Mióta tudom, hogy van ez a dolog Lusie meg Clyde között azóta igyekszem szemmel tartani a fiút. Na nem olyan ijesztő módon, mint a könyvekben szokott lenni, hogy követem mindenhova, meg kukkolom, meg aktát vezetek róla. De például sokkal hosszabb ideig vacsorázok, csak hogy megnézhessem, kikkel beszélget és hogy bámulja-e szeretett barátnőmet. Vagy hogy gyanúsan viselkedik-e egy kicsit is. Természetesen Héloisenek nem szóltam erről az egészről, az hiányozna csak, hogy itt aggodalmaskodjon, vagy leállítsa a projektet. Az ő kedvéért csinálom, hogy neki jobb legyen, de persze úgysem értené meg, hogy én csak jót akarok neki.
- Menj csak, majd megyek én, csak még ezt befejezem - bököm a fejemmel a csak félig megevett vacsorámra, mikor barátnőm megkérdezi, megyek-e fel vele. Szerintem hozzászokott már, hogy sokáig nyammogom egy egészen kevés ételen is, és hogy ilyenkor nem érdemes rám várni, mert tényleg képes vagyok nagyon nagyon sokáig enni. Így legalább van lehetőségem figyelni még egy kicsit a jövendőbeliét vagy tudja a furkász hogy milyét is. Én már teljesen belezavarodtam itt a dolgokba, de persze nem kell nekem mindent tudni. Mihelyst egyedül maradok tekintetem a Hollóhát asztalára tapad, hogy megkeressem, akit meg kell. Közben jóízűen eszegetem a csirkemellem, mert azért tényleg nem kéne éjfélig itt ülni. Remélem, hogy olyan ártatlannak látszom, mint amilyennek akarok, tökéletesen rendezett arcvonásokkal próbálom megtalálni Clydeot, de nem megy ez ma nekem - mintha eltűnt volna. Pedig esküszöm, hogy öt perce még megvolt. Lehet, hogy követte Luisét kifelé? Vagy csak befejezte a vacsoráját, amíg én beszélgettem? Komolyan, ilyenkor kell neki si felszívódni. Ezek az emberek, én komolyan nem értem. Nem bírt volna csak még tíz percet ülni a fenekén?
Nagyban magyaráztunk ketten Bonifatius-al Armin-nak, hogy a múltkor tök véletlenül észre vettük, mennyire depressziós és úgy gondoltuk, ha eltereljük a figyelmét akkor esetleg jobban lesz. Persze nem így, ezekkel a szavakkal, mert még megsértődött volna. Hanem csak annyit mondtunk neki, hogy láttuk nagyon bús képet vágott, önmagához képest is búsat. Fél szemmel persze azért figyeltem, hogy Héloise mit csinál éppen, de csak óvatosan, nehogy bármit észrevegyen mindebből. Vacsoráztunk közben ugyan, de azért valamit mondanunk kellett neki is, elvégre most sem volt túl jó passzban a gyerek. Mi meg jó unokatestvérhez híven meg akartuk védeni őt, meg felvidítani. Nem hiszem, hogy a nővére békés lenne ha tudná, hogy mennyire rossz állapotban van és mi csak nem is próbáltunk meg segíteni rajta. Na épp ezt a félreértést próbáltam, próbáltuk elkerülni Bonnie-val is. – Figyelj, inkább visszakísérünk a hálókerületbe és kipihened magad, jó? – sürgetett az idő, mert észrevettem, hogy Héloise is fogta magát és felállt, kifele tart, csak úgy mint mi. Én meg… csak látni akartam őt még mielőtt lefekszik és … Bizonyára csókot nem fogok dobálni utána, de ettől függetlenül sietettem egy kicsit az ikertestvéremet és Armin-t is, hogy az lesz a legjobb ha most inkább alszik egyet. Nem éltem volna túl, ha nem látom ahogy Héloise is szépen nyugodtan visszaindul a Hugrabugosok hálókerülete felé. Nem volt ínyemre persze, hogy nem ugyanabban a házban vagyunk mindketten, de így legalább sokkal nagyobb biztonságban van. Valószínűleg nem csorgatnám a nyálam utána a könyvek és a házi dolgozatok felett, mert ha egy házban lennénk, én simán el tudom képzelni, hogy ez esedékes lehetne. De csak jelzem, lehetne. Amint sikerül Armin-t meggyőzni, hogy forduljon nyugodtan a lépcsőház felé, mert arra tartunk, eszembe jutott, hogy még nem beszéltem a Madden ikrekkel a banda-kirándulással kapcsolatban. – Menjetek csak nyugodtan, nekem beszélnem kell Judas-al és Jesus-al. – azzal visszafordulok, remélve, hogy a két aranyember még ott van, de amint benyitnék az ajtón az már nyílik is kifelé és én már nem igazán tudok félreállni az útjából. Szóval sikerül annyira elbambulni, hogy az ajtó súlyosan közel kerüljön az arcomhoz és még homlokon is vágjon, mert miért ne tenné ugyebár. – Áu… – a fejemhez kapok, az ütés miatt.
Nem hiszem el. Hát tényleg eltűnt. Ilyen az én formám komolyan. Mindegy, legalább zavartalanul be tudom fejezni a vacsorám. Már tényleg nagyon a végét járom, nem kell különösebben sok idő, hogy az utolsó falat is elfogyjon. Megiszom a poharamban maradt töklét, majd lassan és komótosan feltápászkodok. Ha akarnék sem tudnék igazán sietni, pici is vagyok, gyenge is, így minden hová lassan megyek. Legalább könnyű utól érni. Ez nem tudom, hogy jó vagy rossz hír, mindenesetre tény, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ez jó hír Jennek, így még időben el tud kapni, mielőtt kilépnék az ajtón. Nem akar semmi érdekeset, csak hogy van-e kedvem együtt tanulni vele. Igent mondok, végül is miért ne. Aranyos lány, de nem valami okos, de szívesen segítek neki. Ilyenkor mindig kicsit jobban érzem magam, ha tudok segíteni valakin.
Most, hogy ezt megbeszéltük végre kimehetek. Már kezdett kicsit felbosszantani, na. Pedig én tényleg nagyon türelmes vagyok és toleráns is, de csak néha ha fáradt vagyok nehezebben bírom az ilyeneket. Jen túl idegesítő hangon beszél, így muszáj lesz kialudnom magam a közös leckeírás előtt. Különben lehet, hogy nem lesz jó vége egyikünknek sem. Vagyis neki semmi baja nem lenne, csak nekem lenne rossz, de ez már csak részletkérdés. Ezen godnolkodva nyitom ki az ajtót, fel sem merül bennem, hogy nem kéne ilyen lendülettel közlekednem, mert lehet, hogy valaki befelé jönne éppen. Így sikerült fejbe vágnom valakit egész véletlenül.
- Merlinre, ne haragudj, jól vagy? Gyere, ülj le, hadd nézzelek. - Szinte levegővétel nélkül darálom el amit akarok, majd elkapva a karját magammal húzom, hogy lenyomjam az első padra, amit érek. Addig fel sem merül bennem, hogy megnézzem kit sikerül fejbe kólintani véletlenül. Mikor meglátom, hogy Clyde Corner a szerencsétlen áldozat majdnem szívrohamot kapok. Hogy a fenébe lehetek ennyire béna? Ha ezt Luise megtudja tutira agyon ver. - Szóval nincs nagy baj? Fáj? - faggatózom tovább. Kívülről nem tűnik olyan nagyon komoly dolognak, de nyilván nem tudhatom, hogy mit érez, viszont szeretném megtudni, hogyha esetleg sikerült túl erősen megütnöm akkor tudjak neki segíteni.
A drága Armin-nak aztán magyarázhat az ember, meg rosszabb esetben a macska is, ha már itt tartunk, mert nem fogja megérteni sehogy sem. Úgy tűnik, hogy igazából neki aztán tényleg teljesen mindegy, hogy nyávogok vagy beszélek hozzá. Szerintem az sem igazán érdekelné, ha esetleg hirtelen átvedlenék kutyába, és elkezdenék neki ugatni, hogy legyen már normális, és… csak legyen normális. Ennyi. Ez nem olyan nehéz, ugye? Jó, persze, tudom, pont nekem nem kellene ilyesmit mondani, hogy a normálisság nem nehéz, mikor szerintem mindenki tudja, hogy a Corner ikrek közül a családban ki a normálisabb. De igazából nem kell mindent tudnia mindenkinek. Akkor sem, ha szeretnék és jobban kiderítenék, hogy melyikünk kicsoda és hogy lehet felismerni a másikunkat. Azt mondják, a szerelem elveszi az ember eszét. Mármint még a maradékot is. Nem tudom, hogy ez melyikünkre illik jobban: Armin-ra vagy rám. Mondjuk Armin külön műfaj, neki akkor sincs túl sok, ha épp nem szerelmes, úgyhogy igazából teljesen mindegy. Én meg, teljesen hihetetlen vagyok és az megint más, mint Armin. Mindegy. Én tudom, hogy mi a helyzet, másnak meg nem kell tudnia. Jó, Héloise-nak azért nem ártana, ha egy-két igen fontos dolgot elmondanék, de hiszem, hogy majd annak is eljön az ideje. A nagy gondolkodásomnak meg bambulásomnak sajnos meg is lesz az eredménye, mert sikeresen nekimegyek a Nagyterem ajtajának, ami így ügyesen homlokon is vág; úgyhogy ezzel valószínűleg szerzek egy szép dudort vagy piros pontocskát a homlokomra. Mert miért is ne? Jobban oda kellett volna figyelnem az egészre. Egy ismeretlen Hugrabugos lány segít fel, és ültet le, közben pedig folyamatosan kérdezget, hogy jól vagyok – e, meg hogy nagyon fáj – e. Nem tudom, ki lehet, habár ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, Héloise egyik barátnője lehet. Elég sokat látom őket együtt. Igaz, hogy nem a lányt szoktam bámulni, hanem Héloise-t de akkor is. Kíváncsian nézek rá. – Nem, nincs semmi baj. Attól eltekintve persze, hogy fejbe vágtál egy ajtóval. Mit ártottam neked? – pislogok kissé sértődötten a lányra, de persze nem gondolom ám komolyan. Annyira. Tudom, hogy nem csak az ő hibája volt, hanem az enyém is. Ezért megpróbálok egy mosolyt is erőltetni az arcomra, hogy láthassa minden rendben van. – Egy kicsit fáj, de nincs semmi baj, majd elmúlik. Na és te? Hova siettél ennyire, ha szabad kérdezni? – vonom fel kíváncsian a szemöldökömet, mert tényleg úgy nézett ki, mint aki eléggé siet valahová, bár meg nem tudnám mondani, hogy mégis hová akar menni ennyire vacsoraidő után. Hacsak nem vissza a klubhelyiségükbe, akkor viszont mehetnék vele. Áh nem, ezt sürgősen ki kell vernem a fejemből, még mielőtt jobban bele férkőzne a tudatomba annak a lehetősége, hogy macskabőrömben bejuthassak Héloise-hoz. Milyen vicces lenne! Meg ijesztő, persze. Főleg ijesztő.
Megállapítom, hogy se dudor, se pukli, se lilulás, csak egy kicsit piros. Az még nem olyan vészes azt hiszem, mármint gondolom, hogy a valami komolyabb baja lenne az látszódna. Vagy hát ha agyrázkódást kap, akkor az nem olyan biztos, meg lehet egy csomó olyan belső sérülése is, amit kívülről nem látok. Akkor mi van? Meg kellene szólalnia ahhoz, hogy megtudjam, tényleg egyben van-e. És épp ebben a pillanatban, mintha csak olvasna a gondolataimban már beszél is. És legnagyobb megnyugtatásomra azt mondja, nincs semmi probléma. Hála Merlinnek! De aztán...
- Én nem akartam, mármint hogy nem ártottál, véletlen vo... - magyarázkodom elvörösödve, mire rájövök, hogy amúgy csak viccel. Vinne el a dementor... olyan kínosan viselkedem. Pont vele, pont most, természetesen nem is én lennék. Ha ezt Luise megtudja, édes golymók, hát darabokra cincál. Vagy lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak nevet egy jót. De még mindig az a legjobb opció, hogyha nem tudja meg soha. Mármint nem hiszem, hogy valami meggondolatlanságot csinálni, de valószínű, hogy valami meggondolatlanságot csinálna.
- Igazából csak Luise után, meg amúgy nem is siettem - jut eszembe, hogy egészítsem ki magam ezzel az aprósággal. Mert amúgy tényleg, tök ráérősen nyitottam ki az ajtót, bár lehet, hogy mikor lefejelte ő nem épp erre gondolt. Mindketten elszúrtuk, na. - Na és te? Miért jöttél vissza? Mármint szerintem az előbb már láttalak vacsorázni. - Nagyszerű, most azt hiszi, hogy valami beteges kukkoló vagyok, vagy zaklató, vagy nem is tudom. Ami igazából nem is áll nagyon messze a valóságtól, de hátha csak úgy gondolja, hogy csak jó a megfigyelőképességem. Örülnék, ha ez így lenne, mert már így is, sok van a számlámon azzal, hogy okoztam neki némi fejfájást - szó szerint és képletesen is.
Majdnem elnevettem magam amikor mentegetőzni kezdett, valahol nagyon kínosnak éreztem ezt a beszélgetést, másrészt meg nagyon vicces volt a maga módján, hogyha nem pirosodott volna ki a homlokom. Sebaj, majd ráfogom, hogy a túlzott gondolkodás így és itt üt ki. Pont most. Vacsora után. Nem számít. Nem az a célom, hogy megijesszem őt meg hasonló. Ha jól láttam, akkor ő Héloise egyik barátnője. Mivel nem faggathatom mindig az unokahúgomat, kénytelen leszek most már őt is szépen kérdezgetni, mintha mi sem történt volna és nem tudnám, hogy kiről is van szó. Pedig biztos tudja, hogy ki vagyok. Na mindegy. Majd igyekezni fogok nem elvenni a kedvét a társaságomtól. Biztos elvagyok könyvelve bajkeverőként, aki csak idegesíteni tud másokat, de főleg Héloise-t. – Helyes, igazából csak ezt akartam hallani. – kihúzom magam és elnevetem a végét, nem vagyok én ilyen kárörvendő vagy ilyesmi, csak nagyon vicces arcot vágott az imént. Elnézek, az a baj, hogy most már sehol nem látom azt az okos Judas-t a Griffendéleseknél és Jesus-t a Mardekárosoknál. Lehet akkor osonhattak ki amikor nem vettem észre őket, na mindegy. Pedig el akartam mondani nekik, hogy a pénteki próbát kicsit későbbre tettem át, mert közbe jött valami és nem akarom, hogy feleslegesen várjanak rám, meg Bonnie-ra. – Oh szóval Luise után mentél? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, hogy éppen pont Héloise-ról van szó. Nem számít. – Én csak a Madden ikrekkel akartam beszélni. Az unokaöcsénk nem bírt magával és kénytelenek voltunk feltessékelni őt a testvéremmel, de aztán eszembe jutott, hogy nem szóltam a jó madaraknak valamiről. – magyarázom el, hogy én miért is jöttem visszafelé ahelyett, hogy mehettem volna én is a dolgomra. – Te figyeltél engem? – kíváncsiskodom. Nem mintha én nem figyeltem volna őket Héloise-el, na mindegy. Végigmértem őt, csak azért, mert nem tudom hová tenni, azt a határozottságot amivel kijelentette, hogy az előbb látott vacsorázni. Jó persze, nyilván direkt jó rálátást választottam a Hugrabugos asztalra, pontosabban arra a részre, ahol ők ketten ültek. Szóval nem is értem miért problémázok ezen.
Egyszerűbb lenne, ha most szépen lassan észrevétlenül elpárolognék innen. Ilyenkor jön ki igazán, hogy nem vagyok túl nagy tárasági ember, mert az ilyen helyzetekkel nem tudok mit kezdeni egyszerűen. Lehet, több időt kéne mások között töltenem, akik nem tartoznak bele a jól megismert baráti társaságomba. De nem akarom magam akarattal kínos helyzetekbe sorolni, mert az sem lesz túl célravezető. Azt hiszem, erről sürgősen el kell beszélgetnem Luiséval, mert neki láthatóan sokkal jobban megy mindez.
- Hát igen, ő előbb végzett, és mondtam, hogy ne üljön itt velem feleslegesen - magyarázom, hogy hogy és miért történt az, ami. Bár nem tudom mennyire volt jó ötlet szóbahozni a lányt, de mi mást mondhattam volna? Stresszhelyzetben amúgy sem tudok rendesen gondolkozni. Tudom, hogy furcsa vagyok, hogy nekem ez a stresszhelyzet, és mondjuk a vizsgáim nem, mert olyankor érdekes módon nem igazán szoktam idegeskedni. Akkor azt érzem, hogy elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy simán átmenjek. De ilyenkor valahogy az olyankor előjövő magabiztosságnak a csírája sincs meg bennem. Bólogatok, hogy értem én, hogy mit keres itt megint, de nem kötöm az orrára, hogy én már láttam őket elhúzni. Így is elég gáz lesz, ha rákérdez, hogy honnan tudom, hogy már volt lent. Már épp kezdeném azt hinni, hogy ennyivel megúsztam ezt a témát, és nem firtatja tovább, de ismét a saját naivitásom csapdájába esem.
- Igazából nem kifejezetten téged, hanem úgy mindenkit. Csak jó a megfigyelőképességem - vágom ki magam határozottabban, mint amire számítottam. Végül is, nem hazudtam neki, odáig meg még nem süllyedtem, hogy még a valóságot is csak úgy tudjam előadni, mintha hazudnék. Az lenne csak szép, ha úgy sikerülne zavarba jönnöm, de azt hiszem, ettől egyelőre nem kell félnem. Erős késztetést érzek arra, hogy rákérdezzek arra, hogy mi van közte meg Héloise között, mert lássuk be, ennél jobb esélyem nem igen lesz arra, hogy beszéljek vele. Ki is nyitom a számat, mintha szólni készülnék, de aztán inkább gyorsan visszacsukom. Nem kéne ilyen helyzetbe hoznom a legjobb barátnőmet, hiszen megígértem neki, hogy nem csinálok ilyeneket.
Egy picit ijesztő, hogy ezzel a lánnyal beszélgetek, de gondolom csak azért, mert ő Héloise barátnője és elvileg mindent tudhat róla. Vajon ha róla kérdezgetnék az túlságosan feltűnő lenne? Hmm. Nem, inkább nem. Vagy mégis? Végtére is semmi gond nem lenne abból ha ezt azt megtudhatnék a lányról anélkül, hogy tőle kérdeztem volna bármit is. Talán ez lenne a legjobb megoldás, de az is lehet, hogy a legrosszabb amit választok. Mindenesetre kíváncsian nézek rá és hallgatom őt. – Igaz, valószínűleg a te helyedben én is ezt mondtam volna neki. – vagy igazából dehogy, hiába mondom mindezt bólogatva, beleegyezőleg, valószínűleg – mivel szeretem – minél többet tartottam volna magam mellett, az teljesen mindegy, hogy… Nem, valószínűleg nem lennék szörnyeteg és csak addig tartanám magam mellett amíg ő is úgy látja, hogy érdemes mellettem lennie. Ha átvedlünk veszekedős házastársba akkor Merlin óvja a közelünkben lévőket. Erre megesküszöm, hogy még nem is vagyunk házastársak, de veszekedni már úgy tudunk veszekedni, mint annak a rendje s, módja megköveteli. – Áhá, értem. – valószínűleg ezért ilyen átlátszó ha én próbálok meg hárítani, mert mást használni az én kifogásaimat még nem láttam és hallottam. De most, már kezdem érteni, hogy például Héloise miért nem hisz nekem. Mert tudja, hogy ez csak… elterelés. Persze nem adom a lány tudtára, hogy neki köszönhetően, már kezdek tanulni a saját hibáimból. Bár lehet, hogy jó megfigyelő, sosem lehet tudni, én is az vagyok és senki sem hiszi el nekem. Na mindegy. – Én is az vagyok. – adom a tudtára egyszerűen és tömören. De most nem kezdek el neki részleteket magyarázni feleslegesen. – Lefogadom, hogy jó kém lenne belőled. – oké, csak úgy kicsúszott a számon, de igazából vicces akartam lenni. Ám annyira nem is elvetendő ez az ötlet, mármint, hogy kém legyen belőle. Akkor nem kellene olyan hű de sokszor próbálgatnom a szárnyaimat, akarom mondani mancsaimat és megfigyelni Héloise-t. – Köszi, hogy aggódtál értem. De most már minden rendben lesz velem, azt hiszem. – felállok. Nem lekoptatni akarom, ennél sokkal, de sokkal jobb ötletem támadt és ennek hamarosan hangot is fogok adni. – Te nagyon jóban vagy Héloise-el ugye? - kíváncsiskodom, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy mellette ebédel és valószínűleg a barátnője lenne.
Azt hiszem, hazudik. Mármint ha tényleg, csak egy ici-picit is bejön Luise neki, akkor nem zavarta volna el maga mellől, ameddig nem muszáj. Ehhez nem kell lángésznek lennem, hogy tudjam, elég volt elolvasnom néhány regényt. Mármint tudom persze, hogy a valóság általában nem egyezik meg a könyvekkel, de ez éppenséggel pont olyan, nem? De.
Szóval ő is jó megfigyelő. Vagyis akkor ő is legalább annyi mindent tud rólunk, a barátnőmről vagy éppen talán rólam is, mint amennyit én róla. Jó, ez mondjuk nem feltétlenül olyan sok információ, de akkor ügyesen csinálta egészen eddig, hogy nem is jöttünk rá. Vagyis én nem, azt nem tudom, hogy Luise mit tud a témáról. De amennyire tudom ő sem tud semmit, vagyis most mindenki tud valamit, de igazából nem tud semmit. Ez aztán a bonyolult helyzet, én mondom!
- Végülis van benne valami. Pici vagyok és ártatlannak tűnök, ki gyanakodna rám? - Lehet, hogyha nem lenne ilyen borzasztó az egészségügyi állapotom akkor el kéne gondolkoznom valami ilyen álláson. De amíg nem jönnek rá, hogy mi bajom és hogyan tudnának kigyógyítani belőle, addig érdemesebb nyugodtabb lehetőségekben gondolkodnom.
- Akkor jó - mosolyodom el kedvesen. Ha minden jó, akkor minden jó, én elhiszem neki. Meg amúgy tök cuki tőle, hogy megköszöni. Mármint nem azért, mert elvárás lenne vagy ilyesmi, csak úgy jól esik azért na. Nem esik le azonnal, hogy ez talán a beszélgetésünk végét jelentheti, akkor biztosan nem mosolyognék ilyen aranyosan.
- Igen, elég jó barátnők vagyunk. Miért? - Vajon mit akar tőlem? Mármint egyértelmű, hogy akar tőlem valamit és azért kérdezi ezt meg. Vagyis nem is tőlem, hanem ugye igazából Luisétől, én csak egy köztes láncszem vagyok kettejük közt jelenleg. Már csak az lenne a kérdés, hogy mire akar ezzel kilyukadni. Talán üzenetet kell átadnom, vagy rá akar venni, hogy adjam ki barátnőm titkait. Na arra mondjuk sosem fog rávenni. Nem és nem.
Nem fogom bevallani, hogy elkapott. Legalábbis abból következtetek erre, hogy miként néz rám, nagyon úgy érzem, mintha átlátna rajtam. Vagy legalábbis úgy tesz, mintha tudná, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel az egész helyzettel. Viszont nem akarom az esetlegesnél is jobban megjátszani magam és eljátszani az esélyemet arról, hogy esetleg megtudjak valamit Héloise-ről a lányon keresztül. Sosem lehet tudni, hogy mikor vállunk egymás jó barátjává ezzel a lánnyal. A másik szövetségesévé mondjuk. De nem hiszem, hogy őszinte legyen velem amíg én sem vagyok vele az. De hogyan is és hol is kezdhetném ezt az egészet? Pár pillanatig csak fürkésző tekintettel figyelem, hátha ki tudok olvasni valamit az arckifejezéséből, tekintetéből, de aztán inkább egy mosollyal annyiban is hagyom az egészet. Egyáltalán nem szeretném, ha azt hinné, tolakodó vagyok, élősködő, mániákus, vagy valami ilyesmi, mert hát Merlin a tanúm, eszemben sincs ilyesmi. Vele kapcsolatban egészen biztosan nem, mert kell valaki aki ott is figyelheti a barátnőjét ahol én nem tudom. Már kezdem bánni, hogy azt mondtam neki, biztosan jó kém lenne belőle. Azért csak bólogatok, jelezve, hogy persze, értem én, mert hát ha én csináltam a galibát, akkor az a minimum, hogy igazat adok neki, mi mást is tehetnék? Magamban persze azt gondolom, hogy ha lehet, akkor ne próbálkozzon a kémkedéssel, vagy legalábbis ne ellenem. Nekem nyugodtan segíthetne, azzal semmi gond nem lenne, legalább tényleg figyelhetne rá olyankor is amikor nekem mondjuk órám van. Az "akkor jó" kijelentésére nem reagálok, mert nem tudom, mégis mit lehetne, arra viszont már érdeklődve és örömmel csillannak fel a szemeim, hogy jól gondoltam, és tényleg barátnők ők ketten Héloise-szal. – Értem! Esetleg meg tudnád mondani neki, hogy… – egy pillanatra megállok a mondanivalómmal, nem hiszem, hogy üzengetnem kéne neki. Milyen idegesítő és régimódi lennék. – Volna kedved szólni neki, hogy kerestem és majd valamikor szívesen beszélgetnék vele? Esetleg elkísérhetlek most is? – megpróbáltam elővenni a legbájosabb vigyoromat, és felálltam, hogy indulhassunk is akár, el is indulok, aztán persze megállok, és kíváncsian, várakozva pislogok a lányra. Remélve, hogy tényleg jön és nem kell tovább könyörögnöm neki.
Nagyban magyaráztunk ketten Bonifatius-al Armin-nak, hogy a múltkor tök véletlenül észre vettük, mennyire depressziós és úgy gondoltuk, ha eltereljük a figyelmét akkor esetleg jobban lesz. Persze nem így, ezekkel a szavakkal, mert még megsértődött volna. Hanem csak annyit mondtunk neki, hogy láttuk nagyon bús képet vágott, önmagához képest is búsat. Fél szemmel persze azért figyeltem, hogy Héloise mit csinál éppen, de csak óvatosan, nehogy bármit észrevegyen mindebből. Vacsoráztunk közben ugyan, de azért valamit mondanunk kellett neki is, elvégre most sem volt túl jó passzban a gyerek. Mi meg jó unokatestvérhez híven meg akartuk védeni őt, meg felvidítani. Nem hiszem, hogy a nővére békés lenne ha tudná, hogy mennyire rossz állapotban van és mi csak nem is próbáltunk meg segíteni rajta. Na épp ezt a félreértést próbáltam, próbáltuk elkerülni Bonnie-val is. 
