Nem rossz ha az embernek van egy testvére, míg ő szó nélkül eltűnik otthonról és a nagyszülőknél tartózkodik addig a másik elkápráztatja a szülőket. Így úgy hathat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De koránt sincs az. Nincs ahogy. A lelkemben lévő nyughatatlanság is ezt tükrözi vissza az eszemnek. A szívem ugyanis, nos ő a saját útját járja és ész érvekre, sőt semmilyen érvekre nem hallgat. Másoktól meg ilyenkor hallom vissza csengni, hogy nincs szívem. De van, csak nem mindig használom, hanem akkor amikor hatalmas pácban érzem magam. A mostani is hasonló érzést vált ki belőlem, ezért érzem úgy, hogy bocsánatot vagy legalább magyarázatot kell adnom a húgomnak a viselkedésem miatt. Holott nagyon jól tudom, hogy az életben néhány dolgot képtelenség lenne megmagyarázni, ezért senki sem firtatja a puszta meglétét például a szempilláinknak. De ez most csak egy banális példa, hirtelen ez jutott az eszembe. Na nem azért mert megkellet rebegtetnem a szempilláimat Amelia előtt, hogy először is ne kérdezősködjön csak jöjjön el velem. Tisztában vagyok azzal, hogy gyanús vagyok vagy lehetek előtte. Hiszen sok olyan dolog van, amit meg sem magyaráztam neki. Őszintén nem tartottam elég alkalmasnak rá, mindemellett neki is megvannak a saját örömei meg gondjai. Nem akartam még egy lapáttal tenni az enyémekből. Pedig mesélhettem volna már korábban is. Hogy képzelje el mennyire mérhetetlenül… Ám rájöttem, hogy ezzel csak borsot törnék az orra alá, mert ő, azt hiszem ez bonyolultabb, mint ahogy gondoltam. Nem tudom mi játszódik le benne, de minden bizonnyal szüksége lehet rám. A normalitásomra. Hogy az eszem a helyén legyen, a vállam meg legyen elég széles ha sírni szeretne. De nem azért vagyok itt, hogy a gondjaira emlékeztessem őt. Elterveztem, hogy elviszem otthonról valahová, ahol elfelejtheti arra a kis időre a gondjait. Illetve ahol én is testvér módjára viselkedhetek vele. Mert eddig bizonyára nem voltam jó hozzá. Titkolóztam. Még az a szerencse, hogy nem jár velem az akadémiára, hanem még éli a kevésbé boldog Roxfortos életét. Én meg szeretem a testvéremet, nem akarom, hogy mérges legyen rám élete végéig és haragban legyünk, azért, mert én nem vagyok jó hozzá, nem védem meg, nem állok mellette akkor amikor szüksége van rám. Hiszen ő valóban olyan, mint a kistestvérek többsége minden nagyobb testvér szemében: megvédendő törékeny alakok. Akik miatt a nagyobbakban lévő védelmező mechanizmus olykor bekapcsol és még a harag árán is készek cselekedni, vagy simán ám mégis nagy nehezen félre állni az útból ha arra van szükség. Amelia a testvérem. Nem akarom őt kétségek között hagyni. A szüleim persze hihetik azt, hogy minden úgy van ahogy én azt állítom, szóval neki nem muszáj azon a hazugságokból épített úton haladnia. Mert semmi jóhoz nem vezet. Már készültem. Persze neki úgy kellett hinnie, hogy ez az egész nekem hirtelen pattan ki a fejemből, hogy őszinte legyek nem is lenne rossz ha tényleg így lett volna. De ki akarom békíteni őt, valahogy. Tudom, hogy szükség van rá. Hogy ez lenne a leghelyesebb. Ha legalább néhány kevésbé szép dolgomat felvállalnám, hogy bizony az enyém és nézze el nekem: ilyen vagyok valójában és kész. Sajnos. – Ne öltözz nagyon ki, a végén még azt hinnék az emberek, hogy randira viszlek! Csak legyen rajtad valami normális az a lényeg! – kiálltok fel az emeletre ahol a szobája is van, bár kétlem, hogy ezt ugyanilyen jól meg is hallja majd. Na de mindegy. Nők. Tesznek a megjelenésre. A megjelenés meg időbe telik, míg olyan lesz amilyenre ők akarják. Szóval… Valahogy elkészült. Ám kiderült, hogy hiába vittem őt magammal, nem tudtam elmondani neki sehogy sem, azt amit szerettem volna. Inkább meghallgattam őt, ám a kávézóban ahol voltunk összefutott a barátnőivel és elment. Én viszont itt maradtam. Közel az ablakhoz foglaltam helyet, hogy elmélázhassak a kívül sétálgatókon.
Úgy érzem az interjú tökéletesen sikerült, amit át szerettem volna adni, azt mindent elmondtam, és Mr Travers kérdései is pontosnak tűntek, mint aki tényleg érdeklődik a téma iránt. Ugyan, eddig sem feltétlenül rossz tapasztalataim voltak az újságírokkal, mégis úgy érzem, most már egy kicsit jobban kedvelem őket. Arról nem is beszélve, hogy már alig várom, hogy megjelenjen az interjú és talán ezzel is egy kicsit fellendíthetem a karunk népszerűségét. Bár jobb lenne, ha a megszervezendő kiállítással foglalkoznék ilyen lelkesen, de úgy érzem, meg kell ünnepelnem, hogy ilyen jól alakulnak a dolgok. Később valószínűleg egy levelet is küldök Fleur-nek, most viszont Londonba hopponáltam. Szeretnék venni pár apróságot, új ecseteket, valamint a festékek utántöltése se lenne rossz gondolat, jobb előbb, mint később. Nem szeretném, hogy menetközben fogyjon el, és a diákoknak el kelljen halasztaniuk a munkájukat... Tudom, hogyan működik az ihlet, a pillanat heve sokkal többet adhat, mint pár, hosszan átgondolt éjszaka. Ezért is akarok mindenre felkészülni, hogy az én diákjaim semmiképpen ne szenvedjenek hiány semmiben. Valamint balesetek megesnek, Mr Bergmark előszeretettel önti ki, vagy dönti fel a festékes tartókat, így mindig kell az utánpótlás. A dékán úr megadta az engedélyt, így az akadémia számlájára tudok vásárolni, de először is ünnepelni kell! - Egy kapucsínót szeretnék kérni, cukor helyett mézzel. Mosolyogva nézek a barisztára, miután kivártam a soromat. Ugyan rettenetes lendülettel érkeztem meg, mivel egy úriember tartotta nekem az ajtót, így szaladtam hát, hogy ne kelljen sokáig tartania, de legalább volt időm visszanyerni a lélegzetemet, amíg kivártam, hogy egy hölgy kikérje előttem. Észre sem vettem, kik vannak körülöttem, csak amikor megfordul, realizáltam, hogy Mr Pyrites visszavonult kollégája a hölgy. Amint leadtam a rendelésemet, pár lépést odébb mentünk, hogy mások is tudjanak kérni, és ugyan csak az alapvető formalitásokon mentünk végig, azért beszélgettünk egy keveset. Nagyon szerettem a hölgyet, mindig kedves volt velem, és nagyon szeretett beszélgetni, ami azért egy férfi után kész megváltás tud lenni. Főleg, hogy Mr Pyrites nem volt egy beszédes ember... A mellette való gyakornokoskodásom alatt Mrs Pitwick és a látogatásai volt az én megváltásom. Mosolyogva integetek hát neki, miközben ő távozik, eközben pedig a rendelésem is elkészült. A bariszta volt olyan kedves, hogy egy kis kosárkába még süteményeket is tett. Nem tudom, hogy itt jár-e hozzá, de máshol még sosem kaptam a kávémhoz, így ismét csak egy nagy mosollyal az arcomon köszönöm meg neki. Ugyan még nem voltam itt korábban, de már a kedvencemnek érzem a helyet! Ahogy pedig elindulok az asztalok felé, hogy leüljek, egy vidáman cseverésző lány csapat jön velem szembe. Merlinre! Milyen régen is voltam én már ilyen fiatal és vidám... Hirtelen egy hatalmas sóhaj hagyja el az ajkaimat, ahogy pedig ismét előrefelé nézek a lány csapat helyett, szembe találom magamat azzal az emberrel, akivel a legkevésbé szerettem volna most még egy kis ideig. - Mr Davies, micsoda meglepetés! Hát maga? Csak nem a barátaira vár? - Akarva, akaratlanul azt a tipikus akadémiai professzoros hangsúlyt ütöm meg, mint a katedrán, és azt a hanghordozást és megszólítást használom, miközben egy zavart mosoly kúszik az ajkaimra. Rettenetesen meglepett, hogy pont őt találom itt, nem is tudom a Sors milyen furcsa fintora hozott így ma minket össze...
Kedves voltam hozzá, igyekeztem mindent megtenni azért, hogy jól érezze magát. De nem tartott sokáig, mert dolga akadt a barátnőivel, viszont én itt maradtam. Nem láttam értelmét sietni. Ugyan hová? Jól elvoltam én egyedül is, nem kellett nekem társaság. Figyeltem ahogy békésen elhaladnak odakint a varázslók és boszorkányok, majdnem megihletett ez a látvány. Mármint a fiú aki az ablaknál ücsörög egy kávés csészével és a kinti világot figyeli. Persze ahhoz sajnos kellett valaki aki átveszi a helyem és én jó sokáig figyelhetem, meg lefesthetem őt. Ahhoz természetesen engedélyt kellett volna kérnem és hasonlókat, ha sokáig tervezek útban lenni. De nem akartam. Észrevettem, hogy nem olyan későre de megérkezett pont ugyanide Gabrielle Delacour is. Nem állt szándékomban integetni neki és felhívni magamra a figyelmét. Minden bizonnyal most neki is megvolt a maga dolga, nem állt szándékomban megzavarni, mégis csodáltam őt, amíg ő is észre nem vett. Akkor ugyanis, kénytelen voltam megemberelni magam és rá figyelni, mert megszólított. Így is az ő rabja voltam, mindig mindent úgy intéztem, hogy neki is tetsszen, olyan témákat választottam amiről tudtam, hogy ő is kedvel. Különben titkon az a célom, hogy neki tetszem, hogy elnyerje a tetszését a művészetem, mert így közelebb kerülhetek hozzá és sokkal több közös témánk van, mint gondolnánk. Talán véletlen, talán nem, hogy mindig ott bukkanok fel, ahol ő is. Tisztelettudóan felállok, őszintén megvallom, hogy nem arra számítottam ide jön hozzám. Hiányoztam volna neki? Ki tudná igazán megmondani? Ha mélyen a szívembe néztem, tudtam, hogy attól is megrezzenek ha hozzám szól, ha hallom a hangját, túlságosan a gyengémmé vált amióta megismertem őt. Akárcsak Superman-nek a kryptonit, nekem ő volt a gyengém. – Oh Ms Delacour, valóban az. Nem gondoltam volna, hogy ön is idejön ma. – talán akkor sokkal elegánsabban öltöztem volna ki, de nem számít. Így sem fogom meghazudtolni magam, mert rájöttem, hogy nem mindig a ruha teszi az embert, akarom mondani a varázslót. – Nem, ma nem találkozom a barátaimmal. Nagyon elfoglaltak és nem értek rá. Csak a húgomat hoztam el, viszont ő is hamar talált magának másik elfoglaltságot. Tudja a barátnői véletlenül pont erre jártak és megláttak minket. Én meg még nem akartam egyből haza menni. – kellemes itt a légkör és hangulatos kis hely ez, gondolom nem kell megmagyaráznom, hogy szeretem az ilyen helyeket. – Ön máskülönben, hogy van? Mi újság önnel? Nem ül le? – kíváncsian kihúzom a velem szembe lévő széket, remélem legalább addig helyet foglal, amíg elfogyasztja a kávéját. – Vagy esetleg más tervei vannak? – tudakolom meg szépen, már-már túl nyálasan, hogy minden bizonnyal biztos legyen, hogy nem az lesz a válasza, hogy nem rám tartozik.
Mrs Pitwick jelenléte is meglepett, őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy fogunk még találkozni, hiszen Anglia hatalmas, jómagam pedig igen csak ritkán mozdulok ki az akadémia falai közül. A mai pedig egy ilyen ritka alkalom, több mindent is elterveztem, de legeslegelőször ünneplésképpen egy kávét szerettem volna inni, a száraz sütemény pedig tökéletes kiegészítő mellé. Főleg, amennyire én szeretem az édességet. Kicsit hiányzik is, hiszen így oktatóként igen csak kevés időm marad saját magamra, valamint a főzésre. Ha nem lenne a mágia, nem is tudom, hogyan készülne el minden időre... A főzés hagyományos módjai nekem valahogy talán nem is mennének. Lehet, hogy az ecsettel jól bánok, de a kés! Sosem kellett nekem késsel dolgoznom, hiszen még a Beauxbatons-ban is varázslattal dolgoztunk háztartástan órákon. Talán túlságosan is elkényelmesedtem, de talán ennyit megengedhetek magamnak, elvégre nem tervezem itt hagyni a varázsvilágot. Micsoda bolond gondolat is lenne! Így vidáman rettenetes, hogy mennyire el tudok kalandozni, ha nem rázna vissza a valóságba a lányok vidám kacaja, akik elhaladnak mellettem, talán észre sem veszem a tanítványomat. - Őszintén szólva, még én magam sem tudtam 1 órával ezelőtt, de úgy voltam vele, hogy ha már mindenképpen le kell jönnöm a városba, egy kávét mégis csak megengedhetek magamnak. -A mosolyog nem lankad, még magamat is meglepem vele, hogy mennyire fel tud villanyozni a társasága. Pedig nem szabadna, igazán kedves fiú, de túl fiatal még. Fiatal és bohó, a művészetén is látszik. Élénk és energikus, érezni lehet benne, hogy beleadja mindenét. Kicsit önmagamra emlékeztet, amikor még én kezdtem el a festészettel foglalkozni. - Ó, értem. Nos, ez a hely igen csak hangulatos, meg tudom érteni, hogy a maradás mellett döntött. Ha belegondolok, életképek készítéséhez tökéletes. Milyen kár, hogy nincs nálam egy rajzfüzet! - Akarva, akaratlanul is elkalandozok a művészet irányába, ahogy ismét körbehordozom a tekintetemet az belső téren. A fényhatások is jók, főleg így délután, amikor a Nap már alacsonyabban jár és az üvegablakokon áttör a fény, elöntve az egész teret. A színek kiválasztása is jó volt a tulaj részéről, hiszen így sokkal nagyobbnak hat a tér a meleg színek miatt. - Köszönöm kérdését, a mai nap igazán jól alakult, így nyugodtan mondhatom, hogy jobban nem is lehetnék. - Széles mosolyra húzódnak az ajkaim a kérdésére. Őszintén szólva, még csak belegondolni is örömöt okoz, hogy hogyan is sikerült az interjú. Amikor kihúzza a széket, ugyan meglepődök, de udvariatlanságnak érezném, ha nem ülök le, hiszen még a fáradtságot is vette, hogy kihúzza nekem a széket! Így az asztalra helyezem az a tálcát, amin a kávé és a sütemények vannak, majd helyet foglalok. - Ha már így felajánlotta, és ilyen udvarias volt, nem tudnám visszautasítani. - Egy szolid mosollyá lényegül az előbbi, nem is tudom így hirtelen, miképpen is kellene viselkednem. A tanára vagyok, idősebb, az akadémián kívül talán idegeneknek illene lennünk, és mégis, mosolyogva foglaltam vele szemben helyet... Nem is tudom néha, hogy mégis mit művelek! Pillanatnyi zavaromban a kávémba iszok, remélve, hogy egy kis adag koffein a helyére teszi a dolgokat. - Nos, a későbbiekben el kell még mennem vásárolni az akadémiának, de egyelőre nem sietek sehova... - Mégis hogyan lehetne szépen visszautasítani valaki kedvességét? Főleg, hogy... Nem, igyekszem nem a szemeibe nézni. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy egyenesen azokba a kék szemekbe néztem, és láttam azt az őszinte kedvességet és rajongást, amit a vélavérem előszeretettel vált ki. Mindig zavarba hoz, és utólag csak csalódást tud okozni...
Nem igazán tudtam levenni róla a tekintetemet, ha rá pillantottam mindig eszembe jutott, hogy hozzá képest szánalmasan fiatal vagyok, mégis valami miatt jobban vonzott ő, mint a korombéliek. Ijesztő volt ez az érzés, még az első pillanatokban, amikor elkezdett tanítani minket, engem és a szaktársaimat, de mára megtanultam kezelni az érzéseimet. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy igen. Már épp el akartam menni innen, nem csak másokat figyelni és úgy tenni, mintha a világ tökéletes lenne, amikor akarva akaratlanul is, de olyasmire gondoltam, amire nem lett volna szabad. Hogy mikről képzelegtem? Jobb ha ezt inkább megtartom magamnak, de mindenesetre nagyon rossz érzés volt amikor látszólag úgy tűnt, hogy elmegy. De talán valami kis szerencsének köszönhetően idejött hozzám. Hevesen kezdett el verni a szívem, ki akart mászni a helyéből, mert amikor meghallottam a hangját, a szerelmes korszakom jutott az eszembe. Amikor nem tudtam menekülni ettől az érzéstől, most sem tudok. De akkoriban nem volt ennyire bonyolult a helyzet, bezzeg most. – Tudja nekem is hasonló jutott az eszembe a helyiséget illetően. Kár, hogy az órákon nem festhetünk vagy rajzolhatunk le ilyesmit is. Tudom, hogy önnek meg talán a többieknek is tetszene, főleg akkor ha eljöhetnénk ide vagy mindenki a kedvenc kávézójába. – persze lehetséges, hogy nem pont ez a legjobb öltet, vannak, lehetnek olyanok, akik kihasználnák a helyzetet és nem csak festenének, hanem kávéznának is közben. Na mindegy. Ez csak egy békés elképzelés volt. Nem kértem, hogy ő itt tartsa az óráit, nem tenne ilyet. Szerintem senki kedvéért sem. Talán órákon kívül. Hm lehet, hogy ezen el kellene gondolkodnom egy kicsit és esetleg valamivel megfontoltabban kellene előadnom neki? Nem alkalmas szerintem most. Inkább hagyom. Kihúzom neki a széket és mivel helyet is foglal én szépen visszaülök a helyemre, szembe vele. Mást megoldást aligha látok. Viszont egy dolog biztos, már megérte ide bejönni. – Oh nagyon örülök annak, hogy ön jól van és jó hangulatban van. Remélem ma semmi sem fogja a jó kedvét szegni. – mondom mindezt teljes őszinteséggel, mert ha rossz kedvűvé válna akkor kénytelen leszek felvidítani őt, jobb kedvre deríteni, mintha semmi rossz nem történt volna. Egyrészt azért mert imádom ha mosolyog, másrészt mert őt magát is imádom s, bár ha beszélnem kell hozzá egy kicsit mindig zavarban érzem magam, akárcsak most, mégis igyekeztem határozottságot erőltetni magamra, nem akartam egy pillanatig sem, hogy puhánynak tűnjek. Magabiztos akartam lenni és céltudatos. Végül is tisztában voltam azzal, hogy meg akarom őt nyerni magamnak, csak még mindig nem tudtam, hogy hogyan is tehetném. Ezért leptem el ajándékokkal és mindenféle apró odafigyeléssel, ami csak az eszembe jutott. – Ha megengedi szívesen segítek önnek. Végtére is, milyen modortalan lennék ha nem segítenék a cipekedésben? – keresem a tekintetét, próbálom elcsípni a szemkontaktust vele, elsőre sikertelenül, mert belekortyol a kávéjába és én nem csodálhatom őt igazán. Mert valójában csak akkor és csakis akkor válik valóságossá, hogy mi lakozik odabent a lelke legmélyén, ha mélyen a szemeibe nézek. Most mégsem sikerül és egy kicsit csalódott is vagyok ezért, de nem mutatom ki.
Ahogy észrevettem, úgy éreztem, csúnya dolog lenne továbbsétálnom. Le akartam ülni hozzá, beszélgetni... Pedig ő is az egyik diákom, akármennyire is szimpatikus. Mit meg nem adnék érte, ha sikerült volna eltanulnom egy kis távolságtartást édesapámtól vagy a nővéremtől! Egyszerűen nem megy, sohasem ment. Túl nyitott vagyok, már elégszer megkaptam. - Egyet kell értenem magával, Mr Davies. Az esztétikai érzéke kiváló, mint mindig. - Szeretem dicsérni a diákjaimat, fontos, hogy tudják, mikor csináltak valamit jól, és ugyanezt igaz a fordítottjára is. Az oktatók feladata irányt mutatni a tanulók számára. Példaként kell állnunk előttük. Ezért is zavarnak a saját érzéseim, amikor vele vagyok, úgy érzem határokat lépek át. Magam sem értem a saját érzéseimet, nem tudom, hogy mit is kellene tennem. Hallgatni akarok a szívemre, Fleur is azt tanácsolta, de mi van, ha akkor, ha valami olyanra vágyom, ami tiltott? - Sajnálatosan meg van kötve a kezünk, ha az órai munkákra gondolunk... Ellenben házifeladatnak kiváló lenne. Amúgy is terveztem, hogy egy önálló, az akadémia termein kívüli művet szeretnék kérni önöktől, talán a karácsonyi szünetre feladom, addig mindenkinek van még ideje kitalálni, pontosan milyen teret, atmoszférát is akarna visszaadni. Azt hiszem érdemes lenne kibővíteni, ne csak kávézót festhessenek meg, lehetne még étterem, vagy kocsma... - Észre sem veszem, ahogy ismét elmélyülök a gondolataimban. A tekintetem odébb kúszik róla, ismét a teret nézem, azon gondolkozom, vajon hol lehetne még ilyen atmoszférát, hangulatot, árnyékhatásokat elkapni, ami zárt, de még mindig közösségi tér. Azt szeretném, ha emberi alakok is lennének benne, ezúttal nem csak a teret akarom viszontlátni, hanem érezni a kép hangulatát. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit fejlődtem, hogy vajon menyire lesznek képesek érzéseket visszaadni. A beszélgetésünk folyama viszont kellően visszaránt a valóságba. Nem most kellene megterveznem, mit is várok el tőlük. Illetlen dolog, hogy nem rá figyelek, pedig ő maga is a szabadidejét áldozza rám. Még ha én is voltam az, aki idejött hozzá, ő volt az, aki nem állt fel, és köszönt el. Pedig talán így kellett volna lennie, nem vagyunk olyan közel egymáshoz, és mégis örömmel tölt el. Mosolyt csal az arcomra, amint őszinte érdeklődéssel fordul felém. - Ez igazán kedves öntől, Mr Davis. Még a kérdése is vidámabbá tett. Remélem önnel is minden rendben van. Ugye nincsenek problémái az akadémián? - Aggódom érte, bár ezúttal tisztább szándék vezérel. Legalább is sokkal könnyebb a végére az akadémiára terelni mindent. Pedig érdekel, a mindennapjai is. A kedvessége megfogott, melengeti a szívemet, akármennyire is illetlen dolog ez, szeretném viszonozni a kedvességét. Nem tudok másképpen érezni, ezen év történései túlságosan is mély sebet hagytak maguk után. Mr. Davies csak jókor volt, jó helyen. Erre mindig emlékeznem kell annak érdekében, hogy ne lépjek át egy bizonyos határt. - Ugyan! Hogyan kérhetném erre önt? Hiszen maga az akadémia diákja, mégis hogyan nézne ki, ha dolgoztatnám önt? - felkapom a tekintetemet, egy csipetnyi bizonytalanság, de leginkább meglepettség olvasható ki belőle. Bár rendkívül csábító az ajánlat, a fér... Nem, fiú, igazán kedves, a szívem mélyén dicsérem a lovagiasságát, mégsem tudok túllátni a tanár-diák kapcsolatunkon. Erősen rákoncentráltam, pedig, ha belegondolok, ő mégis csak férfi, én pedig egy nő... Viszont, ha ezt a gondolatot elfogadnám, túl sok olyan gondolattal és érzéssel kellene szembenéznem, amire még nem vagyok készen. Legalábbis nem szeretném beismerni.
Vannak dolgok amiknek nem tudunk parancsolni, ilyenek az érzéseink amik teljes gőzerővel fűtenek minket és olyan dolgokra sarkalnak, amit nem lenne szabad megtennünk vagy éreznünk. Zavart, hogy csak a távolból szerethetem őt és onnan intézhetem hozzá a szavaimat, legalábbis társaság előtt. Amikor kettesben vagyunk és senki sem vesz minket körül, mintha a világ összezsugorodna, megszűnne az idő és mi a pillanatba ragadunk. Akárcsak itt, most a kávézóban, nem tudok már sokáig másokra figyelni, a jelenlévőkre, azokra a személyekre akik körül vesznek minket. Apránként vésem jól a memóriámba az arcvonásait, a hajszálai hullámzását, a szemei csillogását és az ajkait. Mindent megadnék, ha máshol lennénk, távol a kíváncsi szemek elől. – Köszönöm. – tőle ezt most dicséretnek veszem, nem hiszem, hogy másnak szánta volna. A hajamba túrok, igazítok rajta egy kicsit és újra rá pillantok. Mintha minden egyes perccel még szebb és szebb lenne, amivel tényleg nem tudok mit kezdeni, mint elfogadni és kész. Természetesen ez jóval bonyolultabb ennél, a diákja vagyok, ő meg a tanárom, de engem ez egy cseppet sem érdekel. Lehet, hogy érdekelhetne, ám hamarosan már nem leszek akadémista, nem fognak láncolni a kötelezettségeim, őt sem. Kérhetném, hogy hadd tanulhassam még tőle, mert a példaképem, de mindketten érezzük, ez sokkal több ennél. Vagy legalábbis én igyekszem éreztetni vele, mert megérdemli, hogy szeressék, nem hiszem, hogy ennél kell több ok a mellette maradáshoz. Jó persze el kell fogadnia engem, meg kell birkóznia a saját tudatával, hogy amit tennénk az helyes lenne, mert… hasonlít rám, ő még nem biztos benne, de szerintem sok a közös bennünk. Fejből tudom, hogy mi az amit szeret és mivel lehet levenni őt a lábáról, vagy a kedvenc helyeit és a szokásait. A mostani találkozás, csak véletlen. Nem lestem meg az időbeosztását, sem pedig a naptárát, hogy tudjam itt lesz. Mondanám, hogy egyszerűen csak megéreztem, de mindez valóban csak a véletlen műve. – Oh, ez érdekes lenne, főleg ha sikerül megtalálni az igazán értékes helyszínt, amit kár lenne elpazarolni. – legalábbis én így éreztem, és mivel láttam rajta, hogy nagyon elmerült az ötletben hagytam, hogy ez kibontakozzon benne. Kár lenne megállítani a „művészetében” és addig is nyugodtan figyelhetem őt. – Csak Middleton professzorral szívjuk egymás vérét, de ezen kívül minden rendben van. A professzor nagyon heves jellem és nehezen viseli el, ha megszakítják a beszédében. – röviden elismerjük egymás tudását, de ettől függetlenül tudjuk, hogy másak a céljaink és a világnézetünk is. Ő az egyszerű és letisztult dolgokat szereti, én megértem a bonyolultat is, csakúgy, mint a mostani helyzetet. Túl egyszerű volna csak valaki olyanba szerelmesnek lenni aki korban közelebb áll hozzám. – Nem dolgoztatna, önkénteskednék. – az alsó ajkamba haraptam és igyekeztem nagyon „ártatlannak” vagy „ártalmatlannak” tűnni. Mintha csak nem is arról lenne szó, hogy csak időt szeretnék tölteni vele. Megittam a kávé maradékomat, hogyha úgy van, akkor mehessünk is. Mert én készen álltam az indulásra, már csak az ő végső szava hiányzott az induláshoz.
