Az utóbbi időben viszonylag sok minden történt... a tanulástól, vagy éppen a nem-tanulástól függetlenül is. És most leginkább a Melodyval való kapcsolatomra gondolok. Azt hiszem, végeredményben hálásnak kell lennem Clydenak. Nem, ezt még véletlenül sem fogom elmondani neki, mert hát mégse vagyok ám olyan hülye... csak egy kicsit. Egy egészen kicsit. De ha nincs az a hülye tréfája a levéllel, akkor valószínűleg most nem tartanánk ott, ahol tartunk. Ráadásul újabban kevesebbet jár a nyakamra sírni, miután megemberelte, illetőleg megmacskásolta magát, és elmondta Héloisenak, hogy mégis mi a nagy helyzet, aztán pedig valahogy, nagy nehezen rendbetették a dolgaikat, és csodák csodájára pozitívan jött ki a katyvaszból a bátyám. Végre valamit rendesen csinált meg, hát ez hihetetlen! De tényleg, mindenféle irónia nélkül mondom ezt. Az mondjuk belekerült egy kisebb harcba, amíg rámondta az áment, hogy elmehessünk úszni, mert hát... mi az már? Szerintem meg az mi az már, hogy mindenáron apáskodni akar fölöttem, mikor jó, ha öt perccel idősebb nálam?! Hát, bátyus, én még mindig azt mondom, hogy foglalkozz a saját dolgaiddal, meg Héloisezal, engem meg hagyj szépen békén, ha lehet. Legalább nyáron. Azért csak sikerült elérni a célunkat, mehetünk úszni. Na persze nem az úszás a lényeg, hanem hogy együtt legyünk, de akkor is... nem árt, ha Clyde nincs a közelben, mert még a végén mindenféléket összebeszél. Szokott olyat, nem véletlenül mondom. Mondjuk én se szólhatok semmit, mert már megint sikerült a megbeszélt idő előtt érkeznem a tóhoz. Jellemző... vagy elalszok, vagy korábban jövök, de pontosság... na, az ritka. Fenébe is. Erre azért nem ártana odafigyelni, de igazából nem érdekel, lényeg, hogy itt vagyok, és nem neki kell rám várni. Na meg amúgysem várok olyan hú, de sokat, és tíz percbe még senki nem halt bele. Vagyis... oké, ezt visszavonom, tuti, hogy volt olyan. Mindegy. Azért remélem, nem felejtette el, hogy mára lett megbeszélve, és maradt otthon egészen véletlenül, mert akkor az úgy érdekes lesz... egy újabb érdekesség, amit nem mondok el senkinek, mert van, amit nem kell másoknak tudniuk. Mindegy, mindjárt kiderül, mi lesz ebből.
Eldöntöttük, hogy a nyári szünetben együtt töltünk egy kis időt és egy tóparti sátorozásra esett a választásunk. Az egyikünk úszni akart a másik meg sátorozni és így tudtuk összehozni mindkettőnk elképzelését. Én nem akartam elvenni a kedvét, örültem, hogy vele lehetek és csak az számított, hogy ő is jól érezze magát a közelemben. Ennél többet nem is nagyon akartam. Így felszerelkeztünk mindennel amivel csak lehetett és kelhetett. Nem akartam teher lenni a számára, ezért igyekeztem olyan dátumot választani, ami mindkettőnk számára rendben volt. Neki nem kellett a testvérével foglalkoznia, nekem meg nem volt éppen semmiféle tervem. Izgultam, heteken keresztül amikor végre eljött annak a napja, hogy eljöhessünk ide. Ő szépen felállította az elvarázsolt sátrat, én meg csak ámultam tőle. Amikor bementünk lepakolni a cuccainkat csak nagy kikerekedett szemekkel figyeltem. Szép volt ez a hely, belül is meg a kinti látvány is elbűvölő volt. Békésnek tűnt, ahol szívesen eltöltöttem az időmet Bonnie-vel. Egyrészt, most nem kellett tanulnom, másrészt nyári szünet van. Nem zavar semmi sem és hangtalanító védőbűbájjal biztonságossá tehetjük a terepet a mugliktól meg az állatoktól is ha arról van szó. Nem akartam bajt, sem felkelteni az érdeklődését, ezért amikor nem figyelt én szépen meghúztam magam egy félreeső részen és átöltöztem fürdőruhába, hiszen ezért is jöttünk. Eltakartam magam egy átlátszó de napvédő kardigánnal. Nem az volt tényleg a célom, hogy zavarba hozzam Bonnie-t így. Csak tényleg nagyon szerettem volna úszni már és ezt neki is meg kellett értenie. Valahogyan. – Jössz úszni? Most nagyon meleg lehet a víz. Utána ha van kedved napozhatunk, bár azt inkább ne, mert nem szeretek leégni, tudod az a baj, hogy nem barnulok hanem leégek és azt hiszem azt te sem akarod látni milyen ha rákvörös leszek. – magyarázkodom még mielőtt kifogásolná azt, hogy felőle így is úgy is napozhatunk vagy, hogy őt nem zavarja, hogyha én esetleg leégnék. Túl sokat szoktam emiatt panaszkodni, azt meg gondolom ő sem akarhatja átélni. – Különben is az a cél, hogy jól szórakozz, ne légy lelombozódva. Most nincsenek itt a rokonaink, ne gondolj rájuk. Igyekszem én sem, szóval… minden rendben lesz. Együtt ügyesek vagyunk és erősek. Én nem fogok a vízbe fulladni, mert tudok úszni. Szóval értem nem kell aggódnod. – igen, most épp bizonygatom neki a bizonyítványomat, na mindegy. Remélem megérti, hogy azt szeretném ha ő is lazítana egy kicsit, mert erről szól a mi kirándulásunk is. Arról, hogy megfeledkezzünk mindenről ami körülöttünk van.
Amikor ketten kétfélét akarunk csinálni, ráadásul egyszerre, méginkább együtt, az elég érdekes helyzeteket eredményezhet. Ezért is találtuk ki, hogy jó, akkor kössük össze a kettőt, és akkor egyikünk sem szenved hiányt. Úszhatunk is, sátorozhatunk is, és együtt is vagyunk. Mindenki jól jár, nem igaz? Na ugye. -Persze, mehetünk úszni! Bár... ha nagyon meleg a víz, akkor nem értem, miért nem akarsz utána napozni. Mármint... a meleg víz miatt ígyis - úgyis piros leszel, tehát akkor igazából teljesen mindegy, hogy most akkor napozol-e vagy sem. Tárom szét a karjaimat kissé értetlenül. Tényleg nem igazán értem, hogy mégis mi üthetett belé ezzel az egész napozás dologgal kapcsolatban... na és, ha megég? Mi van akkor? Akkor is ugyanúgy fogom szeretni, mintha barna lenne, nem rákvörös. Na bumm... nem értem, minek kell ekkora feneket keríteni ennek az egésznek. Ezt persze nem adom a tudtára... nem akarom megsérteni, vagy mifene. -Ó, ne aggódj, szórakozok én! De miért kellett szóbahoznod a rokonokat? Ahogy őket ismerem még képesek és megjelenik itt valamelyikőjük. Az pedig egyáltalán nem hiányzik. Nekem biztosan nem, bár szerintem ezzel te is így vagy. Persze simán lehet, hogy tévedek, és azt szeretné, ha itt lennének a rokonaink is, bár ezt azért kötve hiszem. Nem, ezt még legilimencia és gondolatokba nézegetés nélkül is meg tudom mondani, hogy nem igazán tetszene neki a helyzet. Na mindegy... nekem sem kell mindent tudnom, az egyszer biztos. De nem is akarok mindent tudni, szóval... probléma megoldva. Az más kérdés, hogy néha akarva - akaratlanul is megtudok dolgokat, de hát most na... én nem tehetek róla, a másik meg figyeljen oda, hogy miket gondol éppen. -Na, mehetünk akkor? Fogom kézen Melodyt, majd ha igent mond, akkor el is indulunk a víz irányába, ha még van valami dolga, vagy mondanivalója előtte, akkor persze várunk. Van időnk.
Sokáig úgy voltam, hogy nekem nincs szükségem senkire sem, hogy jól megvagyok egyedül, mert ha minden srác olyan, mint Armin akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőlük. Aztán belecsöppent az életembe Bonnie. Szó szerint és most hogy itt van velem, minden olyan más. Már nem vagyok annyira érzékeny sem. Nem érdekel senki véleménye sem. Mert nem mások határoznak meg engem, hanem én magam. Ezért örültem annak, hogy újra tölthetek vele egy kis időt, mert hiányzott a közelsége, az illata, hogy magamhoz ölelhettem őt, sok idő után ismét. A közös ötletünk összekovácsolása se volt szerintem rossz ötlet. Ezért remélem nem néz majd követelőző kis fruskának, de akkor is be kell ismernie, hogy jó ötlet volt mindkettőnk igényeit előtérbe helyezni és összerakni valami széppé. Mert jó itt. Vele. – Na jó, úgyis csak neked akarok tetszeni szóval… ha leégek akkor neked kell bekenned a fájós hátam, mert nem érek oda. – nézek rá komolyan és határozottan, bár igyekezni fogok nem rákká égni, még akkor is ha nagyon élvezném ha ő masszírozná a hátamat. – Nyugi, kétlem, hogy tudnák hol vagyunk, én nem mondtam el, hogy hová megyek, te sem remélem. Szóval nem tudhatják meg, hogy hol vagyunk. – széles mosolyra húzom a számat, talán egy kicsit titkon arra vágytam, hogy csak magunk legyünk. Ilyenkor bármiről el tudok vele beszélgetni és még magamban sem tarthatom, mert ő rájönne. Ezért is jó az, hogy ő szó szerint belém lát vagy átlát rajtam és… igaz így nem fogom tudni eltitkolni előtte, ha valami meglepetést tartogatnék neki, szóval majd élnem kell a spontaneitással. – Persze, hogy mehetünk! – elolvadok már attól is, hogy kézen fog és elindulunk a víz felé. – Aztán csak vigyázz! Nehogy utolsó legyél! – azzal a lendülettel elengedtem a kezét és neki iramodtam a partnak. – Úgysem kapsz el! – nevetgélve néztem rá hátra. Valójában szerettem volna, hogyha elkap. De nem hagytam magam, ha nem ért eddig utol akkor belegázoltam a vízbe is, túlságosan játékos kedvemben voltam és a víz… szeretem a vizet, úszni is szeretek, de nélküle nem hiszem, hogy elindulnék és nekikezdenék.
Nem vagyok jós vagy látó, ezért aztán nem tudom megmondani, hogy milyen is lesz az életem később. Mint ahogy korábban sem tudtam volna megmondani előre azokat az eseményeket, amiken végül keresztülmentem jobb-rosszabb kimenetellel. Mert nem tudom megmondani, de talán nem is kell. Jól van ez így, ahogy van. Nekem sem kell mindent tudni... akkor sem, ha legilimentor vagyok. Azt viszont igenis tudom, hogy boldog vagyok. Ez is valami, nem igaz? Na ugye. - Oké. Ha leégsz, bekenlek... de majd figyelünk, hogy ne égj le, és akkor nem kell kenegetni. Nyugalom, majd vigyázok rád, ahogy eddig is. Nem értem, miért kell ekkora feneket keríteni annak, ha egy kicsit pirosabb lesz, mint eredetileg. Na és akkor mi van? Nekem úgy is tetszene, az meg ne érdekelje, hogy mások mit mondanak róla. Ennyit erről. Ha nem tetszik, nem kell nézni, és kész. Persze én könnyen beszélek, nem vagyok lány, nem tudom, milyen lehet neki, de... igazából mindegy, mert ragat rám annyi nagyokosság Clyderól, hogy akkor is jártatom a számat, ha nem kéne. Ez van, ha egy nagyokos az ember ikertestvére. Szörnyűség, mondhatom. Furcsálló pillantással figyelem őt, mikor arról kezd el beszélni, hogy a rokonság nem tudja, hol vagyunk, és hogy reméli, én se mondtam senkinek semmit. - Nem ment el a maradék eszem is, hogy ilyesmit csináljak, úgyhogy... hacsak rá nem jöttek maguktól, amit meg egyébként kétlek, akkor nem, senki nem tud semmit. Igyekszem nem nagyon belemászni a fejébe, mert tudom, hogy először is mennyire megijesztette a dolog, de... nem tehetek róla, magától jön. Persze, tudom, jó kifogás sosem rossz, de tényleg nem tudom irányítani. Inkább csak... csak élvezem a vele töltött időt, mert tudom, ha megint elkezdődik a suli, akkor valószínűleg nem sok lehetőségünk lesz kettesben lenni, mert valaki mindig megtalál. Miért is ne tenné, ugyebár. Egy ideig csendben sétálunk a parton, aztán, mint akibe belébújt valami kisördög, vagy nem is tudom elengedi a kezem, és "úgysem kapsz el!" felkiáltással előreszalad, én meg csak nézek, hogy oké, most mégis mi ütött belé? Jaj nekem! - Ne kísértsd a sorsot, hallod? Mi van, ha nem is akarlak elkapni? Húzom játékosan az idegeit, de közben már szaladok is utána, hogy minél kisebb legyen a távolság kettőnk között.
Kimondhatatlanul örültem annak, hogy ő itt van mellettem. Nem akartam, hogy bármi megzavarja ezt az idilli pillanatot szóval csak csendben el szerettem volna tölteni vele a napot. A karjaiban valamiért biztonságban éreztem magam, és nem is számított ilyenkor senki és semmi más, csak az a békesség amit mellette éreztem. Normális ez? Nem akartam nagyon sok mindent belemagyarázni a kapcsolatunkba, de az biztos volt, hogy szerelmes voltam belé, hogy szerettem is őt. A mosolyáért. A kedvességéért. Hogy ő olyan Bonnies – sajnos rá még nem találtak megfelelő kifejezést a szótárakban, de bizonyára ő lenne jellemezve az értelmező szótárban – és ezt nagyon tudom értékelni benne. Nem tudom miért és hogy nem vettem őt észre eddig. Na jó, talán mégis. Mert nem mertem olyanokra gondolni, amikre mostanában gondolni szoktam. Ijesztő vagy sem. De ez van. – Köszönöm. Én meg majd vigyázok rád! – jelentettem ki határozottan és boldogan. Mellette mindig ilyen különös hangulatba kerülök, amitől életvidám leszek, nem kell véka alá rejtenem, hogy mennyire jól érzem itt magam. Elismerően bólintok, amikor közli, hogy ő sem mondott a rokonainak semmit. Ez azt jelenti, hogy békésen megleszünk egymás mellett, senki nem tör ránk. Imádni fogom! Vagyis várjunk már most is nagyon imádom ezt az egész közös kirándulást. Alig várom, hogy eljöjjön az éjszaka! Hogy mellette alhassak, hogy hozzá bújhassak és szeretgessem egy kicsit. Na mindegy. Még nincs éjszaka nem sütögetünk, mert még nem vagyunk ott. Szóval inkább ússzunk! Előre indulok. Kislányosan viselkedem, tudom, de a jelek szerint – hiába mondd mást – ő is kapható játékra. Imádom! – Nana! Ha nem kapsz el, nem kapsz pillecukrot! – határozottan mondom ugyan, de egyáltalán nem gondolom komolyan és azt is tudom, hogy ő ezt tudja. De esküszöm, hogy hozzá hasonlóan én is imádom cukkolni őt. Annyira más amikor érzelgősek vagyunk mindketten és megint más, amikor mindketten ennyire, ilyen játékosak. - Nyenyenyenye, nem tudsz elkapni! - vigyorgok. Persze nem rohanok én olyan hű de gyorsan előre, mert… egyszerűen csak azt akarom, hogy elkapjon és én a nyakába csimpaszkodhassak, mint aki nem tud úszni, pedig tudok.
Elég furcsa tud lenni, mikor nincsenek körülöttünk hátráltató tényezők. Értem ez alatt a rokonokat meg a barátokat, hogy mindenbe is beleszóljanak. Főleg a bátyám, és főleg minden olyanba, amihez egyáltalán semmi köze nincs. Én se szólok bele a Héloisezal való kapcsolatába. Ja várjunk... de, mégis azt csinálom. Na mindegy. De ha egyszer meg kell neki mondani, hogy ne szerencsétlenkedjen már, álljon a sarkára és legyen szépen férfi, akkor most mit csináljak? Nem én akartam, hogy a bátyámat kelljen pátyolgatnom, már elnézést kérek. Micsoda? Kérni lehet, de nem biztos, hogy kapok is? Akkor nem is kérek, nyaljon sót. Ennyi. - Akkor maradjunk annyiban, hogy vigyázunk egymásra... rendben van így? Köztes megoldás, nem szólhat semmit. Mondjuk szerintem amúgysem szólna semmit, de jobb megelőzni a gondot. Én legalábbis így látom. Az már korántsem biztos, hogy igazam is van, de az már egy másik kérdés. Egy ideig csendben figyelem, ahogy előreszalad, és azzal szórakozik, hogy engem idegesít, hogy nem tudom elkapni. Nem is akarom, legalábbis egyelőre még nem, de azt hiszem, előbb-utóbb úgyis el kell majd kapnom, mert hát miért is ne tenném. - Te meg nem kapsz ölelést! És kész, ennyivel el is van intézve a "ki mit nem fog kapni" névre hallgató kérdés. Mert minek kell mindent túlbonyolítani? Ha eleresztek egy ilyet, akkor meglepődik, megáll, én pedig el tudom kapni. Ilyen egyszerű. Mégiscsak hollóhátas vagyok, vagy mi a szösz... és nem véletlenül. Meg van oldva a kérdés... már persze ha tényleg megáll. Ha nem, akkor csak utána kell mennem.
Beleegyezőleg bólintottam, amikor azt mondta, hogy vigyázni fogunk egymásra. Ez a szeretet jele, mi más lenne? Komolyan pillantok rá. Nagyon kedves. Tényleg, mosolyra is húzom tőle a számat. Viszont tudom azt is, hogy nem akarom, hogy mellettem unatkoznia kelljen, ezért… csak ezért viselkedem ennyire gyerekesen, kislányosan. Mert látni akarom, ahogy mosolyog. – Mi az, hogy nem kapok ölelést? – erre már hirtelen felkapom a fejem és rá pillantok. Kénytelen vagyok megállni és azt színlelni, hogy éppen durcás vagyok. Pedig nem. Nem vagyok durcás. Persze ő ezt nagyon jól tudja. Na mindegy. – Én kérek ölelést! – jelentem ki határozottan. Nem akartam, nem akartam rá gondolni, hogy ma nem kapok tőle több ölelést! Hogy néz az ki? Persze teljesen mindegy, hogy mit válaszol, valószínűleg úgyis kapok ölelést. Ismerem már annyira, hogy tudjam, most csak… most csak viccel. Bár igyekszem mégis vidámnak maradni, hiszen engem sem kell félteni, tudok ám egyet s, mást, hogyan is lehetne őt levenni a lábáról, csak… mindig rájön. Nem mintha akkora nagy gond lenne ez, csak… csak egy kicsit az és kész. Felsóhajtok. Nem olyan egyszerű az egész, mint azt én szeretném. Na mindegy. – Úgysem… úgysem… úgysem… – kapsz el, folytathattam volna, mert elkezdtem ugrándozni egy kicsit a vízben. De mivel nem rohantam el és inkább megvártam őt itt, számítottam arra, hogy ő esetleg elkap. Akkor meg biztos, hogy nincs menekvésem. Mondjuk nem is nagyon akarok elfutni előle. Ha mellém ér és úgymond elkap, komolyan nézek rá. – Van kedved egy kicsit úszni? – a nyakába csimpaszkodom ha lehetőségem nyílik rá. Igazából csak hízelgem neki, mert szeretném ha úsznánk is egy kicsit. Nem megelőzve a másikat, hanem csak szépen és nyugodtan. Semmi rosszra nem kell most éppen gondolni, csak békés egymás mellett úszásra. Remélem, hogy benne van, hogy nem ellenkezik nekem. Az úgyis ráér még. – Na kérlek Bonnie. Tudom, hogy te is élvezni fogod. – komolyan nézek rá, remélve, hogy egy kicsit ér valamit az amit tőle kértem. Aztán igazából nem tudom.
Igyekszem kikapcsolni magam, vagy legalábbis a belső hangosbeszélőmet mindenképp. Ja, mintha az olyan könnyű lenne… meg egyáltalán lehetne. Talán… talán ha kitanulnám az okklumenciát, akkor… az úgy működik vajon, hogy a kettő semlegesíti egymást? Na, majd megkérdezem valaki nálam okosabbtól. Csak találni kell valakit, aki nálam okosabb és ért az okklumenciához. Addig viszont igenis hallom a gondolatait az embereknek, akár akarom, akár nem. Mint ahogy most Melodyét is. Mondjuk most már lassan ott tartunk, hogy nem is akarja elrejteni őket, mert tudja, hogy úgyis hallom, mit gondol… haladunk, az egyszer biztos. Egy pillanatra felvonom a szemöldökömet a sértődöttségre, de rögtön ezután játékosan mosolyodok el, hogy tudja, csak szórakozom vele. Abból pedig semmi gond nem lesz. -Hát, ez pont az, aminek hangzik. Kérni lehet, csak nem biztos, hogy kapsz is! Húzom tovább, de persze én sem gondolom komolyan. Ezt mutatja az is, hogy már meg is indulok felé, hogy „elkapjam”, vagyis hogy jól megölelgessem. Mert az jár neki, ezt én is tudom. -Nyugalom, kismajom! Tudod, hogy úgyse teszem meg, hogy nem adok ölelést, na! De ha te így, akkor én úgy! Vonom meg a vállam vicceskedve, aztán úgy teszek, mint aki nagyon kéreti magát, és nem akar úszni. Aztán persze belemegyek, mert miért ne… úgyse nagyon tehetnék mást, előbb vagy utóbb rávenne. Akkor már inkább előbb, mint utóbb. -Rendben van, menjünk úszni! Csak akkor most döntsd el, hogy most kismajom vagy –e, vagy csikóhal… a kettő együtt nem megy! Utalok nevetve arra, hogy úszni is szeretne, de közben még mindig a nyakamban csimpaszkodik, mint egy… hát, mint egy kismajom. És ebben most semmi bántás nincs.
Szomorú fejet vágtam, amikor azt mondta, hogy ölelést kérhetek, de nem biztos, hogy kapok. Ez szomorú. Pedig tényleg semmi rosszat nem csináltam. Tehettem volna, de nem tettem. Éppen ezért felsóhajtok, megállok és hagyom, hogy… hagyom, hogy elkapjon és kész. Ennyi az egész. Mert ha valaki vagy valami ellen küzdenem kell az nem ő és ez biztos. Kíváncsian pillantok rá. Megvárom amíg ő is kipufogja magát, meg én is, de aztán mégis megölelem és a nyakába csimpaszkodok. Szeretek mellette lenni. – Ez az! – felugrom örömömben és el is engedem őt, tudnom kell hol a határ. Ezért elengedem, hogy együtt úszhassunk, ölelgetni őt úszás után is tudom, ez biztos. – Ússzunk! – ujjongok, mert miért ne tennék így, hiszem mellette nem kell visszafognom magam és nem is kell másnak tettetnem magam. Megfordulok és felkészülök arra, hogy elrugaszkodjon a lábam a földtől és úszni kezdhessek a vízben. Nem lesz semmi baj. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baj. – Jössz? – kíváncsiskodom, miközben hátrapillantok rá. – Menjünk el addig a fáig! – mutatok a tó másik végében lévő fára, ami beleér a vízbe és olyan mintha valami ülőalkalmatosság lenne, csak fából. Szép ez a hely. Körül vesz a csend és igazából ez az amit szeretek, a természetet és a csendet, ezt meg csak az fűszerezheti meg, hogy ő mellettem van. – Mondtam már, hogy mennyire örülök annak, hogy ide jöttünk? – kíváncsiskodom, valószínűleg mondtam és gondoltam is, de nem győzőm hangoztatni, hogy milyen jó, hogy csak ketten vagyunk. Erre mindenképpen emlékezni szeretnék, hogy majd évek múltán vidáman mondhassam neki, hogy milyenek voltunk fiatalon. Vagy legalábbis én milyen önfeledt vidám voltam és ő… ő igyekezett túlélni engem, azt hiszem. Mindegy, egyszer csak kinővöm ezt a szokásomat és minden rendben lesz, ennyi az egész. Kellemesen meleg a víz, az már biztos, hogy nem akarok majd egyhamar visszamenni a sátorba, de hát végül is ezért vagyunk itt. Hogy jól érezzük magunkat és ne kelljen azon filozofálnunk, hogy otthon mi is van éppen, mert most nem az számít.
Most majdnem megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a gond, de... inkább nem. Részben azért, mert már alapból van egy sejtésem, hogy mégis mi lehet a probléma forrása, másrészt pedig... bár nem szeretem használni, visszaélni pedig méginkább nem szeretek vele, de attól még tény, hogy legilimentor vagyok. Ami pedig azt jelenti, hogy akarva - akaratlanul is, de hallom a gondolatait. Szerencsére már egész szépen megszokta, hogy mi a helyzet ezzel kapcsolatban, de néha megfordul a fejemben, hogy azért nem bánnám, ha okklumenciát tanulna. Csak biztos ami biztos alapon, nehogy esetleg valamelyik másik legilimentor is megtudjon valami olyasmit, ami, hát... egyáltalán nem az ő fülének vagy szemének lett szánva. Mert nem, és kész. Na. Minek ennél több magyarázat? Tudom, hogy szándékosan hagyja, hogy elkapjam, de nem bánom, így biztos, hogy meg tudom ölelni... és ezt ő is nagyon jól tudja. Na nem mintha az előbb komolyan mondtam volna, hogy nem kap ölelést.. dehogy. Úgyse csináltam volna olyasmit. - Rendben, ússzunk! Bólintok rá a lelkesedésére, és csendben figyelem, ahogy felkészül az indulásra, hogy aztán én is követhessem őt. Egy ideig némán úszunk egymás mellett, csak élvezve a csendet és a környezet szépségét, de persze egyikünk sem az a típus, aki huzamosabb ideig képes csöndben lenni, úgyhogy várható volt, hogy valaki hamarosan megtöri a ránk telepedő, egyáltalán nem kínos csöndet. Na nem baj. - Igen, már úgy tizedjére, de ki számolja? Válaszolom meg vigyorogva a kérdését, közben pedig igyekszem nem túl közel kerülni hozzá, nehogy véletlenül elkapjon. Nem, azt most nem hagyom, pedig van egy olyan sejtésem, hogy ez után a válasz után úgyis az lesz a vége. Hát, nem baj. Próbálkozni szabad, nem igaz? Én pedig úgysem védekezem valami sokáig, ezzel mindketten tisztában vagyunk... csak játszunk, ebben most semmi komolyság nincs. Élvezzük az életet, a nyarat, a szabadságot, és azt, hogy egymás mellett lehetünk. Mert most őszintén: kell ennél több?
