Soundless voice

Csavardi & Zsákos

zorosan magamhoz öleltem a párnát és a lehető legelképzelhetetlenebb alvási pozíciókat vettem fel, ami létezett. Rossz alvó vagyok, ide-oda forgolódom és csoda, hogyha ugyanúgy ébredek fel ahogyan lepihentem. Megesett már, hogy az ágy másik végében kötöttem ki. Na mindegy. Most nem is erről van szó, hanem azzal a végtelen érzéssel ami akkor kavarog az emberben, ha alszik vagy fél álomban van és még aludni, de ettől függetlenül szólítják őt. Nem szeretem ha felébreszt, na de mindegy. De felnyitom a szemeimet, majd felé fordulok, mert látnom kell mi is a helyzet vele. Kíváncsian pillantok rá, nem tudom hová tenni elsőre, hogy mi is lehet a problémája, majd óvatosan elkezdek hallgatózni.
– Mi a baj Samu? – kérdőn felvonom a szemöldökömet, majd elengedem a párnát, amit ölelgettem és felülök az ágyban.
Először nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, de aztán fogom az én takarómat, magamra csavarom és át ugrálok hozzá.
– Csinálj helyet nekem is, vagy gyere ülj fel. – leülök és próbálok rájönni, hogy mi van vele.
A testvére vagyok, előbb utóbb úgy is rájövök, hogy mi bántja őt, már nem azért mert egymás fejébe láthatunk, hanem azért mert… Mindegy.
Kíváncsian nézem őt, én Sompoly Samu, húsos tekercse és azon gondolkodtam, hogy előbb hozzak neki kávét vagy majd csak azután, hogy elmondta mi van vele. Jó persze ha lenne türelmem akkor csendben maradnék és hallgathatnám a gondolatait is, de nem így teszek. Miért tennék így?
– Rosszat álmodtál? Már megint? – vonom fel a szemöldököm. Mondjuk nem ez volna az első, hogy ez történik és én jó szokásomhoz híven nem tudok mit tenni vele. Az álmokat nem tudom irányítani, sem befolyásolni, ezért zavar, hogy nem tudom mihez kezdjek vele. Elhúzom a számat erre a gondolatra. Na mindegy. Jobb nem ezzel foglalkozni most. Valami szépre kellene gondolnom. Sok kávéra. Amit meg fogok inni, még a rendes ébredés előtt. Elpillantok róla és mélyen előre nézek.
– Ha nem akarsz beszélni róla, azt is megértem, de nézd el nekem ha véletlenül kihallgatom a gondolataidat. Nem szándékosan csinálom, és ezt te nagyon jól tudod. – komoly arcot vágok és úgy nézek rá újra.

Yoda & Skywalker

agyot nézek. Ennek meg honnan jutnak ilyenek az eszébe? Gondolom semmi értelme azon filozofálnom, hogy miért ilyeneket hablatyol.
– Letehetsz róla, felébresztettél ember, viseld a következményeit. – komor fejet vágok, mint valami legyőzhetetlen komor ogre. Tudja nagyon jól, hogy amíg nem kapom meg a reggeli kávé adagomat, akkor ilyen elviselhetetlen izé vagyok. Minek kommentál még? Ja, hogy azért mert megteheti? Az más.
– Basszus de nagy a szád így ma reggelibe. Ugye nem hiszed, hogy bármit is mondani fogok! – kicsit kicsavarom magam a takarómból, már nem akarok húsos tekercs lenni, csak használni akarom a karjaimat. Szép, most meg egy éppen nagy pocakos hernyónak nézek ki, vagy habfiúnak, ami rosszabb, mert iszonyat kövér lenne ez a test ha a takarót nézem. Uhh.
Persze még gondolkodni sem hagyja az embert, mert neki játszhatnéka támad. Huszonegy évesen! Huszonegy évesen, basszus! Na jó, sokszor mondogattam én neki, hogy benne tízezer gyerek veszett el meg hasonló, de azért nem gondoltam volna, hogy mindezt korán reggel zúdítja rám.
– Mit álmodtál? – érdeklődöm, az iménti kis akcióját meg igyekszem nem megtörténtnek venni. Ha annak venném, már rég visszakapta volna a párna csapkodást. Most jobban érdekelt az, hogy mi van vele. Mi aggasztja őt ennyire. Mi történt amiért megint előjönnek a szörnyű rémálmai? Szívesen megtudnám.
– Mondanám, hogy tedd túl magad rajta. Végy mély levegőt és majd fújd ki, de… Van amit nem tudok én sem megváltoztatni vagy elfelejteni. – sóhajtok nagyot, majd ahelyett, hogy megcsapnám a fejét az iméntiért, inkább megérintem az arcát és óvatosan megsimogatom. Mintha az anyja lennék. Pedig nem vagyok az.
– Nekem is hiányoznak, nem csak neked. De már nagy vagy, ne viselkedj úgy mint egy pelenkás kérlek. – szemet forgatók. Most is csak azért piszkálom, mert én vele ellentétben a szavaimmal szeretek másokat sértegetni, így őt. Ám tudom, hogy tudja, ezt most direkt csinálom és nem azért, mert annyira bántó akarnék lenni. Csak egy kicsit, de őt… Őt amúgy sem tudnám bántani és ezt tudja.
Lehajolok hozzá és homlokon puszilom.
– Gyógypuszi, többre ne számíts. Ma lehet, hogy nem lesz jó kedvem, szóval érd be ennyivel.

Tom & Jerry

egfogom a fejem, Merlinre, ha tudom, hogy így reagálja ezt az egészet le valószínűleg még megtoldom a betoji szóval is az egészet, hátha még jobban kifejti az ellenvetését a témával kapcsolatban. Lehet, hogy figyelmen kívül hagyja ha csak egy pillanatra is nem reagálom le ezt az egészet, de mégis kell valami amivel mégis. Hiszen valamilyen szinten mégis csak a bátyja vagyok, de ezt nem mindig akarom, szeretem vele éreztetni. Nem akarok az a személy lenni akitől fél, akire rá se mer nézni, mert milyen az már!
– Téged fel kell ébreszteni, különben is… Nem kell nyafogni ezért. – igyekszem nem eldőlni amikor ez a nagyokos el kezdi húzni a takarómat maga felé. Mondanám, hogy normális ez, de igazából tudom, hogy nem az. Felesleges erőlködnöm. Kész röhej. Ő is, meg az ahogyan a takaróba kapaszkodik. Most mondja valaki azt, hogy nem olyan, mint egy édes kis csimpaszkodó… majom. Az a baj, hogyha medvebocsot mondtam volna, már rég széttépet volna a medvemama, szóval inkább nem. Maradjunk a majomnál, tőlük úgy is csak az evolúció csodája választ el minket.
– Olyan vagy mint egy tini, akit örökbe fogadtam volna. – szemet forgatok a megjegyzésén, még hogy ne szólítsam őt pelenkásnak. Hát de nem olyan kis imádni való akinek gügyögni kellene? Hát nem? Jó, tisztában vagyok vele, hogy nem és valószínűleg nem ezért tartom őt „cukinak” a magam módján, hanem egészen más miatt. De azt most inkább hagyjuk, tényleg.
Bár jobb napokon szeretem amikor ilyen kis érzelgős bomba és elpirul, zavarba jön ha hozzá érek, most… Most nem tudom mi van velem. Talán a kávé hiány teszi, vagy mert eleve Mr. Tökfejként ébredtem fel, ahelyett hogy lehetnék Dr. Rendi is, aki begyógyítja a fájó sebeket és társait, mindenféle szívfájdalommal együtt, amit érez.
Természetesen nem azt akarom, hogy szenvedjen vagy ilyesmi, azt én is hallom és sajnos átérzem ha olyanról van szó. Emiatt akarom megvédeni és megmenti őt mindentől és mindenkitől. Mert csak ő maradt nekem ezen a kicseszett világon és ezt ő is tudja. A nagyanyánk meg… ő kitagadna ha szembe kellene néznie az igazsággal. De amiről nem tud, az nem fáj neki, soha nem is fog fájni neki ha titokban tudom tartani.
– Oké, csinálj kávét. – összehúzódom és áttelepítem magam az én ágyamra. Hagyva neki, hogy nyugodtan felkeljen és kimenjen a szobából. Én még ülök egy kicsit kövér habfiú/hernyó formámban, majd amikor másodjára is szólítani kezd, kénytelen vagyok kimenni hozzá. Előtte persze ledobom magamról a takarót – mint egy ma született pillangó – és kimegyek a konyhába, ahol ő már a kávé szokásos rituáléját intézi.
– Most nem kérek bele cukrot, elég édes anélkül is az élet. – na jó, csak tréfálkozom, vagy legalábbis megpróbálom. Igazából eddig mindig cukorral ittam, de most kell egy kis változás azt hiszem.

Inuyasha & Sesshomaru

íváncsian néztem a testvéremre. Mire fel ez a grimaszolás ember? Nem veszed észre, hogy tök béna vagy benne és előttem feleslegesen csinálod a fesztivált? Vagyis nem kell ember. Na mindegy. Bár meg kell hagyni azon jót röhögök amikor felháborodik az ébresztésen. Nem tudom már visszatartani, persze szeretném, csak… most hogy legyek komoly? Példát kéne mutatnom neki. Meg kellene nevelnem őt. Csak az a baj a nevelési módszereim nem a legjobbak a jelek szerint. Na mindegy. Ki kell találnom valamit. Majd körbe kérdezek. Vagy elég ha figyelmes vagyok és rájövök magamtól mi az amit ez a drága nem szeret és kész is a tökéletes agymenés ellene.
– Kérlek, hagyd… Már azt hittem azt várod el tőlem, hogy Demóniusz legyek. – szemet forgatok, ezen az ötletén, de igazából kuncoghatnék is. De nem teszem. Inkább hagyom a dolgot, még mielőtt tényleg túlságosan elharapósodna a helyzet. Azt meg most inkább nem akarom. Majd máskor. Úgyis van elég alkalmam piszkálni ezt a fenegyereket itthon. Amíg nem jár az akadémiára addig itt van, segít nekem és ez így van rendjén. Vagyis lenne rendjén normális esetben, csakhogy a mi esetünk nem igazán nevezhető normálisnak. Inkább furcsának és szokatlannak. Nagyon szokatlannak.
– Most úgy teszek mintha nem érteném miről beszélsz, oké? – széles vigyorra húzom a számat, az a baj, elég ezt emlegetni és máris előtör az a zavarós érzés amit nehezen tudok kontrollálni. Ezért hagyom, hogy egyedül menjen ki. Hátha addig lenyugszom és nem gondolok azokra a dolgokra. Nehéz. Persze, hogy nehéz.
De amint sikerül lenyugodni már nincs semmi baj, mintha nem is feszegette volna az előbb a határainkat. Korán van még ahhoz, hogy gyöngéd legyek, hogy a kedvesebbik, aggódóbb felem eluralkodjon felettem és ne akarjon mást, csak apáskodni felette. Mert szerintem mindig azt teszem, még most is, csak nem veszi észre. De nem baj, elég ha én érzem így, neki nem kell mindig tudnia róla. Pedig tud. Na mindegy.
Kimegyek. Nincs más választásom. Komolyan várok, nyugodtan. Nem is nagyon kötözködve vele. Mert még ahhoz is korán van igazából. Miért is kellett neki rosszat álmodnia? Nem fogok mellette aludni! Nem vagyunk már kis gyerekek. Vagy legalábbis én biztos, hogy nem. Elaltatni őt egy dolog, de még mellette is ébredni az megint másik dolog. Bár kétlem, hogy kérne elaltatást meg ébresztést, az iménti példa alapján.
Épp megköszönném a kávé – rám eső részét, szó szerint is véve, amikor megint szerencsétlenkedik és mit add Merlin hamvas szakálla, rám önti a kávét. Felpattanok.
– Hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes, mint te? – egy szalvétáért nyúlok, hogy letörölhessem magamról a kávét, most úgy is lusta vagyok varázsolni.
– Komolyan el foglak fenekelni, mint egy hatévest. – beleiszom a kávéjába, még mielőtt tényleg felkapná erre a fejét. Inkább megpróbálok a Grincsből átalakulni a nyugis énemé.

Babóca & Bogyó

egrökönyödött arccal nézek rá. Nem tudom hová tenni ezt az egészet, komolyan. Ennyire, érthetetlen lenne? Mégis mi van vele? Ja persze tudom, ugyanaz ami velem. Semmi. Talán csak a szokásos. Inkább elengedem az okoskodását a fülem mellett, azt hiszem most ez a leglogikusabb amit tehetek, különben ki tudja mi a fene történik és én most nem akarok magyarázkodni. Sem pedig hozzá hasonlóan belemagyarázni dolgokat a történésekbe. Az nem én vagyok. Szóval a megjegyzését inkább figyelmen kívül hagyom és igyekszem komoly lenni. Csak legyintek, mert ennek tényleg semmi értelme. Még, hogy én olyan vagyok, mint egy démon, vagy démoni vagyok. Merlinre!
– Gyógyító vagyok, nem pedig Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya, oké? – igyekszem elég meggyőző fejet vágni, de nem tudom mennyire sikerül, mert ez az okos ügyetlenke leönt a kávémmal. Vagyis azzal a kávéval amit nekem szánt volna.
– Hogy mondtad? Azt hiszem nem hallottam jól. Nagyapád forog a sírjában, hogy ezeket hallja tőled, rólam. – na persze, nem, a nagyapánk biztos nem tenne ilyet. De ettől függetlenül vicces vele piszkálódni. Mert miért ne? Hallottam én rendesen, hogy mit mondott. De most nem foglalkozom vele. Helyette iszom a jól megérdemelt kávémat. Még mielőtt tényleg átalakulnék valami harcias morgós akármivé.
Szóval valahogy sikerül lenyugodnom. Bár arra mondjuk nem számítottam, hogy ez az okos tényleg fenyegetésnek veszi az elfenekelést és meghátrál. Te jó ég! Ha nagyon játékos kedvemben lennék, most biztos felállnék és ráijesztenék, már csak a játék kedvéért is. De helyette kérdőn meredek rá és az asztalnál maradok. Persze ez talán csak egyfajta taktika a részemről. Végtére is ismer már, tudja, hogy egy kicsit kell noszogatni és minden hülyeségbe benne vagyok, amíg az a vicceskedés nem okoz gondot vagy bármi bajt sem neki, sem nekem. Hiszen néha tényleg aggódom érte. Ezt szerintem ő is megérti.
– Erre tanítanak téged az akadémián? Hogy meghátrálj? – felállok az asztaltól, muszáj. Végül is, rá ijeszteni ettől még szerintem simán lehet a kis aranyosra, mert megérdemli.
– Pff milyen varázsló válik így belőled? A drága nagyanyánk most épp forog egyet az ágyában amiatt az álmatlanság miatt, amit okozunk neki, nem gondolod? – persze nem volt itt, nem tudhatta, hogy mennyire vagyunk elvetemültek vagy jók abban amit csinálunk.

Vidor & Morgó

ümmögök egyet. Ez érdekes. Mármint, az érdekes, hogy ilyen viccelődős kedvében van ez a csoda nagy gyerek. Mindegy. Tényleg jobb ma ráhagyni a dolgokat, nem is kezdek el hisztizni miatta, nem látom az értelmét, mert tényleg nincs semmi értelme az egésznek. Most komolyan, mit vár tőlem? Hogy jóvá hagyjam? Tényleg démoni gyógyító vagyok?
– Okés, lehet, hogy van benne valami. Mármint… hmm, ha akarod a gyakorlatod alatt megkérdezheted a betegeket, hogy mennyire vagyok szörnyű velük. Hidd el, azt fogják mondani, hogy nem bántom őket. – már nem azért, mert megátkoztam őket vagy erre kényszeríteném. De a betegekhez mindig türelem kell. A testvéremet sosem tekintem a betegemnek, szóval… hozzá nem vagyok türelmes. Nem leszek az.
– Csigalom, nyugavér, nem áll szándékomban át aludni az egész napot! Van egy rakás dolog, amit meg kell még ma tennem, szóval ne álmodj arról, hogy te is visszafekszel, mert segítened kell nekem! – igyekszem meggyőző fejjel nézni rá, meg esetleg parancsolóan, hogy még véletlenül se jusson eszébe esetleg neki visszadőlni az ágyába. Mert azt nem fogom engedni neki én sem.
– Elefánt? Azt hittem az te vagy, tudod, elefánt a porcelánboltban. – kacagok, bár inkább vele együtt mintsem pont rajta. Nem vagyok én olyan és ezt ő is tudja.
Felsóhajtok a testvérem kérdésére. Na mindegy. Ezt a témát azt hiszem tényleg nem kellett volna felhoznom neki. Nem érti a viccet?
– Ez csak egy kifejezés te nagyokos. Azt hittem te is tudod, hogy mire értem. – bár a jelek szerint nem. Bezzeg ilyenkor nem tud ez se olvasni a gondolataimban! Amikor meg nem kellene akkor meg igen! Szörnyű, komolyan szörnyű ez az egész.
Először nem értem minek táncikál az asztal körül, mert végül is azt csinálta nem mást. De helyette meglep ez az okostojáska. Mindegy. Igyekszem megtartani amikor a kis makimajom a hátamra ugrik. Hát ő sem panaszkodhat, hogy halálra éheztetődik és nem eszik eleget, mert igyekszem normális lenni ha ételről van szó.
– Téged sem ejtettek a fejedre, ugye tudod? – vagyis még nem, de megfogtam a lábait, nehogy leesen nekem a földre és vele együtt én is rá esek. Nehéz ez az állat. Na mindegy.
Remélem jól kapaszkodik. Mert ha nem… a következő lépésem az lesz, hogy az ágyára dobom őt vagy valami olyasmi. Az biztos, hogy csak ezért fordultam vissza a szobánkba.
– Engedj el! – mordulok rá egy kicsit durvábban, mint kellett volna. Na mindegy.

Szex & New York

ké, rájöttem, hogy vele ma nem érdemes veszekedni, mert mindenre van egy tökéletes válasza, szóval inkább hagyom. Helyette abba hagyom az apáskodó testvér szerepét és az leszek akinek tényleg lennem kéne. A sima testvérének. Vagy valami olyasminek.
Inkább egy barátnak. Aki kevésbé csimpaszkodik rá, de mégis mindig itt van akkor is amikor nem kellene neki.
– Figyelj, téged meg kell nevelni és még lehet is, a betegeket már nem. – mert van aki csökönyös. A testvérem viszont annyira nem, neki még panaszkodhatok egy kicsit erről meg arról, taníthatom, dédelgethetném a lelkét ha arról lenne szó.
– Tudod, nálad sosem lehet tudni. – mert a maga módján komolytalan, kis izé. Én meg hiába próbálok felül kerekedni rajta, van, hogy egyáltalán nem lehet. Fura is lenne ha igen.
Szemet forgatok.
– Kérlek, ne filozofálj, ez annyira nem áll jól neked. – nem mintha volna értelme ilyesmit mondani neki. Valószínűleg a következő lépése, mondata megint valami ilyesmi lesz, amihez nekem most tényleg nincs kedvem és igyekszem ezt jó mélyen elültetni a tudatában.
Az egy dolog, hogy így meg úgy vicceskedünk, de azért mindennek van egy határa. Az ember azt hinné, hogyha a szentem akadémiára jár akkor megvan hozzá a szellemi esze is. De azt hiszem rossz hatással vagyok rá. Legalábbis akkor biztosan, ha mindketten játsszuk a hülyét.
– Holnaptól nincs édesség, hogyha nem engedsz el! Mit jelszózol itt? Hmmm? – remélem ez megijeszti őt egy kicsit, tehát hogyha így van és elenged, mert ünneprontó vagyok, akkor megfordulok.
Igazából még nem tudom, hogy hogyan fogom megleckéztetni őt de egy biztos. Nem fogja olyan könnyen megúszni! Most ő következik, ha tetszik ha nem. Ráugrok és elkezdem csikizni ezt a szemtelen kis izét itt – akik mások testvérüknek neveznének, de én ugyebár nem – és egyhamar tuti nem hagyom abba.
Ismerem minden egyes csikis részét, talán még azokat is amikről jobb nem tudni, de mindegy. Ilyen ha az ember legilimentor. Mielőtt azonban visszavághatna, lefogom a kezeit. Oké, nem birkózni fogok vele ez biztos, de jobb távol tartani a kezeit.
– Nyughass egy kicsit oké? Ha nyugton maradsz elengedem a kezeidet. – komolyan nézek rá és remélem hallgat rám. Legalábbis annyira biztosan igen, hogy megpuszilhassam ezt a szerencsétlen golymókot.