Állatbolond agyamentek, avagy így ne próbálj randizni!

- Niiick, a sarkantyús sárkánykígyó vigyen el téged! Mit nem értesz azon, hogy ne mondd azt szegény lánynak, hogy "A szemeid olyanok, mint a szalamandrának"?
Akadok ki egy kissé, miután már legalább tizedjére indulunk neki ennek az egésznek. És legalább annyiszor kapja a "lány", vagyis én a képébe, hogy olyan a szeme, mint a szalamandrának. Én nem tudom, kitől tanult bókolni, vagy hogy tanulta - e egyáltalán, de... jelenleg legszívesebben sehová nem engedném, nemhogy Emilyvel találkozni. Kész katasztrófa, már most érzem. Ő persze csak mondja a magáét, hogy dehát próbálkozik... persze. Csak nem biztos, hogy eléggé. Meg hogy jó módszerekkel. A többi stimmel.
- Na jó... egy lány nem furkász. Nem édesgetheted oda magadhoz valami csillogó tárggyal, mondjuk egy órával, érmével, vagy fényképezőgéppel, hogy aztán megfoghasd, és azt mondhasd, hogy már a tied. Érted? Ez nem így működik. Legalábbis az értelmesebb lányoknál biztosan nem. Hozzájuk türelem kell... na meg kedvesség. És ez alatt nem azt értem, hogy kedvesen megkérdezed tőlük, hogy nem akarnak - e állatlesre menni veled. Nem, eszedbe se jusson, hallod?
Rázom a fejem erélyesen, hogy tényleg megértse végre, mit is akarok a tudtára adni ilyen vehemensen. Csak nem úgy ismerem, mint akit ez az egész annyira érdekelne. Valószínűleg úgyis a saját feje után megy, amiből viszont eddig szinte semmi jó nem származott. Nagyon kíváncsi leszek, mit sikerül leművelnie, de nem vagyok olyan agyament, hogy odamenjek lábatlankodni. Épp elég nehéz lesz ez nekik nélkülem is.

Caleb & Nicholas

Erre az okosra nézek és mi jut az ember eszébe róla? Na mi? Egy hízelgő szalamandra! Még a szemei is olyanok! Mondja valaki azt, hogy nem! Én meg hiába próbálom másra hasonlítani, hogyha egyszer nem megy egyáltalán. Csak nézek és akarva akaratlanul is kigördül a számon az a bizonyos szócska, amint ő szemmel láthatóan nem díjazz olyan nagy sikerrel, mint amilyenre én azt szánom.
A karjaimban tartom ezt az állatot és azzal színészkedünk, hogy ő Emily, de ha egyszer nem ő az akkor is hiába izél, hogy nem olyan csalafinták a szemei, akkor nekem magyarázhatja az ő dolgait.
– Jó ember, metamorfmágus vagy, mint én, változtasd már meg akkor a szemeidet zöldre! – mondjuk akkor biztos azt mondanám, hogy olyanok a szemei mint a békának de azt meg nem hiszem, hogy hallani szeretné, de mindegy. Nem is az a lényeg, hogy neki bókoljak, nem igaz? Őt meg amúgy is mindig megéri lefárasztani az én csodálatraméltó hülyeségeimmel, mert tudom, hogy Caleb elvisel. Vagy legalábbis most vele lehet hülyéskedni, de kétlem, hogy Emily-vel is lehet és inkább nem bántanám meg a lányt, Caleb-et meg… őt lehet. Mert ő Kélöb, vele mindent lehet ami még a jó modor keretein belül van.
A maga módján tényleg vicces, csak ne hinné már azt, hogy az állatokon kívül nem szeretek mással foglalkozni, példálózni és hasonló.
– Nyugi ember, nem kell a szívedre venned a dolgot. Mindjárt kitalálok valami jó bókot neked akkor. Csak figyelj… – nagyon úgy tettem, mintha gondolkodnék. De igazából amíg ő ilyen röhejes képet vág és tiltakozik minden ellen amit mondok, elég… nehéz nem elröhögni magam rajta. De most komolyan basszus!
– Ááá mindegy, hagyjuk. – azzal elengedem őt, remélve, hogy nem fog ettől a földre roskadni vagy hasonló.
– Sosem voltam jó színész. Szerinted miért nem szerepelek az apám színházában? Na pont ezért! Másnak sokkal jobban megy, mint nekem. Különben is… Éhes vagyok. – elhúzom a számat és ezzel neki is hátat fordítok. Én elhiszem, hogy nagyon szeretne segíteni, de ne éheztessen már ki. Azt neki is tudnia kell, hogy nem megy.

- Te meg az agyadat normálisra! Ja várj, az lehet, nem fog működni, mert nincs mit! Mellesleg azt hittem, azt akarod mondani, hogy változzak át szalamandrává, és akkor már jogosan mondhatod, hogy olyan a szemem, mint a szalamandráé.
Vigyorgok, de azért még forgatom a szemeimet, mert nem létezik, hogy ennyivel elintézi a dolgot, hogy változtassam meg a szemeim színét zöldre. Most komolyan... oké, értem én: lustaság fél egészség. Mindent értek. De Nick már kezd olyan lusta lenni, hogy az már nem fél, hanem egy teljes egészséget is kitesz. Arra viszont láthatóan nem veszi a fáradtságot, hogy legalább egy kicsit is odafigyeljen arra, amit mondok neki. Neeem, persze, hogy most azzal jön, hogy ne vegyem a szívemre, és hogy mindjárt kitalál nekem valami jó bókot.
-Na, kíváncsian várom! De nehogy valami állatos legyen belőle, mert megcsaplak, és akkor oda se mész Emilyhez, azt garantálom!
Kíváncsian várom, hogy mégis mivel fog előrukkolni végül, bár kötve hiszem, hogy kitalálna bármi értelmeset is. Mármint... egyikünk se tudja, mi az, hogy értelmes, akkor hogy találna ki olyasmit? Na ugye. Éééés rövid időn belül kiderül, hogy márpedig nekem van igazam, mert közli, hogy hagyjuk... ja, hogy így állunk? Ez így érdekes lesz.
-Te, Nick! Ha ez a bókod, akkor ezt inkább most fejezd be, és el se indulj! Ha még több ilyet mondasz, akkor nem is tudom, mi lesz a végén. Ja de, tudom! Össze kéne gyűjteni a "bókjaidat" és kiadni "Nick Scamander bókjai - Hogyan ne szerezz magadnak barátnőt kiadás". Itt nem a színészi tehetségeddel van a gond... csak mondd, amit érzel. Ahogy jön. Abból nem lehet baj... legalábbis legtöbbször nem.
Teszem hozzá, de valószínűleg már teljesen mindegy, mert Nick elindult kaját vadászni magának. Nekem mindegy... de akkor sem adom fel, és kitalálunk valamit, mert ez így nem állapot, amit most művel.

Caleb & Nicholas

Komolyan nézek Kélöb-re, amikor felhozza az ötletét, hogy én esetleg ezt mondtam volna neki. Hát nagyon, de nagyon nem ezt mondtam volna neki. Na mindegy, azt hiszi ismer, inkább hagyjuk ennek a témának a boncolgatását. Valószínűleg én maradok alul benne, mert hallom a gondolatait és nem kéne ugyanazt mondanom neki amit hallani akar, bármilyen nagy is az a nagy késztetés idebent. Inkább hagyom. Tényleg ezt jobb hagyni. Amúgy sem érdemes őt felhergelni minden kisebb apróbb dologért, komolyan.
– Bocs, de talán erre még te sem vagy képes. Szóval miért kérnék ilyesmit, hmm? – meg amúgy is, mindent kinézek ebből a szép száll legényből, aki most elszínészkedi, hogy ő Emily, de nem hiszem, hogy bármi jó sülne ki belőle.
– Még nem is akarok oda menni hozzá, nyugi. Egyelőre szerintem hagyom, hogy megeméssze ezt az egész eljegyzés dolgot, tudod. – mert talán erre lesz szüksége, egy kis távolságra tőlem és a bajjal amit magammal hozok. Eszem ágában sincs megzavarni őt. Különben is, amíg békés az nekem csak jó.
– Ha-ha-ha, nagyon vicces vagy, remélem tudod. – hátrapillantok, de még mielőtt bármit is mondhatna inkább szépen és nyugodtan elindulok előre, ki az ajtón és a menza irányába fordulok. Ő lehet, hogy jól lakott, de én nem. Pontosabban mondva, csak azért, mert jó szokásomhoz hívem hagytam, hogy az állatok lekössenek. Ha ez a jó ember mellém áll és követ, akkor felé pillantok.
– Különben nagyon kedves tőled, hogy megpróbálsz segíteni. De nem tudok fiúknak szerelmet vallani vagy bókolni, ne haragudj. – mert tök cikinek gondolom és hiába kellene az ő helyében valaki mást odaképzelnem, hogy egész pontos legyek pont Emily-t nem megy. Kettejüket nem lehet össze tenni vagy egy kalap alá venni, mert… egyszerűen ég és föld a kettő.
– Amúgy ha már itt tartunk, mi a helyzet veled? Honnan tudod, hogy ezt a sok sületlenséget a nők beveszik, hmm? – jó persze majd pont most fogja nekem elmondani, hogy jár-e valakivel vagy sem. Mert mondjuk ha igen lenne a válasza akkor elég gáz lenne ha a lányaink ránk nyitnának valahol és azt hallják, hogy én éppen szerepelek ennek az okosnak. Mert az nagyon, de nagyon nem hiányzik nekem, mindenki elhiheti aki egy kicsit is tisztában van azzal, hogy a nevem Nicholas Scamander.  

Nagy szemeket meresztve figyelek Nickre, ahogy igyekszik komoly ábrázatot erőltetni magára. Megjegyzem valószínűleg úgyse sikerül majd sokáig fenntartania a látszatot, hogy ő hú de komoly illető lenne. Egy nagy furkászt, azt! Vagy kettőt, mert az egyiket tuti kisajátítja magának Nick.
-Miért ne?
Paff... rövid és lényegretörő kérdés. A baj csak az, hogy valószínűleg ezt is ki fogja forgatni, mert miért is ne. Nem is mi lennénk, ha nem mondanánk csak a vicc kedvéért is olyanokat, amiket nem kéne. Felhúzott szemöldökkel hallgatom, mit hablatyol itt össze... nem hiszem el, de komolyan!
-Nick, te betoji pókkal keresztezett furkászos thesztrál! Most komolyan, eszednél vagy? Szeretlek, mert te vagy a legjobb barátom, de néha olyan hülye vagy, hogy az már fáj! Vársz, amíg megemészti az eljegyzést? És mégis meddig? Évekig? Akkor ez így elég hosszú jegyesség lesz. Szedd már össze magad, és mondd meg neki, hogy mi van. Vagy mondom másképp, ha így nem értenéd: NICK, LÉGY FÉRFI!
Igen, mindezt így, csupa nagybetűvel, mert igencsak jelentőségteljes a probléma, csak épp Nick nem veszi észre azzal a nagy fejével.
-Igen, köszönöm szépen, tudok róla, hogy vicces vagyok! De örülök, hogy te is belátod, már azt hittem, tovább kell bizonygatnom!
Vigyorgok már a menza felé menet, mert persze, hogy ez a nagyokos még éhes maradt. De nem igazán tudom sajnálni  - így jár, aki állatokkal él együtt. Arra viszont már a fejemet fogva röhögök, mikor közli velem, hogy hát de ő nem tud fiúknak szerelmet vallani. Hát betojás!
-Ki mondta, hogy fiúnak kell szerelmet vallanod? Vagy tán az öccséhez kell hozzámenned? Ő volt itt a múltkor az Akadémián is, ugye? Szép gyerek, de azért mégis, szerintem jobban jársz Emilyvel!
A nagy nevetéstől alig tudom kinyögni a szavakat, de valahogy csak megérti, mit is akarok összemekegni... ismer már. Ezért aztán azt is tudja, hogy úgyis megválaszolom a kérdést... akkor is, ha nem akarja. így járt.
-Nem sületlenség, vagy ha mégis, akkor azért, mert hamar kivetted a sütőből. Ejnye, milyen szakács leszel te, barátom? Amúgy meg tessék olvasni, és rájössz, hogy igenis beveszik az ilyesmit... csak te valahol egy teljesen másik világban élsz!
Adom meg a választ a kérdésére, majd mondandóm végeztével odalépdelek mellé, és megsimogatom a fejét amolyan "jól van, Buksi, jó kis crup vagy" stílusban. Állatokkal foglalkozunk, szakmai ártalom.

Caleb & Nicholas

Nagy kikerekedett szemekkel bámulok rá, komolyan nem tudom mit mondjak neki. Ezért is választom inkább a csendet. Tényleg jobb nem hozzá szólni most ilyen állapotban. Vagyis ez lenne a legjobb, de engem sem kell félteni alapon talán meg kellene védenem magam… valahogy.
– Ne izélj nem várok rá annyit. Komolyan azt hiszed, hogy nem lépnék éveken keresztül? Csak pár napra gondoltam, nyugi már. – nem is értem minek motyog annyit, mármint persze segíteni akar meg minden, de nehogy már azt higgye, hogy ennyire béna vagyok. Na pont ezért nem fogom megmondani neki, hogy én már találkoztam Emily-vel és a zéróról léptünk az egyre.
– Azt hittem ezt már mondtam neked is, na mindegy. Jó, hogy tudod. – vágok neki egy grimaszoló vigyort, csak azért, mert megtehetem.
– Nyugalom, tényleg az öccse volt itt de nem kell megijedned… nem is értem miért feltétezel rólam ilyesmit. Hány sráccal láttál már engem smárolni? Hmm? Jó te más kategóriába tartozol, de veled akkor se csinálok ilyesmit. Még tréfából sem. – karba teszem a kezeimet. Persze játszom a megsértődöttet, de nem gondolom ám komolyan. Miért gondolnám komolyan?
– Hogy nekem milyen bajod van most? Ki beszélt itt a sütésről? – szörnyülködő fejet vágok, már nem igazán merek bármit is mondani vagy gondolni róla. Inkább hagyom.
Békés akartam lenni. Tényleg.
Szóval inkább eldöntöttem, hogy nem bolygatom nagyon ezt az egészet. Legalábbis addig nem, amíg nem eszünk valamit. Mert én vele ellentétben tényleg éhes vagyok.
– Hagyjuk most ezt az egészet még egy kicsit, jó? Majd ha nem leszek éhes folytathatjuk. Oké? – kíváncsi fejet vágtam és igyekeztem nem bunkó lenni, még azután sem, hogy elkezdte megsimogatni a fejem, mint valami kutyáét. Na mindegy. Nem fogok most azon kattogni, hogy mi fog ezután történni.
– Ezt ne csináld még egyszer! – komoly fejet vágok, nem mintha annyira zavart volna, de basszus akkor is! Nem vagyok kutya aki buksisimire vágyik! A folyóson meg tényleg nem akarom, hogy az emberek ilyesmit lássanak, mert sosem lehet tudni, hogy mikor kerül ennek az egésznek a híre vissza Ems-hez. De tényleg!

Nagy vehemenciával, beleéléssel bólogatok Nick kérdésére. Mert hát miért is ne?
-Naná! Miért, mi mást higgyek, ha egyszer tényleg képes lennél elhúzni a dolgot éveken keresztül? Aztán amikor te már őszhajú Nicholas bácsi leszel, ő meg szintén öreg Emily néni, akkor majd odabattyogsz hozzá a kis botoddal, hogy na, megjöttem, most már készen állok rá, hogy beszéljünk, meg haladjanak a dolgok. Igen, ezt totálisan el tudom képzelni rólad! Azért nagyon remélem, hogy nem kell annyit várnunk arra, hogy megkomolyodj, és végre észhez térj ilyen téren.
Persze, hogy megint nem bírom ki nevetés nélkül... ez ma nem fog menni, úgy tűnik. A következő pillanatban viszont lefagyok... gyakorlatilag csak pislogni vagyok képes, és azt is csak nehezen.
-Mi a... ijed meg az öregapád Abraxanja, az! Nem én! És mi az, hogy én más kategóriába tartozok? Hát kikérem magamnak, velem akkor se csinálj semmi ilyesmit, ha tényleg más kategóriába tartozok.
Rázom meg a fejem értetlenkedve... nem igaz, hogy mindent meg tud magyarázni. Ilyen egyszerűen nincs.
-Azt nem tudom, hogy nekem milyen bajod van, de összevissza beszélsz! Megsérültél? Lázad nincs? Ne menjünk el a gyengélkedőre? Körmöd se tört le?
Ugrálok körülötte vigyorogva végignézve mindent, amit az előbb végigkérdeztem tőle. Hogy idegesítem-e? Naná... de ki mondta, hogy nem ez a cél?
Még mindig fejcsóválva hallgatom, mikor azt kéri napoljuk el a témát amíg nem lesz éhes. Hát de ha egyszer mindig az? Sose lesz ebből semmi. Ha így halad, akkor az esküvőből se lesz semmi, az örökösökből meg főleg, mert mindig vagy éhes, vagy fáradt, vagy éppen állatbaja van. Jaj, Merlin!
-Már miért ne? Jól van na, csak hülyéskedtem, hát már azt sem lehet?

Caleb & Nicholas

Nem értem minek magyaráz ennyire, befejezhetné, egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit csendben lehetne. Komolyan mondom.
– Kérlek, ne gondolkodj ilyesmin. Merlin a tanúm, hogy nem ez fog történni, oké? – mert teszek róla, lehet, hogy nem avatom őt be meg ilyesmi, de akkor is. Mégis mit akar? Mit mondjak neki? Valljam be, hogy magán akcióba kezdtem? Hogy mennyire sikerült jól vagy rosszul? Mert azt őszintén nem tudnám megmondani, annyi viszont szent, hogy tényleg sikerült beszélni vele, egy kicsit ugyan, de sikerült.
– Nyugodj már meg! Te a legjobb barátom vagy, ezért vagy más kategória, te nem vetekedsz a többi ismerőssel. Érted már? Ezért vagy más kategória. Téged meg kell tisztelni és külön kell emlegetni. Rémlik már, hogy mire értem vagy akadékoskodsz itt sokat nekem? – felhergel, komolyan mondom ez az okostojás felhergel, ami nagy szó, mert nem szoktam mérgelődni, legalábbis ilyesmin biztosan nem, szóval igazán abba hagyhatná végre a gyerekes viselkedését. De persze nem teszi. Miért is tenné, komolyan?
– Marha vicces vagy. – szemet forgatok és elhúzom tőle a kezem amikor elkezdi szemügyre venni a kezeimet, meg szinte körbetáncikál engem, mint valami áldozati bárányt, komolyan.
– Hadd gondolkozzam el ezen egy pillanatot! – és most úgy teszek, mintha tényleg gondolkodnék. Pedig nem. Szépen haladunk a menza felé. Már csak pár lépés és ott vagyunk, tényleg. Amikor megfogom ezt az okos gyereket és a falnak lököm, mert meglátom őt.
– Nem! Most meg ne izélj, maradj csendben. Nehogy elszóld vagy elkacagd magad! Ő is itt van! Nézd! – természetesen ebben a pillanatban nem akartam oda lépdelni Emily-hez és köszönni neki. Nem akartam, hogy észrevegyen, szóval jobbnak láttam ha egy kicsit meglapulunk Caleb-bel. Biztos lesz még elég alkalmunk beszélgetni, de most… most nem.
– Ne akarj rávenni, hogy odamenjek hozzá. Ha közben te is itt vagy ne számíts arra, hogy leégetem magunkat előtte, mert nem akarom. Majd… holnap, oké? Vagy legközelebb ha együtt látjuk őt. Most amúgy is… a barátnőivel van, jól megvan. Nevetgél. Esze ágában sincs velem foglalkozni, meg nekem sem. Szóval napoljunk. – komolyan pillantok Caleb felé és remélem megért.

Oldalra billentett fejjel figyelem a barátomat, de nem igazán tudom hova tenni a dolgokat.
-Aha... szóval Merlin a tanúd, hogy nem ez fog történni... ééértem!
Húzom el az utolsó szótagot, ezzel együtt pedig a számat is, mert a hitetlenkedés miatt többre valahogy nem futja. Nem is értem, miért.
-Nyugodt vagyok. Miért, úgy nézek ki, mint aki nem?
Pislogok értetlenkedve... oké, ennek egy része csak poénkodás, viszont tényleg nem értem a dolgot, mit szenved ennyire. Az már kevésbé vicces, amikor felmérgesedik, aztán elkezd magyarázni... már megint. Én meg feltartott, magam elé emelt kezekkel igyekszem védekezni, persze valószínűleg sikertelenül, mert ígyis-úgyis szoros ismeretséget kötök a fallal. Akaratom ellenére is.
-Jóóól van már na! Most mit tehetek én róla, hogy te nem bírsz nyugton maradni végre, és tenni amit kell? Nem értem, mi a gondod. Odamész, köszönsz neki, beszélgetsz vele, elköszönsz tőle, és idejössz hozzám. Ennyi az egész. Ez nem olyan nagy ügy, mi a gondod? Na és, ha itt van? Akkor legalább nem kell többet kerülgetni. Ennyi. De oké, nem szólok semmit, ha te holnap szeretnél hülyét csinálni magadból, akkor holnap csinálsz hülyét magadból.
Csóválom a fejem immár ismét vigyorogva, de hát nem lehet vitázni, úgyis az lesz, amit ő akar. Akkor meg minek próbálkozzam? De azért tényleg örülnék, ha végre összeszedné a kis bátorságát, és intézné a dolgait.

Caleb & Nicholas

Megpróbálok nem ellágyulni és nem azon kattogni, hogy mégis mi a fészkes dolgokról beszél itt összevissza. Most komolyan direkt csinálja ezt? Áhh. Mindegy.
Ennem kell és kész, ha sikerül akkor békén hagyom Caleb-et is és valószínűleg nem megyek az agyára, ha megkaptam amit akarok. Most meg enni szeretnék. Tényleg, mert nagyon de nagyon korog a gyomrom és nem akarok egész idő alatt korgó gyomorral azon lenni, hogy neki kedveskedjek az amúgy nem neki szánt szavaimmal.
– Miért hiszem azt, hogy nem hiszel nekem? – költői kérdésnek szánom természetesen. Ismerem már annyira, hogy tudjam ő eleve ilyen addig amíg a dolgokat nem látja megtörténni vagy legalábbis annak a híréről nem hall valamit. De végül is, nincs ezzel szerintem semmi baj. Azért is jó, hogy ilyen, mert legalább meghallgat. Ha mást nem, hát meghallgatni biztosan meghallgat és én is meghallgatom őt, ha arról van szó. Komolyan. Végül is, mire valóak a barátok, ha nem erre?
– Ne haragudj, hogy elkezdek erről is kételkedni, de nem úgy nézel ki mint aki nyugodt. Totál be vagy zsongva attól, hogy nekem kell segítened. Valld csak be! Ismerlek! Ha meg nem vallod be akkor is tudni fogok róla! Nehogy azt hidd, hogy nem! Nekem nem tudsz hazudni, öregem! – igen, természetesen most itt az ideje annak, hogy én piszkáljam őt egy kicsit és az agyára mehessek. Mert az a bizonyos kölcsön kenyér természetellenesen vissza jár. Ki mondta, hogy nekem tartoznom kell? Még az ilyen hülyeségekkel is? Hmm? Aztán óvatosan odébb tolom őt a falhoz, hogy még véletlenül se látszódjunk nagyon. Most nem az a legnagyobb vágyam, hogy odamenjek Emily-hez és köszönjek neki, majd visszajöjjek Caleb-hez. Nem én! Nem fogom ezt megcsinálni ha törik ha szakad, akkor sem.
– Hééé! – nézek rá halál komolyan és igyekszem elég normális fejet vágni, hogy vegyem már a lapot. Nem kell ennyire fikáznia engem, csak azért, mert megvárom azt a bizonyos legalkalmasabb pillanatot szinte mindenben is.
– Oké, tiszta a levegő. Menjünk. Együnk. Aztán kezdhetjük újra az egészet. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, de ne egy teremben légy szíves. Ránk nyit valaki és még hülyeséget feltételez rólunk, azt meg szerintem te sem akarod. Árt a hírnevednek. – már ha van olyanja, de ezt természetesen nem akartam hozzátenni. Jobb ha csak gondolatban teszem hozzá, végső soron nem megbántani akarom őt, hanem vele együtt szórakozni a hülyeségeinken.

Értetlenkedve tárom szét a karomat, mert hát erre a kérdésre mi mást tehetne az ember?
-Mert ismersz?
Mert most komolyan... hülye kérdésre hülye válasz. Ilyen egyszerű az egész. Na jó, lehet, nem ilyen egyszerű, de akkor is, tőlem ne igazán várjon mást. Meg szerintem nem is vár, mert ismer, tudja, mire számíthat. Meg mire nem. Normálisságra például semmiképp sem.
Viszont pont azért, mert ismer képes átlátni rajtam... legalábbis részben. Azért még mindig nem mindig tudja biztosra megmondani, hogy mi is a helyzet... hát milyen legjobb barát az ilyen?
-Ismersz te engem? Mi az, hogy nem vagyok nyugodt? Most komolyan... mintha nem tudnád, hogy nem lehet kihozni a sodromból! Vagy... maradjunk annyiban, hogy csak nagyon nehezen. De nem értem, miért neked magyarázom ezt, hiszen te is nagyon jól tudod. Viszont ha így folytatod, akkor neked sikerülni fog... azt szeretnéd?
Vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. Remélem, nem akar semmi ilyesmit, mert... mert nem. Igen, ez nagyon értelmes indok volt, tényleg. De nem akarom megbántani, úgyhogy inkább befogom, még mielőtt valami újabb baromság csúszna ki rajta. Márpedig az nálunk könnyen megy. Túl könnyen.
-Hééé! Mi?
Érdeklődök szintén komoly arckifejezéssel nézve vissza Nickre, mert nem értem, most meg mégis mi a fene baja lehet. Elmentek neki otthonról, ez már szinte biztosra vehető.
-Jobbat tudok! Menjünk, vigyünk fel kaját, együnk, közben megy próbálkozunk! Na, mit szólsz? Akkor te is megmenekülsz. Egyébként meg nem értem, mi bajod azzal, ha hülyeséget feltételeznek rólunk.. miért, talán nem azt csináljuk? Semmi rosszat nem csinálunk, nem tudom, miért vagy így kiakadva.

Caleb & Nicholas

Gondolkodó fejet vágok és hümmögök is hozzá elismerően.
– Mondjuk ez igaz, van benne valami. – ám ezt a nagyon gondolkodó fejet felváltja a vidámabb nevetős ábrázatom. Oké, elismerem, hogy az agyára megyek már egy jó ideje és tudja mikor nem kell rám hagyatkoznia vagy bennem hinnie. Talán ez is ilyen, hogyha tényleg nem teszek majd ellene valamit. Ám addig még várnia kell neki is, meg még Emily-nek is, mert tényleg nem tudom, mivel vegyem őt le a lábáról. Az biztos, hogy azon a bizonyos technikáimon javítanom kell, vagyis lenne min javítani. Ennek az egésznek meg Caleb maga a tanúja, ha úgy vesszük.
– Kösz, azt hiszem ezt inkább ma most kihagyom. Talán majd máskor, oké? – mert tényleg nem akarom olyan irtóra nagyon felhergelni őt, elvégre elég ha el kell viselnie engem, nem kell még pluszba hergelni őt. Nem igaz? Persze, hogy igaz.
– Ne piszkáld a hajam. – nyelvet öltök, mint egy kisgyerek, tudom de nincs más választásom. Sehogy sem lehet vele megértetni, hogy ezt ne csinálja, nem vagyok egy kis kedvenc aki törődésre vágyik meg ilyesmi.
– Abban benne vagyunk, hogy vigyünk fel kaját. De ne keverjük az evést össze a vallomásokkal, oké? Tele szájjal nem beszél az ember. Neked nem tanították meg? – vonom fel a szemöldökömet, bár kétlem, hogy bármit is ér.
– Más téma, te mit akarsz enni? Mert akkor én is azt kérek amit te, mert általában jól szoktál választani. De ha nagyon kell akkor mondhatom, hogy mit kérek csak… – csak semmi, egyszerűen kíváncsi voltam mi jut az ő eszébe és kész.
– Vegyük meg, menjünk fel és… kelleni fog egy kávé is, szóval az egyikünk intézi azt, míg a másik az ennivalót, jó? – igen direkt igyekszem elterelni a témát valami normálisabb dologra, mint én. Ezért lépek egyet-kettőt a menza bejáratának az irányába, hogy ő is elinduljon és ne lapuljunk tovább itt, mert a jelek szerint tiszta a levegő.
– Még Ponyo-nak is vennem kell valamit. Szóval… szóval kérlek gondolj rá is és ő nagyon hálás lesz neked. – nagy mű vigyort villogtattam meg neki, de amilyen hirtelen megjelent az arcomon olyan hirtelen tűnt is el. Ezzel tényleg csak idegesíteni akartam őt, semmi egyéb nem volt a mű vigyor hátterében. Esküszöm.

Hát mindjárt fejbevágom, basszus! Most mit gondolkozik itt azon, hogy igaz-e amit mondtam, vagy sem? Inkább azon gondolkozzon, hogy mit mond a menyasszonyjelöltjének. Mert egyelőre gyakorlatilag annyit hallottam tőle, hogy "olyan a szemed, mint a szalamandráé", meg hogy "na figyelj". Mondom én, össze kéne gyűjteni ezeket, és kiadni "Nick Scamander bókjai" címmel ellátva. Biztos vinnék, mint a cukrot. Csak kár, hogy nem tudom kivitelezni, mert úgyis észrevenné, hogy mégis mit is csinálok tulajdonképpen. Hiába, túl feltűnő vagyok. Na mert amúgy ő egyáltalán nem az... peeersze.
-Igen, én is így gondoltam. Jó döntés.
Bólogatok szemtelenül vigyorogva Nick reakciójára, és ez később sem változik... sőt, csak nagyobb lesz a vigyor, mikor nyelvet nyújt rám. Tisztára, mint valami sértődött kisgyerek. De komolyan. Emilynek nem is lesz szüksége gyerekre mellette... ezt persze nem mondom el neki,mert még a végén megsértődik rám, abból pedig semmi jó nem származna.
-Értettem, a hajad biztonságban van a fejeden, nyugalom!
A következő szavaira viszont már nem tudom visszafogni magam, meg leginkább a kezemet, és kupán vágom szerencsétlent. Persze nem erősen, csak épphogy, de mégis eléggé ahhoz, hogy végre rájöjjön, ne beszéljen hülyeséget. Vagy ne állandóan.
-Neked meg nem mondták, hogy nem kéne mindig agyamentségeket puffogtatnod? Nem? Akkor épp itt az ideje, hogy megtudd!
Teszem hozzá még mindig vigyorogva, de teszem amit mond, és elindulok beszerezni valami kaját magunknak is, meg a furkászának is. Habár kétlem, hogy szerencsétlen emberi táplálékon élne, de mivel Nickké, így sosem lehet tudni alapon a kelleténél valamivel több kaját veszek, akkor jut az állatnak is. Mármint Ponyonak, Nicknek alapból jut. Viszonylag gyorsan végzek az étel beszerzésével, úgyhogy szemtelenül odaszólok a még mindig a kávékra váró barátomnak - aminek valószínűleg még meglesz a böjtje, de most nem igazán érdekel.
-Naa, mi lesz? Megyünk már?

Caleb & Nicholas

Egyszerűen nem tudom hová tenni őt, komolyan. Bár úgy döntök, hogy inkább hagyom őt. Az lesz a legjobb, a legtisztább mindenkinek, még nekem is. Nem erősködöm, nem erőlködöm, hogy ez meg az legyen. Azt hiszem nincs értelme most annak, hogy a szavába vágjak. Nem is kell. Bár meg tudnám állni, hogy ne halljam a röhejes ötleteit meg a szerencsétlenkedését arról, hogy én túl gyerekes vagyok és biztos nem fog kelleni mellettem még egy „gyerek” a családban. Röhögök. Az a baj, hogy sajnos nem rajta, hanem a gondolatain, de ezt persze nem mondhatom el neki, nem szabad. Merlinre!
– Caleb! A furkászom a te fejedről fogja enni a vacsorát ha így viselkedsz ember! – természetesen tőlem is kap egy nyaklevest. Milyen az már, hogy ő kimarad a jóból? Szar. Nagyon szar. Éppen ezért, hogy érezze miből marad ki én vele ellentétben nem fogom vissza magam, minek? Kétszeresen kell visszaadjam azt amit tőle kaptam, mert eddig elég nyugis voltam a tettlegesség szempontjából.
– Mondanám, hogy kösz a tanácsot, de most inkább nem. – valószínűleg el fogom kedvetleníteni őt, de sebaj. Attól még úgy is a barátom lesz, mert nincs más választása. Vagyis van. De mi értelme lenne ellenem lennie, ha lehet velem is? Persze sosem filozofáltam azon, hogy mi lett volna, hogyha a roxforti éveim során is egy házba tengettjük le a mindennapjainkat. Valószínűleg szét szedtük volna egymást. De így, minden sokkal másabb. Semmi baj nincs ezzel, komolyan mondom.
Beérünk végre a menzába én a kávénál állok sorba amíg Caleb intézi a többit. Remélhetőleg most valami normális dolgot vesz, ami nem megy annyira kárba, mint legutóbb. Nem tudom minek nevezte azt amit vett, de az nagyon rossz döntés volt, hiába fogta rá, hogy kíváncsi volt és a kinézete megtetszett neki. Soha nem a kinézet a lényeg, ez az étellel is így van, nem csak az emberekkel. Azt hiszem… azt hiszem ez mindenki számára örök tanulság kellene, hogy legyen.
– Mindjárt megyek! – sajnos a kávé nem olyan gyorsan készül mint az összes többi dolog itt, de nem panaszkodom, igyekszem kedves fejet vágni, még azután is, hogy megkapom a kávémat. Azt hiszem Caleb-nek most erre lesz szüksége. Egy tanulékony Nicholas Scamanderre – nem pedig a makacskodóra, aki azért sem azt mondja amit ő hallani szeretne.
– Mehetünk. – mosolygok elégedetten, most már van ételünk és kávénk is, a többi tényleg le van magasról…
– Amúgy kösz. – ennyi. Ennyire még futotta az erőmből és az eszemből is, hogy legalább megköszönjem neki, hogy megint az én akaratom érvényesülhetett és kaptam mindent amit szerettem volna. Ezután már csak az érdekelt, hogy visszajussunk a szobánkba és együnk végre. A gyomrom ugyanis… haldoklik az éhségtől.

Értetlenkedő arckifejezéssel fordulok Nick felé... szerintem igenis az agyára ment valami, hiába erősködik, hogy nem. Máskülönben nem röhögne... főleg nem a semmin. Merthogy nem mondtam semmit, abban biztos vagyok.
-Most meg mit nevetsz? A hangok is megmondták a fejedben, hogy normális vagy, ugye? Szerintem te túl sokat hallgatsz a hangokra... keresd meg Emilyt és kérj tőle időpontot... hidd el, jót fog tenni neked!
Vigyorgok rá szemtelenül. Oké, tisztában vagyok vele, hogy ez övön aluli ütés volt, de kit érdekel? Majd rájön, hogy csak jót akarok neki. Vagy nem... de az meg már az ő baja.
Meg az enyém is, mert láthatóan, meg érezhetően nem találta annyira viccesnek a dolgot, mint én. Na sebaj.
-Jobb ötletem van: a furkászod lesz a vacsora! Na, mit szólsz hozzá?
Kíváncsiskodok az ütés helyét dörzsölgetve. Persze nem fáj, vagy legalábbis nem nagyon, de azért vegye csak észre magát. Az nem árt neki. Néha nem igazán tudok vele mit kezdeni... mármint a legjobb barátom, igyekszem neki segíteni, ahol tudok, de azért mindennek van egy határa. Csak úgy látom, ő nem ismeri a határ fogalmát... és hogy én ezen miért is nem vagyok meglepődve? Nem is tudom.
-Na végre! Mi tartott ennyi ideig?
Igen, megint szemtelenkedek, ami azt jelenti, hogy esélyes, hogy megint fejbe leszek vágva, de... ennyi rizikó még igazán belefér. Szerintem. Aztán persze meglepődök, mikor nyakleves helyett köszönetet kapok, és nagy szemeket meresztek rá. Hát... mi van itt? Elvitték az ufók Nicket? Ez aztán a gyors változás, mit ne mondjak.
-Amúgy szívesen. Máskor is.
Bólintok felé igyekezve nagy komoly fejet vágni, de persze szinte biztos, hogy ez a próbálkozásom hamar kudarcba fullad. Na de sebaj, Nick is tudja, hogy úgyse tudjuk sokáig komolyan venni a dolgokat. Csak azt remélem, hogy idővel nemcsak mutatja majd, hogy tud ő komoly is lenni, hanem tényleg megjön az esze. Akkor nem lesz semmi baj.