- Hölgyem, kérem, nyugodjon meg... - Mégis hogy gondolja, hogy lenyugodhatnék, amikor a lányom odabent fekszik, már órák óta, és maguk nem engednek be hozzá? - leheletnyire áthajolok a recepciós pulton, és nem csak a hatás kedvéért, nem, egészen biztosan bekattantam, repesve várom, hogy megragadja valaki a karomat és a zárt osztályra tessékeljen, ehelyett: - Mrs. Potter, nyomatékosan--- Ó igen, a Potter-kártya is előkerül, de épp csak felfogok valamit a nő színtelen hangjából, ami a mahagóni fa taperolását illeti, egyébként pedig roppant illetlenül megforgatom a szemem, és visszahúzódom, tisztes távolra. Mintha egy pindurka kis időre szófogadó lennék. Látszólag. - Bocsánat, mit is mondott, hányas szoba? - Nem mondt--- Valóban nem kötötte az orromra, de ráhasalok a pultra, hogy leolvassam a háromjegyű számot, 207, és a mellem alá ékelődjön a kis csengő, aztán azzal a lendülettel sarkon fordulok, teljesen véletlenül lesodrom a könyökömmel, hogy csen-csengetve pattoghasson a folyosón, útját állva a székéből felpattanó portásnak. - Azonnal álljon meg!
Még mit nem, kisanyám!, pillantok hátra a vállam felett, érzem a diadalittas pezsgést a lábaimban, minden megnyújtott lépésemben, ahogy egy világot hagyok magam mögött, úgy úszik utánam a lobogó hajam, megizzad a nyakam töve, súrolva kerülök ki egy csorda hitetlenkedő gyógyítót, akárha verseny lenne, pardon!, de amint elhagyom a lépcsőfordulót, már nem érdekel, üldöz-e valaki, vagy menten kitörik a cipőm sarka. Semmi más nem motoszkál jobban az ereimben, mint a kétségbeesés, a mi van ha, elmosódik körülöttem minden és mindenki, számolom az elszáguldó szobákat, kétszázöt, kétszázhat--- Szilaj lendületem fékezem a résnyire nyitott ajtónál. Látom a pirospozsgás arcát, a felpúpozott dunnát, de az alóla kikandikáló láb... Jaj, Lady Bird. Nem tudok haragudni rád.
Vendég
Szomb. Okt. 17, 2020 9:42 pm
édeasnyák gyöngye
És akkor zuhanás közben eggyé vált a széllel. Vörös tincsei táncot jártak körülötte. Mint aki lassítva, kívülről figyeli magát, úgy látta saját törékeny testét és a közeledő földet egyszerre. Kintről és bentről is. Rémülten érezve a baj szelét és rácsodálkozva a jelenség abszurditására. Aztán megérkezett és nem volt más csak fájdalom, feketeség és csillagok. Vörös és még több vörös mindenütt. Nem tudta hol kezdődik a haja és hol ér véget a vér. Nem tudta mikor folynak a könnyek a hideg földön szétterülő pirosló tócsákba. És azt sem tudhatta, hogy csupán ő emeli tragikus, költői magaslatokba az esetet vagy valóban ilyen nagy a gond... Aztán fehér, fehér és fehér. Felhúzott orr a fertőtlenítő utált szagától és egy beugró emlék. Elképesztő fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Akármennyire próbált odafigyelni, hogy kivegye mi is a probléma, képtelen volt rá. De a Mungó fojtogató légköréből egy dolgot ki tudodd venni. Nincs akkora gond, mint legutóbb. Vagy csupán ő nőtt bele a gond nagyobb cipőjébe?
Lebegő, pihekönnyű pihenés és lassan megemelkedő mellkas. Ezt lehetett látni belőle. A gyógyítók tudták, hogy ez az az igazán fontos alvás, ami elengedhetetlen a gyógyuláshoz. De Lily nem tudta, így egészen véletlenül felébredt. Tompa volt és bódult, nem tudta mi ébreszthette fel, egészen addig, míg a résnyire nyitott ajtón keresztül meg nem érezte anyja érkező szelét. Vagy csak az ismerős illat? Pislog párat, próbálja befogadni a látványt, felmérni az állapotot, és eldönteni, hogy az anyja tényleg itt van-e vagy csupán a képzelet játéka az egész? Mi más is dönthetné ezt el, mint a beszéd... - Esküszöm, hogy tök véletlen volt az egész, ne aggódj, nincs se feltűnési viszketegségem, meg amúgy eltűnési sem. És egyáltalán, semmilyen körülmények között nem szeretnék szándékosan leugrani sehonnan. Hát tudod most is csak az a rozsdás... - és csak ömlik belőle a szó, csevegő, már-már életvidám hangon. Ám érződik rajta valami megfáradt tompaság. Talán azt sem tudja igazán miről beszél. Egy létráról esett le? Egy háztetőről? Esetleg egy fa volt csupán és egy korhadt faág a hunyó? - ... szóval nem hoztál esetleg csokit? Vagy abból a finom gyömbéres sütiből, tudoooooood, amit mindig karácsony előtt szoktunk csinálni és a nagyi tanította.
Vendég
Szer. Okt. 28, 2020 11:06 pm
Esküszöm - nyílik az ajka, beszél meg beszél, és mintha átszűrődne a szoba páráján valami megfoghatatlan megkönnyebbülés, a tudat, amibe töretlenül kapaszkodtam, mert semmi más nem fontos ebben a pillanatban, semmiféle szántszándék, amit a kótyagosság diktál belőle, csak hogy épségben van; pedig ismeretlen valóságok peregnek le a szemem előtt, amikor az ágyához lépek. Ott az apró horzsolás a homlokán, meg a színeváltó folt, a többi zúzódással együtt, amiket már vakítóan fehér ruhák és takarók óvnak. És amiknek történetéről túl későn, utólag tájékoztattak fertőtlenítő szagú traumatológusok. Azok, akik végtére is gondoskodnak róla. Az anyja helyett.
Az ágy szélére ülök és megvonaglik az arcom, mindattól, ami átfut bennem, de csak gyengéden szorítom meg a kezét, és éppen csak a szavai egy részét kapom el. Amit mindig karácsony előtt szoktunk csinálni. Minden igyekezetemet bevetem, hogy ne lássa rajtam az árnyékot, az elkeseredettséget a szemem sarkában, mert... mérhetetlenül fáj ez az egész. Nem a korhadó fa, vagy Lily tehetnek erről, elkerülhető lett volna, ha... rendes anyja vagyok. Lenyelem a gombócot a torkomból. - Úgy hasonlítasz apádra - rekedt suttogás, ami végül elhagyja a számat, valami banális megállapítás saját magamnak, pedig csak elsöpörtem azt a tincset a homlokán, melyre időről időre rávándorolt a tekintetem. Legalább jó étvágya van. - És egész véletlenül de, lapul nálam egy megolvadt csoki - nyomok leheletnyi puszit a kivilágló sebre, amelyet felfedeztem. A helyének nagy testvére az apjáé lehetne, mégis, miket hordok össze, a hasonlóság bizonyára az én képzeletemben létezik. Nyilván, jelenleg a csokipapírral is ügyetlenül csörgök. - Annyira sajnálom, Lily, nem tudtam hamarabb... amikor értesítettek, rögtön hoppanáltam, ahogy tudtam, a munkából jövet semmire nem jutott időm, a földszinten lépten-nyomon feltartóztattak, baromságokra hivatkozva - nincs mentség, sem a lányom állapotára. - Bírtál kicsit pihenni? Hatalmas dózisokat kaptál.
