I don't hate you, I'm just not necessarily excited about your existence

Soha nem jártunk be együtt apámmal a színházba, persze nem is igazán csináltunk együtt gyakorlatilag semmit sem. Én nem hiányoltam az életemből, ő sem engem, és ez így volt helyénvaló. Sokkal kellemesebben teltek a napjaim, amikor egyszerűen csak a lakótársa és a beosztottja voltam, és nem kellett a lányaként is megállnom a helyem. Előszeretettel dörgölte mindig az orrom alá, hogy arra úgysem voltam soha méltó.
Bertie megjelenése óta a szokásosnál is feszültebb volt a viszony között, amit lehetett annak is tulajdonítani, hogy bekönyörögtem őt hozzánk dolgozni (életem legmegalázóbb percei voltak), de akár már annak is, hogy egyszerűen csak nem kedvelte őt túlzottan apám. Ezt meg is értettem volna, ha a függősége, az életkörülményei vagy Alina és én okozzuk ezt a gyűlöletet benne, de nem. Egyszerűen csak nem volt elég pedigrés neki, mert hiába Ollivander, az apja egy kvibli.
A mai napon azonban olyan dühösen találtam apámat, amilyen nagyon régóta nem volt. Hozzám vágta a levelet, amit az aurorparancsnokságnak címezett és kiutasított az irodájából, hogy intézzem el ezt én magam. Nem szóltam semmit, mert sejtettem, hogy nem kevés galleonnak kélt lába a pénztárból és a büféből. Utána visszavonultam a jelmeztárba, a saját kis zugomba és ott is maradtam egészen addig, amíg be nem jött Mrs. Fortescue, inkább csalódottan mint felháborodva, hogy hogyan képes ez az auror az itt dolgozókat vádolni, amikor mindenki annyira rendes és jólelkű. Pedig ő azt hitte, a Weasleyk mind kedvesek.
Ó, szóval Weasley?
Nem volt különösebben rossz napom, amin a színházban történtek és apám kritikán aluli viselkedése sem tudott vátoztatni - noha utóbbit már volt időm megszokni -, úgyhogy elhatároztam, hogy megnézem magamnak ezt a Weasleyt. És milyen jól időzítettem, éppen akkor jött ki az igazgatói irodából, amikor én odaértam.
- Szervusz, Lionel -varázsoltam egy mosolyt, ami egészen őszinte volt, bár nem azért, mert annyira örültem, amikor láttam a vörös képét, hanem mert mindig eszembe juttatta, hogyan sántikált ötödéves korunkban és mennyire próbálta bemesélni mindenkinek, hogy az arcán a karmolás egy macskától van. Egyébként sem köszöntem még meg neki, hogy milyen szépen bánt a lányommal az aurorparancsnokságon. -Igen, hallottam róla, nehéz lett volna nem hallani. Tudok segíteni valamiben?
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy hátrébb lépett tőlem, mintha pestises lennék. Erre pedig egyetlen ésszerű lépés létezik: én léptem közelebb hozzá, ahogy elhátrált. Néha nekem is kijár egy kis vidámság.

Nem éreztem gyűlöletet Lionel Weasley irányába, azon már sok évvel ezelőtt túlléptem. Megvetést és neheztelést azért, mert pokollá tette pár évemet, azt már igen, de nem túl erősen, elvégre nem ő volt az egyetlen és a legfőbb oka mindennek, még akkor sem, ha akkoriban szerettem volna ezt hinni. Tizenöt évesen sokkal könnyebb volt ráfogni minden nyomoromat egy vörös suttyó létezésére, mint beismerni azt, hogy egyszerűen csak utálom magamat, az életemet, és mindennél jobban apámat. Most már ez elmúlt, nem tudtam gyűlölni őt, és végképp nem kárörömöt érezni azért, ami vele történt. Őszintén sajnáltam őt is és a gyerekeit is, bár nem tudtam minden részletet arról, hogy pontosan mi történt náluk, de az éppen elég információ volt Alinától, hogy van egy halott feleség és négy félárva gyerek. Erre nem válasz a káröröm.
Persze ott volt a Bertie-vel történtek és Alina kihallgatása is, de utóbbiért már megkapta a magáét, az első pedig… nos, oda majd valami nagyobbat tervezek. Azért sajnáltam volna kihagyni egy ilyen remek alkalmat arra, hogy egy kicsit ne legyek gonosz vele és ne tegyem tönkre azt a fél óráját, amit még a színházban töltött. Azt az őszintének sem nevezhető mosolyt is szívem szerint kinevettem volna.
- Nem, valóban nem tudok róla semmit. Viszonylag hamar hazamentem tegnap, ahogy szerintem sokan mások is. -Nem hazudtam neki, még bőven volt dolgom otthon, nem is kevés. Most, hogy Bertie velünk élt és meglehetősen sok probléma volt vele, pláne az igazán rossz napjain, mindig igyekeztem hamar hazaérni, ha nem dolgozott vagy ha délelőtt volt csak bent, esetleg gyűlésre zavartam el. Mindkettőnknek jobb volt, ha mellette lehettem minél többet, így láthattam, ha éppen megcsúszott és próbálta kihazudni magát belőle, és támogathattam tovább, mintha semmi nem történt volna. -De Carol Dolohovot megkérdezheted, hogy látott-e valami gyanúsat, általában az utolsók között hagyja el a színházat. Persze ha hajlandó szóba állni veled. -Nem gondoltam volna, hogy Carolnak bármi negatív érzése maradt volna kifejezetten Weasley felé, de ezt nem állt szándékomban tudatni is vele.
Alina említésére csak a fejemet ingattam.
- Szerencsére nem. Erős és talpraesett lány, könnyedén túltette magát rajta. Inkább volt dühös mint ijedt, ami azt illeti. -Alina igazságérzete néha túlontúl magas volt, de nem várhattam el mást, amikor a legjobb barátnőjéről volt szó, akit megerőszakoltak, aztán még meg is vádolták gyilkossággal. Alina iszonyú mérges volt akkor, én pedig nem hibáztattam, elég hasonlóan éreztem magam én is akkor, bár kissé más okokból. -Meg tudom érteni igazából, hogy nagy volt a káosz meg minden, de sajnos egyik kollégádat sem menti ez fel azok után, hogy láttam, Dolohovék is milyen állapotban kerültek be a parancsnokságra. Habár gondolom, valamelyikük lépett is az ügyben, mert az egyik kedves aurort, akivel kiabáltam egy sort, mintha láttam volna a Czikornyai és Patza ablakát mosni. De lehet, csak káprázott a szemem. -Na ez, ez az igazi káröröm.

- Rosszul fogalmaztam, nekem volt az hamarabb az átlagosnál. A legtöbben nagyon hamar lelépnek, nem várják meg, hogy valami utómunkálat rájuk maradjon. Csak néhányan maradnak bent sokáig, köztük velem, de mondom, tegnap sajnos én nem voltam bent sokáig. -Nem szolgáltam így sok segítséggel, de legalább azon elindulhat, hogy kik szoktak sok időt eltölteni a Heliosban a vendégek elmenetele és/vagy a próbák lefolyása után. Tényleg nem akadtak sokan, én voltam bent általában zárás után is, Bertie, ha délután vagy éjjel dolgozott, Dante és az anyukája, meg persze Carol, akinek nem kellett külön indok arra, hogy bent akarjon maradni. Rajtunk kívül is volt még néhány ember, akinek a beosztásától függött, hogy bent marad-e vagy sem, de róluk nem tudtam úgy véleményt mondani, mint erről a kis csapatról. Lehet, hogy egy helyen dolgoztunk, de itt is megvoltak azok a csoportok, akik sokkal szorosabb kapcsolatot ápoltak egymással mint a többiekkel. Az egyetlen, ami mindenkit összekötött, az Eustace gyűlölete volt. -Ebben egy percig sem kételkedtem, biztos vagyok benne, hogy apaként eszedbe sem jutott fájdalmat okozni egy már így is eleget bántott kislánynak. De azt nem tudhatom, ő hogyan fogta ezt fel és visszagondolva hogyan érez irántad. Ha szerencséd van, megértőbb mint mondjuk én vagyok vagy voltam és most is a segítségedre lesz.
Nem tartottam valószínűnek, hogy Carolban kifejezetten negatív érzelemként maradt meg az az egész, legalábbis nem Lionel Weasley miatt. Ha csak ő normálisan viselkedett vele, már az is több volt, mint amit ő és a többi gyerek a legtöbb aurortól kapott azokban a napokban. Még mindig fortyogtam, ha eszembe jutott, hogy képesek voltak berángatni egy kiskorút anélkül, hogy az anyja ott lett volna mellette. Azt hiszem, ki kellett volna rúgatnom mindegyiket, miután erről tudomást szereztem. Ott van Henry Dearborn, ügyvédek a feleségével, egész biztosan van olyan ismerősük, aki segített volna nekem az egész parancsnokságról leperelni a gatyát is.
- Nagyon helyes. Sejtettem, hogy Levinék nem hagyják majd szó nélkül azt, ahogy bántak velük. Nem ismerem azokat az aurorokat, akik ezt művelték, ezért nem is dolgom ítélkezni felettük, de azért még szívesen beléjük rúgnék az utcán, ha felismerném őket. -Hogy mennyire tökéletes példa volt a megrúgás, egészen büszke voltam most ezért magamra. Jólesett belegondolni, milyen emlékeket ébreszthetett ez most Weasleyben. Bennem nagyon jókat, de azt hiszem, ő nem értett egyet velem, amikor sokáig sántított, miután végeztem vele, az arca meg úgy nézett ki, mintha betalálta volna egy veszett macska.
Próbáltam gúnyosan mosolyogni a megjegyzésre, de csak egy undorodó grimaszra futotta, amit mintha félig elnyelt volna egy szar mosoly. De ennyit váltott ki belőlem, hogy apám természetesen most is Bertie-t okolja mindenért.
- Hogyne dolgozna, történetesen Gilbert Ollivandernek hívják, aki egy fedél alatt lakik azzal a nagyon okos apámmal, és ha ránézne a beosztására, látná, hogy tegnap nem is dolgozott délután vagy este. Úgyhogy akármennyire szeretné apám megtalálni a tökéletes indokot arra, hogy kirúghassa, sajnos ez nem az lesz.