Megoldás, ha nem tudsz aludni: ne hagyd aludni a másikat se!

Éjjel három órakor az ember alszik. Vagy megpróbál, de legrosszabb esetben is ágyban van. Mondom, ágyban. Ja, hogy azt nem mondtam, hogy kiében? Hát ezer bocs, meg egy anyamedve, hogy elfelejtettem megemlíteni ilyen apróságokat. Akkor most mondom: mindenki menjen a saját ágyába, és kész! Hát mi ez már?
Normális esetben ez így is működni... nálunk viszont nem működik az, hogy normális eset. Meg az se, hogy normális. Ezért is történhet meg az, hogy éjjel háromkor arra ébredek, hogy a húgom megpróbál bemászni az ágyamba. Én meg még álmosan ugyan, de felkapom a fejem, hogy he? Itt meg mi a fene van?
-Melody, mi van? Gondod van? Rosszat álmodtál? Nem hagynak békén? Mondjad már, mert különben mész vissza a saját ágyadba... csak úgy, poénból nem játszunk ilyesmit.
Magyarázok a húgomnak, bár én még félig alszom, őt meg nem hiszem, hogy meghatja az ilyesmi... ha úgy gondolja, hogy márpedig idejön, akkor ő márpedig idejön, és kész. Én meg gondolhatok amit akarok. Hát... köszi szépen. Testvéri szeretet. Azért győz a szeretet, és egy sóhajtással arrébb csúszok az ágyamban, hogy odaférjen mellém. Azért remélem, ebből nem csinálunk rendszert, és nem fog még tizenhét éves nagy ló fejjel is mellettem aludni. Szeretem, meg mellette vagyok, támogatom, tényleg, mert a húgom. De azért álljon már meg a fáklyás menet, na... mi vagyok én? Az anyja? Azt azért mégse. Viszont kíváncsi vagyok, mi baja van szegénynek... ezzel viszont ráérünk reggel foglalkozni, miután kipihentük magunkat.

Éjjel volt. Nem is tudom hány óra, de egyszer csak felébredtem és nem tudtam visszaaludni. Rossz álom volt. Amit bárcsak fel tudnék idézni, de az a baj, hogy ebben az egészben sosem voltam jó. Nem hiszem, hogy ez lesz az első olyan alkalom amikor egy rémálmot nem tudok részletesen leírni.
A lényeg, hogy tudom nem volt jó érzés. Ezért másztam ki az ágyamból és döntöttem úgy, hogy átmegyek a bátyámhoz. Ő ugyanis mindig megvéd és itt van, akkor is ha más már nincs. Különben is tudom, hogy nem fogok egyhamar lenyugodni, legalábbis egyedül biztosan nem. Amikor meg itthon van mindig kihasználom az alkalmat és szépen lassan átsurranok hozzá. Mert miért ne surrannék át hozzá?
Nem kopogtatok be, nem az a célom, hogy felébresszem, hanem a békés álom, hogy odabújjak hozzá és biztonságot nyújtson nekem, csak egy kis ideig. Lehetőleg addig amíg el nem alszom. Aztán felőlem ha ő megébred visszalebegtethet vagy visszatehet az ágyamba, csak amíg tudatomnál vagyok, legalább addig lehessek mellette.
Felhúzom a takarót éppen csak annyira, hogy be tudjak bújni hozzá, de persze megszólal azon az álmos hangján.
– Nem vagyok vicces kedvemben. Inkább engedj oda magad mellé, mert… Nem tudok visszaaludni már egy ideje. Rosszat álmodtam, igen… – azzal máris ott vagyok mellette és nem szégyellek közelebb húzódni hozzá. A mellkasához érintettem a homlokomat és behunytam egy pillanatra a szemeimet.
– Én nem tudom milyen habfürdőt használsz, de soha ne cseréld le! – ezt csak azért mondtam, mert megnyugtat és tényleg békésebb leszek tőle. Ha közben még az ő illatát is érzem.
– Megint zombi Armin-ról álmodtam, ahogyan engem piszkál és mindenkit bánt az a szerencsétlen, akiket kedvelek. Nem tudom megmondani, hogy megint miért ugyanez. – persze nem biztos, hogy ezt álmodtam, mégis jó kifogásnak itt lenni szerintem pontosan elég. Mert azt remélem, hogy a bátyám megsajnál és nem lök el magától. Ez mindig beszokott válni. Vagy legalábbis az esetek negyven százalékában biztosan.
- Mondd, hogy nem akarsz visszaküldeni! – elhúzódom egy kicsit tőle, majd fel is nézek rá. Persze ő semmit sem láthat ebből, de ettől függetlenül érezni érezheti, hogy már nem az a szándékom, hogy a mellkasának préseljem az arcomat.

Hát, ha nincs vicces kedvében, akkor azt hiszem, nincs más lehetőségem, mint odaengedni magam mellé. Mondjuk amúgy is ideengedném, de azért ilyet ne csináljon túl gyakran... nem hiszem, hogy a Roxfortban is mindig átmászik valamelyik szobatársa mellé, ha rosszat álmodik. Na nem baj. Azért még engedek neki, mert mostanában egyre ritkábban tudunk találkozni. Ahogy a homloka a mellkasomat éri valahogy automatikusan emelem a kezem, hogy nyugtatólag megsimogassam a haját.
-Mégiscsak vicces kedvedben vagy!
Kuncogok fel szavai hallatán, aztán viszont a maradék álom is kiszökik a szememből, mikor elmondja, hogy zombi-Arminról álmodott. Nem igaz már... már megint az a hülye galamb?
-Ő most nincs itt, nem kell tartani tőle. De ha a suliban piszkálna, akkor... csak küldj egy baglyot, és amilyen gyorsan csak tudok odamegyek a légpuskával és lelövöm, aztán odaadjuk a manóknak, hogy főzzenek belőle valami finomat. Jó lesz? Valaki biztos szereti a galambpörköltöt.
Ha ő nem is, én láthatóan vicces kedvemben vagyok. Vagy csak a fáradtság teszi... nem igazán tudom megmondani, de igazából mindegy is.
-Nem, nem küldelek vissza. Viszont az nem normális, hogy még mindig Arminról álmodsz... ugye nem kezdtétek újra?
Pislogok fürkésző tekintettel pásztázva a húgomat. Remélhetőleg van annyi esze, hogy hülyékkel ne kezdjen - megint-, de ha esetleg mégse, hát... annyi biztos, hogy viszonylag hamar vége lesz a dolognak, mert Melody egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki annyira örülne a helyzetnek.

Szerintem nem kell azt magyaráznom, hogy mennyire imádom a bátyámat ezért nem feltétlenül rossz ha nála kötök ki, ha őt választom vigasztalótársamnak, mert vele – a szüleinkkel ellentétben – mindenről lehet beszélni. Sajnos még olyasmiket is megosztom vele, amiket nem kellene. De ki mástól kérhetnék tanácsokat, ha nem tőle? Anyától szégyellem az ilyesmit és ezt szerintem ő is megérti.
– Ezt nem viccből mondtam, tényleg szeretem az illatod. Annyira megnyugtató tud néha lenni. – mert tényleg így van. Ezért is olyan jó odabújni hozzá. Komolyan mondom. A barátnője biztosan örülni fog neki. Mármint, majd amikor lesz barátnője. Nem értem minek félti magát a lányoktól. Na mindegy. Inkább hagyom.
– Oké. De… Nem az ő hibája, hogy ilyen. Azt hiszem annak idején túlságosan megkedveltettem vele magam, vagy nem tudom. Szerinted? – megérintem az arcát, hogyha úgy van akkor inkább lenyugodjon, mintsem felhergeljem őt ezzel az egész Armin-os álommal. De mint mondtam már igazából nem tudom miről álmodtam, ám amíg ez nagyszerű ok arra, hogy mellette lehessek, nekem pont elég. Aztán elhúzom róla a kezem.
– Nem kezdtük újra. Csak néha álmaimban kísért. Követ bárhová megyek, fenyegetőzik, kifordul önmagából, egy másik arcát mutatja. Szerinted ez normális? Nem akarok pszichomágushoz menni. – magyarázok, mert ki tudja mit magyaráznának bele az egészbe és én nem akarok még hallani sem róla. Tudom, hogy egy részem még képes lenne megbocsátani neki, de nem akarok arra gondolni, hogy egymás életét keserítsük meg. Régebben ilyenkor kezdtem volna el sírni, de megtanultam, hogy Caleb mellett nem szabad gyöngének lennem. Csak annyira, hogy pátyolgasson, nem pedig sajnáljon amiért Armin volt a barátom.
– Caleb, te jó testvér vagy. Megígéred, hogy amíg lehet vigyázni fogsz rám? – tudom, hogy hülye kérdés és valószínűleg igennel fog válaszolni, de olyan jó hallani tőle azt a bizonyos „igen”-t, hogy melengeti a szívemet vele. De mielőtt válaszolni tudna elkezdek mocorogni. Az a baj, hogy ez az ő ágya, nem az enyém. Kemény, mint az állat és amíg kényelembe helyezem magam, addig… addig biztosan az agyára megyek.

-Örülök neki! Nem tudom, mitől álmodsz rosszakat, de a lényeg hogy megnyugodj!
Tényleg nem tudom, mi lehet a baja, viszont azt igen, hogy nekem aztán tényleg mindent elmondhat. És meg is teszi, mert ő is nagyon jól tudja, hogy számíthat rám. Mondjuk azt se igazán értem, hogy mégis mi a fenéért védi a srácot... még hogy nem az ő hibája! Ha hülye, akkor az igenis az ő hibája! Márpedig Arminnak sose volt ki a négy kereke.
-Melly... most komolyan! Mégis miért véded, mikor te is nagyon jól tudod, hogy milyen? Még mindig érzel iránta valamit? Szereted őt? Nem baj, ha igen, csak... akkor rendezned kell vele a dolgokat. Te is tudod, hogy ez nem maradhat így, mert a végén még csak nagyobb marhaságokat csinál. Kell az neked? Szerintem nem.
Aggodalmasan fürkészem az arcvonásait, bár túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássak, ahhoz meg túl lusta vagyok, hogy esetleg lámpát gyújtsak. Úgyhogy csak a hangja alapján tudok tájékozódni. Azért kicsit megnyugszom, mikor azt mondja, hogy nem kezdték újra Arminnal. Mégiscsak helyén van az esze.
-Helyes! Mármint nem az, hogy követ téged meg fenyegetőzik, hanem hogy nem kezdtétek újra. Egyébként nem... nem hiszem, hogy ez normális lenne, de azt sem hiszem, hogy ezzel pszichomágushoz kellene menned. Persze, ha nagyobb lesz a gond, akkor lehet kelleni fog, de egyelőre szerintem az is bőven elég, ha kibeszéled magadból a gondjaidat, érzéseidet. Én meg itt vagyok, szóval nyugodtan mondhatod, meghallgatlak!
Bármit is mondok én is érzem, hogy ott lebeg közöttünk a ki nem mondott kérdés: meddig még? Talán erre válaszul, talán ő is ezen gondolkozott, de mindenesetre ő is felteszi a maga kérdését, amire én csak egy mélyről jövő sóhajjal és öleléssel válaszolok: naná, hogy amígy tudok mellette leszek és vigyázok rá.
-Ezt még kérdezni kell? Azt hittem, magadtól is tudod a választ. Persze, hogy vigyázok rád!

Békésen éreztem magam mellette. Csak ez számított igazából azt hiszem. Más nem volt fontos csak az, hogy a bátyám mellett legyek.
– Még nem tettem túl magam rajta teljesen. Próbálom elfelejteni, de van, hogy eszembe jut mennyire buta voltam. – semmi rossz nem történt vagy ilyesmi, csak egyszerűen rossz arra gondolni, hogy mi volt közöttünk. Egész békés volt, de miután szakítottunk teljesen kifordult magából és ez azt hiszem mindenen meglátszódott. Talán még a jegyein is, de azokat nem követtem olyan nagy kíváncsisággal. Mert nem érdekelt engem ilyesmi.
– Nem tudom, hogy szeretem-e még, de sajnálni sajnálom, hogy ilyen lett. – mert ez igaz volt, akárhogyan is néztem.
– Bár az biztos, hogyha meg is bocsátok neki, akkor csak a sima barátja lennék, semmi több. Hátha megnyugtatná, vagy nem tudom. De ha így viselkedik nem biztos, hogy a barátja akarok lenni. – elhúzom a számat, amiből persze a testvérem semmit sem lát, de ha ismer akkor tudni fogja, hogy ilyenkor mindig fintorogni szoktam egy sort.
– Mondtam már neked, hogy szeretlek ugye? – megpróbálok vidám lenni, ezért is döntök úgy, hogy átkarolom őt és visszabújok a mellkasához.
– Babrálod egy kicsit a hajam? – felnézek rá és annak érdekében, hogy tényleg meg tudjam győzni őt altasson így el még szorosabban ölelem. Csak ha igent mond akkor fogom elengedni, másképp addig szorítom ki belőle a szuszt, amíg nem mondja azt amit hallani szeretnék.
– Az mostanában megnyugtat és esélyesebb, hogy hamarabb elalszom. De ne csak egy kicsit, hanem sokat, kééééérlek Caleb! – a másik kezemmel kihúztam a nyakam alól a hajam, mert tényleg abban reménykedtem, hogy ez a csodabogár babrálni fogja a hajam és az ujjaival a fejbőrömhöz ér. Én nem tudom miért hatásos ez ellenem, de az bizonyos, hogy megnyugszom tőle. Szeretem ha a hajamhoz érnek, fésülgetik, befonják vagy bármi. Persze Caleb-től nem kérhettem most azt, hogy fonja be a hajam, mert nincs az az isten ami őt erre ráveszi, szóval… Szóval csak abban reménykedhettem, hogy legalább a kezét használja és az ujjaival fésülgetni fogja a hajam egy – jó sokáig és kész.

Némán bólintok egyet a hallottakra, bár ezt a sötétben úgysem látja... na mindegy. Teljesen érthető, hogy még vissza - visszatérnek az emlékei, én pedig szeretnék segíteni rajta. Szeretnék, csak épp nem tudok, legfeljebb annyival, hogy meghallgatom. Hallgatóságnak viszont elég jó vagyok, legalábbis eddig még nem panaszkodtam rám emiatt.
-Értem! Viszont az se jó, ha magadat emészted miatta... ez a kettőtök dolga volt, neki is viselnie kell a döntései következményeit.
Magyarázok neki halk, nyugodt hangon. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy honnan vagyok ilyen iszonyat okos... úgyhogy jót kérdezett a múltkor Nick is, de még véletlenül sem kötöm az orrára. Sem Nicknek, sem pedig Melodynak. Na mindegy.
A húgom következő szavaira viszont nagy szemeket meresztek.... szerencse, hogy nem látja. Mi a nyílméregbéka? Még ő sajnálja... egyem azt a jó szívét!
-Sajnálja az öreganyja kislábujjának utolsó bütyke, az!
Morgok az orrom alatt, de igyekszem minél halkabban, így remélhetőleg nem hallja meg a húgom. Persze, amilyen szerencsém nekem lenni szokott valószínűleg de. Majd kiderül.
-Helyes! Azt hiszem, újból azt kell mondjam, hogy túl jó szíved van.
Csóválom a fejem méltatlankodva. Aztán elkuncogom magam a kérdésére. Most komolyan, mi a fene van itt? Mindenkinek muszáj hülyeséget kérdeznie meg beszélnie? Hát komolyan mondom!
-Nem elégszer. Amúgy perszehogy.... de nem is kell mondanod, akkor is érzem ám!
Egy fél pillanatig nem tudok mit reagálni... oké, eddig is voltak fura kérései néha, de azért mégiscsak na. Értetlenkedő arckifejezéssel figyelem, hogy most meg mi a fene baja van.... szerintem az agyára ment Armin. Amit egyébként megértek, mert nekem is az agyamra ment a sületlenségeivel.
- Hogy mit csináljak? Meg... azt mondtad, kicsit, aztán meg azt mondod, sokat... most akkor döntsd el szépen, hogy mit akarsz, mert mindent egyszerre nem lehet...
Ugyan kicsit furán nézek rá, de azért egy sóhaj kíséretében beadom a derekam, és babrálom egy kicsit a haját, hadd örüljön. Nem igazán értem az összefüggést az elalvás gyorsasága és a hajbirizgálás között, de ám legyen, ezen ne múljon.

Megnyugtató itt lenni mellette. Komolyan mondom, bár tényleg nem a kényelmességről híres az ő ágya, attól függetlenül igyekszem nem sokat fészkelődni, mocorogni. Ki tudja a végén még meglököm valamijét a lábammal és nekem fog hisztizni amiért nem maradtam veszteg. Szóval inkább nem próbálom ki a szerencsémet.
– Tudom, de hát látod, hogy nem tudja viselni a következményeit semminek sem és ez felháborít egy kicsit engem is. Plusz nincs olyan bizalmas barátom akivel ezt megbeszélhetném, csak te… de te nem lehetsz mellettem a Roxfortban. – ez meg elszomorít, ha a bátyám ott lett volna valószínűleg senkin sem esik meg a szívem és… valószínűleg akkor nem tanulok egy fontos leckét sem az élettől és nem lenne okom miért itt lenni mellette. Mert akkor valami másról álmodnék, valami rosszról, esetleg a mumusomról, hogy mindenki, közöttük ő is valahogyan eltűnik az életemből és azt nem akarom. Nagyon nem akarom.
– Nem kell ilyennek lenned, ami volt az volt, de most tényleg nem kell nekem senki sem. Meg fogom neki is mutatni, hogy engem nem kell egy fiú vezessen, mert erős nő vagyok. – vagy valami olyasmi, minden esetre igyekszem határozott lenni, legalábbis az iskolában biztosan annak kell lennem. Hogy végül legbelül mennyire érzem rosszul tőle magam, az más kérdés. Az én bajom lesz, senki másé.
– Sokat! Nagyon sokat! Imádom ha babrálják a hajam! – persze, hogy előtört belőlem a kislány, amivel szegény most semmit nem tud kezdeni de nem is lényeg. Én jól fogom érezni magam, aztán az teljesen mindegy, hogy ő mennyire készül ki tőlem. Viselje a következményét, már nagyon hiányzott, hogy itthon legyen velem és ne csak savanyú leveleket váltsunk egymással, amiben ő mesél én meg panaszkodom egy sort és alig szolgálok neki valami jó hírrel. Mert azokat nem veszem észre. Szóval mivel beleegyezett, hogy babrálni fogja a hajam, a szorításom is enyhül. Nem akarok tőle sokat, csak azt, hogy vonja el a figyelmemet. Igazából erre megy ki ez az egész. Talán elalszom tőle, talán nem. De addig is itt leszek mellette és én biztosan élvezni fogom az egészet, mert… nem tudom, felszabadul a nyugalomérzetem és tényleg az leszek, hacsak nem kezdi el húzni a hajam, mert azt biztos szóvá fogom neki tenni.
– Milyen neked az akadémián? Tényleg annyira szereted? – tudom nagy téma váltás, de hátha mesél valamit és nem Armin lesz a fő témánk.

-Nem látom, mert nincs itt. Szerencséjére. Csak hallom, tőled. Szerintem bőven elég ennyi belőle. De persze, értem, mit akarsz mondani.
Nem értem, hogy nincs olyan barátnője, akinek elmondhatná az ilyesmit... csak azt ne mondja nekem, hogy teljesen egyedül van, mert akkor nem is tudom, mi lesz itt mindjárt. Leginkább idegesség. Ja várjunk, az már most is van... akkor mindegy.
És még ő nyugtat engem, hogy nem kell ilyennek lennem. Tudom, hogy nem kell, de nem tudok vele mit csinálni, ha egyszer idegesít a kis mitugrász. Vagyis... még ha ugrálna, akkor azt mondanám, csinál is valamit. De még azt se! Hát milyen dolog ez? Ja, tudom... azt hiszem, ide tökéletesen illik az, amit ő szokott mondani állandóan... de mi is az? Ja, igen, megvan! Aljas rágalom!
Az erős nő vagyok kijelentésére most nagyon büszke vagyok. Nem tudom, mikor lett ilyen erős, de az biztos, hogy meg fogja mutatni Arminnak, meg a fiúknak általában, hogy vele nem lehet csak úgy szórakozni. Előre sajnálom azt a srácot, aki megpróbál közel kerülni hozzá. Nem lesz könnyű dolga, az egyszer biztos.
-Persze! Majd te fogod vezetni őt... jól gondolom? Azért ezzel is óvatosan, nem vagyok biztos benne, hogy a fiúk örülnének, ha közölnéd velük, hogy bocs, de itt én diktálok. Szóval próbálj az ésszerűség határain belül maradni, rendben?
Pislogok álmosan, mert hiába fontos a téma, meg nem tudom, azért azt ne felejtsük el, hogy még mindig hajnali három, nagyon maximum fél négy van, ami még igencsak alvásidőnek számít. Normális esetben. De mint mondtam, nálunk nincs normális eset. A hajbabráláshoz kapcsolódó megszólalását inkább figyelmen kívül hagyom, azt hiszem, így járunk a legjobban... az akadémiáról viszont szívesen mesélek neki, ha azt szeretné.
-Igen, tényleg. Rengeteg érdekes dolgot tanulunk, és rengeteg érdekes lénnyel ismerkedünk meg. Meg emberrel, akik közül néhányról nem biztos, hogy elsőre el lehet dönteni, hogy ő most ember-e, vagy esetleg valami állatféle, de mindegy is. Nyugodtan kérdezz, mit szeretnél tudni, mert túl sok mindent lehetne mesélni, és nem hiszem, hogy egész éjjel fent szeretnél maradni.

Szerintem tagadhatatlan, hogy a bátyám mellett megnyugszom és nem félek tőle. Ha egy ismeretlen fiú lenne biztos, hogy nem jönnék ide hozzá az fix. De így mégis csak megnyugtat egy kicsit. Nem kell semmi rosszra gondolni, gyerekként is átmásztam hozzá ha féltem és nem akartam anyáékhoz menni. Ez most sincs másképpen.
– Nyugi Caleb, nincsenek hatalommániás terveim a jövőre nézve. – nyugtatgatom a bátyámat. Én elhiszem, hogy minden lányban szunnyad egy erős matriarcha, de az enyémet kordában tudom tartani. Ezt neki kellene a legjobban tudnia, na de mindegy. Biztos a női elnyomástól fél ő is és ezért nincs barátnője még. Na mindegy.
– Mesélj az ottani lányokról. Van aki tetszik neked? Na és a fiúk milyenek? – tudja nagyon jól, hogy engem az ilyesmi mennyire untat, éppen ezért választottam ezt a témát, mert ettől garantáltan bealszom. Tudja, hogy csak viccből kérdeztem, ismer már, nem fogom hozzá tenni, hogy ez csak egy vicc volt. Ha mégsem jön rá magától, hát így járt. De addig is van miről beszélnie én meg nyugalomba tudom kényszeríteni magam valahogy.
– Oké, értelmesebb témának ott van az amit te a legjobban szeretsz a szakodban. Mi a kedvenc részed, van-e unalmas órád? – nem mintha ezeket már nem tudnám, de úgy teszek, mintha elfelejtettem volna. Addig is lesz miről beszélnie és én talán… talán közben elalszom valahogy.
Elég altató dolgokat hoztam fel, szóval, hogyha még simogatja a hajamat is, biztos a felénél bealszom és már nem fogom meghallani azokat a dolgokat amiket mondd.
Közelebb húzódom hozzá, túlságosan is közel, de nem számít, érezze a szeretetemet, ami gyengül, az ölelésemmel együtt, mert bizony újra leragadnak a szemeim és békésen veszem a levegőt mellette és szippantom be ezt a nem tudom hová tenni milyen illatát.
Valószínűleg mire újra kinyitom a szemeimet végre reggel lesz és nem lesz még egy rossz álmom, mert a bátyám mellettem volt és megvédett minden rossztól. Ennél többet azt hiszem, nem kérhetek, minthogy védjen meg vagy csak legyen mellettem, addig amíg itthon van, nekem az is elég.

-Azt tudom! De akkor milyenek vannak, ha hatalommániásak nincsenek?
Kíváncsiskodok, mert viszonylag régen beszélgettünk ilyesmiről. Na meg tényleg érdekel, hogy mit is akar kezdeni magával a Roxfort után. Bár az is lehet, hogy még ő sem tudja... az sem kizárt. Nem mindenki találja meg rögtön a számításait, van, akinek néhány kerülőúton is keresztül kellett mennie, mire rájött, mit is szeretne csinálni. De ez nem baj, azzal is csak gyűjti a tapasztalatokat, élményeket és emlékeket. Az sem utolsó szempont.
-Minek az neked? Figyelj, ha aludni szeretnél, csak szólnod kell... álmatlanság ellen is létezik bájital. De szerintem ezt te épp olyan jól tudod, mint én.
Értem én, hogy nem tud aludni, hogy kissé felzaklatta az álma, de nem hiszem, hogy az ottani lányokról szeretne hallani. Miért is akarna, nem igaz? Ráadásul tudom, hogy nem érdekli az ilyesmi, szóval tényleg csak azért kérdezhette, mert már annyira rossz, hogy már jó. Legalábbis álmatlanság szempontjából biztos.
-Kedvenc rész? Nem is tudom... igazából mindent szeretek, ami az állatokkal kapcsolatos. Bár az tény, hogy nem feltétlenül mennék oda mindnek a közelébe... vannak köztük elég veszélyes egyedek is. De ez ezzel jár, nem panaszkodhatom. Az unalmas órák meg... ismersz, sosem szerettem a könyvek felett görnyedni, és bemagolni az elméletet. Mutassák meg, hogy hogy működik, próbáljuk ki, aztán ha nem megy, akkor a magunk módján jövünk rá, hogy mit nem kéne, de... akkor is, irány a terep! A könyveket meghagyom nektek, hollósoknak.
Persze nem akarom én őket bántani, eszemben sincs, de tényleg, mióta az eszemet tudom így működök. Ha csak egy kis lehetőségem is adódott rá, hogy meglógjak a könyvek mellől, akkor biztos, hogy én ki is használtam azt. Most sincs ez másként.
Szerencsére viszonylag hamar elaludt Melody, én pedig abbahagytam a mesélést, mert azért én sem vagyok ám hülye, hogy magamnak magyarázok, bele a sötét semmibe... na persze. Majd reggel folytathatjuk, ha tényleg erről szeretne beszélni. Bár kötve hiszem, de mindegy is.
-Ébresztő, Melly! Hasadra süt a nap!
Ez több szempontból is sántít, illetve direkt nem Csipkerózsikázok, mert még a végén megkapom, hogy egyrészt nincs csipkéből, másrészt nem Rózsa, de igazából nem is az a lényeg, hanem hogy felkeljen végre... már többször is megpróbáltam felkelteni, de elég mélyen alszik ahhoz, hogy szerintem egy ágyúlövés se ébresztené fel. Mondjuk nem mintha ki akarnék próbálni ilyesmit... mindegy. Azért remélem, hamar kiveti magából az ágy, mert nem terveztem egész nap feküdni. Meg szerintem ő sem.

Már nem igazán akarok a bátyám kérdéseire válaszokat adni. Ugyan, mit mondhatnék? Mivel vághatnám ki magam? Fáradtan nem megy és ezt neki is meg kell értenie. Ezért hagyom annyiban az egészet és inkább alszom, békésebben, mint azelőtt, hogy idejöttem volna. Most egy kicsit megnyugodtam. Már nem félek attól, hogy zombitámadás ér, sem attól, hogy Armin jelenik meg az álmomban, mert tudom, hogy nem fog megjelenni.
Az ágy keménysége ellenére is, de sikerült elaludni, még hallottam amint magyaráz de már nem értettem és nem is érdekelt nagyon, hogy mit. Elég ilyen témát felhozni és én máris unalmasnak tartva az alvást választom. Mintha így próbálnék védekezni ettől a barátnő-barát, pasi-csaj témától, mert mostanában tényleg égnek áll tőle a hajam. Mindenki sajnál, de aztán meg kiderül, hogy csak játszanak az emberrel és ezt inkább nem akarom.
Hiszen rájöttem, hogy szabadnak lenni sokkal jobb volt, mint nem. Így nem kell arról regélnem, hogy mennyire rossz már, hogy nincs egy szabad percem sem az illetékes fiútól, mert egymáson csüngünk, mert közös programot kell kitalálnunk, amit meg nem szeretnék. Most meg pláne nem. Persze lehet, hogy el kellene valahogyan felejtenem Armin-t és barátkoznom kellene más fiúkkal is, de nem akarok.
Nem ébredtem fel, szerintem jó sokáig. A testvérem meg ha akart volna sem tudott volna felébreszteni annyira megnyugtató álmom volt szerintem, hogy fel sem akartam kelni, de persze ez nem tarthat sokáig. Mert most már elég erősen és tisztán hallom a hangját ahhoz, hogy tényleg ébren legyek, ne pedig egy álom legyen az egész. Ezért a hátamra fekszem, nyújtózkodom egyet, nem törődve azzal, hogy esetleg útközben megrúghatom őt vagy ilyesmi. Majd halványan ugyan, de felnyitom a szempilláimat és rá pillantok.
– Ne visibálj! Még elég korán lehet, inkább… Még öt percet hagyj aludni. Olyan szépet álmodtam! – valójában nem, csak lustálkodni akartam még egy kicsit az ágyában és persze idegesíteni őt, mert az annyira vicces szokott lenni így korán reggeliben.
– Éhes vagy? Mert én nagyon éhezem. Megsajnálhatnál és hozhatnál nekem reggelit. – nagyon cuki szemekkel néztem rá. De valószínűleg nem fogok kapni tőle semmit sem, szóval készen álltam kimászni az ágyából.
– Jól van, jól van! Menjünk együtt reggelizni. Addig sem hallom, hogy hercegnősködök meg hasonló.

Nem tudom, melyik a rosszabb... amikor nyűgös, vagy amikor alszik. Na jó, igazából csak viccelek, de annyi biztos, hogy a nagy nyugalom szinte biztosan rosszat jelent. Úgyhogy igencsak örülök, mikor végre felébred... illetve részben. Részben meg nem annyira, helyette inkább értetlenkedve pislogok az ébredező húgomra.
-Hogy... hogy mit ne csináljak? Oké, hogy testvérek vagyunk, tehát tudnom kellene, mit is mondtál, de... ezzel a kifejezéssel még sosem találkoztam. Illetve ha az, amire gondolok, akkor meg nem értem, hogy hogy működik. Hogy tudsz egyszerre visítani és kiabálni? Nincs akkora tüdőkapacitásod... hugi, egyszerre egy dolgot! Vagy az egyik, vagy a másik, de a visítva kiabálás nem működik. A visibálás meg aztán főleg nem működik. Az én ágyamban pláne! Érthető? És nem, nincs is korán... kilenc óra már egyáltalán nem nevezhető koránnak. Na, hopp-hopp, Csipkerózsika, kifelé! Ha nem kelsz fel tíz percen belül Merlinre mondom, szólok Arminnak!
Oké, valószínűleg nem fogja elsőre felfogni, hogy mit is akarok tulajdonképpen ezzel az egésszel, mert reggel van, még nem kelt fel az agya is, de muszáj volt a tudtára adnom, hogy ne beszéljen sületlenségeket. És nem, nem lehet kihagyni a Csipkerózsikát se, akármennyire is nem szereti. Na meg az Arminos ígéret - vagy fenyegetés, attól függ, honnan nézzük - is lehet, hogy kicsit sok volt, de most már mindegy.
-Éhes vagyok, nem lakáj! Na, gyerünk, menjünk enni! És mi az, hogy addig se hallgatod, hogy hercegnősködsz? Miért, ki mondott neked ilyet, mi?
Igyekszem elővenni a legártatlanabb arcomat, közben pedig nagyon is jól tudom, hogy én szoktam mondani neki ilyesmit, ha kezd az idegeimre menni. Na, mindegy, remélhetőleg nem sértődik meg. Ha meg mégis, akkor majd megbékél.

Kénytelen vagyok meghallgatni az ő litvániáját arról, hogy márpedig az a szó amit mondtam az nem létezik. De létezik, csak nem a felnőttekre, hanem a vidám és túlságosan szórakozott kisgyerekekre, akik túlkiabálnak mindent visítozva. Most nem akartam megmagyarázni neki. Ezért ha befejezte csak egy szemforgatással reagálom le az egészet. Lehet, hogy most nem kellene értekezletet tartanunk arról, hogy melyik szó mit jelent és mikor hogyan használják. Inkább ráhagyom. Nem javítom őt ki. Majd a szüleink. Vagy várjunk! Rájuk már nem fog hallgatni és a saját feje után menne. Mindegy is. Armin nevét hallva csak szúrós szemekkel nézek rá. Azt hittem megbeszéltük már, hogy erről a srácról nagyon nem kellene beszélgetnünk. De ő mit csinál? Felhozza őt, megint. A fenébe is már! Hányszor kell elmondanom neki, hogy ne tegye? Még véletlenül se! Áh, mindegy. Tényleg jobb lesz nem foglalkozni vele és a visibálás fogalmával. Nem érti.
Inkább kimászom az ágyból.
– Jó leszek pizsamában is, csak reggelizni megyünk nem látogatóba a rokonokhoz. – persze egész nap nem terveztem pizsamában lenni, csak azt magyaráztam neki, hogy még ne akarjon felöltöztetni, mert utána úgyis lezuhanyzok. Hogy egy kicsit kiszökjön az álom a szemeimből is és felfrissülve nézhessek szembe a mai nappal. Még nem tudom mit fogok tenni. De az biztos, hogy mindenekelőtt reggelizni kell.
– Höh, mintha nem Csipkerózsikának szólítottál volna, nem is olyan rég és még te kérdezed… – hüledezek, de csak színlelem az egészet. Inkább kimegyek vele a konyhába és elkezdek egyből keresgélni valamit a hűtőben. Nem tudom mit ehetnék. Igazából semmit sem kívánok, de ettől még nem jelenti azt, hogy a hűtőt nem állhatom el a testvérem elől. Megérdemli, hogy elálljam az útját.
– Kérek kakaós kávé is, te foglalkoznál addig vele, amíg ki találom mit szeretnék enni reggelire? – azzal előveszem a tejet és kiteszem, hogy a testvérem hasznossá tegye magát addig is amíg én a hűtőt bámulom. Normális esetben biztos neki kezdenénk rántottát enni, de most még ahhoz sincs kedvem. Elég vicces, de a tojásról Armin galambkódása jut az eszembe és azt most inkább nem részletezném.
– Melegszendvics sok sonkával és sajttal jó lesz? – kidugom a fejem és ha igent mond, akkor máris elkezdem elővenni a hozzávalókat és elkészíteni a szendvicset. Azt hiszem ettől nem fogok éhen halni és biztos vagyok abban, hogy ő sem fog.

Azt hiszem, Armin említése megtette a hatását, és végre összeszedi magát annyira, hogy ki tudjon mászni az ágyból... akkor is, ha láthatóan nehezére esik. De azért a szájalás még mindig megy neki, azt látom. Na mindegy.
-Hát, ha pizsamában akarnál jönni a rokonokhoz, akkor úgyis megállítanálak. Vagy bevinnélek a Mungoba, de az már részletkérdés. Úgysem csinálnál olyat, ismerlek.
A Csipkerózsikás megszólalásom úgy tűnik, betalált, mert most meg itt hüledezik, hogy hogy kérdezhetek olyat, hogy ki hívta Csipkerózsikának, mikor az előbb pontosan én voltam az. Na és akkor mi van? Már szórakozni se szórakozhat az ember a saját testvérével?
A konyhában aztán rajtam volt a hüledezés sora, mikor kijelenti, hogy ő kér kakaós kávét is. Még mit nem.
- Meg bocis tejet nem kérsz egészen véletlenül? Hm? Egyébként intézem, ha kimászol a hűtőből.
Érdeklődök kedvesen, ő meg ahelyett, hogy arrébb ment volna a hűtőajtóból, hogy én is odaférhessek, csak elővette a tejet, amolyan "itt van, csinálhatod a kávét" mozdulattal. Hát... köszi szépen. Ez jutott nekem.
-Aha! Jó lesz, persze! Csak ne bámuld már annyit azt a hűtőt, mert a végén odafagysz, aztán úgy kell kiolvasztani!
Szólok hátra neki, de igazából teljesen mindegy, mit alkot reggeli címszó alatt, csak együnk már valamit, mert kezdek éhes lenni.