Órákkal ezelőtt elterveztem, pontos haditervet eszeltem ki bűbájtanon - éppen elég idő volt a gyakorlóbűbájok és két ásítás között -, hogy pontosan mit is fogok mondani neked: nyers leszek és kíméletlen, elvégre kettőnk közül mégis csak én diktálom itt az ütemet (tudom, tudom, jó vicc) nem pedig te, csak hát tudod ennek ellenére mégis csak idegessé válok, a gyomrom összeszűkül és egy kicsit hányingerem is lesz, mondjuk az inkább attól lehet, hogy megettem egy egész tábla csokoládét csak úgy nettó három perc alatt, mert valaki azt találta mondani, hogy úgy sem fog menni és nehogy már igaza legyen, szóval alig rágtam meg és most azt hiszem felnyomta a cukromat meg aztán lehet, hogy az is rátesz egy lapáttal, hogy rólad tulajdonképpen nem tudok semmit. Lehet, hogy egy vénasszony vagy és nekem muszáj lesz megmondanom, hogy kösz szépen, pont elég volt a pofavizit első három másodperce ahhoz, hogy eldöntsük - jobban mondva eldöntsem -, hogy ez nem fog menni; de az is lehet, hogy nem vagy egy vénasszony, hanem valami fiatalabb, esetleg középkorú boszorkány, akinek nincs elég problémája a saját életében ezért meghallgatja mások szarságait hátha attól egy másodpercre is, de el tudja felejteni az unalmas, szar életét. Ezen a ponton persze nem tudom eldönteni, hogy igazából melyik esett volna jobban, de azt hiszem nincs is sok időm ezen rágódni, csak bekopogok ( három rövid kopogás), hangosan sóhajtok egyet, aztán a választ meg sem várva - az is lehet, hogy csak nem hallom - benyitok. - Jó napot. - Köszönök sietősen, elég sietősen, még az ajtót sem húzom be magam mögött, csak rád bámulok, és basszus miért, miért nem lehetsz inkább egy öreg, kiégett, macskaszagú nő? Miért kell fiatalnak lenned? Miért? - Nézd, vagy nézze.. nem egészen tudom, hogy akkor most tegeződhetünk-e, szóval... bocs.. vagy bocsánat, de... - Össze-vissza makogok, érthetetlenül, félig magabiztosan, a kilincset markolászva és a nyitott ajtóban toporogva. - Szóval nagyra értékelem, hogy jött, jöttél... deeeeee... azt hiszem ez nem fog menni. Mármint tudom, kell az aláírásod, aláírása a javító miatt, de nem lehetne, hogy csak odaadom a papírt, mosolygom, maga vagyis te is mosolyogsz és csak szignózod? Szignózza? - Türelmetlenül csettintek a nyelvemmel mielőtt a mennyezet felé emelném a tekintetem. - Légyszi? Épp várnak rám, szóval... - Lekapom a hátamról a táskám, beletúrok, hogy egy ütött-kopott, meggyűrt, viharvert hatóság papírt nyomjak feléd anélkül, hogy beljebb merészkednék. Nincs az a felsőbb hatalom, ami miatt én elengedném a szabadságot jelentő ajtó kilincsét.
Vendég
Kedd Szept. 08, 2020 7:29 pm
Ems & Joel
Az évek során megtanultam, hogy nem könnyű testvérnek lenni. Két öccs mellett meg aztán főleg nem könnyű. Egyik elevenebb mint a másik, bár... azt hiszem, még mindig Jess viszi a pálmát, ha elevenségről, hiperaktivitásról és bajkeverésről van szó. Nincs ezzel semmi baj, mert fiú, meg kamasz, meg... azt hiszem, anyuék áldják az eget, hogy én nem ilyen voltam az ő korában. De hogy miért is kerülnek már megint szóba az öcséim? Egyszerű: valószínűleg megint nagyon fognak örülni nekem, ha találkozunk a Roxfortban. Mondjuk most nem miattuk megyek oda, de az már megint egy más kérdés. Nem, most épp azért mentem oda, mert megkértek, segítsek be, legalább gyakorlok... úgyis tapasztalatot kell gyűjtenem. Úgyhogy most itt vagyok a Rofortban, és várom, hogy bejöjjön az illetékes bajkeverő. Legalábbis gondolom, hogy bajkeverő, vagy legalábbis valami gondja van, máskülönben nem nagyon küldenék hozzám. Nem is kell sokat várnom, halk kopogást hallok az ajtó másik oldaláról, és már mondanám, hogy szabad, de mire kinyitnám a számat az illető fiú már be is engedi magát a szobába. Önkiszolgáló egyén, az egyszer biztos. Meg szemtelen, ahogy hallom. De sebaj, minden kezdet nehéz, én pedig szeretem a kihívásokat, szóval azt hiszem, nem lesz itt gond. -Üdv! Nyugodtan engedd el azt a kilincset, és foglalj helyet, kérlek! Azt hiszem, ez egy kicsivel hosszabb lesz, mint amire te számítottál. Mutatok mosolyogva a szék felé, remélve, hogy szót fogad, és leül. A papírt természetesen elveszem tőle, és aláírom, de nem tervezem neki hamar visszaadni. Mindent idejében... szép sorjában, abból nem lesz baj. Helyette megintcsak mosolyogva, mégis komolyan figyelem a fiút, aki láthatóan türelmetlen, méginkább ideges. Persze, hogy az... ha nem apu mellett nőttem volna fel, akkor én is idegeskednék. -Rendben! Értem, hogy várnak, de ha eddig tudtak várni, akkor ezután is tudnak még. Szóval nyugalom. Előbb beszélgessünk kicsit. Először is: szia! A nevem Emily, és én fogok neked segíteni... már ha hagyod, persze. Szeretném, ha nem éreznéd kényszernek, mert ez nem az. Tényleg segíteni szeretnék... érted? Szóval szeretném, ha elmondanád nekem, hogy hogy hívnak, és miért küldtek hozzám... vagyis hogy mi a gond. Nagyon remélem, hogy megérti, mit is szeretnék a tudtára adni, és leengedi a védőfalat... de van egy sejtésem, hogy ez nem megy majd olyan könnyen. Azért még nem adom fel, hiszen még csak most kezdtük, és minden kezdet nehéz.
