Nem tudom megmondani mikor mondhattam azt utoljára, hogy nyugalom van. Úgy értem mindig volt valami, amire figyelni kellett, ha nem másra, hát Clyde furcsa dolgaira, de azt már megszoktam. Az utóbbi időben viszont kezd a szokásosnál is furább lenni a helyzet... ezzel pedig nem igazán tudom, mit kezdjek. Pedig általában viszonylag jó problémamegoldó képességgel rendelkezem, de van, amikor én is beadom a kulcsot, és azt mondja az agyam, hogy bocs, ez most nem fog menni. S azt hiszem, most is egy ilyen helyzet kellős közepén csücsülünk Melodyval. Na meg a drága bátyámmal, aki azért viszonylag sietősen próbál kievickélni ennek az egésznek a hatásköréből, hogy nem, ő márpedig semmi rosszat nem csinált. Nem hát, az éticsigát nem! Hát ki a jó Merlin mondta neki, hogy másszon bele az életembe? Miért gondolja, hogy csak azért, mert az ikertestvérem még jogában áll megmondani, hogy hogy is érzem magam, meg mi lenne a legjobb nekem? Törődjön a saját dolgával, szerintem a saját háza táján is épp elég söprögetnivalót talál. Csak jól széjjel kéne néznie. Na mindegy, ezzel nem tudok mit csinálni, de egyelőre nem is igazán akarok. Legfeljebb elkerülöm a hülye fejét, mert akármennyire is a testvérem, azért még igenis orrolok rá, amiért nem a saját dolgával törődik. Viszont azt hiszem, nekünk is rendbe kellene tenni a mieinket Melodyval, mert mióta rájöttünk, hogy Clyde írta a levelet, és kérdőre vontuk őt, ő pedig közölte velünk, hogy ha már mindketten ennyire búskomorak vagyunk, meg nem találjuk a helyünket - nem értem, a magam részéről megvagyok, köszönöm szépen -, akkor búskomorkodjunk szépen együtt, mert miért ne. Azt hiszem, összetévesztett engem Arminnal, vagy nem is tudom. Oké, értem, hogy madár - madár, de azért mégiscsak na-, azóta valahogy az eddigieknél is furcsábbak a dolgok. Pedig azért tényleg igyekeztünk rendezni a sorainkat, és azt hiszem, viszonylag jól sikerült is, de van, ami nem változik, és a tesóm még mindig nem a saját dolgával foglalkozik. Mert miért is tenné, ugyebár. Ja, tudom... csak mert megkértem rá, hogy ne. Minden világos. Mindenesetre majd meglátjuk, mi lesz belőle, mert egyelőre tényleg fogalmam sincs. Olyan kiszámíthatatlanok vagyunk néha, hogy arra lassan már nincsenek is szavak, úgyhogy inkább meg sem próbálok keresni. Legfeljebb együtt, hátha jobban megy. Már nem tudom, melyikünk zseniális ötlete volt, hogy beszéljük meg, de az illető nem volt eszénél. Vagyis én, már csak azért is, mert ha véletlenül Melody lett volna az ötletgazda, hát.... lányokra nem mondjuk, hogy nincs eszénél, úgyhogy magamra vállalom a dolgot. Azért még igazán kíváncsi vagyok, hogy mégis mi a fenét tudunk még mindig beszélni róla... mert szerintem már igazán minden létező bőrt lenyúztunk róla, amit csak lehetett.
Vendég
Pént. Szept. 18, 2020 7:42 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Sok álmatlan éjszakánk lehetett mire rájöttünk, hogy ki áll az egész mögött, de nem tehettünk ellene semmit sem. Hiszen valahol igaza volt, vagy legalábbis azzal kapcsolatban biztosan, hogy nagyon szomorú és kedvetlen vagyok az unokatestvérük Armin miatt. Arra viszont nem számítottam, hogy a szemében Bonnie is az lesz. Mert miért gondolna ilyesmit a testvéréről, ha valamennyire nem ismerné a srácot? Biztos fel akarta vidítani. Szóval az első kiakadásom után – úgy kellett leszedni szerencsétlen hátáról – elég jól kezeltem a helyzetet. Eltelt azóta egy kis idő. Normális randijaink is voltak Bonnie-val, már ha azokat lehet annak nevezni. Amiken egyre biztosabb voltam abban, hogy mi megértjük egymást és hasonlóak vagyunk. Persze igyekeztem még arra sem gondolni, hogy milyen lenne kapcsolatban lenni vele, amíg a közelemben volt. Nem akartam bogarat ültetni a fejébe, hogy mennyire jól érzem magam mellette, hogy milyen jól esik a kedvessége. Mert nem akartam gyenge lenni a szemében. Erős akartam lenni. Ne egy fiú határozzon meg engem. A testvéremnek is beszéltem erről – kifejezte erről az egészről a véleményét, de végső soron az volt a lényege mindennek, hogy ez az egész az én életem, nekem kell döntenem róla – de minden igazából rajtunk múlott. Békésen ücsörögtem a kanapén, előttem az átváltozástan tankönyvvel és a kandalló tűzétől melegítve szépen, lassan úgy éreztem, mindjárt elalszom. Nem az átváltozástan volt unalmas, hanem én fáradtam ki túlságosan. Épp ledőlt volna a fejem a kanapé karfájára, amikor egyszer csak megjelent Ő. Hirtelen felkaptam a fejem és Rá pillantottam. Az volt a legnagyobb baj, hogy már nem tudtam leplezni – nem is nagyon kellett már – mennyire felvillanyoz a jelenléte és elolvadok a pillantásától. De míg hagyhattam volna, hogy ez a rózsaszín pára leboruljon az agyamra hirtelen konstatálni kellett, tényleg jobban tenném ha összeszedném magam és beszédképessé tenném magam. – Szia. – elsőre csak ennyire futotta, megpróbáltam nem túl érzelgős lenni ezzel az egy szóval, de szerintem anélkül is tudta, mennyire hiányzott, hogy azt kimondhattam volna neki. Szavak nélkül is rájött, milyen sok dolgot akarok kimondani és én mégse mertem hangos szavakat formálni. Mintegy rá kényszerítve arra, hogy a fejembe másszon. DE már nem féltem annyira tőle. Nekem az is éppen elég volt, hogy így elviselt és kész. Nem akartam megváltozni sem. – Minden rendben? Már nagyon vártalak és azt hittem, hogy nem jössz. – persze tisztában voltam azzal, hogy mégsem lóghat mindig velem. Nekem is a barátaim nyakán kellett volna most lennem, de nem voltam azon. Miért? Mert előbb választanám a Bonnie-val való találkozást és beszélgetést, mint azt, hogy nekik, velük beszélgessek az órákról és a tanárokról, meg az új rendszerről.
Igyekszem takarékra tenni magam. De tényleg... én tényleg igyekszem. Most majdnem azt mondtam, hogy bárki megmondhatja, de... pont, hogy nem, legalábbis nagyon remélem, hogy nem sokan vagyunk legilimentorok. Nem igazán szeretném, ha visszajutna hozzám annak a híre, hogy éppen miket is gondolok bizonyos dolgokról vagy helyzetekről. Mert van, ami egyszerűen nem tartozik másra. Ennyire egyszerű. Viszont azt is tudom, hogy van, amit egészen egyszerűen nem lehet irányítani. Példának okáért a gondolatolvasás is ilyen. Nem tehetek róla, nem direkt csinálom, egészen egyszerűen csak... van, és kész. És mivel én nem tehetek róla, meg igazából ellene sem, így a potenciális "áldozatnak" kell figyelnie, hogy mikor mit is gondol. Na, ezt Melody az utóbbi időben olyan jól csinálja, hogy ha nem tudnám, hogy mi van, akkor nem tudnám, hogy mi van. Na, ez most nagyon értelmes lett, tényleg. -Szia! Ennyi... de nem is kell többet mondanunk. Ismerjük már annyira egymást, hogy gyakorlatilag szinte legilimentornak sem kell lenni az érzéseink detektálásához. Oké, nem feltétlenül kell szó szerint érteni, de annyi biztos, hogy elég sok minden kavarog bennünk. Bennem legalábbis biztos. -Persze, minden rendben! Bocsi, csak feotartottak, de az a lényeg, hogy már itt vagyok. Szóval, mi a helyzet? Pislogok rá kíváncsian. Simán kiolvashatnám a fejéből a válaszokat, de inkább nem teszek ilyet... nem akarok gondot belőle. Majd elmondja, ha el akarja.
Vendég
Pént. Szept. 18, 2020 9:05 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Nem tudnám megmondani, hogy mióta érzem magam jól Bonnie közelében, talán már az első pillanattól fogva az incidens során. De minden esetre örülök, hogy nem végződött ez az egész olyan rosszul. Tényleg utálnám magam ha őt kellene utálnom emiatt az egész utálatos helyzet miatt, amit a testvére okozott nekünk még azon a napon. Természetesen még mindig felfoghatatlan. Nem is értem miért nem ment kerítőnek vagy valami ilyesminek, mert elég jól megy neki. Uhh na jó, ebbe inkább nem merek belegondolni, hiszen az is szerencse, hogy így alakult az egész. Lehetett volna rosszabb is. Bánhattunk volna sokkal, de sokkal rosszabbul is a másikkal, az első perctől fogva, csak akkor még, nem tudtam, hogy legilimentor. Most már teljesen tisztában vagyok vele. – Minden rendben, csak… Megölelhetlek? Az a baj, hogy nem megy úgy az átváltozástan, hogyha te nem vagy itt. Legutóbb is csak azért voltam ügyes, mert itt voltál mellettem. – békésen mosolyogtam rá és én ki is tártam a karjaimat, mert tényleg arra vártam, hogy ő leüljön ide mellém és én a karjaiba bújhassak egy kicsit sokat. Nem tudom megmondani miért volt ő ilyen ölelni való a számomra, de egy biztos, nem féltem kimutatni felé a szeretetemet. Arról akkor is tudna, hogyha nem mondanám, szóval teljesen mindegynek éreztem erről hallgatni. – Semmi baj, hogy csak most jöttél. Tudtam várni. Csak nagyon…Igazából az van, hogy szeretek veled lenni és amikor nem vagy itt azt megérzem. – persze mindig ideképzelem magam mellé, mert tényleg megnyugtat, most is nyugodt vagyok. Meg egy kicsit álmos. De azzal, hogy itt van már is mosoly kerül az arcomra és elönt az izgatottság. – Te jól vagy? Túl élted a mai napot? – érdeklődöm én is tőle, mert hát így fair és nem mellesleg én is kíváncsi vagyok, hogy vele minden rendben van-e. – Ha nyomja valami a szívedet most elmondhatod, egész csendes kedvemben vagyok és nem akarom kicsinálni a testvéredet sem. – kuncogom el természetesen a végét. Azért mégse kéne ilyesmivel viccelődnöm, tudom. De akkor is. Ha nem tudnám, hogy ő is neheztel a testvérére akkor valószínűleg nem mondanék ilyesmit.
Amikor a bátyám a fejébe vesz valamit, akkor ott valószínűleg kő kövön nem marad. Főleg akkor, ha még nem is szól előtte senkinek sem, hogy mégis mit is akar tulajdonképpen művelni. És nem, az sem szokta eltántorítani a céljától, ha a szóban forgó cél egy nagy rakás hülyeség. Márpedig nála ez nem egyedi eset. Most viszont valamilyen furcsa oknál fova nem szólok neki semmi rosszat... pedig megint nem bírt magával. Jellemző. Viszont ha ő nincs, akkor valószínűleg sose alakulnak úgy a dolgaink, ahogy. Melody magyarázatára kicsit felszalad a szemöldököm, de aztán mosolyogva, megnyugodva bólintok egyet. Ha csak öleléshiánya van, az nem gond, már megszokhattam. -Persze! De... tudod, hogy nem lehetek mindig melletted, amikor átváltoztatástanra készülsz. Az órákon és a vizsgákon se lehetek melletted. Magyarázok neki halkan,de azért beadom a derekam, és odaülök mellé, hogy hadd ölelgessen kedvére. Úgyis tudom, hogy ez lesz belőle, akkor meg minek ellenkezni? Semmi értelme. - Értem. Hát, most itt vagyok, szóval nyugi! A napot pedig sikeresen túléltem, mint láthatod. Vigyorodok el halványan. Persze tudom, hogy nem szó szerint kell érteni a kérdést, de abban mi a buli? A "nem akarom kicsinálni a testvéredet sem" kijelentés hallatán felnevetek. Néha nem vagyok biztos benne, hogy ő nem legilimentor. Persze nem az, arról azért tudnék. -Nem, nincs semmi! Örülök, hogy nyugis kedvedben vagy, annak meg főleg, hogy nem akarod kicsinálni Clydeot... akkro hogy foghatnám rá a esetleges baklövéseimet, amiket nagy ritkán elkövetek? Persze, hogy elviccelem a végét, hiszen miért is ne tenném... nem igaz? A szóban forgó személy úgysincs itt, tehát nem tudja, mi a helyzet, akkor meg igazából teljesen mindegy... úgysem bántjuk, pedig néha megérdemelné.
Vendég
Pént. Szept. 18, 2020 10:38 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Komolyan nézek rá. Tudom, hogy nem lehet mellettem ennél a tantárgynál. Csak most amikor tanulom, az egyszerre tölti el az arcom melegséggel és érzek nyugalmat a szívemben. Talán mindig is ez hiányzott, hogy valaki közelében ilyesmit érezzek. Istenem, mennyire örülök amikor leül mellém és megölelhetem. Olyan leírhatatlan érzéssel tölt el, hogy a mellkasának préselhetem az arcomat s, közben felnézhetek rá. Nagyon, de nagyon kisgyereknek érzem mellette magam. Viszont mivel tudja, hogy az öleléseim elől nincs menekvés, már megszokta az igazi énemet. Előtte nem kell rejtegetnem és ez hihetetlenül sokat jelent nekem. – Tudom. Nem azért mondtam, csak olyan jó ha mellettem vagy, miközben tanulok. Tudom, hogy neked is tanulnod kellene, de… mit szólnál ahhoz, hogyha legközelebb együtt tanulnánk? Forró csokival, vagy valami egyébbel a tónál? Vagy ahol szeretnéd a természetben? Olyan… nemcsak romantikus lenne, hanem megnyugtató is. Benne lennél valamikor? – de legfőképpen romantikus. Ezt azonban tudtam, hogy anélkül is tudja, hogy elmondom neki. Mert mellette… Komolyan mondom nem tudom mi ütött belém és mitől váltam ennyire romantikussá, csak azt tudtam, hogy kellemes emlékeket szeretnék vele. Nem akarok úgy visszagondolni rá, hogy semmi nyugis emlékünk nincs. Éppen ezért találok ki ilyesmit, meg persze azért, mert tudom, hogy jól éreznénk magunkat, különben nem terveznénk ennyi közös programot. – Imádom a mosolyodat. – reménytelenül bókolok neki, még akkor is ha ennek fordítva kellene lennie, de számít ez valamit… Persze, hogy nem. Úgyis kiderítené a gondolataimból, szóval tényleg jobb, hogy elmondom. Van, hogy elfelejtem kimondani és úgy kell eszembe juttatnom, hogy nem mindig figyelhet a gondolataimra is. – Te nem vagy bajkeverő Bonnie. Ha az lennél, hidd el… szóba sem állnék veled. – nézek rá komolyan és igyekszem úgy tenni, mintha komolyan gondolnám, de nem megy. Valószínűleg nagy bajkeverőként is mellette állnék, mert akkor is róla lenne szó és ez fáj vagy sem, de minden marhaságban vele lennék. Letettem az ölemből a könyvemet és felhúztam a lábaimat a kanapéra, majd gondolkodás nélkül a lábára helyeztem a tarkómat és onnan néztem fel rá. – Van mára valami egyéb tennivalód?
Amikor ennyire örül nekem, akkor annyira kisgyereknek tűnik, hogy csak nehezen tudom tűrtőztetni magam, hogy még véletlenül se menjek át "óvóbácsiba", mert nem akarom megbántani, még véletlenül sem. Úgyhogy csak mosolyogva megcsóválom a fejem, és lehuppanok mellé, mert miért ne, aztán kíváncsian hallgatom, amit mond. -Persze, felőlem lehet róla szó. De... miért érzem úgy, hogy ha mi kiküzdjük magunkat a tópartra, bvagy bárhová máshova a természetbe pokróccal és forrócsokival tanulás címszó alatt, akkor abból elég sokminden lehet, csak tanulás nem nagyon? Meg lehet próbálni, de nem biztos, hogy jó ötlet. Nem mondom rá kapásból, hogy nem, mert tényleg nincs semmi bajom a "tanuljunk a szabadban" ötlettel, viszont ismerve magunkat valószínűleg úgyis elterelnénk a témát, aztán megnézhetjük magunkat. Na jó, azért ennyire még nálunk sem reménytelen a helyzet. Néha nem tudom megfelelően lereagálni a dolgokat, aminek következtében azért elég fura arckifejezéseket vagyok képes összehozni. Mint ahogy valószínűleg most is. Nem szoktam hozzá, hogy csak úgy bókoljanak nekem, na meg... ennek alapjáraton fordítva kellene működnie. Legalábbis legjobb tudomásom szerint. Na mindegy. -Köszönöm! Én is a tiédet! Na, csak kinyögtem végre amit ki kellett. Nem tudom, mi van velem, azért általában nem reagálok ám ilyen lassan... hát, most igen. -Nem azt mondom, hogy bajkeverő vagyok. Szó sincs róla. Csak... néha összejöhetnek a dolgok akár véletlenül is. Nate se engem akart eltalálni a jómúltkor, és nézd meg, mi lett belőle. Tárom szét a karjaimat tanácstalanul. Nem hibáztatom Natet, eszemben sincs... én voltam rosszkor rossz helyen. Na meg szemüveg nélkül. Azt mondjuk nem teszem hozzá, hogy tudom ám, hogy valószínűleg akkor is mellettem lenne Melody, ha olyan lennék, mint a lökött bátyám, vagy esetleg rosszabb. Nem mondok semmit. Ő tudja, én tudom, ő meg tudja, hogy én tudom. És kész, bezárult a kör. Illetve a háromszög, de az már igazából mindegy is. Megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, hogy neki se legyen túl kényelmetlen a lábamon fekvés, majd megvárom, amíg elhelyezkedik végre, és nyugtatólag simogatni kezdem a haját. Az a múltkor is bevált. -Nem, nincs semmi, legalábbis azt hiszem. Amit nagyon kellett, azt megcsináltam, a többi meg még várhat. Miért, van valami ötleted?
Vendég
Szomb. Szept. 19, 2020 4:32 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Komolyan nézek rá, amikor azt mondja, hogy az ilyesmiből nem biztos pont tanulás lesz. Jó ismerem egy kicsit magunkat, már annyira, hogy ne csak az legyen, de akkor is. Még nem sürget annyira az idő, hogy ne figyeljek egy kicsit rá. Különben sem vagyok annyira hisztis, hogy ne lehessen elviselni engem a vizsgaidőszakban. Mindenkiben ott van egy kis hajrá, bennem is, de én nem esem kétségbe semmitől sem. Most is kimondhatatlanul örülök annak, hogy Bonnie-t végre újra láthatom. Lehet, hogy néha ennyi is elég, de ölelni őt… Az teljesen más érzés. – Ez most nagyon félreérthetően hangzott ugye tudod? – de persze tudtam, hogy mire érti és igyekeztem ezzel kapcsolatban békés dologra gondolni, semmi félreérthetőre vagy kiforgathatóra. – Én azonban még mindig azon vagyok, hogy valamikor menjünk el így tanulni. Szeretem nézni ahogy olvasol. Rákoncentrálsz és hát az valami csodálatos, elhiheted az én szememben. De tanulni is szoktam, nem csak téged bámulni, megnyugodhatsz! – nem is értem miért mentegetőzöm, hiszen eddig rájött, hogy tetszik és nagyon érdekesnek tartom őt. Természetesen jó értelemben érdekesnek, mert felkelti az ember figyelmét. – Oh, ez az az eset amikor a gyengélkedőbe került? – igazából sajnálom, hogy akkor nem lehettem mellette, biztos nem nagyon érezte volna magát olyan egyedül. Na mindegy. Most igazából csak azon reménykedem, hogy nem kerül újra oda ilyesmiért vagy a barátai megtanulták, hogy ne szórjanak átkokat feleslegesen. Tudom, hogy néha túl közvetlen vagyok vele, de nem akarom megjátszani és visszafogni magam a közelében. Különben is ha ezzel – az őszinteséggel – elijesztem az az ő baja, nem az enyém. Nem kérdezem meg, hogy honnan jött rá mennyire szeretem ha a hajammal babrálnak, valószínűleg erre is a legilimencia lenne a válasza, amivel semmi baj sincs. Felnyúlok az arcához és megpróbálom elérni, hogy megérinthessem. – Tudod, hogy mindig vannak ötleteim, csak nem tudom, hogy neked mennyire tetszenek az ilyesmik. Éppen ezért, kísérletezem ennyit. Biztos észrevetted már. Csak rá akarok jönni, hogy mi az ami leköt téged és foglalkoztat annyira ne legyen mégse unalmas. – magyarázok, persze tudom, hogy mindjárt visszavág, de akkor is olyan közös programot szeretnék, amiben ő is jól érzi magát, nem csak én.
- Igen, valahogy sejtettem! De nem azért mondtam, hogy félreértsd, hallod? Ha lehet, akkor ez még csak meg se forduljon a fejedben! És tudni fogom ám, ha esetleg letagadod... Fenyegetem meg játékosan, de persze mindkettőnk tisztában van vele, hogy csak szórakozok, ha olyasmire gondolna, amire nem biztos, hogy kellene se lenne semmi gond... legfeljebb úgy tennék, mint aki nem is vette észre. Aha, biztos. Nem igazán tűnik úgy, mint aki annyira le akarna tenni a "tanuljunk a tóparton" projektről, úgyhogy azt hiszem, mindenképpen bele kell mennem. Azt viszont nem tudom szó nélkül hagyni, hogy tanulni is szokott, nem csak "engem bámulni". -Ne bámulj, az nem áll jól! Én se szoktalak bámulni téged... Ehh, dehogyisnem, csak arról neki nem kell tudnia. Elég, ha én tudom. Meg valószínűleg Clyde, akinek persze mindenbe is bele kell ütnie az orrát. Azért kíváncsi lennék, hogy hányadán is állnak jelenleg szíve hölgyével - vagyis hogy fel lett - e már képelve legalább egyszer is. Ha még nem, akkor szerencséje van, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak idő kérdése a dolog. Hát, majd kiderül. A gyengélkedős incidenst legszívesebben elfelejteném, lehetőleg minél hamarabb, de valahogy sosem sikerül, mert valaki mindig felemlegeti. Jelentem, szerintem soha az életben nem fogom megszeretni a csigákat, akár házasok, akár elváltak, akár egyedülállók. Nem érdekel, maradjanak az ő térfelükön - lehetőleg minél messzebb a számtól. Az a legbiztosabb. Melody kérdésére először csak egy grimaszra futja, aztán végül erőt veszek magamon, és csak megválaszolom rendesen is.... mégse legyek már bunkó. -Igen, ez az... azóta hordok szemüveget gyakorlatilag mindenhova is, hiába nincs rá szükségem, csak olvasáshoz. Fő a biztonság... így talán meg tudnak különböztetni Clydetól. Magyarázok halkan, közben kicsivel lejjebb hajolok, hogy a lány elérhesse az arcomat minden különösebb nyújtózkodás nélkül. - Nekem bármi tetszik, amíg együtt csináljuk. Szóval nyugodtan mondhatod az ötleteidet, aztán majd együtt kitalálunk valamit. Nem, ezt én sem tudom, honnan jött... azt hiszem, ez a mellékhatása annak, hogy túl sok dolgot látok Clyde fejében, amit egyáltalán nem szeretnék látni. Jaj már! Na nem baj... majd kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek megfelel, ebben biztos vagyok.
Vendég
Szomb. Szept. 19, 2020 6:33 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Békésen felpillantottam rá, majdnem elnevettem magam amikor elkezdte kimagyarázni a helyzetet. Persze nem szándékosan, de szerintem már ismer, tudja, hogy direkt forgatom ki a szavai jelentését. Most ebben a pillanatban olyan nyugodt volt, amikor hozzá érhettem az arcához és ő annak érdekében, hogy elérjem őt még egy kicsit közelebb is hajolt olyan nagyon békésnek éreztem az egészet. Főleg azt, hogy ő mellettem van. Nem is akartam mást igazából. Vagy ha mégis, annak köze volt a leckéhez, de nem akartam ilyesmivel megzavarni a békés pillanatainkat. – Bocs, csukott szemmel nem láthatlak és ha a fantáziámra kell hagyatkoznom akkor… nos akkor tudod mi lesz. – egy picit elpirulok, az a baj, hogy ebből meg én nem tudom kimagyarázni magam. – Csinálhatok neked egy karkötőt amivel én tudlak megkülönböztetni tőle? – teljesen komolyan kérdezem, nem viccből és bár elhiszem, hogy ciki fiúként karkötőt kötni a csuklójára én mégis reménykedtem abban, nem fog egyből lehurrogni miatta. Hiszem, hogy jól állna neki és így egyszer kétszer simán le veheti a szemüvegét ha velem van, mert én tudni fogom, hogy ő kicsoda, másnak meg nem kell. Kíváncsian és talán még elbűvölve nézek fel rá, amikor azt válaszolja, hogy neki bármi tetszene, amíg együtt csináljuk. Olyan megnyugtató, magam sem tudom megmondani, hogy igazából miért, de jól esik. Egyelőre az is éppen elég ha itt van, hogyha nézhetem őt. Beérem én ennyivel is. Ugyanakkor… – A legközelebbi roxmortsi hétvégén elmehetnénk a Fortescue fagylaltozóba is. Kíváncsi vagyok, hogy milyen új ízek vannak és kivel lenne a legjobb fagyizni? Persze, hogy veled! – lelkesedem az ötlettől, bár nem csak erről van szó, nem csak ez az egy ötletem támadt. – Varázslósakkozhatunk is. Viszont ahogy fogynak a bábuk, úgy rólad is elkezd fogyni a ruha! – elkuncogom a végét, persze nem vagyok én ilyen kegyetlen, ezt is csak azért mondom így, hogy cukkoljam őt. De tényleg. Nem is fordult meg komolyan ez az egész a fejemben, vagy mégis?
-Ne nevess, nem vicces! Ha nem gondolnál mindenfélét összevissza, akkor most nem kellett volna magyarázkodnom, akkor pedig nem nevetnél. Szóval ne nevess, mert nem vicces. Bagoly mondja verébnek, mert én is elég közel vagyok hozzá, hogy elnevessem magam. Na nem baj, úgy is érti, hogy mit akarok mondani, fenének magyarázkodok teljesen feleslegesen. - Aha... ebben van valami. És igen, tudom, mi lesz, ha a fantáziádra kell hagyatkoznod... néha örülnék, ha nem tudnám. Szerintem inkább hagyjuk a témát... azt hiszem, mindenki jobban jár vele. Én legalábbis biztosan. A következő kérdésnél hirtelen csak pislogni tudok, annyira meglepődök. Karkötőt? Nekem? Átfutott az agyamon, hogy megkérdezem tőle, hogy hát mégis mi vagyok én? Kislány? De jobban belegondolva lehet, hogy mégse akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre gondolnám. Meg gondolom is. Mindegy. -Egy újabb megkülönböztető jelzés? Hát... végülis miért is ne. Legalább lehet őket váltogatni. Remélhetőleg nem sértődik meg azon, hogy kicsit hezitáltam a válasz előtt... végülis a válasz a lényeg, nem igaz? Azzal pedig egyáltalán nem lehet semmi baja. Sejtettem, hogy neki aztán lesznek ötletei, de arra nem gondoltam, hogy elrepül vele az abraxan. A fagyizásra csak bólintok egyet, jelezve, hogy benne vagyok, mehetünk, a varázslósakk viszont... na, az még nekem is meredek. Pedig elég sok mindent látok meg olvasok ahhoz, hogy elvileg megedződtem ilyen szempontból is, de... hát, erre aztán tényleg nem gondoltam volna. -Oké.... Melody, már nem azért, de... eszednél vagy, te lány? Melyik pizsamádban álmodtad? Vedd le azonnal! Nem, ilyet nem játszunk. Mármint sakkozhatunk, normálisan. Na. Ne tessék kihasználni, hogy megpróbálok nem belemászni a fejedbe, jó?
Vendég
Szomb. Szept. 19, 2020 8:32 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Lehetetlen nem rá gondolni, hogy milyen megnyugtató mellette lenni, mint most így. Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy mit mondjak neki vagy mit ne és ez tetszik. Persze nem csak ezért, hiszen ahogy elnézem ő sem érzi mindig olyan feszélyezve magát mellettem és ez megnyugtat. – Te kezdted. Legközelebb fogalmazz egyértelműen. – grimaszolok, bár semmi baj sem volt a fogalmazásával. Szeretem ugratni őt, ahogyan ő is engem és ezzel… semmi baj sincs, amíg valamelyikünk komolyan nem veszi. Akkor aztán jöhetnek a bocsánatkérések és hasonlók. – Biztosan. De hé, így nem kell annyit magyarázkodnom neked, mert esetleg valamit félreértenél velem kapcsolatban. – felülök, jó itt pihenni meg minden, de sosem lehet tudni, hogy mikor érkezik meg valaki. Most sokkal közelebb vagyok hozzá és komolyan elmondhatom neki az ötleteimet, a terveimet mindennel kapcsolatban. Örülök, hogy a karkötős dologban benne van. – Holnap kapsz egy szép névre szólót. Még véletlenül sem akarlak Clyde-nak nevezni téged. – itt egy kicsit beleborzongtam a gondolatba. Nem tudom mennyire lenne rossz érzés, ha összekeverném az én Bonnie-mat azzal a Clyde-al. Oké, nem az enyém csak… bonyolult. Lényeg, hogy ne Clyde legyen és kész. – Most mondd azt, hogy nem élveznéd úgy a sakkot. – nevetek. Persze, hogy tudom valószínűleg még én sem vagyok olyan merész, de feszegetni az ő határait ettől még lehet. Ki mondta, hogy nem? – De viccet félre téve… – nyomok egy csókot az ajkaira és mielőtt viszonozhatná elhúzódom tőle, hogy folytathassam amibe belekezdtem. – Egyszer elmehetnénk úszni is, nem tudom mennyire vagy jó benne… és akkor még akár megismerhetnéd a bátyámat is, biztos nagyon jól ellennétek egymással. Csupa jót írok neki rólad, szóval nem kell aggódnod, a leírtak alapján, azt hiszem ő is örül annak, hogy jól érzem magam melletted. – mert ez tényleg így volt. Nem hiszem, hogy Caleb ne örülne neki. Végül is, ő Bonnie. – Jó, befejeztem. Nem álperverzkedek. Csak lányból vagyok, érdekel néha engem is, hogy… tudod a lányos dolgok. – nem, nem érdekelnek a lányos dolgok, legalábbis a körömfestés és társaik biztosan nem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy milyen érintése van a felsőtestének. Nem kell rosszra gondolni. Csak látszik rajta, hogy vannak izmai és arra vagyok kíváncsi, milyen amikor nem rejtegeti őket.
-Oké. Legközelebb egyértelműen fogalmazok, ha nem küldesz felém mindenféle jeleket, amik összekavarhatnak. Na mot akkor hogy is állunk tulajdonképpen? Szerintem egyezzünk ki egy döntetlenben. Azt hiszem, kezdek kifogyni az ötletekből, mert ezt már egyszer elsütöttem Roxmortsban is. Na sebaj. -Nem tudom... szerintem mégis inkább magyarázkodj szépen, mint olyanokat gondolj, amilyeneket nem biztos, hogy kellene. Vagy legalábbis nem most. Na már. Persze, tudom, vagy legalábbis szinte biztos vagyok benne, hogy semmi olyasmit nem gondol, csak épp szeretjük húzni egymás agyát. Ennyi az egész... az meg nem probléma addig, amíg tisztában vagyunk vele, hogy csak szórakozunk, és nem vesszük véresen komolyan. Márpedig nem vesszük véresen komolyan... én biztos nem. Már a gondolattól is grimaszolok, hogy esetleg Clydenak hívhat, még ha véletlenül is. Nem, azt inkább kihagynám, ha lehet. -Ez egy jó ötlet... én sem szeretném, ha Clydenak hívnál. Nem sokszor néztem még rá csúnyán, de most kap egy szúrós pillantást a varázslósakk új, korszerű használatának említése miatt. Hát nehogymár, na... -Mondom: nem élvezném úgy a sakkot! Az úszásban viszont benne vagyok, oda nyugodtan mehetünk. És nem, eszedbe ne jusson valamit olyanra gondolni, amire nem kéne. Figyelmeztetem gyorsan, remélhetőleg még időben, mert aztán csak Merlin a megmondhatója - ja meg én -, hogy épp miket is hoz össze az agyában. A lányos dolgokra viszont inkább nem reagálok... valahogy el tudom képzelni, hogy miket gondolhat össze néha. Na nem baj, így szeretem és kész, a többivel meg foglalkozzon aki akar.
Vendég
Hétf. Szept. 21, 2020 8:58 pm
BonBon & Melody
• zene: about love • ∞ szószám • @Bonifatius G. Corner • You're in my head, you're in my blood and it feels so good to hurt so much
Valahol mélyen legbelül fájt, hogy egy rakás rossz emléket kell leküzdenem annak érdekében, hogy idővel tényleg boldog lehessek. Ez az elején így volt, nem mertem senkivel sem beszélgetni, mert csak a rosszat láttam bennük, ezért is akadtam ki annyira akkor amikor kiderült, hogy a levél az egy nagy kamu. De most, hogy ilyen sok közös emlékünk van és boldogok vagyunk egymás mellett – mert mi lenne ez ha nem más – már semmi sem érdekel. Legalábbis az biztosan nem, hogy hogyan ismerkedtünk meg közelebbről. Ismer már, olvas a gondolataimban és én békésen gondolok róla olyan dolgokat, amik megzavarják őt, meg egy kicsit engem is, elismerem. Bár elég rá nézni és kiderül, hogy ő milyen férfiasan aranyos. – Döntetlen? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet és felé fordulok. – Nem. Csak álmodban, a testemen keresztül! Nincs döntetlen! – bár igyekszem makacsnak tűnni, mégsem megy, hamar elterelődik a téma arra, hogy mit lenne helyes tennem, nem pedig gondolnom. – Hé! – feltápászkodom, megtartom magam egy kézzel és a másikkal az arcához érek. – Ne haragudj. Nem megbántásból csinálom ezt az egészet, elhiszed? – persze, hogy elhiszi, mert belelát a fejembe és tudja, hogy igazából szeretem őt és ezért… nos ezért feszegetem egymás határait, de főleg az övét. Mi baj van ezzel? – Na látod. Tudtam én, hogy ez egy jó és használható ötlet. Csak legyen mindig rajtad, kérlek. – könyörgős szemekkel nézek rá, remélve, hogy tényleg így fog tenni és nem fogja meggondolni magát. Mert én tényleg elszántam magam, hogy készítek neki ilyen karkötőt, ha viselni is fogja. Bár valószínűleg így is úgy is csináltam volna neki, csak nem voltam biztos abban, hogy ő mennyire hord ilyesmit mások kedvéért. – Örülök, hogy benne vagy az úszásban. – sóhajtok fel szerelmesen – Mire ne gondoljak? – érdeklődök ártatlan fejjel. Nem mintha nem tudnám mire akar kilyukadni, de olyan cuki amikor zavarba jön és én imádom piszkálni őt. Komolyan mondom. Éppen ezért veszek magamon egy kis erőt és elkezdem csikizni őt. Már kitanultam, hogy hol vannak a csikis helyei szóval nem okoz gondot, közben határozom el, hogy az ölébe telepszem és még egy csókot is adok az ajkaira.
Azt hiszem, végre boldog vagyok. Vagy valami olyasmi. Melody mellett simán lehetek önmagam, és nem kell titkolnom a legilimentorságomat sem... ami - valljuk be - néha elég nehezen ment. Ráadásul nem is mindig sikerült. Azért most sem mindig fenékig vajsör a helyzet... főleg mikor kihasználja, hogy belelátok a fejébe, és direkt gondol olyanokat, amik... hát, maradjunk annyiban, hogy enyhén félreérthetőek. Na, mindegy. -Hát, márpedig ez most egy döntetlen! Törődj bele, Csipkerózsika! Egyébként meg... most akkor álmomban, vagy a testeden keresztül? A kettő valahogy nem kompatibilis... Vigyorgok rá játékosan, de igyekszem nem nagyon húzni az agyát... azért még én is tudom, hogy mindennek van egy határa. Néha örülnék, ha ő is legilimentor lenne, mert akkor tényleg simán tudnánk üzengetni egymásnak telepatikus úton... így meg csak egyirányú utcaként működünk. Ami zavaró. Nem tudom, honnan veszi, hogy haragszom rá azért, mert kamasz, és olyanokat gondol néha, amilyeneket. Na és? Mikor, ha nem most? Nem haragszom, csak vörös leszek. Az meg mindegy. -Nem haragszom! Tudom, hogy nem bántásból csinálod, én sem azért mondtam, csak... nem feltétlenül jó dolog olyankor olvasni a gondolataidban, na! A mondat vége elég halkra sikeredett, ezt elismerem, de elég közel vagyunk ahhoz, hogy így is hallja. Ha meg nem, hát legfeljebb visszakérdez, annyi baj legyen. -Hordani fogom, ne aggódj! Mi másért egyeztem volna bele, hogy készíts nekem egyet, ha nem hordanám? Már nem azért, de egyébként elég logikátlan lenne, nem igaz? Pislogok rá kíváncsian, oldalra döntött fejjel. Oké, az is igaz, hogy az érzelmekben nem lehet, és nem is szabad logikát keresni. Mert egyszerűen nincs bennük olyasmi. Érdeklőve felvonom a szemöldököm, mikor megkérdezi, hogy mire ne gondoljon. Na persze... mintha nem tudná. Most komolyan. - Pontosan arra, amire épp gondolsz! Csóválom a fejem mosolyogva. Persze nem vagyok gonosz, nem néztem bele a fejébe, de attól még hiheti azt, hogy mégis. Ő viszont a maga sajátos módján vág vissza, vagyis elkezd csikizni. Hát, jól megjegyezte, hogy hol vannak a csikis helyeim, az biztos. Pár pillanatig megpróbálom megállítani, de csak félgőzzel, ő is érezheti, hogy hagyom magam. Azért örülök, hogy most nincs itt a bátyám, mert azt hiszem, ezt még egy darabig hallgatnám tőle, azt pedig egyáltalán nem szeretném.
