things go bzbzzz

Egy rövid ideig valóban meg akarta válaszolni a Joeltől kapott leveleket, még ha kissé soknak is érezte a fiú lelkesedését. Majd egészen hosszú ideig valóban borzasztóan érezte magát, amiért nem tette. Egy apró része, ami még két lábbal a földön állt, aggódott miatta. Az előző tanév során újra és újra eszébe jutott. Eleinte nem számított, mennyire akarta, úgy érezte, hogy egyetlen nyomorult napra sem tudja igazán kizárni a hiányát. Ez a tény pedig tökéletesen elég volt neki ahhoz, hogy kizárja. Előbb a hetek teltek, majd az évszakok kezdtek el váltakozni, az idő múlásával pedig egyre könnyebb lett megszabadulnia az élete nem kívánt tényezőitől. Kezdte a tavalyi év forró csókjainak emlékével, folytatta a kvidiccsel, a tanév végére pedig szinte teljes mértékben sikerült átvedlenie azzá, aki lenni akart. Vagy legalábbis akiről úgy gondolta, hogy lennie kell.
Tulajdonképpen nem is foglalkozott többet az előző év emlékével, járulékos veszteségnek könyvelte el, most meg már itt van az újabb év és ott van a barátnője is – akivel az egész nyár folyamán úgy bruttó másfél hetet töltött el – hát, gondolta ezt ő. Az évnyitó vacsorán találkozott a tekintetük, a torka pedig egészen elszorult. Nem is tért vissza a jelenbe, amíg a mellette ülő Lynn oldalba nem lökte, hogy hello, hozzád beszélek.
A nagybátyja egyszer azt mondta neki, hogy a szerelem az életben nem olyan, mint a könyvekben. Titus nem teljesen értette, és őszintén szólva egyáltalán nem is érdekelte, hogy ez mit jelent. De a Roxfortban olyan sok mindent megtanult már az itt töltött évei során, ki tudja, talán ezt is meg fogja tanulni így a végére.
Mindketten úgy tesznek, mintha túl lennének rajta és nem érdekelné őket, ami történt. De nagyonis érdekli mindkettőt, nem igaz? Mi sem teszi nyilvánvalóbbá, mint az, hogy ellenségesebbek egymással, mint valaha. Nehéz lett volna elkerülni egymást tekintve, hogy a legtöbb órájuk együtt van. Már a kviddics sem közös pont, ezért nem volt gond addig, amíg bájitaltan órán párba nem tette őket a professzor. Titusnak sosem volt erőssége a csapatmunka. A sportban persze igen, na de nem bájitaltan órán!
Az ellentéteik, amit annak idején kviddics közben vígan leboxolhattak, most magmaként törtek a felszínre. Az meg bizonyára örök rejtély marad, hogy a professzor valóban komolyan gondolta-e azt, hogy mivel Titus remekül teljesít a tanatárgyában, segíthet felfrissíteni Joel emlékeit az egy év kihagyás után, vagy pedig csak az ellentéteiket akarta kiélezni, hogy túllendülhessenek rajta. Végülis, az eredmény ugyanaz, két mérges kamasz, pálca nélkül összezárva.
Titus felszínes, ám meglepő nyugalommal szedegeti ki a ripityára tört frakcionáló lombik nagyobb darabjait, pálca híján egy talált csipesszel. Amikor legutoljára szívtak úgy ténylegesen egy levegőt ötödik végén, aligha viselkedett volna így, és ez a másik fiúnak is feltűnhet. Titus megváltozott. Annak idején egyetlen fűszálat sem tett volna arrébb, mielőtt Joel is el nem kezd dolgozni. Nem feltétlenül felnőtt, ám a látszólagos nyugalmát valami egészen különös sötétség fedi.
- Tudod, Heathrow, kurvára nem fog kinyílni az az ajtó, hiába lesed, úgyhogy akár meg is emelhetnéd a segged, hogy hamarabb szabaduljunk. – Érezhetően van ott még egy nagy levegő, de azt szándékosan nyeli vissza még épp időben, hogy hova siet annyira, hisz a párbajszakkör jelenleg egy hét pecsétes titok. Oké, ha nem is hét, azért jónéhány. Ettől függetlenül, Titus borzalmasan ráérősen csipegeti az üvegszilánkokat. Esze ágában sincs megdolgozni a szabadságért a másik srác helyett is.

Már-már sértetten horkant fel, aztán csak egy megdöbbent – Excuse moi? – szalad ki az ajkai közül. Ha nem bízna ennyire a saját képességeiben, akkor akár az is megfordulhatna a fejében, hogy jól hallotta-e. Gondolatban azt mondja, hogy – Voah, voah, várjunk egy percet. Most az történik, ami történik, vagy képzelődöm? Hisz valóban egészen hihetetlenül hangzik az, ami elhangzik. Gyorsan fogy idebent a levegő, te meg kurvára lassan haladsz? – Jól van, daddy, chill, csak fél évvel vagy idősebb nálam.
Még ha a másik srác éktelen dacát – ami olyan nagyon kiérezhető, hogy már-már azt lehetne hinni, hogy szándékosan játszik rá, csak hogy biztosan tutira érezze Titus is – meg is értené, eredendő hibákat lát benne. Titus gondolataival élve, kurvára nem ő találta ki, hogy most aztán nekik takarítaniuk kell. A professzor rendelkezett így, ha már a két hülye olyan falba futott, amit sem áttörni, sem megugrani nem tudtak. Együtt legalábbis nem, pedig pont az lett volna a lényeg.
Viszont ahelyett, hogy mellre szívná a történteket, szimplán elneveti magát, és nesztelenül az asztal egy tiszta részére ejti a csipeszt. Az egésszel leginkább az a probléma, hogy csak még érdekesebbé teszi számára Joelt. Éveken át rivalizáltak, egyre közelebb kerültek egymáshoz, ahogy cseperedtek a levegő is egyre inkább izzott közöttük. Még ha megbánásokkal is, de túl tudna lépni rajta. Képes lenne kizárni, ahogy eddig tette, a saját céljai érdekében. Tavaly nyáron azonban sok minden megváltozott, mindkettejük életében, ma pedig itt áll egy egészen másik Titus, egy egészen másik Joellel szemben. És ezt szörnyen izgalmasnak érzi. Szinte belülről feszegeti, hogy újra megismerje. Lám, mégsem tűnt el az ambíciói fojtó labirintusában az a sötét hajú, mardekáros srác, aki minden mókára kapható. Így van ez, a fiatal varázslóban tomboló ambíciók oroszlánrésze manapság az auror-lét felé összpontosulnak, ám ez nem jelenti azt, hogy besavanyodott volna.
Leteszi hát a csipeszt és az orra alatt elneveti magát a néma mosolyával, ezt váltják ki belőle az évfolyamtársa szavai. Tőle aztán meditálhat Heathrow, de akkor csatlakozni fog, mert az kurvaélet, hogy nem takarít fel egyedül akkor sem, ha ma innen nem megy vissza a hálótermébe.
Kezdi megérteni, hogyha bármi esély van arra, hogy ők ketten újra barátok legyen, előbb újra meg kell ismerniük egymást. Nem pusztán sértett felekként viselkednek, ez annál sokkal rosszabb. Idegenekként. Hisz valójában azok is. Leteszi magát a Joel asztalához tartozó egyik székre, kezek zsebre, lábak meg lazán az asztalra. Hát akkor ő is meditálni fog.
- Ha meditálni akarsz, tudod nem a megfelelő technikát használod. – Persze. Persze, hogy kritizálja. Átlátszóan és gőgösen álszent segítőkészségbe burkolva. Egyébként féligazság az, amit mond, ezt egyértelműen kihallani a hangjából. Ha a másik fiú kíváncsi lenne a véleményére, akkor szíves örömest megosztaná vele a Ziva technika csínyját-bínját, ami mindössze bő tizenöt percet vesz igénybe, és meditálás közben abszolút nem zavarnak a hangok és egyéb külső tényezők. Titus okos fiú, nyilván ő is tudja, hogy senkinemkérdezte van. – És amit te csinálsz, légzőgyakorlatnak hívják, nem pedig meditálásnak.

Hasonló helyzetben – főleg ilyen hozzáállással – másfél éve még egymás torkának ugrottak volna, most is halálra kellene bosszantania a másik srác viselkedésének, de leginkább csak szórakoztatja őt. Ha másnak nem is, de magának be kell vallania, hogy szögről-végről igenis hiányzott neki Joel, és egy része élvezi a kialakult helyzetet.
- Hát persze, hisz a te ’Alohomora’ dünnyögésed is szörnyen hatásos volt. – Ismeri az idősebb fiút, de ha nem ismerné, akkor sem lett volna nehéz összerakni, hogy miről képzeleghetett a pofátlanul csinos kis fejében, miközben a drámaszakkörösöket meghazudtoló intenzitással villant a tekintete újra és újra az ajtóra. Ami valószínűleg nincs is ténylegesen bezárva, de ezen a ponton teljesen mindegy, mert nem sétálhatnak ki csak úgy, ha egyszer a professzor büntibe küldte őket. Egyikőjük sincs olyan helyzetben, hogy ilyen semmiségek miatt akarjon szembe menni a tanárok tekintélyével. Arról nem is beszélve, hogy a pálcájuk is nála van. Úgyhogy Titus inkább csak az asztalra dobja a lábait, Joelé mellé, mire az odébb húzódik kínkeservesen. Olyannyira szórakoztatónak véli a helyzetet, hogy Heathrow sajnos még pont láthatja, azt az igazán halvány, ám annál pofátlanabb mosolyt megbújni a vonásain, amikor végre ránéz.
Vitázhatnának légzőgyakorlatokról, meg meditációs technikákról, mégis úgy dönt, hogy nem fűz hozzá megjegyzést. Ó, pedig tudna ám. Bele tudna kötni, mondván, hogy a meditálást egyébként is az érzékszervei összehangolásával kellene kezdenie, ami már önmagában egy olyan folyamat, ami megkönnyíti az elmét és a meditálásra hangolja. Csak a szokásos, mindkettőnek igaza van, közben meg egyiknek sincs. Meg elég nyilvánvaló, hogy nem is a meditációs badarságok miatt szólalkoznak össze, az csak az ürügy, hogy valami pampoghassanak.
- Kettőnk közül te vagy a griffendéles. Nem neked kellene, nem is tudom, ösztönzőleg hatnod a csapatmunkára? Szóval lökdöshetsz is, de érted, az a kurva lötty nem nyalja fel magát. – Éppenséggel nem teszi vissza a lábait, miután koppanva földet érnek, ugyanakkor nem is úgy néz ki, mint aki nagyon meg akarna mozdulni arról a székről. Aztán mikor újra nyitná a száját, Joel helyett az ajtó irányába fordítja a fejét, ahol rövid papírsistergés után egy boríték csúszik be az ajtó alatt, majd épp olyan könnyedséggel libben fel a levegőbe, hogy folytassa az útját egészen Titusig. Aki mellesleg egészen kellemetlenül kezdi érezni magát, hisz eszébe juttatja Joel meg nem válaszolt üzeneteit. Kevés dolog miatt van bűntudata, szinte semmiért. Heathrow miatt viszont igen. Különösen most.
Az orra előtt áll meg vagy harminc centivel, a probléma mondjuk ott kezdődik, hogy így lényegében a másik sráccal is szemmagasságban lebeg, aki meg az asztalon heverészik. Felvonja az egyik szemöldökét, hisz már az üzenet édeskés illatáról tudja, hogy kitől jött. Erőteljesen hallani azt a kelletlen ’aggh…’ hangot, ahogy megforgatja a szemeit, mire a boríték kipattan és ajkakat formálva beszélni kezd. Tulajdonképpen teljesen irreleváns a barátnője üzenete, leginkább arra lyukadva ki, hogy Titus haladhatna, mert úgy volt, hogy segít majd neki az Átváltozástan beadandójával, most meg nincs sehol.
Az a néhány mondat, amit elsorol, egészen addig szimpla párkapcsolati szöszmötölésnek tűnik, amíg el nem hangzik a vége. – Visszajött az a sárvérű, és máris büntetésben vagy. – Hogy a folytatása mi lett volna, azt nem tudni, mert Titus azzal lendülettel megragadja a levelet, amit eddig unottan hallgatott egy – Na jó, ebből elég. – Elmorgásával és összegyűrve a zsebébe dugja. Lynn valóban szemrevaló lány, mint ahogy ő is jóképű fiú. Ha valaki együtt látja őket valamelyik széles folyosón elsétálni, az biztosan irigykedve nézheti, de aki a puccnál tovább lát, annak egyértelmű lehet az is, hogy nagyon nincsenek ők egy hullámhosszon.

Ő is tudja, hogy önmagában a rivalló mennyire ciki lenne, de így ebben a helyzetben nem érzi annak. Így megy ez a végzős ’menőgyerekeknél’. A barátnője lehet, hogy kissé zabos, de a küldött levél sokkal inkább az ártalmatlan, édes kis bosszú, mintsem bárminek a kifejezése. Pont ezért küldte, mert ciki, és az milyen vicces. Csak rá kell nézni Titusra, haha, kacag a vakbele. Olyannyira, hogy Joel szavaira felelve, ha lehet, csak még mélyebbre nyomja a talárja zsebében a meggyűrt borítékot. - Csak féltékeny. – A félvállról odavetett szavait pedig nem áll szándékában különösebben megmagyarázni. Úgy van vele, hogy tegye oda Joel, ahova akarja. Titus sosem volt egy odaadó barát – nem mintha ez különösebben számítana a kapcsolatukban, hisz hozzá hasonlóan, Lynn is leginkább a kirakatba szánja a kapcsolatukat, tudván, hogy a fiúja sokra viszi majd –, az idei tanévben azonban még távolabbinak tűnik a lánytól, mint valaha. Megérdemlik egymást. – Mindketten tudjuk, hogy Lynn sokkal inkább rettentő, mint kedves, ha már a rettentő kedves kifejezésnél tartunk.
- Kinőttünk már ebből, nem gondolod? – A kérdés költői ugyan, de jogos. Mikor is volt az utolsó alkalom, amikor ő maga nevezte sárvérűnek Joelt? Harmadikban, talán negyedikben. A világnézete talán továbbra is szélsőséges, de sokkal higgadtabb, és a legkevésbé sem olyan éles, mint kiskamasz fejjel volt. A tervek és cselekedetek híve lett ahelyett, hogy szimpla megnevezésekkel dobálózna azok felé, akik nem tetszenek neki. Ilyen szempontból mondjuk kezdhetné magával, hisz Titus is csak a képzeletében lehet aranyvérű. Hiába játssza Lord Selwyn aranyvérű örökösét. Sosem lesz igazán az.
- Te csak ne aggódj az én szexuális életem miatt. – Ez a beszélgetés egyre kínosabbá válik. Illetve nem is a kínos a legmegfelelőbb szó, ugyanis Titus nem veszi kellően komolyan az egész szituációt ahhoz, hogy egy kicsit is kínosan érezze magát a barátnője miatt – meg hát nem is lehet komolyan venni, olyanok, mint két vergődő gyerek ők ketten – viszont feszült. Igazán feszült a légkör. Ellenszenves értelemben, szexuális értelemben, minden értelemben. Hosszú ideig így volt ez velük még másfél évvel ezelőtt is. Ám sosem volt igazán problémájuk egymással, nem volt valódi haragra ok a rivalizáláson túl. Most sajnos van, és ezzel ő is tisztában van.
Az egészen meg is lepi, hogy a másik srác milyen sebesen felpattan és pálfordulattal mihamarabb szabadulni akar. Érdekes szerepcsere megy végbe, mert eddig ő tűnt igazán szorgosnak, most meg a felé repülő rongyot nem hogy nem kapja el, egyenesen kihajol előle, hogy az tovább szálljon, az asztaltól nem messze megállva. Úgy tűnik, hirtelenjében ő az, akinek esze ágában sincs megemelni a hátsóját.

Bár nem beszélnek róla, ott serceg és vibrál a levegőben a probléma forrása. Az elvarratlan szálak ténye. Magának sem bevallva Titus is tisztában van vele, hogy a másik srác mire vágyott volna igazán. Hogy legalább egy elutasítással megtisztelhette volna. Ami neki természetesen esze ágában sem volt, és nincs a mai napig sem. Nem akarja elutasítani, nem akarja lezárni. A szíve nem. Játszhatja itt a fejét, de ha el akarná engedni Joelt, már rég megtehette volna. A vágyai tárgya meg nyilván nem gondolatolvasó, ugyan mi más jöhetne le Titus viselkedéséből, mint az, ami lejön. Hogy egy faszfej.
- Azért valahol, az ellentétek mégis csak vonzzák egymást, nem igaz? – Egyértelmű, hogy kettejükre tesz célzást, azt viszont el sem lehetne dönteni, hogy ezt milyen tónusban sorolja és mégis hogyan kellene érteni, mindössze az elmélyült hangja ad némi utalást arra, hogy ami annak idején köztük történt, az valódi volt. Kérészéltű, de őszinte és valódi. És amíg tartott, a maga naivitásával csodás. De azóta túl sok minden történt és ők ketten sosem lesznek már azok a majdnem szerelmes gyerekek, akik akkor voltak. Majdnem. Talán ez a legszomorúbb szó, és túl sok mindent jellemez az életben. Majdnem.
Aztán közlik vele, hogy rettenetes, ő pedig tudja, hogy a legkevésbé sem kellene érdekelnie, meg általában pont leszarja, ha ilyesmit kap, most mégis egészen rosszul érinti, amit hall. Ő maga sem tud róla, de valahol tudat alatt leginkább azért, mert mindig Joel volt az, aki látta a ’majdnem’ oldalát, ha már ennél a szónál tartunk. Azt, aki lehetne belőle, ha a családja nem pakolt volna rá ennyi súlyt és téveszmét.
- Egy kicsit talán mégis csak van oka féltékenynek lenni. – Nem óhajtja kifejteni a gondolatot, de ő azért úgy van vele, hogy egymásnak lehet, hogy hazudhatnak, ám saját maguknak aligha arról, hogy milyen nagyon fullasztó közöttük a levegő. Nem hiába emlegeti itt az idősebb fiú sem, hogy fogy a levegő, meg egyéb kényeskedések. Csak épp nem azért fogy a levegő, mert egy teljesen lezárt és elzárt helyen vannak, ahol nincs mi pótolja az oxigént, hanem azért, mert túl nagy közöttük a szexuális frusztráció. Mindig is az volt.
- Nem, az érzés nem kölcsönös. Szeretek a közeledben lenni. Egy részem szeretné, hogy tudd, meg akartam válaszolni a leveledet. Ott akartam lenni veled. Sajnálom, ami történt. Még mindig egy dög vagy, wink wink. – A valódi gondolatait persze esze ágában sincs közölni vele a távolságtartási végzést hallva. Néhány másodpercre elszorul a torka, leginkább azért, mert Joel pontosan azt mondja, amit ő is akar. Mert a másik megkönnyíti a dolgát, kimondja azt, amire ő képtelen lenne. Az ambíciói a látképen kívül akarják tudni Joelt, de a szíve egyáltalán nem. Ez pedig nyilván jó nagy érzelmi pofán csapás, nyilván fáj. Ugyan. Igazán hálás lehetne, amiért ennyire megkönnyítik a dolgát. Joel sem a levegőbe beszél, amikor azt mondja, hogy egy faszfej, hát akkor miért ne lehetne valóban faszfej?
Nem is ad normális választ – milyen meglepő –, mindössze hanyagul vállat von. - Ahogy óhajtod, Heathrow. - Közben megemeli magát és folytatja a takarítást ő is. Ha meg nem muszáj, akkor nem megy bele ebbe a kerüljük el egymást témába. Meg innentől semmi másba sem. Pont ezt akarta Joel, nem? Ha rajta múlik, akkor innentől addig nem szólalnak meg, amíg be nem fejezik a takarítást. Ami együtt dolgozva azért nem olyan vészesen sok idő.
- Lám, lám, nem is volt olyan vészes és úgy látom nem fulladtál meg, hiába fogy a levegő. – Persze, hogy muszáj beszólnia. Addig még egyébként is el kell viselniük egymást, amíg elmennek a professzor irodájába a pálcáikért.

Nem lehetne hibáztatni a griffendéles srácot a megütközéséért, hisz Titusnál sem tudni soha, hogy épp célozgat-e valamire, vagy csupán az utolsó szó jogát követeli magának. Tulajdonképpen mindkettő. Most is nyitná a száját, nyitja is, hogy valami rendkívül frappáns módon válaszoljon, ám hogy ez mi lett volna, valószínűleg sosem tudjuk meg. Mágnes? Muglik.
Az sem jelent ezer dolgot, hogy a bizonyos barátnőnek van oka féltékenységre. Egyetlen dolgot jelent, ez pedig mindkettejük számára világos lehet. Vagy lehetne, ha a másik is hajlandó lenni beismerni magának. Bizonyára jól teszi, hogy nem teszi. A fiatalabb varázsló lépései nem logikusak. Foggal, körömmel próbálja tartani magát a nővérének tett kimondott és kimondatlan ígéreteihez. Másfél éve pontosan azon az úton halad, amit képzeletben kikövezett saját maga számára. Amin Joel jelenléte, a helyes vonásai, a finom bőre, az illata, a bizsergető hangja, mind-mind csak gödrök és akadályok.
Titus épp ezért egyezik bele olyan könnyedén a távolság megtartásába, nem akarásnak nyögés lenne a vége. És nem feltétlenül csak a kifejezés értelmében. Azzal azonban tisztában van, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy Joel azt elképzeli. Kezdve azzal, hogy a legtöbb órájuk együtt van, a mardekáros fiú arra is egyre inkább hajlik, hogy beadja a derekát a volt csapattársai unszolásának és így utolsó évben visszatérjen a kviddics pályára. Így, hogy Joel is visszatért, valahogy még kecsegtetőbbnek tűnik a dolog.
- Remélem tudod, hogy ez mennyire nevetségesen hangzik. – Nevetően horkant fel, csak úgy félvállról, majd az ajtó felé veszi az irányt. Még hogy a légzéstechnikának köszönhető. – Mehetünk? – Ez már jóval kelletlenebbül és egyhangúbban hangzik el. Bármennyire is élvezte az óra utáni büntit a szíve legédesebb titkával, ahhoz már neki sem fűlik a foga, hogy együtt lássák őket végig sétálni a professzor irodájáig. Mennyire ciki már! Ezerszer és milliószor cikibb, mint Lynn üzenete. Mondjuk azt eleve nem érezte kínosnak, mert tudja, hogy csak szándékosan szívatják a haverjai, meg a barátnője ilyenekkel.
Ő is látja, hogy a másik mennyire élvezi, hogy baszogathatja, de Titus baszogatása talán izgalmasabb lenne, ha a legkisebb érdeklődés vagy dac is visszatükröződne róla. Ezeknek nyoma sincs, sőt, egészen hízelgőnek veszi, hogy Joel még mindig ennyit foglalkozik vele, és hirtelen mennyire megeredt a nyelve. Ezért csak egy hasonlóan negédes mosollyal nyitja az ajtót, mikor végeztek a takarítással.
- Csak utánad. – Int maga előtt úriasan a kezével, minden mozdulatáról süt a pökhendiség. Ha Joel erre nem vevő, akkor csak vállat von és kisétál ő maga. Most már ő is csak arra vágyik, hogy visszakapják a pálcájukat és viszont látásra. Tudja, hogy így helyes az életútja szempontjából. Az pedig fontosabb, mint holmi érzelmek, nem? Kár, hogy ő sem szívesen hiszi el.