Kétlem, hogy valakit túlzottan érdekelnének a gyógynövények. – vagy ha mégis, hát majd igyekezni fogok valahogyan mégis megszerezni az áhított könyvet, maximum kifaggatom ilyesmiről Longbottom professzort, semmi rossz nem származik abból, ha kérdezek, főleg tőle. – Ne aggódj, nem történt semmi. Megnyugodhatsz. Csak rólunk van szó. Nem nagy ügy. – nem nagy ügy, vonnom meg a vállam, viszont eléggé komplikált és zavaró, főleg ha arról van szó, mennyire nem tudom hová tenni magunkat. – Oké, te tudod. – én elég nyugodtan elindulok az asztalunkhoz, tudom, hogy nem lesz semmi baj abból, ha egy kicsit sikerül akkor összeszedem a gondolataimat ahhoz, hogy beszélhessek vele. Leülök az asztalhoz és elkezdek enni, viszont valamiért figyelem is őt, amikor megbizonyosodom arról, hogy minden rendben van, akkor már nem zavartatom magam és befejezem az étkezést. Ha ezzel megvagyok, akkor visszamegyek hozzá. – Hová menjünk most? – kíváncsiskodom.
Igyekszem nem sok vizet zavarni, tényleg. És ez legtöbbször sikerül is, aztán persze vannak helyzetek, esetek, amikor bármennyire is próbálom, még véletlenül sem jönnek össze úgy a dolgok, ahogy azt én szeretném. Vagy ahogy kellene. Mert miért is alakulnának úgy a dolgok, ahogy alakulniuk kellene, nem igaz? Egy percig némán, mozdulatlanná meredve figyelem Baelyt. Komolyan, még pislogni is majdnem elfelejtek, annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Meg azzal, hogy azt mondja, vannak dolgok, amiket nem tud elmagyarázni. Ahha... értem. Minden világos. Vagyis nem, ha jobban belegondolok, akkor annyira mégsem az, és ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudja. Mert miért is ne tudná. - Oké! Nem tudod, vagy nem akarod elmagyarázni? Nem mindegy! Nagyon nem ugyanaz a kettő. Szóval? Ki vele! Vágom ki végül, mert tényleg tudni szeretném, hogy mi is a helyzet. Nem kerülhet csak azért, mert nem tud mit kezdeni valamivel. Vagy ez a valami történetesen mi lennénk? az meg fura lenne, lévén, hogy nem is létezik olyasmi, hogy "mi". Vagy mégis? Hát... erősen kétlem. Mondjuk akkor sem kellett volna ennyire hevesen reagálnom, de már mindegy, nem tudom visszaszívni a szavakat. Bármennyire is megtenném, ha tehetném. A "nem kerüllek, csak többet tanulok" nem feltétlenül rossz kifogás, bár remélem nem gondolja, hogy el is hiszem. Mármint rendben, elhiszem, hogy sokat tanul, tényleg. Azt viszont már kevésbé, hogy nem kerül. A könyvtárazásra nem reagálok... ő tudja, mit akar, én ebbe nem szólok bele. Amellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, hogy ne aggódjak, csak rólunk van szó. Csak... mi a fene? És emiatt ne aggódjak? Na persze... ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy vajon tényleg ismer -e engem. - Nem nagy ügy, mi? Na persze! Szerintem meg nem hoztad volna szóba, ha nem lenne fontos... de mindegy. Igazából mindegy, hová megyünk, csak minél kevesebben legyenek a közelben. Szóval mit szólsz a tóparthoz? De persze ha van jobb ötleted, akkor nyugodtan mondd, és kitaláljuk, mi legyen. Teszem hozzá egy halvány, ideges mosoly kíséretében, és kíváncsian várom, hogy mégis miről is szeretne beszélni, ami kettőnket érint.
![Beatrice & Bailey [Little poor Me ] Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
