A család nagyon fontos dolog. Talán életünk egyik legfontosabb dolga, ezt viszont csak akkor vesszük észre, ha valami problémába ütközünk. Vagy épp mi magunk vagyunk a probléma forrása. Akár csak részben is. Tudom, mert velem pontosan ez a helyzet. A mi családunk sosem volt egy könnyű eset... én sem voltam sosem könnyű eset, ezt valószínűleg mindenki nagyon jól tudta, már a kezdetektől fogva. Nem árultam zsákbamacskát, most sem teszem azt. Igyekszem összeegyeztetni a munkámat és a magánéletemet. Igyekszem egyszerre lenni jó auror és jó férj és apa. Csakhogy sajnos ez nem működik. Vagy nem úgy, ahogy azt én elgondoltam. Tudom, hogy az egyik oldal így is - úgy is sérülni fog, mert én valahogy nem ismerem az egyensúly fogalmát. Valahol mindig hiba csúszik a számításaimba, és sosem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy kellene. De a család még mindig az első helyen van az életemben, akármennyire is nem látszik a sok munkától. Ezt viszont valahogy éreztetnem is kellene... meg kellene erősíteni az összedőlni készülő várat. Méghozzá sürgősen. Szerencsére abban mindketten egyetértünk Ginnyvel, hogy ez így nem állapot, ami most van, és kezdeni kellene vele valamit. Lehetőleg nem úgy, mint legutóbb, mert akkor megint veszekedés lesz a vége. Az pedig egyikünknek sem hiányzik. Főleg úgy, hogy nyári szünet lévén a gyerekek is itthon vannak, és nem akarom, hogy hallják ezeket a dolgokat. Oké, persze, mivel róluk is szó van ilyenkor, így valahol joguk lenne hallani, de mégsem szeretném ilyesminek kitenni őket. Remélhetőleg nem is fogjuk. Már egy ideje csendben, gondolataimba merülve ülök a kanapén, és azon gondolkozom, mit is csinálhatnánk. Mert vagyok olyan makacs, hogy úgy hiszem, majd én tudom a megoldást. Akkor is, ha nem. Csakhogy ezt a világért sem vallanám be. Hangosan biztosan nem. Úgyis tudják. Könnyű? Egyáltalán nem, de attól még ilyen vagyok.
Húsz éve ismerem azt a gubbasztást, ahogy a térdein könyököl; éppen a vázára tapad minden érzékszerve, és nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, mikor ráncolja a homlokát. És Harry is tudja, miért akkurátusak a mozdulataim, hogy mi a fenének játszom egész délután a szobaszervízes szerepét, ha egy pálcaintéssel elintézhetném az iskolatáskákban felejtett őskori szendvicseket, frissen vasalt ruháikat a gyerekeknek. Kicsit kellemetlen a nappali körül sürögni. Olyan végletekben váltakozó aurája van a ház ezen részének is, akárcsak kettőnknek, és ezentúl senkinek sem hinnék, aki azt állítaná, hogy az otthon nem él - a legutóbbi veszekedésünk óta pontosan úgy töltöttük meg feszengéssel, mint Lily a réti virágaival azt a vázát, amit a férjem percek óta mustrál. Meg lehet ítélni, melyik ékesebb dísze a nappalinak. De beszélnünk kell. Mindarról, amiről réges-régen elfordítottuk az arcunkat. Nyakló nélkül rohanni előre, hátra sem nézve, igen kiemelkedő olimpiai teljesítmény volna. Azt gondolom, nem érdemel tapsot.
Végigsimítok Harry vállán, ahogy elhaladok mellette a fotelhez, és Merlinre, bár könnyebben venném rá magam az érintésre, csak... az ösztöneimet gúzsba kötő görcs nem oldódik fel azzal, hogy elástuk a csatabárdot. - Kezdhetném azzal, hogy tudom, mire gondolsz, viszont... nem fogok többé a fejedben vájkálni, vagy a szádba adni a véleményemet. Én csak - kézfejemet gyűrkészve most pillantok fel először. Annyi ránc költözik már rá. - Sajnálom. Sajnálom az elmúlt hónapokat. Szeretnék jobb lenni... és újra megélni magunkat. A házasságunkat. Annak idején, fiatal menyasszonyként meggyőződéssel hittem, hogy nem érhet nehezebb helyzet a hosszú uszályom viselése után az életben. Az újrakezdés alighanem pont ilyen.
i akartam osonni, úgy, hogy a szüleim ne vegyenek észre. Most nem akartam magyarázkodni előttük, hogy hová sietek. Mert igazából nem siettem sehová, csak nem akartam, hogy észrevegyenek. Amúgy is mindenkinek megvan a saját maga ügyes bajos dolga itthon. Albus elvan, Lily meg… szerintem ő addig jó, amíg nincs az én szobámban és nem akar rávenni valamire vagy én nem akarom őt felhergelni. Megint. Ahhoz ugyanis mostanában nem nagyon kell erőlködnöm, hogy ez sikerüljön. Amióta ugyanis levágta a szép hosszú haját azóta mintha őt is kicserélték volna. Valószínűleg ha megnövelném egy kicsivel hosszabbra a hajam, mondjuk vállig érőig, akkor rám is ugyanolyan furán néznének a rokonaink, mint őrá. Bepakoltam egy táskába a szükséges holmikat, a pálcámat, valami gyümölcsöt, amit a reggel hoztam fel magamnak, de azóta sem ettem meg, mert már akkor elkezdtem azon filozofálni, hogy kimegyek egy kicsit. Felvettem a táskámat a hátamra, már nyúltam apa régi láthatatlanná tévő köpenyéért is, amikor valaki berontott a szobámba. – Hééé! Nem tanítottak meg téged kopogni a szüleink? – gyorsan elhúzom a kezem a köpenytől és kérdőn meredek az éppen beérkező testvéremre. Anya és apa legalább kopogtatna. De ők nem. – Nincs nálam semmi abból amit esetleg itt keresnél, szóval ha most megbocsátasz. – ettől függetlenül a karomba vettem apa régi köpenyét és elindultam az ajtó felé vele. Remélem veszi a lapot a testvérkém is kijön szépen a szobámból, mert tényleg az ég világon semmi keresnivalója ott ha én már nem lesz odabent. A folyóson viszont megálltam és visszapillantottam rá. Valószínűleg be fog köpni rögvest, amint ezt magamra veszem és eltűnök a szemei elől. – Ha akarsz jöhetsz te is, de ígérd meg, hogy amíg ki nem érünk a házból addig csendben leszel. Oké? Most nincs kedvem beszámolót tartani arról, hogy hová készülök és meghallgatni sem akarom a féltő szavaikat. Már ezerszer hallottam. Ha kell meg, tudunk egymásra vigyázni szóval… Albus-t nehogy hívd! Ha jön ő akkor te nem jöhetsz! – magyarázok komoly arccal a húgomnak. Remélem veszi a lapot és nem kényszerít ilyesmibe bele. Pontosabban abba, hogy az ő jönni akarása nagyobb legyen az árulkodásánál vagy Albus hívásánál. – Na, jössz vagy maradsz?
⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰ ⋱⋰
Vendég
Kedd Szept. 15, 2020 9:11 pm
kiscsalád
Sosem állítottam, hogy Lily Luna Potter nem szerette idegesíteni a testvéreit. Még ha ez nem kifejezett szándéka volt, olykor igenis előfordult, életének mintegy melléktermékeként. Nos, legújabb agymenései közé tartozott a terv, hogy ha bevonja testvéreit (mert mit is csinálna szívesebben egy báty, mint segítene a húgának) is az egyenruha-felszabadító mozgalomba, akkor az csak jól sülhet el. Hát... ez korántsem olyan biztos tény, mint azt Lily gondolta. De ezen ötlet nyomán fordulhat elő, hogy a vörös kis Potter lány éppen legidősebb bátyja szobája felé robog, hogy aztán kopogás nélkül egyetlen levegővel kezdjen neki a nagybetűs TERVnek. - James!! Jim, Jimmy!!! Arra gondoltam, hogy segítek neked kicsit feldobni az iskolai talárjaidat, szóval add ide, egy egészen picit varrom csak át, hogy mókásabb legyen. Mert ha te is mást hordasz, arra már egészen biztosan felfigyelnek - szavai közben kényelmesen huppan le az ágyra, hogy vigyorogva nézzen Jamesre, és közben gyorsan meg is válaszolja a kérdéseit. - Egy: úgyis hallottad, hogy jövök, már kopogás előtt, kettő: ha nincs nálad a talárod, akkor éppen mosásban van? Mert akkor megyek megkérdezem anyát - és itt már fel is pattanna, hogy tovarobogjon, ha tekintete nem akad meg a láthatatlanná tévő köpenyen. Összeráncolt homlokkal marad csendben és egy pillanatra tényleg a bátyjára figyel. Ajkába harapva méri fel a lehetőségeit, hezitál egy kicsit, mert mégis.. nem szép dolog Alt kihagyni belőle, másrészt viszont Jim felajánlása igen nagylelkű, és azon ritka pillanatok egyike, amikor hajlandó magával vinni a húgicát is. Mérgesen fújtat egyet, majd bólint. - Megyek. De akkor odaadod egy egyenruhádat, különben szólok anyuéknak - emeli fel fenyegetően az ujját, mintha pöttöm termetével igazi fenyegetést jelenthetne bátyjára. De hát kérem az üzlet az üzlet. Szeretné megvárni a választ, de nem akarja, hogy James itt hagyja, már pedig egészen pontos sejtései vannak arról, hogy a legidősebb Potter valószínűleg könnyedén kijátszana minden akadályt, még azt is, amit a húga gördít elé, így pár lépéssel mellette terem és cinkos vigyorral az arcán pillant a bátyó szemeibe. - És hova is megyünk?
Vendég
Kedd Szept. 22, 2020 8:12 pm
Ginny, James, Lily & Harry
Viszonylag ritka, hogy nem késő este esek haza a Mininsztériumból, vagy a terepről. Most mondanám, hogy önvédelem, de... kit akarok becsapni? Nem feltétlenül a mi otthonunk a világ legkellemesebb légkörű helye. Nem mondom, hogy nem tehetek róla, mert akkor hazudnék, legfeljebb annyit mondhatok, hogy nem szándékosan tettem olyanná, amilyen. Ez meg csak számít, nem? Vagy ez is csak kifogáskeresés, és semmi értelme? Lehet. Itt már minden lehet. Ginny simítására felemelem a fejem, és megpróbálok kiegyenesedni a gubbasztásból, bár... talán túl sok időt töltök így, főleg mostanában, mert egyáltalán nem megy olyan könnyen, mint ahogy reméltem és szerettem volna. Mindenesetre valahogy csak sikerült, és érdeklődő tekintettel figyelem Ginnyt, ahogy elhalad mellettem a fotelhez. - Értelek! Én is sajnálom... azt hiszem, ketten hagytuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok, és ketten is kell, hogy helyrehozzuk őket. De még nincs minden veszve. Tudom, hogy valószínűleg nem vagyok egy mintaapa, és férjnek sem vagyok a legjobb, de igyekszem, tényleg. Talán még nem menthetetlen a helyzet, csak össze kell dolgoznunk, meg kell beszélnünk. Na mit mondasz? Ugye még nem mondtál le rólunk? Még belegondolni is rossz, hogy esetleg végérvényesen elrontottunk, elrontottam valamit. Mert egyáltalán nem akarok ilyesmit csinálni, csak épp nem tudom a határt és az arányokat a munka és a magánélet között. Csak valahogy egyre nehezebb és nehezebb lesz a sok kimondatlan problémától benépesedett lakásba érkezni.... mindezt úgy, hogy elvileg ez az otthonunk. De vajon az otthonnak ilyen hidegnek kell lennie, ahogy én szoktam érezni? Nem hiszem. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy ennek így kellene lennie. De kész vagyok megbeszélni a dolgainkat és változtatni a helyzeten, mert tudom, hogy szükség van rá. Már csak az a kérdés, hogy Ginny hogy áll a kérdéshez. Bár... tény, hogy ha nem ugyanígy állna hozzá, mint én, akkor bele se kezdtünk volna. Inkább megpróbálom nem túlgondolni... úgyis kiderül.
