Nem szeretem, ha hülyének néznek. Leginkább azt nem, ha a rokonaim teszik ezt, mert ha valaki, hát ők aztán igazán tudhatják, hogy egyáltalán nem vagyok az. Oké, persze, az is lehet, hogy csak én reagálom túl az egészet, mert hát James is csak segíteni akar, meg magyarázza a stratégiát. Mi mást csinálna, ha egyszer ő a kapitány? Na ugye. Arról meg nem tehet, hogy pont én voltam kéznél - meg fülnél -, mikor magyarázhatnékja volt. Na bumm. Mondjuk arról én sem tehetek, de teljesen mindegy. Ezzel nem is lenne semmi baj... azzal viszont már igen, hogy még mindig mondja a magáét egyre vadabb gesztikulálásokkal kísérve, én meg legszívesebben megmondanám, hogy oké, értem, nem vagyok olyan hülye, mint gondolod. Már ha gondolja, persze. Merthogy nem tudhatom, hiszen legilimentor sem vagyok. Ehelyett inkább csak csendben hallgatom a magyarázatát, és nagyokat bólogatok, jelezve, hogy igenis értettem, kapitány. -James... mindent értek, de tééényleg! Viszont mi lenne, ha esetleg nem hadonásznál ennyire? Meg úgy egyáltalán nem hadonásznál? Köszi! Vigyorgok az unokatestvéremre szemtelenül, de nem igazán érdekel... tudja, milyen vagyok, szóval nem szólhat, hogy nem tudta, kit kapott el hallgatóságnak. Az már más kérdés, hogy én is ugyanolyan kviddicsőrült vagyok, mint ő. Hiába, a családban marad a dolog, ez már biztos. És ha csak rólunk lenne szó, akkor nem szólnék semmit, de gyakorlatilag bárkinek is képes ilyesmiről beszélni, ha olyanja van, meg elkapja a gépszíj, hiába mondom neki, hogy ne. Na mindegy, ez van. De tényleg jó lenne, ha odafigyelne, mert ki tudja, kit csap le egyszer véletlenül a nagy hadonászásai közben? Sosem lehet tudni, nem igaz? Fő az óvatosság. Meg az egészség, tudom, de az most mindegy. Remélem, hogy megérti, miért mondom ezt, és lejjebb vesz egy kicsit a lelkesedéséből... vagy ha nem, hát majd segítek neki. Megoldjuk valahogy.
Nagyteremben beszélgettem Rose-al. Azért vele, mert először neki akartam elmondani az ötleteimet, ha ő megérti, akkor mindenki más meg fogja érteni ha előadom nekik. Persze talán egy kicsit letisztultabb változatban. A saját rokonom előtt könnyebb ugyebár hülyét csinálni magamból, mint az egész bagázs előtt. Mellette biztosan rá fogok jönni a hibáimra. Hogy mi az amit felesleges elmondanom, mert a többiek is tudni fogják. – Nézd én tényleg elhiszem, hogy te megérted. De más is megérti majd? – épp hátracsaptam a kezemmel, már nem tudom mit akartam vele szemléltetni, de az biztos, hogy nem volt jó ötlet. Simán megmutathattam volna neki papíron is azt amit elképzeltem. De ez nem jött össze. A papír az papír, szóban is magyaráznom kell, felvezetni neki azt, hogy mire és hogyan kellene kicseleznünk az ellenfeleinket. A régi jól bevált trükkök helyet újak kellenek, főleg a Mardekár ellen. Nem azért mert ki nem állhatom őket, hanem mert be akarom bizonyítani annak az okos Aurelius Lestrange-nek, hogy az én stratégiám jobb az övénél. Az a baj, hogy túl sokat piszkáljuk egymást, vagyis versengünk egymással. Mondjuk a szerelmi életébe nem szólnék bele, mert azzal nem is akarok vetekedni, inkább meghagyom neki. De ha Olivia-t megbántja, tuti kap tőlem is egy nyaklevest, még akkor is ha semmi közöm hozzájuk. Hátra pillantok, mert valami történt, legalábbis Rose szörnyülködő arckifejezéséből ítélve. Látom én, hogy valamit mondani akar, de mégsem mer. Ezért a nagy mutogatás és hadonászás közepette hátrafordulok, hogy megnézhessem mi történhetett az iménti hirtelen hátracsapásomból. Molly állt ott. Nem merem most megkérdezni Rose-tól, hogy vajon mióta hallgatózik a hátam mögött Molly, túl udvariatlan lennék és amúgy sincs semmi bajom a rokonaimmal, csak meglepett, hogy ott van és... – Oh bocsi, nem vettem észre, hogy mi történt. Minden okés? – kérdezem egy kicsit aggódva, mert tuti megcsaptam véletlenül szegényt és észre sem vettem vagy ha nem őt akkor valamit biztos kiüthettem a kezéből. Megjegyzem nem szándékosan. Eszem ágában sincs ilyesmit csinálni. Rose a tanúm, hogy én csak a kviddics dolgainkat osztottam-szoroztam, nem pedig átkokat szórtam másokra.
⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰
Vendég
Kedd Szept. 29, 2020 10:00 pm
Rose&James
Talán Merlin sem tudja, hogy mit kóvályogtam a Griffendél asztala mögött a sütőtök levemmel. Mármint azt tudom, hogy igazából Danhez indultam, hogy megvitassuk, hogy akkor háromkor vagy négykor találkozzunk a könyvtárban, de az már talán örökké rejtély marad, hogy miért akartam a hosszabb úton visszajutni háztársaimhoz. Csak mentem, mint aki nem lát - bár aki tényleg nem lát, az jobban tájékozódik nálam, ebben biztos vagyok - észre sem véve, hogy két kedvenc unokatesóm mellett készülök elhaladni. Hogy a szerencse vagy a szánt szándék tett arról, hogy észre vegyem a párost... Nem, azért nem nézném ki Jamesből, hogy direkt rám borítaná a kezemben tartott kupa tartalmát, csak hogy tudomás vegyek róla. Inkább csak nagyon rosszkor voltam nagyon rossz helyen, mert a heves gesztikulálások közepette egy óvatlan mozdulattal sikerült úgy meglöknie alulról a serleget, hogy annak egész tartalma rajtam és alattam kössön ki. Nagyszerű, most takaríthatok fel! - James Sirus Potter! - szólok rá szigorúnak szánt hangon, azonban nem tudok rá haragudni. Főleg, hogy még bocsánatot is kér. - Semmi gáz. Segítesz összetakarítani? - nézek magamra, majd az előttem elterülő tócsára, mielőtt elővenném a pálcám. Amennyiben megesik rajtam a szíve ráhagyom a padlót, én pedig legalább megszárítom az egyenruhám. Majd kimosom, ha odajutok. Az ilyeneket jobban szeretem kézzel intézni, na nem azért, mert nem bíznék a mágiában, csak olyan jó látni, ahogy a ruha tiszta lesz. - Leülhetek? - érdeklődöm meg a kis incidens után. Olyan ritkán van lehetőségünk így enni, pedig amúgy szeretem ápolni a családi kapcsolataim. Így remélem, hogy nem küldenek el a manóba, az azért elég rosszul esne.
Furcsa, értetlenkedő arckifejezéssel meredek Jamesre... most komolyan! Ennyi esze már igazán lehetne, hogy nem kezeli gyengeelméjűként a csapattársait, mert a végén még elszáll. Seprű nélkül, magasan, mint a vadlibák, ahogy a mugliknál szokás mondani. Azt pedig ugyebár valószínűleg egyáltalán nem szeretné. Meg én sem, mert én még tudom kezelni, a többiek már nem biztos. Na mindegy. -Figyelj! Ha nem nézed őket hülyének, és nem csapod le a fejüket a nyakukról a nagy hadonászás közepette, akkor igen, minden bizonnyal megértik, amit mondani szeretnél nekik. Ha pedig mégsem, hát... akkor majd én tolmácsolok, mert én értem, már most is. Úgyhogy eszedbe ne jusson sokadszorra is előadnod az ötletedet, hallod? Megmondalak Ginny néninek... akarom mondani anyukádnak! Nyújtom ki rá játékosan a nyelvem, mert nem is mi lennénk, ha nem húznánk egymás idegeit. Pedig egyébként egész jól elvagyunk, csak hát a két dudás, meg a csárda esete, ugyebár... Épp nagyban magyarázok Jamesnek, amikor is a háta mögött megjelenik Molly unokatesónk, James pedig sikeresen kilöki Molly kezéből a kupát... -Látod, Tökfej? Én mondtam, hogy nem kellene hadonászni! Vonom meg a vállamat, de rögtön ezután mosolyogva Molly felé forulok. -Szia, Molly! Persze, gyere csak, csüccs le közénk! James pedig szíves örömest segít feltakarítani. Ugye, James? Küldök az unokabátyám felé egy "meg ne merj szólalni" típusú pillantást... amit őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a családunk épp melyik tagjától örököltem vagy tanultam, de mindenesetre tudok ilyet is, na. Azért remélem, nem akarnak agyonütni miatta... azt azért nem szeretném.
isztában vagyok azzal, hogy nem kellene ennyire hadonásznom, de hát ha csak így tudom előadni neki az elképzeléseimet, akkor így járt. Persze jogos, hogy a többiek előtt ne viselkedjek így, mert lekezelőnek gondolják az egész szituációt, azt meg nem akarom. – Bocs, de nem hiszem, hogy anyával jössz akkor félni fogok. Az inkább Albus, ha érdekel. De nyugalom, megértettem, hogy mit szeretnél a tudtomra adni. Csak nagyon szeretném ha mindenki apait anyait beleadna. Meg akarom mutatni a többieknek, hogy az idén mi fogjuk megnyerni a kviddicskupát. – mert nekem és szerintem mindenki másnak is sokat jelentett volna, hogyha ez bekövetkezik végre. Persze nem azért mondom, mert szívesen felvágnék vele vagy hasonlók, csak egyszerűen tényleg oda akartam tenni magam és büszkévé akartam tenni a többieket is, akik a Griffendél házat erősítik mindenféle-fajtaképpen. Nem utolsó sorban azt is szerettem volna, hogyha az apám büszke lesz rám. – Nem vagyok Tökfej Répafej! – komolyan megnézem, persze nem gondolom komolyan az egészet, mert inkább Molly felé figyelek most. Kénytelen vagyok. – Szia Molly! – igyekszem továbbra is lelkes lenni, elő veszem a pálcám – bocsánat emberek, most nem fogok takarítónőset játszani – és kimondtam a bűbájt amivel fel lehet takarítani a kiömlött sütőtök levet. – Tergeo! – rászegezem a pálcát a tócsára, majd ha minden jól megy, akkor annak el is kellene tűnnie. – Maradhatsz nyugodtam. Már épp befejeztem Rose-nak a nagy magyarázást. – leülök Rose és Molly közé. Most már nem változtatom meg a helyem, pedig simán engedhettem volna Molly-t is középre vagy éppen pont Rose-t is, de… túl önző voltam ahhoz, hogy őket egymás mellé ültessem és közben én kimaradjak a jóból. Pontosabban a beszélgetésből. – Mi újság veled MolyMoly? – kíváncsian pillantok rá, remélem nem vette zokon, hogy az előbb kiöntöttem a sütőtök levét, amit elfogyaszthatott volna, ha nem lököm ki a kezéből, azzal a mesteri tehetséggel, amivel rendelkezem. Na mindegy. – Ne intézd el annyival, hogy csak jól vagy. Kíváncsiak vagyunk, tényleg érdekel, hogy mi történik veled. Szóval mesélj bátran. – amúgy sem siettem még sehová, szóval a rokonaimra még mindig volt időm.
⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰
Vendég
Vas. Okt. 11, 2020 11:24 pm
Rose&James
Hogy őszinte legyek egyébként nem vagyok meglepve, hogy pont James az, aki ilyen szerencsétlen helyzetbe hoz. Mármint ezt hiszem ez a fajta balszerencse már-már családon belül marad, hiszen milyen Weasley-ivadék az, aki nem hozza magát ilyen kínos szitukba? Ettől igazi a családunk, ha nem lennénk ilyenek ki kéne találni minket. - Tudom, hogy segít, még ha a maga lusta módján is - meredek unokatestvéremre szemrehányóan, majd elnevetem magam. Nem tudok rá őszintén csúnyán nézni, amiért a könnyebbik utat választja. Mármint ki az a hülye, aki inkább szenved ahelyett, hogy gyorsabban a végére járna az ügynek? Mármint rajtam kívül, mert én ugye köztudottan nem vagyok normális úgy semmilyen tekintetben, de azt hiszem a barátaim meg Lucy épp ezt szeretik bennem. Hogy ilyen őrült és dilis vagyok, máskor meg komoly és felelősségteljes. Mert valakinek muszáj vigyázni rájuk is, ugye. - Köszönöm, köszönöm. Remélem a többiek nem várnak vissza, mert ha mégis, akkor még várhatnak egy kicsikét - csüccsenek le nevetve James mellé. Mert az étkezések minden esetben közösségi élménynek számítanak nálam, akkor is lejövök enni, ah tudom, hogy nem fogok enni. Bár ilyen igazából nem létezhet, mert én vagyok az a lány, aki mindig, minden körülmények között képes enni, és ezt a különleges képességét rendszerint ki is használja. - Uff, nem tudtam, hogy ma kihallgatás is lesz - pislogok tettet riadtsággal a felszólításra, miszerint meséljek bátrán. Mit is mesélhetnék, hmm, lássuk csak. Nem sok minden említésre méltó történik velem, vagy ha mégis, akkor azt hiszem, hogy ez nem igazán említésre méltó. - Azt hiszem, tök jól megbarátkoztama gondolattal, hogy kapok még egy hugit, de szegény Lucynak ez nem megy ilyen könnyen, és nem tudom, hogy tudnék neki segíteni. - Míg a szavak elhagyják a számat hol a velem szemben, hol a mellettem ülőre téved a tekintetem. Mindkettejüknek akarok mesélni, nem akarom, hogy bármelyikük úgy érezze, kimarad a buliból. Mostanában ez foglalkoztat a leginkább, azt hiszem másról nem is igazán tudnék beszélni.
Majdnem elnevetem magam, mikor annyira nagyon a nagyfiús énjét akarja mutatni. Mármint persze, tizenhat éves nagyfiú, de attól még elég vicces tud lenni néha. Főleg akkor, ha esetleg Ginny nénit is belekeverjük a dolgokba. Na jó, persze, nem akarok én gondot senkinek sem, de azért tényleg vicces... meg már megszoktuk, mi valahogy folyton - folyvást húzzuk egymás agyát. De azért szeretés van, ezt senki nem tagadhatja. - Igazad van! Nem vagy Tökfej... Uborkafej vagy! Ja nem, várjunk... az Albus! Ááá, felejtsd el, mindegy! Legyintek egyet vigyorogva, ezzel el is engedtem a kérdést, hogy oké, akkor most mégis milyen zöldséghez is hasonlít tulajdonképpen az unokabátyám feje. Csendben figyelem, ahogy James előveszi a pálcáját, és egy Tergeoval elintézi a "segítséget". Azt a lusta fajtáját! De úgy látom, Mollyval nagyjából egyre gondoltunk, mert ő szavakba is önti, amit én csak gondolni mertem, nevezetesen, hogy az unokatestvérünk bizony lusta. Nem kicsit. Na nem baj. Viszont nem bírom ki nevetés nélkül, amiért pedig valószínűleg kapok legalább egy csúnya pillantást. De annyi baj legyen, azt még kibírom. Inkább visszaülök a helyemre, kíváncsi, fürkésző tekintettel pislogok Mollyra. - Ne törődj vele, tudod, hogy milyen! Ne aggódj, nem lesz semmilyen kihallgatás sem! Először bátorítólag nézek Mollyra, aztán kissé szemrehányóan Jamesre pillantok, de egy pillanattal később már ismét az unokanővéremre emelem a tekintetemet, mikor elkezd mesélni. - Hát, ez tényleg jó kérdés. Az a baj, hogy én sem tudom, hogy lehetne neki segíteni. Mármint... azt sem igazán tudom, hogy Hugonak hogy tudnék segíteni, ha véletlenül, váratlanul kiderülne, hogy lesz még egy tesónk. Szerintem... egyelőre csak hagyd. Adj neki időt, hátha magától megbarátkozik a gondolattal meg a helyzettel! Ha nem, akkor kitalálunk valamit. Megoldjuk, itt vagyunk neked! Én biztosan.
omolyan ránéztem Rose-ra, szegényt nem tudtam hová tenni, de úgy döntöttem, hogy a gúnyolódást inkább ráhagyom, mert ennek koránt sem lesz vége magunkat ismerve. Felsóhajtottam, a megjegyzéseket hallva. Oké, elismerem, hogy...nem, nem ismerem el. Szeretek varázsolni, a kviddicsezés mellett, viszont ne várják el, hogy nem fogok az alkalmon, ha varázslásról van szó. Inkább hagytam ezt az egészet, segítettem és kész. Ennyi, nem kell túlgondolni semmit sem. – Hé csak a te nevedben beszélj Rose… – sóhajtok, majd érdeklődve néztem Molly-ra is. – Kihallgatás mindig is van és lesz egy ilyen nagy családban, tudhatnád Molly. – elnevetem magam, lehet, hogy nem így kellett volna a tudtára adnom, hogy engem érdekel, az mi történik vele és körülötte például, mert ő is az unokatestvérem, akárcsak Rose. – Lesz kis testvéred? – kíváncsian felvonom a szemöldökömet, mintha nem tudnám, hogy miről van szó, pedig tudom; ettől függetlenül azonban szeretem nyúzni mások idegeit a rácsodálkozásokkal. Rose már túlságosan ismer, vele nap, mint nap beszélek szerencsétlenségére, Molly-val viszont nem mindig van alkalmam, de most… A mai nap eléggé kivételesnek számít. – Én valahol megértem a testvéredet, de téged is. Igazából lehet, hogy neki egy kicsit most ez hihetetlen. Talán nekem is az lenne, ha anyáék most nyögnék be, hogy lesz egy negyedik testvérem. – ami valljuk be borzalmas lenne, tekintve, hogy nekem már Albus is elég lett volna, Lily meg, nos ő Lily, ha nem lenne ki kellene találni és ezzel senki sem vitatkozhat velem, mert szeretem a húgomat. Albus meg, nos ő egy külön kategória az inkább ne listámon. – Ha pozitívan állsz hozzá a dolgokhoz, akkor szerintem minden rendben lesz. Nekem ott van Lily, ha őt meg tudtam én szokni, akkor bizonyára ti is hozzá szoktok az új jövevényhez a családban, ne aggódj. Ha mégse bírnád ki akkor én itt leszek. Majd panaszkodhatsz nekem, erre valóak a barát-unokatestvérek. – kacsintok egyet. Majd Rose-ra nézek, egy pillanatra. Gondolom nem lesz gond, hogy a kviddics témát befejezzük és inkább a rokonunkra figyelünk egy kicsit.
⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰
Vendég
Csüt. Nov. 05, 2020 8:27 am
Rose&James
Annyira szeretem, hogy nálunk a család ennyire szoros kapcsolatot ápol. Mármint oké, hogy nem beszélek feltétlenül napi szinten egyikükkel sem, de ettől függetlenül mindig ott tudjuk folytatni az egészet, ahol abbahagytuk. Tudom, hogy vannak olyanok akik például egy évben egyszer vagy kétszer látják az unokatesójukat és nem is kíváncsiak rájuk többször. Annyira szörnyű lehet ez. - Most úgy csinálsz, mintha nem ez lenne a téma az egész családban már hónapok óta - forgatom meg szemeimet vigyorogva. Imádom, hogy ilyen hülye, de néha az agyamra megy. Kicsit azt hiszem én is ilyen vagyok, hogy alapvetően szeretnek az emberek, csak néha besokalnak tőlem. - Tudom, hogyha már megérkezik hozzánk akkor jobban el tudja majd fogadni. Legalábbis azt hiszem, mert nyilvánvalóan nem lehet, hogy nem fogja szeretni. Most is szereti már, csak még el kell fogadnia a tényt, hogy már nem csak mi leszünk egymásnak - bólogatok megerősítve magamat. De nagyon aranyos tőlük, hogy próbálnak segíteni ezzel kapcsolatban. Igazuk van azonban, hogy biztosan az idő lesz a legjobb megoldás. - De köszönöm a tippeket, és ezt a kihagyhatatlan feljánlást - vigyorgok rá a mellettem ülő fiúra. Mert néha ugye a lelki szemetesnek is ki kell borulnia, és én tényleg nagyon szeretem meghallgatni az embereket és tanácsokat adni, de jól tud esni, ha néha napján engem is meghallgatnak. - Na de mos meséljetek ti, veletek mi a helyzet? - Én éppenséggel úgy érzem, most hogy kibeszéltem azt, ami leginkább nyomja a szívem már ezer örömmel meghallgatnám azt, hogy mi van velük. Viszonylag régen hallottam már mindkettejükről, szóval valószínű lemaradtam valamiről.
Majdnem elnevetem magam James szavait hallva... de csak majdnem. Azért annyira nem vicces, na meg tudom, hogy valószínűleg megsértődne, ha kinevetném, úgyhogy inkább nem csinálok semmi ilyesmit. -Mi vagy te, kihallgatószolgálat? Vagy valami katona? Ne csináld már, James! Pirítok rá kicsit az unokabátyámra, mert hát tudja már, hol a határ, na. Persze egáltalán nem akarok rosszat, csak ne ijessze meg szegény Mollyt. Azért őt sem kell félteni, ahogy látom. - Ne aggódj, csak feleslegesen jártatja a száját, mert unatkozik. Szokott olyat csinálni. Mármint feleslegesen jártatni a száját, meg unatkozni is. Illetve néha a kettő együtt jár... de ez van, ezt kell szeretni. Vonom meg a vállam egy halvány mosollyal. Nem tudom hibáztatni egyiküket sem, hogy úgy állnak a kistesó - kérdéshez, ahogy. Mert hát mindenki máshogy van a helyzettel, ez tagadhatatlan. -Valószínűleg én is furcsállnám a helyzetet, ha anyáék most jelentenék be Hugonak és nekem, hogy nemsokára kistesónk születik majd. Igazából fogalmam sincs, hogy reagálnék először, viszont az biztos, hogy szeretném a kicsit, bárhogy is legyen. Szóval ne aggódj, Lucy is megbarátkozik majd a helyzettel, előbb- utóbb biztosan. Csak adni kell neki egy kis időt. Amúgy meg igaza van Jamesnek... ha sok lenne a kicsi, vagy nem bírnád valamiért, akkor mi itt vagyunk, nyugodtan panaszkodhatsz! Teszem hozzá kedvesen, és átnyúlok az asztalon, hogy megfogjam és bátorítólag megszorítsam Molly kezét. Bármi van, mi itt vagyunk egymásnak, ez biztos. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármit könnyen elmondunk a másiknak. Nem, ez egyáltalán nincs így... legalábbis az én esetemben. De mondani kell valamit, mert nem szeretnék udvariatlannak tűnni. - Hát, tudod, csak a szokásos... lecke, tanulás, kviddics, ilyesmi... Nem, még véletlenül sem említem azt a témát, ami mostanában azért eléggé foglalkoztat, és amivel nem igazán tudok mit kezdeni... mert bár talán tudnának segíteni megvan az esélye, hogy egyikük elszólja magát anyáék előtt, akkor pedig nekem annyi. Azt pedig egyelőre nem kockáztatnám meg, ha nem muszáj. Inkább hagyom, hogy James vigye tovább a beszélgetés fonalát, közben pedig nagyon remélem, hogy egyiküknek sem jut eszébe rákérdezni, hogy oké, akkor most komolyan mi a helyzet.
