◭ Team Cloise ⇢ Temperature of Love

Héloise & Clyde

A testvérem parancsoló arckifejezésének köszönhetően és már sokadik könyörgésére, hogy ne szerencsétlenkedjek már ennyit, – sajnos ő azon kevesek közé tartozik aki képes végighallgatni mindazt az őrlődést, azt a csodálatot amit magamban Héloise-hoz intézek, de már megelégelte – és menjek szépen oda a lányhoz. Mert nem fog megenni és holtbiztos abban, hogy ő is hasonló dolgokról őrlődik, mint én. Vagy valami olyasmi, mert sosem lehet tudni, hogy Bonnie mikor mond igazat, ha azt vesszük figyelembe én hányszor tettem szegény számításai ellen. Nem akartam bajt. Legalábbis úgy döntöttem, hogy megpróbálom normálisan lerendezni vele ezt az egészet. Úgy döntöttem, hogy amikor látszólag egyedül van, odamegyek hozzá és beszélni fogok vele. Először csak nyugodtan. Szépen, kimérten. Úgy ahogy normális esetben is lennem kellett volna nem csak a tanárok közelében. Talán nekik köszönhető az is, hogy normális tudok lenni, hogy el tudom vonni egy egész percre a figyelmem Héloise alakjáról. Erős lány, tud magára vigyázni és amíg nem piszkálnak a többiek, addig tök normális ez a kirándulás. Persze voltak rosszullétek. Szegény Armin nem bírta még az utazást se, volt, hogy kiadta magából a dolgait és most itt szó szerint mindenre értek. Ez a szerencsétlenje a kezdetektől fogva át akart alakulni valamivé és úgy akart jönni, de eddig sikerült lebeszélni róla őt. Több kevesebb sikerrel, mert még mindig mondja a magáét. Amivel semmi baj se lenne, ha értelmes lenne az egész. Egy ilyen okoskodása közepette döntöttem úgy, hogy inkább Bonnie-ra hagyom őt, meg a többiekre, hátha tud vele valamit kezdeni.
Ebben a pillanatban ő egyedül volt és látszólag tényleg nyugis volt, szóval minden jel arra utalt, hogy esetleg tudhatnánk normálisan is beszélgetni. Vagy legalábbis megpróbálni normálisan beszélgetni, mert magamat ismerve ismételten felhergelem őt és lesz ne mulass nekem. Bár azt már észre vettem, hogy ő még mérgesen is nagyon aranyos; de nem az a fő célom, hogy így lássam őt. Éppen ezért elővettem a legudvariasabb formámat és megpróbáltam megszólítani.
– Minden rendben van veled? Nem voltál rosszul az utazáson ugye? – kíváncsiskodom, igaz, hogy nem voltam mellette, mert nem akartam elalélni a lábaimon tőle és igyekeztem tartani a látszatot, de valahányszor a szomorú arcát látom vagy azt, hogy nagyon magába mélyült, mindig valamilyen szörnyű kényszert érzek arra ide jöjjek hozzá és felvidítsam. Még akkor is ha nem pont rám van szegénynek szüksége hanem a csendre és nyugalomra. Mellettem meg biztos, hogy nem lesz se csendben, sem pedig nyugalomban. Mint mondtam semmi perc alatt felhergelem őt, ha kell, ha nem.
– Láttam, hogy egy páran nem viselték túl jól és gondoltam téged is megkérdezlek. – itt erősen célozgattam és gondoltam az unokaöcsémre, de persze hangosan nem mondtam ki. Biztos ő is észrevette, hogy egy pár személy – köztük Armin – nincs valami jó passzban. Engem meg tényleg érdekelt, hogy hogy van, hiszen mégse állhatok ide elé először azzal amit mondani szeretnék neki. Milyen volna az már?  

Semmi baj nincs a kirándulásokkal, tényleg. Sőt, egész jó csapatépítő lehet belőlük, ha nem az ütődöttebb fajta csapatról van szó. De amikor a Little Blackbirds kirándulni indul, akkor ott megvan az esélye annak, hogy kő kövön nem marad. Mert nem bírnak nyugton maradni. Hozzáteszem: én sem. Igen, önkritika - ilyet is tudok. Mármint nem azt, hogy mi az az önkritika, illetőleg de, azt is tudom, de most konkrétan az önkritika gyakorlására gondoltam. Ami azért elég nehéz ügy, pláne ha a közelben van egy minden lében kanál Armin... Judasról és a Corner - ikrekről meg inkább ne is beszéljünk. Mert... mert ne, és kész. Egyébként Clyde maga az időzítés csodája... de tényleg. Vagy az is lehet, hogy legilimentor. Mert sosem lehet tudni, ugyebár. Lényeg, hogy pont most bukkan fel mellettem a hogylétem iránt érdeklődve, nekem pedig szinte azonnal felszökik a szemöldököm a magasba.
-Nagyon szépen köszönöm, doktor bácsi, jól vagyok.
Na igen... én, és az irónia. Én sem bújok ki a bőrömből, az egyszer biztos. Nem akarom megbántani a fút, egyáltalán nem az a célom, de ha egyszer idemerészkedett mellém, akkor számoljon a következményekkel. Azok után meg főleg, hogy még mindig tartozik nekem egy magyarázattal... amit eddig ügyesen kerülgetett, mint macska a forró kását.
- Nincs semmi bajom, ne aggódj! Egyébként neked nem a bandádat kellene pátyolgatnod? Judas biztos örülne, ha megnyugtatnád, hogy nem is akkora seggfej... pedig egyébként de, de nem kell tudnia róla. Na mindegy. Szóval, mit szeretnél? Nem hiszem, hogy csak ezért otthagytad a csapatot...
Szegezem neki a kérdést kissé értetlenül. Oké, tény, hogy néha túl nagy a szám, de... ez van, ezt kell szeretni. Ha meg nem, akkor csak el kell fogadni, és kész. Viszont tényleg érdekel, hogy mit is akar igazából, úgyhogy egyelőre nem mondok többet, mert magamat ismerve valószínűleg csak olyasmi jönne ki rajta, aminek egyáltalán nem kellene kijönnie rajta. Az meg már más kérdés, hogy bekerülnie sem lett volna szabad.

Héloise & Clyde

Békésen pillantottam rá amikor doktor bácsinak nevezett, bár valójában majdnem elnevettem volna magam ezen, mégsem tettem. Ez a lány egyre viccesebb és viccesebb, főleg ha piszkálom őt. Viszont a megjegyzése ellenére is azon voltam, hogy megőrizzem a hidegvéremet, ami igazán kicsi, mondhatni pengeélen táncol.
– Örülök, hogy nincs semmi bajod kis betegem. – vágok vissza. Végtére is ki mondta, hogy nem fogok az ő fogalmaival élni? Senki.
A megjegyzésére visszapillantok a bandára, de leginkább a testvéremre egyfajta ,,Mit is mondtál arról, hogy minden okés vele és lehet beszélni hozzá?” pillantással a szemeimben. De cserébe csak vállvonást kaptam és valami fura grimaszt amit nem tudtam hová tenni. Biztos az lehetett, hogy old meg magad ember. Vagy anyád kínja. Mindegy. Visszanéztem Héloise-ra.
– Judas-t nem kell nyugtatgatni. Elvan ő egyedül, különben is szerintem tudja magáról, hogy mekkora egy izé, nem kell az én pártfogolásom neki, elhiheted. – csak tisztázni akartam a Judas kérdést, ennyi az egész.
Komolyan néztem rá. Tudom, hogy vár tőlem egy iszonyatosan fájdalmas és hosszú magyarázatot, de akkor is el fogom mondani neki, ha belepusztulok is ebbe a kirándulásba. Most még viszonylag normális vagyok, legalább ebben az állapotomban hadd beszélhessek már vele.
– Szeretnék beszélgetni veled. Elmagyarázni ezt-azt. De nem itt. Volna kedved egy kis sétára? – kérdőn pillantok rá. Remélem, hogy az ezt-azt elmagyarázásra felcsillan a szeme és megkíméli a többiek fülét a veszekedésünktől, az én vallomásomtól és úgy mindentől ami mi vagyunk, vagy tudnánk lenni.
– Elhiszem, hogy most is el tudnám mondani, meg minden. Viszont nem akarom, hogy más is halljon minket és remélem, hogy te sem szeretnéd. – nézek rá egy kicsikét kérlelve, remélve, hogy megérti miért próbálom őt meggyőzni. Nem mintha szégyellném, hogy az ő társaságában mutatkozom, különben most se jöttem volna ide hozzá, ha így lenne. Csak tényleg szeretném a többiektől távolabbi helyen – mondhatni hallótávolságon túl – megbeszélni vele a dolgainkat. Már ha vannak közös dolgaink. Mert hiszem, hogy vannak és azt is tudom, hogy jó lenne ha helyre tenném őket. Nem csak azért, mert engem is zavar, hanem azért, mert már másokat is és szerintem mindenkit sikeresen kicsináltam már ezzel az egésszel.  

Néha nem tudom eldönteni, hogy most: A., ennyire hülye. B., ennyire hülyének muttja magát. C., ennyire hülyének néz engem. Esetleg D., ennyire magasról tojik rá, hogy mit mondok vagy teszek. Az a baj, hogy mindegyik lehetőséget el tudom képzelni. Sajnos. És mindegyik lehetőség végkimenetele az lesz, hogy jól lecsapom. A fejemben biztos. Na mindegy. Kár, hogy nem vagyok ilyen.
És akkor még képes azt mondani, hogy "kis betegem". Hát az eszem megáll, komolyan mondom. Nagy szemeket meresztek rá, és már nyitom is a számat, hogy megválaszoljam, hogy szerintem mi a nagy harcihelyzet, aztán becsukom, hogy aztán néhány másodpercnyi gondolkodás - az is több, mint amit általában szoktam - után mégiscsak megmondjam neki a véleményemet, miszerint:
-Beteg az öreganyád féllába, az, nem én!
De több szót nem akarok vesztegetni rá... leginkább azért, mert nem éri meg. Helyette inkább csak megforgatom a szemeimet, mikor Judasra terelődik a szó. Azt hiszem, ez mindent is elárul a vele való kapcsolatomról. A következő pillanatban viszont bennem marad a szó, és csak pislogni vagyok képes, mikor azt mondja, hogy beszélgetni szeretne velem. Hát meg a jó Merlin, az! Miért, mit gondol, most épp mit csinálunk? Piknikezünk? Jaj már! De azért vagyok annyira normális, hogy adok neki egy lehetőséget, hogy elmondhassa, amit szeretne.
-Jó, rendben! Menjünk sétálni! De remélem, hogy nem halandzsázol itt összevissza, mert szólok Arminnak!
Aha... majd biztos. Azt hiszem, ez a legsúlyosabb fenyegetés, amit jelen pillanatban ismerek, és még nekem is nevetnem kell magamon... akkor ő mégis hogy venne komolyan? Persze, hogy sehogy. Na mindegy.
-Na akkor merre megyünk? Mutasd az utat, jövök!
Fogalmam sincs, mit akar mondani, de ajánlom, hogy értelmes legyen, különben kikap. Azt pedig valószínűleg nem szeretné.

Héloise & Clyde

Komolyan pillantok rá és amikor a halott nagyanyámat emlegeti csak vállat vonok. Nem teszem, hozzá csak gondolatban, hogy ő mondta rám, hogy doktor bácsi, azoknak meg betegeik, pácienseik vannak. De mindegy. Azt hiszem nem kell keresnem a logikát abban, amit ő tesz, mondjuk abban sem kell amit én, szóval ilyen téren tökéletes gyilkos fegyver párosítás vagyunk.
Viszont azzal meglep, hogy belemegy a sétába és nem kell tovább arról szónokolnom neki, hogy miért van értelme egy jó kicsit odébb menni. Tényleg igyekeztem összeszedett lenni. Nehezen ment a rózsaszín felhővel az agyam hátsó szegletében, de ettől eltekintve igyekeztem normálisan viselkedni. Legalábbis úgy viselkedni, mint azelőtt, hogy megismerhettem volna őt. Elég volt valami szörnyűséges dologra gondolni és máris volt nincs rózsaszín szerelem páratartalmú tébolyító köd. Belepusztulok ha valaki amortentia-t itatott velem és nem tudok róla. Ha elmúlna ez az érzés amit esetleg iránta érzek az nagyon ijesztő lenne és üresnek érezném az életemet, azt hiszem.
– Köszönöm. Armin-tól amúgy nem félek, ő fél tőlem. Csak gondoltam szólok. Vagy várj, ő nem fél senkitől sem és ez a legnagyobb baja, ha érdekel. – gondoltam ezt is tisztázom vele, még mielőtt azt hinni, hogy Armin fenyegetés lehet a számomra. Mert egyáltalán nem az. Persze mind kívántunk neki jót és rosszat egyaránt, de attól még lehet, hogy a rokonunk és nem kellene nagyon… de kellene, jól meg kellene nevelni őt.
– Ha egy kicsit távolabb leszünk a tábortól akkor bele kezdek, de addig nem. Szóval kérlek, tudom, hogy nagy kérés, de bízz egy kicsit bennem, oké? – komolyan nézek rá, mert holtbiztos voltam benne, hogy most nem lehet vele tárgyalni, hacsak nem beszélek hozzá elég meggyőzően és magyarázom el neki a dolgokat.
– Menjünk arra. Amikor ágakat gyűjtöttem a tábortűzhöz találtam egy tisztást. Neked is látnod kellene, nagyon szép. – és persze ha nem szúrom el, akkor talán romantikus is. Bár magamat ismerve előbb elszúrom az egészet, mielőtt oda érnénk, na de mindegy. Elindultam előre, de csak mellette haladtam, nem állt szándékomban megelőzni őt vagy előre engedni.
– Amúgy tényleg jól vagy és jól érzed magad itt? Komolyan kérdezem, nem azért mert doktor bácsisat van kedvem játszani. – muszáj rá jönnöm, hogy mennyi mindent mondhatok most el neki és ezért érdekel a hogyléte. Csak máshogy – minthogy hülyét csináljak magamból – nem igazán tudom kideríteni ezt az egészet. Bármilyen idegesítő is legyen az egész helyzet.   

Nagyon, de téééényleg nagyon ritkán vannak olyan pillanatok, amikor épp nem tudok mit mondani, ezért aztán nem mondok semmit sem. Na, ez pontosan ilyen. Mondjuk ne nagyon szokjon hozzá, mert valószínűleg tízévente egyszer ha ilyesmi előfordul, ő pedig nem lesz mellettem tíz évet, szóval... tessék, Corner, megtapasztalhatod, milyen is az, amikor Héloise Brugiére csendben van. Furcsa dolog, ugye? Szerintem is. Sosem szerettem volna legilimentor lenni, mert belegondolok, hogy én sem igazán örülnék neki, ha a fejemben turkálnának... akkor én miért tegyem ezt másokkal? Még akkor is, ha nem tudom befolyásolni.
Bármennyire is próbálkozom nem tudok nem elmosolyodni, mikor kiejti a száján, hogy ő bizony nem fél Armintól, de Armin meg senkitől sem fél. Hát, ez bizony tényleg így van, én is tapasztalhattam már.
-Jó, ez jogos. Armin tényleg nem fél senkitől sem. Lehet, hogy pont a félelemtől fél.
Jó, persze nem gondolom komolyan, de kinézem a srácból, hogy van ennyire idióta, és tényleg a félelem legyen a mumusa. Aztán persze simán lehet, hogy tévedek... és akkor mi van? Semmi.
-Ha bíznál magadban, akkor nem mondanád, hogy bízzak benned! Vagy mi van, hirtelen igazolásra van szükséged, hogy jó dolgot csinálsz? Na, mi történt? Ezt nem gondoltam volna! De rendben, ahogy gondolod.
Egy vállrándítással elintézem a kérdést, mert nekem aztán a kilenc is páros azzal kapcsolatban, hogy mégis mikor szándékozik vlgre kinyit a száját, és elmagyarázni, hogy mégis mi a fene baja van. Mindegy, én csak megyek, amerre mondja, abból nem lehet baj. Remélem.
Viszont még mindig nem tud leszállni a hogylétemről... pedig az előbb már megmondtam neki, hogy semmi bajom. Nem hiszem el, hogy ennyire értetlen.
-Igen, teljesen jól vagyok. Miért, valami bajomnak kellene lennie? Csináltál velem valamit? Nem értelek, remélem tudsz róla!
Húzom fel a szemöldökömet értetlenül, de azért tovább folytatom a sétát, nehogy megint rákérdezzen, hogy biztosaan jól vagyok - e. Ha még egyszer megkérdezi, akkor Merlinre mondom ő nem lesz jól. Azt viszont nem hiszem, hogy szeretné. Meg én sem... mármint azt, amit aztán a tanároktól kapnék miatta. Viszont most már tényleg kezd érdekelni, hogy őt miért is érdekli ennyire az, hogy jól vagyok -e. Itt valami bűzlik, pedig egy erdő közepén vagyunk, ahol nem kellene ilyesminek történnie. Ez így nem lesz jó.

Héloise & Clyde

Természetesen igyekszem a lehető legnormálisabb felemet mutatni neki. Ám amikor ő is csendben van, az nem kicsit meglep. Ki gondolta volna, hogy van neki ilyen pillanata is, nem igaz? Hát én biztos nem. De lényeg a lényeg, sikerült annyira felbátorodni, hogy ne féljek attól ami történhetne. Példának okáért ha esetleg kiakad miattam, azért már nem én leszek a hibás, hanem… ő, mert túl érzékeny vagy nem tudom.
– Sose lehet tudni. – vonok vállat, miközben arra válaszoltam, hogy vajon Armin mitől fél. Hogy tőlünk nem fél az is biztos. Persze nem teszem szóvá, szerintem ez már elég nyilvánvalóvá vált. Nincs olyan, hogy nem. Különben is, tőle nem fogadok el nemet válaszul. Gondolom ezért is dönthetett úgy, hogy jön és nem ellenkezik. Mert már annyira ismer, hogy tudja semmi értelme nemet mondani nekem, mert úgyis addig piszkálnám amíg igent nem mond nekem.
Újfent visszavághattam volna a kérdésére, de nem tettem. Inkább nem mondtam neki azt, hogy ennyire fáj ha kikérik a véleményét, mert biztos voltam abban, hogy erre is talál valami frappáns fordulatot. Ahhoz meg most komolyan nem volt semmi kedvem. Még akkor sem, hogyha nagyon aranyos vagy cuki, hogy ilyen kis ideges, akkor sem. Szerintem mindkettőnkre ráfért már egy kis nyugalom. Igen, nyugalom, mert az azt hiszem mindenkinek kell. Nem is kicsi. Beljebb sétáltunk egy kicsit, de persze még nem voltunk ott ahol mindent elterveztem.
– Nem, az a jó ha nincs semmi bajod. Nem csináltam veled semmit. – pedig csináltam volna, mondjuk annak érdekében, hogy elhallgasson… nem vágtam volna arcon, semmi ilyen erőszakos dolog, csak valószínűleg…
– Na jó itt vagyunk! – szólalok meg amikor elég nyilvánvalóvá válik, hogy itt senki sem fog minket hallani és valószínűleg tudni fogjuk azt is, hogy honnan jöttünk, tehát nem tévedtünk el. Mint már mondtam tényleg úgy találtam ezt a helyet és ahogyan a nap rásüt a fűre az olyan… természetes.
– Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogyan magyarázhatnám meg neked a dolgaimat. – fordulok felé hirtelen, nem is gondolva semmire sem, ha elkezdek gondolkodni rajta, akkor elég komplikált lesz a helyzet, azt meg nem akarom.
– Aztán rájöttem, hogy van amit nem kell megmagyaráznom, mert biztos észrevetted már csak még nem tudtad az okát. Emlékszel a legelső találkozásunkra? Amikor először beszélgettünk Ty születésnapján? Tudom, hogy nagyon bunkó voltam, amiért nem mondtam el a nevem akkor, de annyira zavarban voltam tőled, hogy teljesen kiment a fejemből. Egy kicsit most is abban vagyok, de ez már mind mellékes. Nem vagy ijesztő. Nehogy azt hidd, hogy azért nem mondtam eddig neked semmit, csak nem voltam biztos abban, hogyan mondjam el. – itt egy pillanatra megállok, hagyok neki gondolkodási időt, persze tudom, hogy még mindig nem a lényeget közlöm vele, de valahogyan fel kell vezetnem ezt az egészet, ennyit meg kell értenie.
– Nem tudom mennyire emlékszel belőle, de nekem akkor nagyon idegesnek és feldúltnak tűntél. Nem azért, mert leöntötted az ingemet az italoddal. Akkor még csak érthetetlenül pislogtam rád, mert nem tudtam, hogy mi történt valójában… viszont ahogy telt az idő azután a születésnap után és még a macskám is folyton elkóricált, egy kicsit megörültem, amikor téged újra viszont láttalak akkor. Nem akartalak megzavarni, de igazából nem csak a macska miatt mentem oda hozzád, hanem azért, mert újra hallani akartam a hangodat és a francia akcentusodat. – itt újra megálltam és megpróbáltam nagyon természetesen előadni az egészet, mintha nem is arról lenne szó, hogy szépen lassan az első pillanattól kezdve belezúgtam volna.
– Itt be kell ismernem, hogy aközött láttalak téged a barátnőiddel is meg egyedül egy jó párszor és volt pár olyan alkalom amikor nagyon szomorúnak tűntél. Én meg rá akartam jönni, hogy egy olyan kedves lány, mint te miért tűnik nekem olyan szomorúnak. Bár javíts ki ha tévedek, de nekem akkor is úgy tűnt, mintha valami nyomná a szívedet. Nem a sajnálat miatt hívtalak el a Három Seprűbe sem, hanem mert megakartalak ismerni egy kicsit. Rá akartam jönni, hogy mi tenne téged boldoggá. Aztán meg azt hiszem mindent nagyon elrontottam, mert nem akartam, hogy rájöjj… – nyeltem egyet. Oké mindig az utolsó szót nehéz kimondani. Jellemző. De most nem is az sz betűs szóról van szó, nem értem minek parázok ennyit.
– Szóval nem akartam, hogy rájöjj megkedveltelek. Most viszont, azt hiszem tényleg itt volt az ideje, hogy megmagyarázzam neked, miért voltam olyan fura. – mert tagadhatatlan, hogy az voltam.  Most igazából csak azt reméltem, hogy el jut esetleg a tudatáig, mi az amit mondani próbálok. Csak ez a szerelem megvallása sose ment valami jól, nem is nagyon erőltettem hacsak nem voltam benne teljesen biztos.

Amikor túlságosan csendben van, ráadásul túlságosan sokáig van túlságosan nagy csöndben, akkor az már eléggé zavaró tud lenni. A baj csak az, hogy nem tudom, miért is zavar az engem, ha Clyde Corner csendben van. Ja, hogy esetleg gondolkozik? Hát... az lehet. Akkor ugyanis megvan az esélye annak, hogy én jövök ki rosszul a helyzetből. Bár... engem sem igazán kell félteni, visszavágok én neki. Kinyitom a számat, aztán akkor ő fog nagyot nézni. Körülbelül akkorát, mint én most, amikor végre nekikezd a mondandójának. Mondjuk most is iszonyatosan nehezen kezd neki, majdhogynem harapófogóval kell kihúzni belőle a dologkat. Már épp megkérdezném tőle, hogy na mi lesz, elkezdi - e végre, de aztán szerencsére tényleg elkezdi, úgyhogy nekem nem kell besegítenem. Jobb is.
-Te?! Gondolkodtál?! Te beteg vagy, Corner!
Rázom a fejem hitetlenkedve, mert ezt valahogy tényleg elég nehéz elképzelnem. Pedig nekem aztán elég jó a fantáziám ahhoz, hogy el tudjam képzelni. És mégsem megy. Fura. Na nem baj... majd a végén nekiszegezem az esetleges kérdéseimet. Márpedig szinte biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanjaim.
-Na jó, akkor most tegyük tisztába a dolgokat. Akkor tűntem idegesnek és feldúltnak? Miért, szerinted most mégis mi a golymók vagyok? Na nehogymár! És... és... és... szóval csak igazam volt! Jól sejtettem én, hogy valaki figyel engem. Végig te voltál a háttérben? Most komolyan, Clyde, eszednél vagy? Mármint nyilván nem, de azért megkérdezem, mert így illik. A Három Seprű meg... és még volt képed azt mondani, hogy az nem randi volt, pedig de! Hát az eszem megáll. És akkor msot ezek után mégis hogy higyjem el, hogy amit most mondasz, az igaz? Honnan tudjam, hogy nem te találtad ki? És mi az, hogy nem akartad, hogy rájöjjek, megkedveltél? Mégis mi a fészkes golymókcsalád pattog itt? Ha már egyszer golymókok... Oké! Tegyük fel, hogy értem és elhiszem amit mondasz. De akkor is... miért én? Meg miért most? És miért néztél hülyének? Nem bírom a bizonytalanságot, szóval tessék szépen mondani, ha már belekezdtél... most már nem menekülsz.
Ha a tekintettel ölni lehetne, akkor Clyde valószínűleg már halott lenne mostanra. Igen, nem kicsit vagyok dühös és összezavarodott egyszerre, de tényleg jó lenne tudni, hogy most akkor mi is van... feltéve persze, ha erőt vesz magán, és elmondja. Nagyon remélem, hogy elmondja.

Héloise & Clyde

Igyekszem komolyan venni ezt az egészet. Nyugodtnak kell lennem, legalábbis addig amíg el nem mondom neki, hogy mi a harcias helyzet. Utána meg… nos az kiderül a reakciójából. Kíváncsian felvonom a szemöldökömet amikor megmeri kérdőjelezni azt, hogy gondolkodtam. De nem teszem szóvá, nem említem meg, hogy a Teszlek Süveg nem viccből sorolt be a Hollóhátba. Éppen ezért nem reagálok semmit sem erre a kérdésére. Hadd higgye azt, hogy esetleg tényleg beteg vagyok, mindegy. Viszont amikor elkezd beszélni ő is, igyekeznem kell, hogy megadjam neki a kellő tiszteletet, hogy ne nevessem el magam a golymókos megnyilvánulásain. Inkább hallgatom. Olyan édes ahogy mérgelődik és magyarázatot követel, de tényleg.
– Valaki figyelt téged? – kíváncsian pillantok rá, mintha nem tudnám, hogy én voltam.
– Nem hiszem, hogy aggódnod kellene emiatt. Mármint, oké észrevettelek egyszer-kétszer… – sőt volt az többször is, de ezt persze nem mondom ki ilyen nyíltan.
– Nem hivatalos randi volt, ha arra érted. De valld be, hogyha akkor elmondom nem lettél volna annyira nyitott azt hiszem. Már ha a felháborodott megnyilvánulásodat, ami érthető volt akkor nem nevezzük nyitottságnak. – na mindegy, ezt tényleg nem szeretném most neki még ennél is jobban részletezni. A végén még azt hiszi, hogy az tesz boldoggá ha ő őrjöng és valljuk be ettől azért mégse állna olyan távol ha azt vesszük figyelembe, ilyenkor a legőszintébb.
– Bocs, de egy ideje nem igazán engedtem a közelembe senkit sem, aki tetszett volna. – nézek rá komolyan – Így ha akármit is mondtam volna neked, nyíltabban akkor, bizonyára nem tudtam volna hogyan kezeljem a helyzetet. Nem mintha most tudnám. Csak akkor egy kicsit tartottam attól, hogy mit gondolnál rólam. Jó elhiszem, hogy most megvan rólam a véleményed, de akkor is. – szemet forgatok, megint ott tartunk, hogy azt hiszi hülyének nézem. Komolyan arról kellene most áradoznom neki, hogy nyugodjon meg, mert nem nézem annak és valójában nagyon okos?
– Hogy miért te? Rosszkor voltál rossz, helyen, bocs. Nem kellett volna leöntened a borral, valószínűleg nem veszlek észre tőle. Igazából nem csak emiatt. Amikor Ty születésnapján beszélgettünk, nem tudom ismétlem, hogy neked mennyi maradt meg belőle, de úgy éreztem, hogy te nem játszod meg magad, önmagadat adod mindenkinek. Tudod, csodállak ezért. – megpróbáltam egy kicsit széles mosolyra húzni a számat. Nem mintha ez nem lett volna igaz, de az volt. Végső soron, ezt is értékelni tudtam benne.
– Különben nem tudom hányszor mondjam el neked, hogy nem nézlek hülyének, csak nem voltam elég magabiztos. Ez talán akkora nagy bűn, ha az ember szeretne megismerni téged és csak azután határozni? Hollóhátas vagyok, nem undok Mardekáros, oké?

Néha megfordul a fejemben, hogy keresek egy legilimentort, és megkérem, hogy ugyanmár legyen már olyan kedves, és olvassa már ki ennek a szerencsétlennek a fejéből a gondolatokat, mert én egészen egyszerűen nem vagyok rá képes, viszont annál inkább érdekel, hogy mégis mi a fenére gondolhat. Már persze ha vannak egyáltalán gondolatai. Aztán végül mégis úgy döntök, hogy áhh, nem kell ez nekem, mert a végén még ki tudja, mit találna a fejében. Nem, azért azt senkinek nem kívánom. Bár ki tudja... lehet, új kínzási módszer lesz belőle: belemászni Clyde Corner fejébe. Jaj!
Nem tudom, hogy próbálkozott - e bármikor is a színészettel, de meg kell mondjam, szerintem elég rossz színész lenne belőle. Látom rajta, hogy valamit titkol, akkor is, ha azt hiszi, hogy nem látom. Látom, csak nem tudom, mi az, amit látok. Bonyolult. Mindegy.
-Azt mondod, nem nézel hülyének, és ezzel pontosan azt csinálod. Egyik szavaddal keresztbehúzod a másikat, nem veszed észre? Te voltál, igaz? Már teljesen mindegy, nincs jelentősége, csak szeretném tudni, hogy tisztán láthassak. Legalábbis tisztábban, mint eddig. Szóval? Te követtél? Mert valaki biztos... illetve szinte biztos. Mindegy.
Nagy szemeket meresztek az ártatlannak tűnő kérdésére, de tudom, hogy itt valami nem oké. És magamat ismerve ki is fogom deríteni, hogy mi az. Viszont egyre idegesebb lettem, ahogy egyre nagyobb hülyeségeket mondta egymás után.
-Hát tudod mit? Menj a nem hivatalos randiddal oda, ahova gondolom! Ennyit az őszinteségről... adok én neked olyan nyitottságot, de olyat... tudod mit? Mindegy. Nem csodálom, hogy tartottál tőle, hogy mit gondolhatok rólad.... de hogy rosszkor voltam rossz helyen, azért ez egy kicsit durva, nem gondolod? Én meg nem tudom, hányszor mondjam el, hogy legyél végre normális! És még egyszer nem csináltad meg! Ja, de... egyszer igen, na bumm! Szóval? Mi lesz most?
Azt hiszem, ha valamihez nagyszerűen értek, az az, hogy hogy kell a másik fejéhez vágni a saját problémáinkat. Na, az aztán nagyon megy. Sajnos. Pedig én tényleg igyekeztem nem nagyon rázúdítani mindent, de hát teher alatt nő a pálma, majd kiderül, mi lesz belőle.

Héloise & Clyde

Tisztában vagyok azzal, hogy már az első pillanattól kezdve tisztán kellett volna gondolkodnom vele kapcsolatban, de nem tettem. Miért? Mert mindentől tartottam, ami ellenem lehet. De talán, pont emiatt az egész miatt vagyunk ott ahol vagyunk. Ha vissza tudnék menni az időben, valószínűleg megoldottam volna a problémáinkat, de így.
Felvonom a szemöldökömet, amikor elkezd hisztizni. Mert végül is azt teszi, ha jogosan is, elismerem, de csak nézem őt, hogy mit is beszél éppen. Felsóhajtok. Nem tudom hová tegyem őt. Ezért inkább hagyom, hogy kimondja magából a gondjait velem kapcsolatban. Kettőnk közül úgy érzem jobb ha valamelyikünk megőrzi a hidegvérét. Nem igaz? Miért ne legyek az a személy én? Végül is, miattam vagyunk itt. Ha nem bonyolítom túl a dolgokat akkor most sokkal normálisabb lenne minden.
– Az imént nem azt mondtad, hogy már mindegy ki követett téged? – terelem a témát, hát persze. Ez elég jól megy. Vállat is vonok.
– Nem tudom. – hogy még hihetőbb legyen ez az egész még inkább értelmetlen fejet vágok az egészhez. Nem biztos, hogy beválik, de nem is igazán érdekel igazából. Kétlem, hogy hinne nekem akármit is.
– Először is, lenyugodhatnál. – komolyan pillantok rá. Nem vagyok jó mások lenyugtatásában, ez biztos. Viszont egy kicsit engem is zavar, hogy semmit sem mondhatok neki, mert kifordítja a szavaimat.
– Másodszor, én elmondtam amit akartam. Higgy amit akarsz. – ennél többre úgysem futotta most. Bár szeretem a kihívásokat és azt is tudom, hogy ha Héloise-ról van szó, akkor túl nagy fába vágom a fejszémet, de kit érdekel? Talán pont emiatt tetszik annyira, mert nem úgy viselkedik, mint a többiek.
– Most meg… Van egyéb kérdésed, amire nem válaszoltam esetleg? – karba teszem a kezeimet, bár meggondolom magam és leengedem őket magam mellé, még mielőtt azt hinné, hogy zárkózott vagyok, vagy rejtegetnék előle valamit.
Mások ilyenkor biztos itt hagyták volna őt a kétségei között, de én itt maradtam és még mindig itt vagyok vele.
– Kedves vagy, nem hülye. Nem értem miért nem érted ezt meg? – lehet, hogy nem kéne megint ezt bizonygatnom neki, de tényleg jobb lenne már, ha észre venné.   

Tudom, hogy vissza kellene fognom magam. Tisztában vagyok vele. És mégsem sikerül. Most foghatnám arra, hogy felhúzta az agyamat - ami egyébként igaz is -, de az a helyzet, hogy alapjáraton elég temperamentumos vagyok, szóval... ha reklamálni szeretne valaki, akkor tessék szépen anyuékhoz menni, ott a panaszkönyv. Bár pénztártól való távozás után reklamációt ők se fogadnak el. Szóval... azt hiszem, erről ennyit. A lényeg az, hogy nem, még véletlenül se fogom vissza magam... az nem is én lennék. Akkor pedig csak még jobban felfújom magam, és előveszem a mérges kiskakas ábrázatomat, amikor azt meri javasolni, hogy nyugodjak le. Hát... persze, mert ez így működik. Majd biztosan.
- Te meg nem azt mondtad, hogy normális vagy? És mi az, hogy nyugodjak le? Te csak ne csitítgass engem, Corner! És ne mondd azt, hogy nem tudod!
Nem, hát persze, hogy nem teszem, amit mond. És az sem igazán érdekel, hogy prefektus... végtére is nem az én prefektusom, szóval... ossza az észt meg a tanácsokat a háztársainak, ne nekem. Főleg ne akkor, ha a bamba fejével azt meri mondani, hogy nem tudja, mi lesz most. Mondjuk... a bamba fejével el is hiszem, hogy nem tudja, mi lesz most. De ami a legjobban zavar az az, hogy látszólag halálosan nyugodtan állja a sarat és hallgatja végig a kirohanásomat. Nem értem, mi lehet vele... de tényleg. Itt valami nem stimmel.
-Nem tudom, Corner, de fura vagy! Mondtak már neked ilyet?
Bököm meg a mutatóujjammal a mellkasát nagy indulatomban, bár én sem igazán értem, hogy ezt most miért kellett. Na igen... ha már én sem értem magamat, akkor ott bajok vannak. Méghozzá nem kicsik. Viszont végiggondolva ezt az egészet, hogy azért mégiscsak válaszoljak a kérdésére... őszintén szólva fogalmam sincs. És ez baj.
-Őőő... fogalmam sincs. Mondd meg te! Úgy tűnik, úgyis mindent tudsz, szóval akkor azt is tudnod kellene, hogy vannak - e még kérdéseim.
Támadok neki újból, habár most épp semmi rosszat nem tett, csak... dolgoznak bennem az érzelmek, ennyi az egész. Na meg a legjobb védekezés a támadás elnevezésű stratégiát haszálom... ami vagy beválik, vagy nem, az már igazából mindegy. Lényeg, hogy én megpróbáltam, a többi majd elválik.

Héloise & Clyde

Természetes, hogy érdekelt mi van vele, miként érzi önmagát, de aztán kezdtem észre venni, hogy nem nagyon kellett volna felhúznom őt, legalábbis ennyire biztosan nem. Kíváncsi fejet vágtam, nem akartam megbántani nagyon, de nem tudtam eldönteni, hogy most akkor mit is akar hallani tőlem. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy ha elmondom neki, mi a helyzet, inkább hagyom a témát. Végül is a nagyját elmondtam neki. Nem kell ennél többet tudnia. Pont elég a mostani. Így is átment idegbajosba. Kell ennél rosszabb állapotba hoznom őt? Talán igen. Nem félek tőle. Komolyan nézek rá. Vállat vonok.
– Rendben. – ennyi csak, talán ez a rövid beleegyező szó nem hergeli fel őt, nem igazán akarom most ezt tovább nyúzni. Látom rajta, hogy nehezen viseli. Na mindegy.
– Mondták már, ne aggódj. De ne félj, nem hiszem, hogy bárkinek is sikerült rám hatnia, talán majd te. – ha lesz elég türelmed hozzám és hasonló lett volna a mondatom folytatása. De nem folytattam. Mert minek ugyebár?
Komolyan nézek rá. Én mondjam meg, hogy van-e neki egyéb kérdése hozzám? Az a baj, hogy Bonnie-val ellentétben én nem látok át a gondolatain, nem tudom megmondani, hogy mi jár a fejében éppen. Csak azt látom, hogy nagyon harcias kedvében van. Elnevetem magam. Olyan vicces, hogy nem tudom visszafogni magam.
– Nem vagyok gondolatolvasó ne haragudj. Kedvellek, de nem tudom mi jár a fejedben. – még a fejemet is megráztam, hogy lássa mennyire nem tudom mire akar éppen gondolni.
Felsóhajtok.
Körbe néztem, még mielőtt bármit is mondhattam volna ki kellett derítenem, hogy nem ólálkodik-e véletlenül erre valaki. Mert most nem akarom, hogy rólunk beszéljenek, nem kell pletykatárgyává tenni ezt az egész helyzetet.
Közelebb hajolok hozzá, mintha valami nagyon bizalmas dolgot szeretnék mondani neki éppen. Tényleg úgy is tettem, mintha valóban erről lenne szó, de ahelyett, hogy megszólalhattam volna úgy döntöttem elszánom magam és lopok egy csókot az ajkairól. Szóval hiába volt paprikásan ideges én tettem rá, csak túl sokat álmodtam már arról, hogy összeérnek az ajkaink és… persze mindig felébredek és rájövök, hogy az nem a valóság volt. Most nem akartam felébredni, ha álom is lett volna ez az egész.
Mégis elhúzódok tőle, mert ha nem lett volna eléggé lesokkolva szegény, akkor tetőzöm a dolgot azzal, hogy újra megszólalok.
– Szeretlek Héloise! – csak ennyit mondok, mert még mindig nem tudom, hogy szerencsétlent mennyire sokkolom le ezzel. De mint mondtam én elmondtam és megtettem mindent amit akartam. Ha nem tetszik neki mindaz amit tettem vagy mondtam neki, akkor az már nem az én bajom lesz, hanem az övé.  

Nem tudom, mikor kellene jobban félnem. Ha sokat beszél a semmiről, vagy ha alig mond valamit is. Bár... azt hiszem, mindkettő rossz lehetőség a maga módján. Normális esetben, normális körülmények között nem is szólnék egy szót sem - aha, biztos... szerintem az nem is én lennék, de mindegy -, de egyrészt nem tudom, mi az, hogy normális, másrészt meg... attól, hogy nem tudom, mi az, hogy normális, még meg tudom mondani, hogy most minden van, csak olyan helyzet nem. Logikus következtetés? Szerintem is. De hogy hülyének nézzen, azt nem hagyom... akkor se, ha tudom, hogy valószínűleg teljesen mindegy, hogy mit szólok hozzá, mert ha hülyének akar nézni, akkor annak néz. Ez ilyen egyszerű. Én meg le tudom csapni. Mert ez is ilyen egyszerű. Legalábbis nekem. Neki már nem annyira. Ráadásul megint sikerül felhúznia az agyamat, már csak annyival, hogy azt mondja, rendben. Hát az eszem megáll... tudja mit? Akkor inkább ne mondjon semmit, mert úgy látom, abból csak baj lesz.
-Már miért aggódnék? És... félni? Én? Meg mégis miért akarnék én rád hatni? Szerintem semmi haszna nem lenne, ha megpróbálnám, de azon ne múljon...
Vonom meg a vállam nagy komolyan, aztán egy pillanatig csak csendben figyelek, viszont mikor elneveti magát, akkor már érzem, hogy nem biztos, hogy sokáig be tudom fogni a számat.
-Most meg mi olyan iszonyatosan vicces, Corner? Szerintem addig jó, amíg nem vagy gondolatolvasó! Mármint...
Hoppá, ezt így lehet, nem kellett volna... de már mindegy. Igyekszem menteni a menthetőt és befogom a számat, még mielőtt olyat mondomk, amit nem kellene. Őszintén szólva nekem az olyasmi viszonylag könnyen sikerül, szóval... na mindegy. Főleg akkor, ha ebbe még Clyde is besegít. Márpedig most besegít.
Fogalmam sincs, miért figyeli a környéket, mikor senki nincs a közelben. Vagyis úgy tudom, hogy egyedül vagyunk... de akkor mégis miért? A fene se érti néha, hogy mit miért csinál. Aztán persze rájövök, mikor odahajol hozzám, és megcsókol. És ha ez még nem lenne elég sokkoló, akkor aztán közli velem, hogy szeret. Én meg csak pislogok, és egy pillanatig nem tudok megszólalni, mert... mert nem. Aztán gyakorlatilag egyszerre zúdul rá minden, mert miért is ne.
-Ez most... ez meg mégis mi a fene volt? Szórakozz a nénikéddel, Clyde Corner! Most komolyan, azt hiszed, vicces vagy? Hát akkor tájékoztatásul közlöm, hogy egyáltalán nem! Sőt! Ezt nem így játszák, a fenébe is!
Igen, megint eldurrant az agyam, de nem tudok vele mit csinálni... ez van. Azt viszont érzem, hogy lehet, hogy most kicsit messzire mentem, mert látszik a fején, hogy komolyan gondolja, csak én nem tudom hová tenni a helyzetet. Úgyhogy erőt veszek magamon, egy pillanatig csendben maradok, majd, miután úgy- ahogy lenyugodtam megpróbálom tisztázni a helyzetet, immár normálisabb stílusban.
- Na jó... ne haragudj, jó? Ez az egész elég váratlanul jött, meg hát... egyszer ezt mondod, aztán azt mondod, és őszintén? Most nem tudom, hányadán is állunk. Miért én? Miért most? Miért... ? Mi lesz most?
Túl sok kérdés, semmi válasz, viszont hatalmas bizonytalanság. Na igen, ilyen az én formám... ráadásul azt is megérteném, ha ezek után fogná magát, és itthagyna. Mert tényleg megérteném. Hát, majd kiderül, mi lesz.

Héloise & Clyde

Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy mi a helyzet, hogy mi az ami a leginkább bánt, hogy mi az igazság. De nem ment az olyan egyszerűen, mint azt elképzeltem, az a baj, hogy az emberek ha elkezdik túlbonyolítani a dolgaikat, akkor egy tökéletes gordiuszi csomó lesz a végeredmény. Én túl sokat titkolóztam előtte, túl sok mindent hallgattam el előle és túl sokáig figyeltem őt, hogy rájöjjek az igazság túl hihetetlen ahhoz, hogy ő ezt elfogadja. Ezért nyúltam mindenféle eszközhöz, amihez csak lehetett és léptem rá az elterelés csodás ösvényére. Utálom is most magam emiatt. De amíg itt van mellettem addig biztos lehetek abban, hogy el nem szalad. Nem is kell más.
Természetesen nem válaszolok egy jó darabig semmit sem a rágalmaira. Nem látom értelmét, nem akarom még jobban felhergelni őt. Különben is, nem tudom mire vártam, hiszen tudtam nagyon jól, hogy ez lesz. Hogy ilyen lesz akkor is, ha nem az igazat mondom neki.
– Miért van valami olyasmi, amit gondolatolvasóként nem kellene tudnom? – kíváncsian felvonom a szemöldökömet. – De megnyugodhatsz, nem vagyok az. – ezt persze nehéz lenne elmagyarázni neki, na mindegy, mert valószínűleg nem fog hinni nekem így sem.
A csók és a vallomásom után csak néztem rá. Nagy komolyan. Nem tudtam hová tenni őt. Nem is nagyon akartam. Inkább kivártam amíg megnyugszik. Csak azután szólaltam meg újra, amikor már egyértelműen látta, hogy az imént nem vicceltem. Hogy is vicceltem volna ilyesmivel? Végtére is róla volt szó, nem pedig valaki másról.
– Ne haragudj te rám. Tudom, hogy nem úgy viselkedtem ahogyan kellett volna, csak… Azt kérdezed miért te? – kíváncsian végignéztem rajta. Oké, talán túlságosan is megbámultam őt, nem kellett volna.
– Emlékszél Ty születésnapjára? A legelső alkalomra amikor megismerkedtünk? Én nem tudom hogyan, de valahogyan felkeltetted a figyelmem a megjelenéseddel, a jellemeddel, ahogyan azért aggódtál, mert leöntöttél egy pohár borral. Aztán amikor táncoltunk és elmondtad a neved. Én nagyon galád voltam és nem mondtam el, de minden igazából akkor kezdődött. – nyelek egy nagyot a mondatom végén.
– Nagyon haragszol rám? – kíváncsian kiskutya szemekkel néztem rá, abban reménykedve, hogy esetleg egy kicsit megpuhul. Valahogyan.
– Mit szeretnél, mi legyen most? – tétlen voltam, tudom. Nem tudom mihez kezdjek ezzel az egésszel én elmondtam neki amit kellett.
– Ha szeretnéd, adok neked egy kis időt, hogy ezt az egészet feldolgozd, rendben?   

Nem értem ezt az egészet, de most tényleg. Mármint... gyakran egyébként se igazán értem a dolgokat, szóval ezzel most semmi újdonságot nem mondok, de azért mégis... ez most a soknál is több. Már persze ha egyáltalán létezik olyan, hogy a soknál is több. De az a gyanúm, hogy ha velem vagy Clydedal kapcsolatos a dolog, akkor igen, minden bizonnyal van olyan, hogy a soknál is több.
-Szerintem semmit... mármint nem kellene tudnod dolgokat, de attól még tudsz. Ráadásul te olyan iszonyat ügyes vagy, hogy úgy is tudsz bizonyos dolgokat, hogy nem is vagy legilimentor. Oké, akkor most kérdés: mi a fészkes fenét művelsz, Clyde Corner?
Nem értem, és ez a fejemen is meglátszik. Most valahogy úgy nézhetek ki, mint egy idegbajos szőke-rózsaszín tollas csirke, vagy nem is tudom, micsoda. Tudom, hogy nincs olyan, de ha lenne, akkor valószínűleg az én képem lenne az értelmező kéziszótárban mellette. De persze azért vagyok annyira normális, hogy hagyom neki, hogy végigmondja, amit akar. Legfőképpen azért, mert most már tényleg érdekel, hogy mégis mit is akar mondani.
- Nem haragszom. Értetlenkedek. Nem mindegy.
Rázom a fejem... most már tényleg kezdek összevissza lenni, és nem tudom, mi lesz ezután, de még mindig mondja a magáét, szóval inkább csendben maradok.
-Persze, hogy emlékszem Ty születésnapjára. Nem volt az olyan régen, én pedig nem vagyok sem aranyhal, sem hülye. De még mindig nem értem... elég sokan voltunk ott ahhoz, hogy gyakorlatilag bárkit megtalálhattál volna. Akkor mégis miért én? Nem értem... mindegy. Nem haragszom rád, szó sincs róla, tényleg. A kiskutya szemeidet viszont visszább teheted, nem használ.
Forgatom meg a szemeimet, és kérdő tekintettel figyelem Clydeot. Ó, basszus... már megint mibe tenyereltem?
-Én mondjam meg, hogy mi legyen? Mi a Merlin trottyos gatyája? Na jó... egyrészt nem szeretem, ha valaki hülyének néz. Te pedig egész eddig hülyének néztél, és még mindig nem értem, hogy miért csak most mondtad el ezt az egészet. Mindegy, részletkérdés. Ugyanakkor viszont az is ott van, hogy kitartó vagy, mert még mindig nem adtad fel, hogy felcseszd az idegeimet a magyarázással. Ez plusz pont... őszintén szólva nem tudom, mi legyen. Nem akarom, hogy most mondok valamit, aztán te meggondolod magad, és hiába mondtam a valamit, megint egyedül maradok, mert nem gondoltad elég komolyan. Érted, mit mondok? Viszont.... ha tényleg az van, amit mondasz, és tényleg, mondom tényleg komolyan gondolod, akkor... akkor rendben van. De ha elcseszed bajok lesznek, ezt most mondom. Na, mit mondasz?
Oké, nem így kellett volna a tudtára adni a dolgokat, tisztában vagyok vele.. de nem gondolkoztam, csak hagytam a szavaknak, hogy jöjjenek, ahogy akarnak. Meg az érzéseknek is... bár ez utóbbit lehet, nem kellett volna hagyni, mert megvan az esélye, hogy mindjárt sírás lesz belőle. Én pedig nem akarok előtte sírni... Merlin őrizzen tőle.

Héloise & Clyde

Elvörösödött az arcom, egy picit szégyelltem magam. Nem így kellett volna viselkednem vele, már a legeslegelején, amikor lehetőségem lett volna rá.
– Jó megfigyelő vagyok és Hollóhátas, már mondtam. – mosolyra húzom a számat, egy pillanat erejéig, mert utána elkomolyodom újra, mert a jó megfigyelés az egy kicsit bonyolult fogalom, ha rólam van szó és ezt mindketten tudjuk nagyon jól. Nem akarok gonosz lenni, nem akarom elmondani neki, hogy valójában hányszor figyeltem őt meg animágusként. Így is furának néz, nem akarom, hogy még furább legyek a szemében. Pedig annyi mindent kellene még ezen kívül is elmondanom neki, nem egyszerűen az igazat, hanem azt, hogy mit miért tettem. Vagy inkább miért így tettem és nem úgy ahogyan eredetileg tennem kellett volna. Na mindegy.
– Nem kell értened, csak fogadd el, oké? – igyekszem, iszonyatosan igyekszem nem elájulni tőle, nem hagyni, hogy a rózsaszín köd ellepje a látásomat, hogy olyan legyek, mint mániákus korszakomban.
Mert mániákusan vonzódom hozzá és van, hogy én magam se tudom megmagyarázni, hogy miért, vagyis megtudom. Persze, hogy meg tudom magyarázni, hogy miért. Vajon hallani akarja?
– Szeretem a hangodat, azt amikor kiadod magadból az összes dühöt, igazából nem érdekel, hogy éppen érthetetlenkedsz, mert addig is beszélsz, formálod a szavakat és ilyenkor mérgesen is nagyon cuki vagy. Nem azt mondom, hogy amikor nyugodt vagy nem kedvelnélek, olyankor is kedvellek. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. De melletted vagyok hevesebben kezd verni a szívem és általában egy rakás hülyeséget csinálok, csak mert azt szeretném, hogy észre vegyél. – felsóhajtok, majd egy kis szünet után úgy döntök, hogy folytatom, csak értelmezze egy kicsit mindazt amit mondtam neki éppen.
– Tényleg komolyan gondoltam amit mondtam, különben nem „zaklattalak” volna ennyit és most nem lennék veled itt, hanem valaki mást hívtam volna ide, nem gondolod? – kíváncsian felvonom a kérdésem végén a szemeimet, de aztán hamar megbánom, lehet, hogy ezt félre érti és azt hiszi, hogy nagy nőcsábász vagyok, kinézem belőle, hogy ezt tételezze rólam.
– Nem, nem hívtam volna mást, mert más nem érdekel engem csak te. – ezt is teljesen komolyan gondolom.
– Te kedvelsz engem? Csak egy kicsit? Mert ha nem… Nem akarom rád erőltetni magam. Nem mintha eddig nem ezt csináltam volna csak… Nem fogom elcseszni oké? – a vállára helyezem a jobb kezem, bár tudom, hogy legszívesebben esetleg újra megcsókolnám, most inkább csak magamhoz ölelem őt. Valószínűleg el fog lökni magától, de engem már semmi sem tud meglepni, a lényeg, hogy én sikeresen elrontok mindent és majd magától elrohan és úgy teszünk, mintha nem is csináltam volna magamból hülyét. Áh dehogy.
– Eljönnél velem egy hivatalos randira, majd ha ez az egész kirándulás dolog lejár? Tényleg szeretnélek egy kicsit nyugodtabb körülmények között megismerni téged. Tudni, hogy mi az amit szeretsz, hogyan szereted mondjuk a kávét, mi a kedvenc édességed… Szóval mindent-mindent, amit csak szabad persze és én is mesélek. – megpróbálok mosolyogni közben, halványan ugyan, de nem akarok ráijeszteni, vagy várjunk, azt már megtettem. Na mindegy.  

-A jó megfigyelő és a Hollóhátas nem fér meg együtt. Te nem jó megfigyelő vagy, hanem nagyokos. Nagyon nem mindegy. Tedd tisztába a fogalmakat, légy szíves. Adjak tiszta pelenkát?
Vigyorgok rá pimaszul. Én sem tudom, hogy miért, de most valamiért felbátorodtam és kinyílt a szám. Ja várjunk... az már eddig is túl nagyra nyílt néha. Na mindegy, akkor ez van.
-Persze, mert az csak ilyen könnyen megy... nem kell érteni, csak fogadjam el. Már bocs, de az érzelmeknél az valahogy nem játszik, hogy fogadjam el, Nagyokos Uraság.
Mondanám még tovább is, de a következő pillanatban a torkomon akadnak a szavak, tágra nyílik a szemem és elnevetem magam a meglepődöttségtől, mert már tényleg nem tudom tovább magamban tartani. Hát, ilyen nincs... de komolyan.
-Oké... mit szívtál? Vagy ittál valamit? Mit adott neked Judas? De most komolyan, magadtól nem lehetsz ennyire... őőőő... ennyire te! És mi az, hogy általában egy rakás hülyeséget csinálsz, csak hogy észrevegyelek? Ja, hogy ez nekem szólt? Én azt hittem, te alapjáraton egy rakás hülyeséget csinálsz!
Na jó, ezt nem tudom, hogy hoztam össze, de lasssan már nem is kéne csodálkozni rajta, ha hülyeségeket hordok össze. Gyakran megesik. De tényleg.
-Őszintén? Már nem tudom, mit gondolok, mit gondoljak. De igen... ha eszednél vagy, akkor viszonylag normális vagy, szóval igen.
Eresztek meg felé egy halvány mosolyt, aztán, bár nagy a kísértés, hogy eltoljam magamtól végül hagyom, hogy megöleljen, abból még nem lehet semmi baj. Azt mondja, nem fogja elrontani... nagyon remélem, mert ha mégis, akkor tényleg bajok lesznek... ráengedem Egont, az pedig fájdalmas tud lenni. Na jó, nem... azért olyat nem csinálok. Egyelőre.
Számítottam rá, hogy megkérdezi, elmegyek -e vele randizni, mégis kissé váratlanul ért a kérdés... vagy csak hozom a formám. Mindenesetre igyekszem gyorsan összekaparni magam, mert nem kell neki tudni, hogy kicsit széjjel vagyok. Mondjuk lehet, már így is látszik. Mindegy.
- Igen... egy próbát megér. De ha megint mindenfélét hablatyolsz össze, akkor otthagylak, remélem tudod!
Nem, nem tervezem otthagyni, de tudja, mire számíthat. Mindenesetre érdekes fordulatot vettek a dolgok, az egyszer biztos... erre sosem gondoltam volna.
-Szerintem menjünk vissza a többiekhez, még mielőtt keresni kezdenének minket.... oké?
Nem kellene magunkra vonni a figyelmet, mert már így is elég zűrös az egész, ne bonyolítsuk még jobban. Majd megbeszéljük, ha visszaértünk a suliba... mert lesz mit megbeszélni, az biztos.