Kedélyborzoló borzak akcióban

Ha valaki keres, akkor gyakorlatilag két tippelésből meg tudja mondani, hogy merre is találhat meg. Az idő nagy részében, ha épp nem valamelyik órán próbálok meg meglehetősen nagy erőfeszítéssel ébren maradni, akkor vagy a kviddicspályán vagyok, vagy az udvaron, esetleg a tóparton lézengek. De leginkább valószínűleg a pályán töltöm az időm nagy részét. Hogy egyedül, vagy a többiekkel, az szinte mindegy. Vagyis annyira nem, mert egyedül azért elég nehéz gyakorolni, de... ha kell, akkor azt is megoldom. Mindent is.
Viszont szerencsére most nem egyedül kell ügyeskednem a levegőben, mert megbeszéltük Alexszel, hogy csinálunk egy külön gyakorlást. Végülis az sosem árt, ha gyakorlunk, legalább összeszokottabban tudunk működni a meccseken, és nem az lesz, hogy miattunk veszít a csapat pontokat.
Csendben, seprűvel a kezemben sétálok a pálya felé, bár már valamivel sietősebb tempóban, mint korábban, mert elfelejtettem megnézni az időt. Az pedig általában azt jelenti, hogy késésben vagyok. Ha ugyan már nem késtem el máris. Jaj nekem! Azt hiszem, nem ártana végre megtanulni időben elindulni valahová, mert ez már nem működik, hogy a végén valahogy mindig az lesz a vége, hogy szaladnom kell. Vaaagy hoppanálhatnék is! Ja, hogy azt még nem tudok... na nem baj, ami késik nem múlik, ugyebár!
- Szia! Bocsi, siettem, ahogy tudtam, de ismersz... nem is én lennék, ha nem kellene rohanni valahova.
Köszönök neki egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. Már persze ha előttem ért a megbeszélt helyre... és szinte biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet. Ha mégsem, akkor szépen megnyugszom, és türelmesen várok Alexre, hogy kezdhessünk.

Na igen, ilyen az én formám. Pedig én tényleg igyekszem odafigyelni, hogy ne késsek el sehonnan, főleg a fontos találkozókról ne, erre tessék... pontosan azt csinálom, amit nem akarok. Kések. Megint. Jellemző. De legalább Alex nem haragszik meg rám... vagy nem mutatja. De ő se az a megjátszós valaki, meg hát ismer, tudja, hogy nekem lassan ez az alapállapotom. Na nem baj, majd igyekszem valahogy helyrepakolni magam, aztán nem lesz gond. Még szerencse, hogy éles helyzetekben gyorsan reagálok, úgyhogy a meccsekről egészen biztos, hogy nem kések. Még csak az kéne. Illetve nem, pont, hogy nem kéne. Na mindegy, ezt inkább nem gondolom túl, mert még a végén megtörténik a baj, és tényleg elkések onnan is. Attól pedig Merlin óvjon engem. Meg a csapatot is.
-Na igen... végülis jobb később, mint soha, nem igaz? Amúgy semmi gond, gondolkozni sem árt néha.
Eresztek meg felé egy halvány mosolyt. Oké, tudom, én vagyok a késős, szóval nem szólhatok egy szót se amiatt, hogy elgondolkozott. Mondjuk amúgy se szólhatnék, de mindegy. Viszont azt hiszem, éppen itt az ideje annak, hogy összeszedjem magam, úgyhogy nyújtok egy kicsit, majd a bemelegítés után ismét a seprűmért nyúlok, és felemelkedünk a magasba.
- Szóval, mi legyen? Passzolgatunk, vagy egyikünk álljon be őrzőnek, és felváltva próbálkozunk? Esetleg egyéb ötlet?

Néha nem is értem, hogy hogy lehet az, hogy még mindig épségben vagyok, és nem esik semmi bajom... pedig aztán a folytonos szerencsétlenkedéssel, csetlés-botlással rendesen kísértem ám a Sorsot. Na meg az esetenként elég nagy szájammal és a késéseimmel. Csoda, hogy még mindig két lábbal a földön állok, és nem épp egy jól irányzott hátsónbillentés eredményeként repülök. Seprű nélkül, mert ilyen esetekben arra sincs szükség. Jó, nem mondom, hogy néha nem érdemelném meg, erről szó sincs. De azért mégiscsak na. Igen, ez megint iszonyat értelmes gondolat, de sebaj. Ilyenkor azért örülök, hogy egy legilimentor sincs a közelemben, vagy legalábbis nem tudok róla, mert bajok lennének.
-Rendben, ahogy gondolod!
Amint a fiú elrepül a póznák felé én magamhoz veszem a kvaffot, és szintén a karikák felé tartok vele. Még emlékszem a múltkori gyakorlásra Tatianával, tudom, hogy akkor sem volt valami könnyű a helyzet, de... a végére azért csak sikerült összehozni a dolgokat, azért annyira mégsem voltam szörnyű. Főleg nem álmosan. Nehezítő körülmény, nem szólhat semmit. Most viszont viszonylag kipihenten kezdjük a gyakorlást, tehát ha bénázok, akkor még véletlenül sem foghatom a fáradtságra, vagy Egonra. Na jó, de... Egonra mégiscsak rá tudom fogni, mert még mindig nem lett normális. Az a gyanúm, hogy nem is lesz. Na nem baj. Remélem, most sikerül, mert megnézhetem magam... meg a csapat is megnézheti magát, ha mégsem. Még szerencse, hogy csak Alex előtt csinálok hülyét magamból, ha esetleg mégsem jön össze.
~Itt jövök, készülj!~
Gondolom magamban, de annyi eszem persze nekem is van, hogy hangosan ne adjam a másik tudtára a szándékomat. Mikor elég közel érek hozzá ahhoz, hogy már biztos távolságból tudjak próbálkozni, akkor megcélzom a balszélső póznát - direkt, mert szemmel láthatóan ő a középső karika elé állt be, biztos ami biztos -, és eldobom a labdát. Ha szerencsém van, akkor nem elég gyorsak a reflexei ahhoz, hogy megfogja. Ha meg mégis, hát.. akkor majd újra megpróbálkozom vele. Semmi gond.

Nem igaz már. Nem hiszem el, hogy megint nem sikerül. Pedig mondom, most még az sincs, hogy ne aludtam volna ki magam, mert Egon el lett küldve a helyére, nem akart ablaknak csapódó tetszhalottasat játszani az éjszaka felében. Na mindegy... úgy látom, van, ami nem változik. Pedig igazán változhatna... legalább annyi, hogy ne legyek ennyire béna. Vagy ennyire... ennyire én. Nagy kérés? Jó, beismerem, az utóbbi igen, tényleg elég jó nagy kérésnek tűnik, mert hát na, senki nem tud csak úgy kibújni a bőréből. Na nem baj... hátha egyszer végre úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy a dolgoknak alakulniuk kell, és akkor az én gondolataim se kalandoznak el szerteszéjjel, hanem esetleg egyben lehet őket tartani. Várjunk csak... nekem? Egyben tartani a gondolataimat? Az miaz? Mármint egyben tartani a gondolatokat. Meg úgy egyáltalán... nekem? Gondolat? Ezt most eszik vagy isszák? Na jó, ennyire azért még én sem vagyok szőke, de tény, hogy jó lenne, ha nem gondolkoznék mindenen is a seprűn ülve, minimum két méterrel a föld felett. Mert az egyáltalán nem tesz jót, és ebből lehetnek a puffok, meg a csonttörések. Jaj, abba meg még belegondolni is fájdalmas. Úgyhogy inkább megkímélem magam a fájdalomtól és nem gondolok bele.
A dobásom megint nem sikerül, én pedig lassan kezdem feladni, hogy valaha is jobb leszek... de tényleg. Nem értem, mi lehet a gond, de igazából mindegy is... addig mindegy, amíg a meccseken hárman vagyunk, és össze tudunk dolgozni. Márpedig hárman elég jó csapatot alkotunk, akármi is legyen. Úgyhogy az éles helyzetektől nem igazán tartok, inkább az zavar, hogy egyénileg nem vagyok elég jó. Na nem baj... majdcsak lesz valahogy. Elkapom a felém dobott labdát, és egy éles kanyar után ismét a póznák és az előttük strázsáló Alex felé veszem az irányt. Igyekszem nagyon koncentrálni, hátha most sikerül, és cserélhetünk. Mikor már elég közel érek a karikákhoz egy újabb lendületet veszek és útjára engedem a piros bőrdarabot... remélhetőleg sikerül a próbálkozásom. Ha nem, akkor legfeljebb újrázás lesz... végülis ismétlés a tudás anyja, nem igaz?

Nem hiszem el! Most komolyan... halvány lila, meg semmilyenszínű segédfogalmam sincs róla, hogy mi a fészkes frászkarika történik, de ez már komolyan nem lehet igaz. Nem tudom, mit csinálok rosszul, de valamit egészen biztosan, ha a sokadik próbálkozásom is kudarccal végződik. Én pedig lassan legszívesebben feladnám az egészet és inkább visszamennék a klubhelyiségbe, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Viszont mivel nem egyedül gyakorlok, és nem akarom magára hagyni Alexet, így úgy döntök, hogy inkább maradok a helyemen, és megpróbálkozok újra a dobással, hátha.Vagyis próbálkoznék, ha visszakapnám a kvaffot. Ez viszont nem történik meg, mivel Alex láthatólag úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a helyzetet, és elindul lefelé a földre. S mivel jelez, hogy én is tegyek így, ezért nagyon úgy érzem, hogy ebből bizony lelkizés következik. Ami, őszintén szólva nem igazán hiányzik jelenleg, de hát ez van, ha kell, hát kell.
Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy el kéne terelni a dolgot, mert tényleg nem akarok beszélni semmiről, ami problémás - arról nem beszélve, hogy valamilyen szinten már én magam is problémás vagyok, úgyhogy igazából mindegy -, viszont látom rajta, hogy komolyan érdekli a dolog, meg segíteni szeretne. Akkor pedig nem küldhetem el a fenébe... az nem én lennék. Főleg mivel barátok vagyunk, a barátaival pedig nem csinál ilyet az ember.
- Ennyire látszik? A fenébe!
Csúszik ki a számon egy halk sóhaj kíséretében. Tényleg nem akarom ilyesmivel terhelni a fiút, és ha elkezdem mondani, akkor Merlin tudja, mi lesz belőle... most még meggondolhatja magát. Meg persze én is.
-Nem... nem igazán tudom. Egyrészt fáradt vagyok, ez igaz. Másrészt meg... fogalmam sincs, mi van velem. Olyan, mintha nem is lennék önmagam, ezt én is látom, csak... mondd csak, voltál már olyan helyzetben, amikor érzed, hogy van valami, csak nem tudod, mi az a valami, és nem akarsz az esetleges helyzeten? Vagy még tovább rontani? Mert az is megeshet, ha béna az ember... márpedig ismersz, én elég béna tudok lenni. Mármint... ehh, nem tudom, miért kérdeztem ilyesmit, ne haragudj! Igyekszem összeszedni magam és nem lesz gond, jó? Nem szeretném, ha a végén kiderülne, hogy feleslegesen jöttél ki velem gyakorolni...
Teszem hozzá a végén kissé elhúzva a számat, mert tényleg nem szeretném pazarolni Alex idejét, mikor valószínűleg lenne jobb dolga is, mint az én agymenéseim hallgatása.