Things can change so fast... but what about the people?

Bele kellett kezdenem valamibe, hogy lefoglaljam magam egy kicsit és ne azon kattogjak, hogy mennyire vagyok béna vagy mennyire nem és legfőképpen ne az járjon a fejemben, hogy mennyire viselkedem Lestrange-hez méltóan. Ez volt a legeslegelképzelhetetlenebb a számomra, mert nem akartam emiatt kevesebb vagy több lenni a családomban. Hiányzott, persze, hogy hiányzott a gyerekkori gondtalan élet, amikor még nem érdekelt s, nem is értettem mekkora bűn az ha arany-, fél- vagy sárvérű valaki. Ja bocsánat, mugliszületésű. A varázsló fia sohasem tudhatja mikor hallhatja valaki a gondolatait. Kételkedő fejjel pillantottam mindenkire aki ma szóba állt velem. Mármint nem annyira, csak fura voltam és kész.
Úgy döntöttem, hogy ma futok egy kicsit, gyakorlok, felkészülök a lehetőségre, hogy esetleg bekerüljek a kviddicscsapatba. Tudom, hogy a bátyám elolvadna az ötlettől, ha tényleg bevennének és tök boldog lenne, de vézna kis izéként nem hiszem, hogy esélyem volna rá, de így. Gyakorlással, a szervezetem edzésével minden rendben lesz. Hiszek… nem magamban, hanem abban, hogy elég elszánt vagyok és az ilyen tornagyakorlatok, a szaladás meghozza a gyümölcsét. Valamikor. Bár minél hamarabb annál jobb.
Felvesz a futópólómat, a -nadrágomat és a -cipőmet is. Minden készen áll arra, hogy leégessem magam, ha a bátyámmal kerülök szembe, na de mindegy. Legalább értékelni fogja, hogy mocskosra leizzadok és még lesz valami látszata is, idővel. A Fekete tó irányába vettem az utamat. Ott szép hosszú a terület és viszonylag senki sem néz rám fura fejjel, ha így lát meg. Nem mondanám, hogy látszik rajtam, hogy Mardekáros vagyok, mert semmi zöldet nem erőltettem magamra. Most nem volt kedvem, a jelvényemet se vettem el, aki ismer az tudja ki vagyok és nem kell a prefektusi jelvényemet, vagy a házamat fitogtatnom és kész. Vagy legalábbis én ezzel, most ebben a pillanatban így vagyok.
Tehát szépen szaladok. Vigyázva, hogy amíg a Roxfort falain belül vagyok, addig senkinek ne menjek neki, ám odakint a természetben, nos egy kicsit gyorsabbra vettem az iramot és mire elértem a Fekete tóhoz, nos… aki szalad az szalad és mozog, leizzad. Mondjuk ez is a cél. Ám amint megérkezem a padokhoz gondolkodás nélkül le is ülök egyhez, ahol már van valaki, de meg sem kérdezem, hogy szabad, hanem egyből csücs le és kész.
– Uh bocsi, nem akartalak megzavarni, csak már nem bírják tovább a lábaim, remélem nem gond, hogy...- aztán felé pillantok és meglátom Őt. Na aztán! Nekem is most kellett futni indulni és közben leizzadni! Tiszta szégyen, komolyan. Bezzeg tanítás közben...

Azt hiszem senkit nem lepek meg azzal, hogy nem kicsit meglepődtem azon amikor megláttam őt mellettem. Tényleg nem így kellene látnia, na de mindegy. Csak természetesen kell viselkednem és kész. Kicsit kinyújtóztatom a lábaimat és úgy viselkedem, mintha ő is csak egy egyszerű lány lenne. Nem azt mondom, hogy ő nem az. Csak… külföldi. A külföldiek meg mindig elgondolkodtatnak egy kicsit. Szerintem ez mindenkivel így van. Kíváncsiak vagyunk az illető kultúrájára és hasonlókra, amit eddig csak könyvekből tudtunk, de tőle hallva igazán más. Sokkal, de sokkal magával ragadóbb lenne, ha faggatnám őt ilyesmiről. De nem teszem. Mert nem merem. Még.
Széles mosolyra húzom a számat, amikor elkönyvelem, hogy nem fog felszólítani tűnjek el innen. Szerencsére vagy sem, de örököltem a családom fura kisugárzását, ami ismerősöknek ijesztő lehet, a külföldieknek meg csak… átlagos. De sebaj.
– Csak edzem egy kicsit, kordában kell tartanom magam. Tudod ahogy a mondás is tartja épp testben épp lélek. Vagy valami ilyesmi. A szaladás meg sosem árt, csak még nagyon kifáraszt és ezen kell még javítani egy kicsit. – persze, hogy szívesen mesélnék neki, arról azonban nem számolok be, hogy ezt azért csinálom, mert kviddicsezni is szeretnék és valószínűleg az ő háza ellen is játszanék majd. Szóval nem bolygatom a lelki nyugalmát felesleges dolgokkal, mert még amúgy sem tudom, hogy mennyire érdekli őt a sport, főleg a kviddics.
– Valami olyasmi, meg erre fele nem megyek neki mindenkinek, nem állják az utamat. Annyian. Bár szerintem ezt te is láthatod, hogy itt nagyon kevesen járkálnak. – mosolyra húzom a számat, csak természetesen. Semmi tetetettség. A művigyort senki sem szereti, plusz hamar felismerik ha olyan a napom, vagy olyan jó megfigyelő az illető.
– Gondolom te akkor a természetet csodálod és elvagy. Nem zavartalak meg ugye? – vonom fel kérdőn a szemöldököm és ha esetleg úgy lenne, akkor készen kell állnom arra, hogy odébb álljak bármennyire is fog fájni. Abba is hagyom a lábaim nyújtóztatását, inkább visszahúzom őket és fegyelmezetten, normálisan ülök, úgy ahogyan azt egy karót nyelt Lestrange-től elvárják. Persze nem megy sokáig, mindig nyugodt és inkább lezserebb vagyok, mint az imént említett feszesebb, büszkébb Lestrange típusú ember.
– Minden rendben veled igaz? Nem a barátaid mellett kellene lenned? – kíváncsiskodom, csak úgy mellékesen.

Kíváncsian pillantok rá. Nem azért mert nem érteném amit mond, hanem olyasmit mond, hogy az egy kicsit nevetséges és nem merek egyenesen a szemébe röhögni, mert a végén még engem is egyből beskatulyáz a Mardekárosok könyörtelen dobozkájába, amiből nincs menekvés szó szerint. A testvéreim egész jól kezelik szerintem az ilyen vicces helyzeteket, de én, sosem tudtam komolytalanul lekezelni az ilyesmit és ez egy picit zavart. Én vagyok a legkisebb a családban, sajnos ebből kifolyólag persze, hogy rajtam végződik minden. Majdnem minden. Csak éppen az nem ami kell. Mondjuk… mindegy.
– Igen, az utóbbi. Jó ha az ember bírja magát és nem esik szét, nem punnyad sokat. A bátyám legalábbis valami ilyesmit magyaráz mindig. Tudod ő kviddicsezik a házunk csapatában és van ami tőle rám is ragad, sajnos vagy sem. – szórakoztató, tudom. Főleg, hogy Aurelius tökre kedves néha, meg máskor olyan, hogy ha én lennék az idősebb tuti visszaadnám neki kétszeresen is, amit tőle kapok.
Szeretetet többnyire. Meg amit a nagytesók szoktak. Tipikus. Csak nem most kezdek el ilyesmin gondolkodni. Tudom, hogy a most kérdezett dolognak van némi vicces hangzása, de az én fejemben ez egy kicsit másképpen hangzik. Megint csak a Mardekáros dolog miatt gondolom ezt. Mindenki ezzel jön, aki tudja miről van szó. Márpedig mindenki tudja miről van szó, ha a Mardekár kerül a fő témába. Annyira hátborzongató, hogy már fáj is a lelkemnek nem nevetni, de visszatartom. Esküszöm, muszáj visszatartanom. Nem akarok ráijeszteni a röhögéstől.
– Nem, én csak megpihentem. Nem mennék neked. Te ahhoz szerintem túl kedves vagy. Csak a goromba lányokat leckéztetném meg, akik nem tudják hol a helyük. Bár őket inkább már trágyagránáttal vagy valamilyen egyéb tréfával tudod. Bár azt az időszakomat azt hiszem már kinőttem. Mármint, hogy lányokat piszkáljak azért, hogy észrevegyenek vagy ilyesmi. Amúgy sem voltam olyan, aki kiskorában azért húzta meg egy lány haját mert azt akarta, hogy észre vegyék. – mondom mindezt olyan halál komolyan, hogy maga a Halál megirigyelné az én ábrázatomat most. De persze én is húzok egy kis mosolyt a számra. Lehet, hogy sokat beszélek, de ettől függetlenül amit ő mondott meg amit én mondtam neki rá, az minden csak nem komoly. Kész röhej vagyunk együtt azt hiszem. Még az a szerencse, hogy minket még a madár se lát, se hall, se jár itt, hogy ez megtörténjen.
– Nem félek a lányoktól megnyugodhatsz. – kacsintok, vagyis fene se tudja miért csináltam. Na mindegy. Ez ilyen fura fiú szokás szerintem, vagy jön ez magától. Mindegy is. Talán tényleg jobb lenne ha befognám, nem igaz?
– Ne félj, mindenki szeret egyedül lenni egy kicsit. Képzeld, még én is. Szóval nincs ezzel semmi baj, tényleg. Csak téged nem látni mindig egyedül. – egyrészt nem mindig figyelem, másrészt örülök, ha néha megpillantom és nem vonják el róla a figyelmemet a barátaim vagy a testvéreim. Éppen attól függ ki beszél hozzám.

Vicces, kacagnék rajta, hogyha nem lenne ennyire zavarba ejtő amit mond. Vagyis nem is tudom. Nem tudom hová tenni. Sejtettem, hogy őt nem érdekli ez az egész versengés dolog, mert külföldről jött és talán ott egy kicsit mégis másabb. Bár valahol mélyen legbelül sejtem én, hogy dehogy. Máshol is vannak rivalizálások. Mások is kapnak hajba egymással. De nagyon ritkán van olyan, hogy az ellenfélt ne ellenfélnek tekintsék, hanem játékostársnak, a másik csapatból. Ennyi. Van aki komolyan veszi – köztük néha sajnos én is – és nem akar veszíteni. Vagyis van aki nem tud veszíteni, de én vagyok vele, hogy győzni is tudni kell. Ezért örülök annak, hogy a bátyám azt ígérte segíteni fog nekem, csak ehhez nem csak ő kell, hanem én is. Szóval iszonyat hálás fogok lenni neki, majd akkor ha rávesszük egymást a gyakorlásra azt hiszem.
– Igaz, nem kell aggódj értem. Nem esek túlzásokba. De neked is sok sikert. Örülök, hogy te is a Hugrabug kviddics csapatában leszel majd. – ezt persze nem azért mondom, mert még van valaki olyan a Hugrabugba, akit kedvelnék vagy ilyesmi, csak… na mindegy. Ezt már nem fogom tudni kimagyarázni. Bár lenne egy normális ismerősöm ott. Na mindegy.
– Nyugalom, nem vagyok már ennyire rossz. Oké? Szóval a seprűdet biztonságos távolságba tarthatod, legalábbis tőlem biztosan. – különben sem hiszem, hogy az ilyesmi jó módja annak, hogy felhívjuk valakinek a figyelmét ránk, persze ezt nem mondom ki hangosan.
– Ne aggódj, azt hiszem a Mardekáros lányoknál nincs rosszabb a világon. Főleg ha a sznob aranyvérmániásakat nézzük. Akik szerintem igazából csak figyelemre éheznek és nem tudják ezt a hiányukat hogyan pótolják, mint mások piszkálásával. Ha ők esetleg elkezdenének piszkálni téged, ne vedd magadra. Van akinek még nem nőtt be a feje lágya szerintem. – bár nem tudom, hogy piszkálnák-e őt, de ugyebár sosem lehet tudni alapon. Inkább nem is mondok semmit erről, azt hiszem nem kell ezt tovább firtatnom.
– Ne félj, nem leskelődöm utánad, csak néha észre veszlek és olyankor nem vagy egyedül. Különben én is szoktam egyedül lenni. Néha kell. Főleg ha egy rakás Mardekárossal vagy körbevéve. – akikről mindent el lehet mondani, csak jót éppen nem.
– Azzal, hogy szeretsz egyedül lenni szerintem semmi baj nincs. Tényleg. – széles mosolyra húzom a számat. Bár azt mondhatnám, hogy én is sokat vagyok egyedül, de néha egyszerűen lehetetlen. Most is, csak a véletlen műve, hogy itt egyedül vagyok és nem valamelyik nagyokos kísért el szaladni. Na igen, akkor nagyot nézne az illető ha látná, hogy vele beszélgetek. De akkor sem zavarna, hogyha látnának vele beszélgetni. Inkább beszélgetek vele, mint a háztársaimmal.

Halványan elmosolyodom. Most mégis mit mondhatnék neki?
– Az egyik ismerősöm előszeretettel piszkálta másodéven Alex Dolohov-ot, szóval őt akarva akaratlanul is de látásból biztos ismerem. Meg az évfolyamtársunk. – magyarázok neki, természetesen arra nem vagyok büszke, hogy a barátaim annak idején piszkálták az egyik Hugrabugos társát. Nem pont vele volt a baj, hanem igazából rossz helyen volt rosszkor. Ettől válhattam szerintem egy kicsit is sértő tüskévé az említett Alex Dolohov szemében. Hiszen én is ott voltam azok között, nem számít, hogy nem piszkáltam őt, elég volt abban a csapatban lenni és máris gyűlölt személlyé váltál.
– Szerintem ha az én helyemben lennél te sem kedvelnéd őket. Mind más világ. Szó szerint. Ha az ármányosságnak van netovábbja, akkor ők biztosan kifejtik neked az ellenkezőjét, hogy márpedig van. – jól lehet, szegény most még nem tudja, hogy miről is van szó, de talán nem is baj, mert erről most amúgy sem szeretnék mesélni neki. Szerintem nem értene meg. Pedig biztosan értelmes lány, csak… miért fikázzak neki a lányokat, amikor ő is lány? Ha van amit megtanultam azt hiszem akkor ez az. Lány, úgyis megvédi a lány társait ha nem jönne ki velük jól.
– Talán ők csak akkor békések ha alszanak, de pihenni őket meg nem láttam, szóval ki tudja… Az is lehet, hogy még álmukban is a grimaszolást és lekicsinylő nézést gyakorolják. – ezt persze így elképzelni tudom, hogy nevetséges, de nem akartam nagyon az agyára menni, mert… nem akartam és kész.
– Nem gondolod, hogyha leskelődnék azt nem vennéd észre és nem tudnál elbújni? De persze nem szeretném ha miattam kellene elbujdosnod meg ilyesmi szóval tényleg nyugi. Különben is, miért leskelődjek ha idejöhetek hozzád, hmm? – kíváncsian felvontam a szemöldökömet. Na jó, igaz, hogy ezt nem kellett volna ennyire nyíltan megkérdeznem tőle, de akkor is. Legalább látja, hogy ha annyira félős lennék, akkor most biztosan nem beszélgetnék vele sem.
– Izé, úgy értem, hogy… Szóval nyugi, nem félek tőled. Mármint nem félek beszélgetni veled, csak ennyi. – mosolygok békésen.

Nem tudom, hogy elmondjam-e neki vagy sem. Különben sem vagyok pletykás vagy ilyesmi. De talán mesélhetek neki erről, végtére is biztosan máshol is vannak, voltak ilyen áldott jó gyermekek, mint az én barátaim akkoriban. Bizonyára nem lepem meg őt ezzel.
– Tudod könnyen lehet, hogy nem is Alex-el van a gond, hanem a barátaim akkori magaviseletével. A Hugrabugosok akkoriban nagyon a bögyükben voltak és nem számított igazából, hogy kinek a fia, elég volt annyi, hogy nem Mardekárosak voltak. De szerencsére ezt kinőtték… valamennyire. Azt hiszem. Már nem foglalkozom olyasmivel, hogy ezeket kövessem. – mert nem érdekel. Másrészt a családom azt tanácsolta, hogy ne foglalkozzak ilyesmivel, mert semmi értelme én meg hallgatok rájuk, mert ritkán adnak rossz tanácsot. Igaz, hogy az én életemről van szó, de akkor sem szeretném ha rémálom lenne az egész valami miatt amit én rontok el.
– Nem gondolom máshogyan, de hidd el… van akinek a tizedik esély adás sem éri meg. – mert mindig történik valami probléma. A hitegetőket meg nem szeretem. Talán ő sem. De ki tudja. Lehet, hogy túl nagy szíve van és nem látja, ha becsapják vagy nem tudom.
– Oké, mondjuk ezt aláírom, sosem lehet tudni, hogy mi történik ha a közelükben vagy. Én ezért szeretek nem a közelükben lenni. – kacagok, mert ez egy kicsit tényleg nevetséges, mármint az ahogyan ő ezt az egészet mondani, mégis annyira aranyossá teszi őt ez. Talán emiatt ilyen elviselhető a beszélgetésünk. Fene se gondolta volna, hogy nem kell tőle félnem! Bezzeg ha ezt tudom! Valószínűleg nem félek meg minden ilyesmi.
– Nyugi, nem vagy félelmetes. – apró mosolyt hagyok az arcomon, nem akarom, hogy bunkó Mardekárosnak tartson. Bár szerintem… a jelek szerint nem tart annak. Vagy igen? Mindegy. Talán addig jó amíg nem tudok róla.
– Volna kedved sétálgatni egy kicsit amúgy? Vagy inkább beszélgessünk itt? – kíváncsiskodtam. Nem mintha attól tartanék, hogy meglátnak minket együtt de akkor is. Ha esetleg ő nem szeretne velem mutatkozni én azt is megértem. De nem lustálkodhatok itt a padon olyan sokat. Már egész megpihentem és szerintem őt sem fogja zavarni, ha együtt sétálunk, mert ha itt van biztos nem fogok elfutni előle. Nem én!

Kíváncsian nézek rá. Végső soron igaza van. A Hugrabugosok mindig mindenki célpontjai lesznek és ez ha akarják ha nem, de így van. Mindig alábecsülik őket, volt, hogy én is. Nem egyszer, nem kétszer.
– Figyelj, rengeteg híres Hugrabugos van, például a nagy Newton Scamander, aki a legendás lényeket ismertette meg annak idején a világgal. Szerintem a többiek egyrészt irigyek is erre, mert tőlünk például kevés jó és híres ember került ki. – meg így hirtelen nem tudom kivel dicsekedhetnék, szóval szerintem biztos ez az oka az egésznek.
– Bár nézd, most legalább van egy Potterünk is, tőle lehet, hogy csodát remélhetünk. – elviccelem az egészet, természetesen. Más egyebet nem igazán tudnék mondani neki. Vagyis ilyen vicc terén. Amúgy is, én nem hiszek abban, hogy a fia is olyan lesz valakinek, mint az apja. Szóval nem firtatom ezt, ő nem olyan, akit az ilyesmi érdekelné szerintem.
– Nézd, szerintem nincs tökéletes család szóval… Semmi baj. Ha nem akarsz erről beszélni, megértem. De örülök, hogy beavattál ebbe. – mert mi mást mondhattam volna? Nem szoktak csak úgy a családjukról mesélni az emberek, hacsak nem büszkék rájuk, de ő szerintem nem büszkeségből mesélt erről.
– Ne félj, nem csak, nagyon viccesen mondtad és ez nevettettetett meg. – természetesen csak az ő kedvéért komolyodom el, még mielőtt azt hinné, hogy valamit tényleg rosszul mondott. Különben is, nem megbántani akarom őt. Nem látom sok értelmét neki. Szerintem úgyis lesz elég ellenségem az életben, nem hiszem, hogy ezt tovább kell fokoznom még a külföldiek között is.
– Csak úgy céltalanul, nem az érkezés volt a célom, hanem az edzés. Tudom fura logika, de sétálgathatunk itt a parton is. – azzal felállok, hogy indulásra készen lehessünk. Ha ő is feláll akkor szépen megvárom és csak akkor indulok el, amikor ő is így tesz. Nem félek tőle, szóval…
– Hiányzik a régi iskolád? – kíváncsiskodom csak úgy, mert ha nem akkor bizonyára tudni fogom mi lesz az amit ne firtassak nagyon sokat nála.