A tavaszi szünetben tett látogatása óta nem igazán beszéltünk egymással. Vagy ha mégis, akkor is elég felszínes témákat érintettünk. Azt hiszem, nem igazán tudunk mit kezdeni a helyzettel. Sem ő, sem pedig én. Nehéz és fájdalmas ez a téma, egyikünknek jobban, mint a másiknak. S nem tudunk segíteni a másiknak, hogy könnyebben tudja cipelni a terhet. Mert nem lehet... ezt saját magunknak kell cipelni. Sajnos. Pedig Merlinre, én bizony átvenném tőle! A múltkori veszekedésünk óta valahogy fagyosabb köztünk a levegő, mint egyébként. Viszont úgy gondoltam, hogy augusztus lévén nemsokára vissza kell mennie a Roxfortba, így talán együtt megvehetnénk neki a szükséges felszerelését. Már ha belemegy, persze. Szerencsére igent mondott, így az egyik nap felkerekedtünk, és elindultunk az Abszol Útra, hogy megvegyük a dolgokat. - Szóval, hol kezdjük? Fordulok felé érdeklődve immár az Abszol Út köveit taposva. Ugyan nálam van a lista a szükséges beszerzendőkről, de mégis ráhagyom a döntés lehetőségét, és abban a sorrendben haladunk, ahogy neki jó. Közben pedig remélhetőleg meg tudjuk beszélni az ügyes - bajos dolgainkat is. Azt hiszem, mindkettőnkre ránk fog férni.
Vegyes érzelmekkel érkeztem haza a nyári szünet elején. Abban biztos voltam, hogy anya nem igazán lesz otthon, így már mindjárt rosszabb hangulattal töltöttem el az első pár napomat. Ha lehetőségem lett volna rá, akkor elmegyek Albusszal, de azt apáék úgysem engedték volna, úgyhogy nagy gondolatokkal küszködve próbáltam meg a legtöbbet kihozni magamból a múltkori látogatásom után. Valahol azért már kicsit kezdett leülni ez az egész dolog és kicsit rosszul is éreztem magam, amiért úgy faképnél hagytam apát és olyan butaságokat vágtam a fejéhez. Az első pár napban csak azon gondolkodtam, hogyan is mondhatnám el ezt neki, de a légkör nem volt a legjobb, inkább fagyos volt és minimálisan beszéltünk egymással. Megbántódtam és dühös voltam, egyszer pedig csak simán bűntudat mardosott. Nehéz ezt érzésekben kifejezni, de a közöttünk lévő feszültség viszont kézzel is tapintható volt. Nem akartam mindenre nemet mondani és az Abszol úti bevásárlás amúgy sem nélkülözhető az évkezdéshez, így természetesen igent mondtam neki erre. Indulás előtt még igyekeztem összeszedni magamban a gondolataimat és sikerült rávennem magam valamilyen szinten, hogy talán itt az ideje, hogy kicsit normálisabb módon beszélgessünk, mint férfi a férfival, apa a fiával. Anya mindenesetre lelket öntött belém a múltkor, de persze ez még nem vigasztal, ameddig nem látom, hogy itthon van és tölthetek vele is még számtalan időt. Hiányzik nekem, ez nagyon is látható rajtam. Apám mellett sétálok az Abszol úton csendben, majd amikor megszólal, csak akkor emelem fel a fejemet. Elgondolkodom kicsit azért, majd a talárszabászat előtt elsétálva, megtorpanok. - Kellene egy új talár, a másik ujja már a könyökömig ér csak. - Jegyzem meg röviden és tömören, majd ha belemegy, akkor betérünk az üzletbe és miközben várunk arra, hogy legyen szabad hely, hogy rám igazítsák az új taláromat, felé fordulok. - Anya jobban van? - Óvatosan közelítem meg a témát, és már őszintén kicsit kezdtem rosszul érezni magam, hogy ilyen csendben állunk csak egymás mellett így valamivel el kell kezdenem.
Vendég
Kedd Aug. 25, 2020 2:46 pm
Scorp & Draco
We have each other, no matter what
Azt el kell ismerni, hogy a tavaszi szünet nem telt éppen a legjobban... azt hiszem egyikünk számára sem. Asto kórházban volt, mi pedig szépen összekaptunk Scorpiusszal. Értem én, hogy tudni akart róla... hogy már jóval hamarabb el kellett volna mondanom neki, hogy mi is a helyzet az édesanyjával. De neki is meg kellett volna értenie, hogy csak védeni szerettük volna. Hogy neki is biztosan megvoltak a maga gondjai, meg amíg tud legyen csak gyerek, nem kell idejekorán felnőnie. Aztán persze kiderült, hogy sajnos de. Próbáltam megtalálni vele a közös hangot, de ha egyszer mérges, akkor erre esélyem sincs. Márpedig mérges. Megjegyzem joggal. Még mindig fagyos köztünk a levegő, de legalább annyit sikerült elérnem nála, hogy a roxforti bevásárlókörutat együtt csináljuk végig. Mondjuk nem igazán lelkesedett érte, de ezt betudtam annak, hogy hiányzik neki az édesanyja. Ezzel nincs egyedül, nekem is nagyon hiányzik Asto. Jó lenne, ha végre haza tudna jönni, de még mindig elég gyenge ahhoz, hogy ne engedjék elhagyni a kórházat. Egy darabig csendben sétálunk egymás mellett. Én azért, mert igyekszem elkerülni a kínosabbnál kínosabb témákat, amiket felhozhatnánk, ő pedig, hát... fogalmam sincs, miért. Ahogy ismerem valószínűleg ugyanez lehet az oka az ő szótlanságának is. Aztán a szabászat előtt végre megtörik a jég, mikor közli velem, hogy kellene neki egy új talár. Hát... ez is több, mint a semmi. Lassanként majdcsak rendberakjuk a dolgainkat, nem igaz? - Rendben van, akkor menjünk! Bólintok beleegyezően, és előreengedem a fiamat az üzletbe. Szerencsére nincs olyan sok ember bent, de azért ki kell várni a sorunkat, ami plusz idegességgel, feszültséggel teli pillanatokat jelent. Na igen, ilyen a mi formánk. Csendben ráemelem szürke pillantásomat, mikor az anyja állapotáról kezd érdeklődni. Na igen... gondoltam, hogy ez a téma nem maradhat el. - Valamivel jobban van, igen! Bár sajnos még mindig elég gyenge ahhoz, hogy hazaengedjék... de már jobb színben van. De te is tudod, hogy ez bármikor visszatérhet nála... ugye? Még nem ismerjük a gyógymódot, tehát egyelőre csak a remény maradt nekünk. De ne aggódj, nem adjuk fel. Sem ő, sem én... és arra kérlek, te se add fel. Meg fogjuk menteni, csak idő kérdése. Azt nem teszem hozzá, hogy fogalmam sincs, mennyi idő kérdése, de kimondatlanul is ott lebeg köztünk a levegőben, mint valami ronda, láthatatlan válaszfal. Nem tetszik, nagyon nem. Viszont egyelőre még nem sikerült megoldást találni a problémára, így tényleg csak a remény és a kutatás maradt nekünk. Az viszont mindig itt lesz. Mindig, a legvégéig.
Nem vagyok egy haragtartó típus, de az érzéseim most az egekben vannak. Annyi minden történt velem az utóbbi időben, hogy azt fokozni nem lehetne már talán, így most nehezen teszem túl magam ezen az igen fontos részleten, hogy anya még mindig a kórházban van. Nem könny, talán sosem lesz az, de nekem tudom, erőt kell vennem magamon és valahol puhítani a helyzeten, hiszen nem mehet így a végtelenségig, nem érezhetjük magunkat rosszul, főleg persze tudom, hogy ez miattam van... Kezdenek szép lassan letisztulni az érzések és gondolatok, akármennyire is káosz még a helyzet, de azzal tisztában vagyok természetesen, hogy most mindennél jobban össze kell tartani a családunkat és együtt támogatni anyát abban, hogy a lehető leghamarabb felépüljön és visszajöjjön hozzánk. Még nagyon sokáig akarom, hogy részese legyen az életemnek és nem tudnám elképzelni azt sem, hogy mi történne, ha nem tudnám neki bemutatni Rose-t vagy épp nem ismernék meg úgy Albus-t ahogy én... annyi mindent kell még elmondanom. Jó ideig csendben ballagok, de végül sikerül megtörni a csendet és ezzel talán picit fel is oldódom. Mármint, nem tudom, hogy apa haragszik e rám a múltkori elszökésem után vagy épp hogy szinte egy szót nem hallott felőlem a nyári szünetig... be kell vallanom, talán haragosabb voltam a kelleténél és ez egyáltalán nem megszokott tőlem, de mivel bejárt anyához és vele nagyon sokat tartottam a kapcsolatot, így biztosan tud ezt-azt. Most kicsit át kell lépnem ezt a határt, és őszintén bocsánatot is szeretnék majd kérni... egy megfelelő pillanatban. Belépünk az üzletbe és ameddig várjuk a sorunkat, bele is kezdek a témába. Hangomban érződhet, hogy nem szeretnék vitázni és vádaskodni. - Soha nem adnám fel. - Szögezem le szinte azonnal a mondandója után, már nem kerülöm a pillantását sem. - Karácsonyra remélem már otthon lesz. Szeretnék majd segíteni mindenben... Valahogy biztosan meg tudjuk oldani, valami megoldásnak kell lennie! - Már rajta vagyok az ügyön, hogy utána olvassak és kutassak a Roxfort könyvtárában, a zárolt részlegben természetesen, de ehhez még szükség van némi időre... tudom, hogy ők is már mindenfelé kutattak és kerestek, de nem nyugszom, ameddig nem nézek meg én is mindent. Közben sorba is jutunk és felállok a pódiumra, miközben kiválasztom az új talárom mintáját és az anyagot, amit majd mindjárt rám is igazítanak. - Most, hogy már engem is beavattatok, végre, úgy gondolom, jobban össze kell tartanunk mint valaha. - Nyomom meg kicsit a mondatom közepét, hogy érezhető legyen, mennyire komolyan gondolom ezt és hogy akármennyire is fiatal vagyok, milyen komoly fejjel gondolkodom már. A pillantásom némi enyhülésről ad bizonylatot, de azért még óvatos vagyok, nem akarok hirtelen szólni vagy tenni valamit, mint a múltkor, mert úgy tűnik, ezek a dolgok ezt jobban kihozzák belőlem.
Vegyes érzelmekkel érkeztem haza a nyári szünet elején. Abban biztos voltam, hogy anya nem igazán lesz otthon, így már mindjárt rosszabb hangulattal töltöttem el az első pár napomat. Ha lehetőségem lett volna rá, akkor elmegyek Albusszal, de azt apáék úgysem engedték volna, úgyhogy nagy gondolatokkal küszködve próbáltam meg a legtöbbet kihozni magamból a múltkori látogatásom után. 
