Tvájlájt

“One of the many hazards of socializing with vampires. It makes you smell bad. A minor hazard, comparatively.”
-Twilight

Az éjszaka mindig gyönyörű, a Hold, a csillagok ragyogása… Lehet, hogy nem mérhető a Napfelkeltéhez, de mindenképp gyönyörű. A kedvenc helyem a csillaglesésre egy, vagy 200 éves fa, melynek koronája szélesen terül szét, elnyomva ezzel a többiét. Bár magasságra nem a legmagasabb, ahogy az ágak között átláthatok, miközben a hátamat széles törzsének döntöm, felülmúlhatatlan. Azt az érzést kelti bennem, mintha minden rendben lenne. Mintha az idő, ami már vagy 20 éve megállt nekem, most mégis másképpen ketyegne. Mintha csak lenne értelme, hogy számítana az a pár perc, az az óra. Mintha tényleg lemaradhatnék bármiről is… Szeretem a Tiltott Rengeteget, mint vámpír, nem is rejt olyan sok veszélyt számomra, egy új énemet fedezhettem fel itt. Az új korlátaimat, és képességeimet egyaránt. Amíg nem bírtam a vérszomjammal, gyakran menekültem ide, hogy legalább a környezetemet ne bántsam. Pontosabban, hajtott az éhség. A menekülés csak utána jött, önmagam elől. Azóta is, ha úgy érzem, nem bírom már tovább, mindig kijövök, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet. A mai sem volt különb, valami furcsa sugallat hatására pedig nem tértem vissza időben a szentélybe. Maradni akartam, legalább kis időre kiélvezni a napsugarakat... Bár fáradt voltam, ahogy maga a Nap fentléte sem segített cseppet sem, a fájdalom megint csak visszarántott a valóságba. Nem vagyok ember... Az éjszaka varázsa csodás, de kell, hogy a nappal sanyarú valósága visszarántsom a mindennapokba. A szűnni nem akaró zörgés is segítette ezt. Kiabálás, és nem egészen emberi kacarászás. Átmásztam az ágak között, hogy lássam, mégis mi történik alattam. Ilyet még sosem tapasztaltam, a Tiltott Rengetegben fogócskázni... Mindenesetre, nem egészen tűnt fer játéknak, innét felülről nézve egészen inkább lopásnak. Leugrottam hát, egyenest a fa tövéhez, ahonnét már csak pár bokor választott el tőlük. Javarészt a kíváncsiság, és inkább kevésbé az igazságérzetem késztett rá, hogy némi segítőkezet nyújtsak a fiúnak. Bár, még meg sem jelentem, már elutasításra kerültem. Éppen, hogy csak nem kacagtam fel, belegondolva, mégis ilyen helyzetben is van ő. Mire fel gondolja, hogy ez bármiben megállíthat?
- Egy vérfarkas? Merlinre! Mindjárt elájulok ijedtemben… - forgattam meg a szemeimet, miközben kiléptem a bokrok közül, ügyelve, hogy a csuklya a helyén maradjon. A kezeim csípőre téve, a srác állapotát felmérve, csak egy hatalmas sóhajt ejtek meg. A látvány cseppet sem érdekel, ennél pőrébb emberekkel töltöm az estémet, de az a nadrág... Hagyjuk. Szánom, a gyorsaságomat kihasználva, valamint, hogy magasabban helyezkedem el, rávetem magamat a kis teremtményekre, megvillantva vámpír fogaimat. Nem tervezem rabul ejteni bármelyiküket is, de ha ez kell, hogy elengedjék a fiú dolgait... Az ijedtség bőven elég rá, hogy a csínytalankodás helyett a menekülést válasszák. Túl apró teremtmények, hozzájuk képest én csúcsragadozónak számíthatok. Bár nem egészen sikerült még megértenem a Rengeteg hierarchiáját. A leejtett ruhák mellett landolok, ámbár szándékomban nincs, hogy oda vigyem neki. Inkább odébb lépek, legalább addig, hogy kényelmes távolságból felmérhessem, mégis mekkora sokkot is sikerült okoznom neki. A legtöbb halandó, legyen az varázsképtelen, avagy -képes, félve szokott tekinteni rám egy ilyesmi előadás után.