Agybaj nagybaj

Nem tudom, mi van velem... hogy túl sok minden történt volna az utóbbi időben, és nehezebben bírom a nyomást, mint máskor? Vagy hogy túl sokat vagyok együtt az agyament öcséimmel, ami azért akarva - akaratlanul is, de meglátszik rajtam? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy most valahogy nem vagyok önmagam. Olyan, mintha visszafejlődtem volna a néhány évvel ezelőtti önmagammá... illetve nem, dehogy önmagammá! A néhány évvel ezelőtti önmagam rosszabbik verziójává... olyan, mintha kereszteződtem volna a hülye öcsémmel. Pontosabban Jessel, mert szerencsémre, vagy balszerencsémre két hülye báttyal is meg vagyok áldva. De jó nekem! Merlin, nekem nincs bajom a testvérekkel, tényleg... de nem lehetett volna, hogy legalább egy normálisat adsz? Nem? Jaj már! Hát, akkor így jártam, és bele kell törődnöm, mást úgyse nagyon tehetek.
Anyu nem olyan rég megkért engem, hogy ugyanmár legyek olyan kedves, és foglaljam le Jesst, mert már nem lehet bírni a hiperaktivitásával... se. Na mindegy. Én meg voltam olyan kedves, hogy elvállaltam ezt a nemes feladatot... csak hogy aztán azon törjem a fejem, hogy mégis hova vigyem ezt a varázsvilág átkát? Mert őszintén szólva ötletem sincs. Még. De majd együtt biztosan kitalálunk valamit... már ha veszi a fáradtságot, és végre kiszenvedi magát a szobájából.
-Jeeeeess! Kész vagy már? Nem fogok egész nap arra várni, hogy kitaláld, mégis mikor akarod letolni a hátsód a szobádból, és merre megyünk! Azt út közben is ki tudjuk találni, csak induljunk már!
Szólok fel legalább harmadjára, emiatt pedig már kissé türelmetlenül az öcsémnek, nagyon remélve, hogy végre méltóztatik lejönni, és indulhatunk is. Azt ugyan még mindig homály övezi, hogy mit akar csinálni, de őt ismerve biztos nem fogunk unatkozni.