The first summer night

Mostanában olyan, mintha egy egészen más életet élnék. Az egy évvel ezelőtt történtek olyan mélyen rányomták a bélyegüket az életemre, hogy még mindig küszködök azzal, hogy magamhoz térjek, és ne süllyedjek el abban a bizonyos gödörben. Pedig az nagyon sokszor nyújtja felém a tátongó sötétséget, arra biztatva, hogy engedjek a gravitáció kegyetlen erejének, hogy elmerüljek és ne foglalkozzak többé semmi mással. De nem tehetem. Vannak álmaim és terveim, amiket mindenképpen szeretnék elérni az életemben, és mióta rájöttem arra, hogy azok a dolgok nem feltétlenül úgy történtek meg, mint ahogy emlékszem rájuk, azóta egy újabb okom van arra, hogy napról napra megküzdjek a problémáimmal. Az, hogy rájöttem nem Brandon volt, aki akkor megkínzott, reményt adott, és azt hiszem pontosan erre volt szükségem, hogy képes legyek tovább lendülni a legmélyebb reménytelenségen. Most minden fókuszom arra terelődött, hogy megpróbáljam visszaszerezni a jó emlékeket, ennek köszönhetően pedig még jobban eltávolodtam mindenki mástól. A barátaimtól, és a testvéreimtől egyaránt, és továbbra is olyan érzés, mintha mindenki az üvegfal másik oldalán helyezkedne el, amit én magam emeltem fel. Annyira el voltam foglalva a saját életemmel és problémáimmal, hogy nem tudatosult bennem az, hogy itthon ekkora gondok vannak.

Azzal mindig is tisztában voltam, hogy anya soha nem fogadta el igazán azt, hogy varázserővel rendelkezünk, de valahogy ezt teljesen sikerült kizárnom az életemből: mindig volt mire koncentrálnom. A tanulásra, vagy a következő táncelőadásra, mindig volt valami, ami lekötötte a gondolataimat, és szinte meg sem hallottam a nem túl kedves megjegyzéseit, amikor a másik, varázslatokkal teli életünkről volt szó. Azt sem vettem észre, hogy Josie viszont igen, és ennyire… rosszul esik ez neki. Ez csak most tudatosult bennem, mikor szemtanúja - pontosabban fültanúja voltam egy igencsak csúnya veszekedésüknek, aminek hatására az a bizonyos üvegfal, mintha darabjaira robbant volna. Habozás nélkül sietek a húgom után, realizálva magamban, hogy mennyire elhanyagoltam mindent és mindenkit. Itt az ideje annak, hogy újra részese legyek, ha más nem, Josie életének, főleg ha ez azt jelenti, hogy tudok is neki segíteni.
- Jól vagy, húgi? - Kérdezem tőle halkan, miközben gyengéden megérintem a karját.
- Ugye tudod, hogy nem tilthat el a varázs világtól, akármit is mond? - Legszívesebben átölelném, de annyira eltávolodtunk mostanában egymástól, hogy nem tudom, hogyan fogadná, ha ezt tenném.
-Sajnálom… nem vettem észre, hogy ennyire rossz itthon a helyzet. Csak magammal foglalkoztam. - Mondom bocsánatkérően és bűntudatosan a földet fürkészem pár pillanatig.
- Akármi is legyen… melletted vagyok és meghallgatlak, ha… szeretnél beszélni. Számíthatsz rám, még akkor is, ha mostanában nem így tűnhetett. - Biztosítom, ezúttal a szemeibe nézve.

Jackie & Josie

Naiv vagyok, hogy azt hiszem, akár csak egy egészen apró pillanatig is, hogy anya utánam jönne... Valószínűleg még mindig magában dühöng, talán apa és Cath nyugtatgatják, lehet, hogy megint csendháborúba kezd. Sosem tudom, hogy mit gondol, mi sosem voltunk szinkronban, a szomszédok is mindig azt mondták, hogy olyan vagyok mint édesapám, bár ők nem tudják, de még én is elismerem. Ha mást nem is, anya makacsságát örököltem. Ahogy ő sem enged a mugli világhoz való ragaszkodásából, úgy én sem engedek a varázsvilágból. Lehet, hogy ő nem született varászképességekkel, de én igen. Csodákra vagyok képes, gyógyítani tudok, repülni, ezek mind olyan dolgok, amik nélkül már képtelen lennék élni. Hiába akarná, már sosem lennék képes egyszerű emberként élni az életemet és hátat fordítani a mágiának. Ezt pedig nem érti meg, befogja a füleit, mintha ezzel semmisé tudná tenni az egész problémát... Talán jobb is, hogy nem ő jött utánam. Jackie megért, ő mindig is megértett. Még ha mostanában nem is jutott annyi időnk egymásra, mint régen, ő és Cath mindig ott voltak a számomra. És bár nem terveztem sírni, erős akartam maradni, kihúzott háttal azt mondani, hogy mindent rendben, igazából nem tudtam volna hazudni neki. Ahogy látom, hogy megcsillan a szemében az aggodalom, és ahogy finom megfogja a kezemet, egyszerűen eltörik a mécses. Hatalmas krokodilkönnyen hullanak a szememből, én meg már a fáradtságot sem veszem, hogy letöröljem.
- Nem. Nem vagyok... Anya utál engem! - Még én is tudom, hogy ez mennyire gyerekes, és hogy teljességgel lehetetlen, de mégis kiszakad belőlem. Pedig tudom, hogy az ellenszenve sohasem ellenem, hanem a képességeink ellen irányult és apa is mindig mondta, hogy csak egy kicsit kellene türelmesebbnek lennem, de mégis még meddig?
- De-de én nem akarom elveszíteni. Már pedig ő sosem fogja elfogadni, hogy varázsolunk - szipogok, és bár tudom, hogy a nővéremnek igaza van, egyszerűen nem tudok vele egyetérteni. Otthon nem mi döntünk, de azon kívül szabadok lehetünk. Viszont, akármennyire is éreztem mindig úgy, hogy bármelyik pillanatban képes lennék világgá futni Jer-rel, az otthonom, anya és apa, a nővéreim mind nagyon hiányoznának... Mert lehet, hogy Jer a mindenem, ő a megtestesítője az életnek, amire mindig is vágytam, életem szerelme, de ő akkor sem a családom.
- Nem igaz... Nem csak te foglalkoztál magaddal, mind elvoltunk a magunk kis világában... - A nővérem nem tudja, sosem mondtam el neki. Egyszerűen nem éreztem magamban a bátorságot, talán kicsit féltékeny is voltam, amiért anya annyit foglalkozott vele, és már csak azért is titokban akartam tartani a magam kis boldogságát... De most fáj, bűntudatom van, amiért ő ennyire rosszul érzi magát. Pedig nem is ő tehet róla, lehetetlenség lenne, hogy csak egy ember legyen a hibás, hiszen én sem meséltem nekik sohasem Jer-ről, vagy arról, hogy mindig kiszökdösünk a kastélyból, vagy hogy titokban kipróbáltam az alkoholt és a cigit is.
- Jackie... Tudsz titkot tartani? - Tudom, hogy tud, annyiszor szöktek be hozzám a szobába, annyiszor olvastunk titokban olyan könyvet, amit nem szabadott volna, vagy szöktünk ki a konyhába megdézsmálni a sütit... Egyszerűen csak azt akartam, hogy megerősítse bennem, még mindig az a Jackie, aki mesét mondott nekem a kis boszorkányról, aki az első évem alatt megmutatta, hogyan szökhetek be a konyhába, aki a nővérem és sosem fogja elárulni anyának, hogy megtaláltam az igaz szerelmet és biztosan támogatni fog, amikor ha elvégeztük a Roxfortot, már többé nem fogok tudni egy pillanatra sem elszakadni a varázslástól.

Mikor meglátom a húgom első könnycseppjeit, egy kicsit beleszakad a szívem, hogy így kell őt látnom. Nem örülök neki, hogy ennyire eldurvult közötte és anya között a viszony, bár anya mindig is… elég önfejű volt, ha arról volt szó, hogy mit gondol helyesnek és mit nem, de azt azért soha nem gondoltam volna róla, hogy ennyire képes megbántani Josiet csak azért, mert nem képes elfogadni olyannak, amilyennek született. Egy szülőnek márpedig az lenne a feladata, hogy feltétel nélkül szeresse és támogassa a gyermekét, akármi legyen is.
-Jaj, Josie, kérlek, ne sírj, mert én is sírni fogok. - Mondom neki, miközben gyengéden letörölgetem a szabad kezemmel a könnyeit.
- Nem utál téged, ebben biztos vagyok. Ő csak… nem képes belátni, ha valamit nem úgy lát, ahogy látnia kéne. Nem akarom őt mentegetni, mert egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy kellene viselkednie ebben a helyzetben, de az biztos, hogy téged soha sem tudna utálni, ahogy egyikünket sem, akármennyire is képtelen elfogadni azt, hogy boszorkányok vagyunk. Nem tudom, hogy valaha is meg fog-e változni a véleménye. - Mondom szomorúan sóhajtva. Úgy érzem ezt ki kellett mondanom, még akkor is, ha az eredmény fájdalmas. Jobb kimondani a keserű igazságot, mintha hitegetni próbálnám a testvéremet.

- Nem fogod elveszíteni. Mindig az anyukánk marad, akármennyire is képtelen elfogadni, hogy tudunk varázsolni. Ezen semmi sem változtathat. Biztos vagyok benne, hogy ő sem akar elveszíteni és a maga… sajátos módján csak jót akar neked. Félt a mágiától, mert nem ismeri, mert nem tudja, hogyan működik, és ezért is nem tudja elfogadni. - Próbálom valamelyest megnyugtatni.
- Ez lehetséges, de attól még jobban figyelhettem volna rád és Cathre is. - Mondom még mindig kicsit bűntudatosan. Talán itt az ideje, hogy ezen változtassak. Azt már nem tudom megakadályozni, ami már megtörtént a múltban, ahogy azt sem, hogy rossz emberbe szerettem bele, ami által olyan dolgokba keveredtem, amikbe sosem kellett volna, de a jövőt még meg tudom változtatni.
- Ezt még kérdezned kell? - Kérdezem egy gyengéd mosollyal, miközben átkarolom.
- Mit szeretnél elmondani? Ígérem megtartom a titkodat, és ítélkezni sem fogok feletted. Sőt, cserébe… lehet nekem is el kellene mondanom valamit. - Mondom az utolsó mondatot kicsit bizonytalanul.

Jackie & Josie

Melegséggel tölt el, ahogy a nővérem letörli a könnyeimet. Legalább ő szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Talán csak tényleg el kellene engednem anyát, elfelejteni, hogy van és egyszerűen élni az életemet nélküle. De mégis milyen gyerek az, aki elhagyja az anyját, a családját? Tény, hogy sosem akartam visszaköltözni, miután befejeztem a Roxfortot, de szeretem anyát és apát, nem akarnám örökre kizárni őket az életemből…
- Nem sírok... Mindjárt abbahagyom...- Kétszer is nagyot szipogok, ahogy beszélni próbálok. Próbálom visszanyelni a könnyeimet, Jackie-ért, és mert igazán nem az utcán kellene sírnom.
- De miért nem? Mi olyan elfogadhatatlan ezen? Én nem értem, Jackie - felsóhajtok, miközben a felsőm ujjával törölgetem az arcomat, eltüntetve a maradék könnyet róla. Bár a szemeim egyértelműen pirosak, és alatta határozottan felpuffadt, már csak a dörzsöléstől is, amivel gyorsan akartam eltűntetni a sírás nyomait. A következőket hallva kell is egy pótcselekvés. Igaza van, be kell ismernem, de inkább harapnám el a saját nyelvemet, mint hogy beismerjem, hogy anya jót akar nekem.
- De meg sem próbálja érteni... - Lebiggyesztett ajkakkal nézek a nővéremre. Makacs vagyok, semmiképpen nem fogom elismerni azt, amit művel, de a szemeimről leolvashatja, hogy kezd visszatérni az az energikus énem, aki nem bőgve adja be a derekát, hanem kiáll a saját igazáért. Ehhez viszont szükségem volt rá, hogy ő megadja a kezdő lökést. Ugyan most túl sok volt minden, de annak köszönhetően, hogy Jackie meghallgatott, hogy hagyta, hogy kimondjam, ami már egy ideje belülről emésztett fel, végre ismét tudok lélegezni, és nem csak a  negatív dolgokra koncentrálni.
- Akkor csak figyelj ránk mostantól, és te is jöhetsz hozzánk. Bármikor. Megint összeülhetnék így hárman, lefekvés után, anyáék háta mögött, mint gyerekkorunkban. Biztos mindegyikünk tudna mit mesélni... - Az, hogy elterelődik anyáról a téma, nekem csak jó. Jobb lesz Jackie-nek is, nem akarom anya ellen hergelni, tudom, hogy neki is elég nehéz vele. Elég, hogy meghallgatott, már ez is rengeteget jelent. Még fel is nevetek, amikor visszakérdez, és amikor átkarol, szorosan ölelem magamhoz. Hiányzott, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna.
- Te is bármit elmondhatsz nekem, Jackie! Megbízhatsz benne, senkinek sem fogom elmondani! - Lelkesen csillannak fel a szemeim, még ha a nővérem egy kicsit bizonytalan is, ha időre van szüksége, akkor várni is tudok. Ahogy ő mellettem állt régen is, és ahogy most is utánam sietett, én is mellette szeretnék állni, és támogatni őt. - Igazság szerint... Összejöttem valakivel, már vagy másfél éve. Biztos ismered, de legalább is láttad. A nevét is hallhattad - beleharapok az ajkamba. Büszke vagyok rá, mindennél jobban szeretem Jert, és mégis félek elárulni. Utálom, amikor elítélik csak azért, mert Lestrange, ő sokkal több a családnevénél. Ezt mégis kevesen értik meg. Viszont kiben bízzak, ha nem a saját nővéremben? Tudom, hogy milyen kedves és elfogadó. Nem fogja elítélni Jer-t. - Jer. Jericho Lestrange. A bandánkban van, akikkel szoktam lógni, a sötét barna, félhosszú hajú fiú. Kék szemekkel. Hetedéves. - A leghelyesebb. Tenném hozzá, de nem akarom túltolni. Már elégszer megkaptam, hogy milyen idegesítően nyálasak vagyunk, és igazán visszafoghatnánk a rajongásunkat. Egyelőre csak várom, hogy be tudja-e azonosítani, kiről beszélek.

Egy nagyon apró, kis mosollyal figyelem, ahogy próbálja visszatartani a sírást. Ilyenkor mindig arra emlékeztet, amikor még kisebb volt, akkor is pontosan így viselkedett, amikor arra kértem, hogy ne sírjon. Még az is stimmel ahogy a felsője ujjával próbálja elrejteni a könnyeit, amik már kiszabadultak a szép szemeiből.
- Jól teszed, még a végén mindenki megbámult volna minket, ahogy itt bőgünk, mint két szerencsétlen. - Nevetek halkan, próbálva továbbra is oldani a feszültséget.
- Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt egyáltalán érteni. Nem tudom, hogy mi játszódhat anya fejében, még akkor sem igazán, amikor próbálom magamat a helyébe képzelni. Csak annyit tudok biztosra mondani, hogy ha én nem kaptam volna meg a varázslat csodáját, akkor valószínűleg én is nehezen tudnám elfogadni, hogy a környezetemben viszont többen is rendelkeznek ezzel a csodával. Tudod, hogy milyen anya: mindig mindent tökéletesen akart csinálni, azt szerette volna, ha mi is mind tökéletesek vagyunk és azt hiszem az ő… elképzeléseibe ez az egész varázslósdi nem fért bele. Váratlanul érte, az összes terve a kukába került, nem tud rólunk és a sikereinkről nyíltan beszélni a barátai előtt, főleg ha azokról a sikerekről van szó, amit a varázsvilágban értünk el, pedig az neki fontos. Büszke ránk, ebben biztos vagyok, de képtelen normálisan kimutatni, mert nem igazán van tisztában azzal, hogy pontosan mit is csinálunk pálcalengetésen kívül. Itthon nem mutathattuk meg neki, hogyan varázsolunk a szabályok miatt, a beszámolók pedig számára mindig csak mesének tűnhetett, amit nehéz lehet elhinnie. - Mélyedek bele jobban a magyarázatba.

- Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy meg sem próbálja megérteni. Szerintem… még a legelején próbálkozott, csak aztán feladta, mert elképzelni sem tudta, hogy pontosan milyen világról is mesélünk neki olyan izgatottan. Neki egyszerűbb, ha inkább próbálja figyelmen kívül hagyni az egészet, és igyekszik minden erejével, hogy olyan útra tereljen minket, amit ő ismer, és amiről tudja, hogy tud nekünk segíteni, vagy tanácsot adni, ha szükségünk lenne rá. Ha a varázsvilágot választjuk, akkor neki abba nem lesz beleszólása, és nem azért, mert nem akar beleszólni, hanem mert egyszerűen nem tud. Szerintem szörnyen fél ettől a lehetőségtől, mert úgy érzi, így elveszít minket. Nagyon rossz módszerekkel mutatja ezt ki, de szerintem ez a helyzet. - Persze, lehet, hogy ebben tévedek, de csak ezt a magyarázatot tudom elfogadni anya részéről.

-Ez nagyon jól hangzik. - Mosolygok kicsit jobban.
- Majd megint lophatunk pár finom sütit is a konyhából, hogy még véletlenül se éhezzünk meg a nagy éjszakai beszélgetés közben. - Jegyzem meg, kicsit játékosan.
- Össze kell szednünk Cathet is, már ő is régen járt erre, eléggé el van foglalva az akadémiával. - Hiányzik is elég rendesen, mindig ő volt az, aki tudta, hogy mi a teendő az ilyen helyzetekben, és mind a kettőnket hamar meg tudott nyugtatni. Ráadásul ő az, aki anyával is a legjobban kijön, minden ellenére.
- Tudom, hogy nem mondanád el senkinek. - Mosolygok rá újra Josiera.

Csendben hallgatom végig a vallomását, majd kicsit elgondolkozva fürkészem az arcát és egy jó darabig nem szólalok meg.
-Azért nem merted elmondani, mert Lestrange? - Kérdezem puszta kíváncsiságból.
- Amúgy szerintem jó választás. Nem ismerem annyira behatóan, de eddig amikor találkoztam vele, mindig jó benyomást keltett. - Jegyzem meg.
- Azért az nem semmi, hogy ilyen sokáig képes voltál elrejteni előlem egy ilyen nagy dolgot, hogy szerelmes vagy. Látszik, hogy tényleg magammal voltam elfoglalva. - Ez pedig inkább magamra nézve szégyen, mint rá az, hogy nem mondta el eddig.
- Hasonló dolgokat nem mondtunk akkor el egymásnak. Én is szerelmes lettem valakibe. - Térek rá az én vallomásomra, és kell egy pár pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat, hogy hogyan is mondjam el a húgomnak az egész… szörnyűséget, amibe bele keveredtem.

- Minden szinte meseszerű volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire képes leszek majd kötődni valakihez, de sikerült. Csak aztán rémálom lett a vége. Egyik napról a másikra megváltozott minden, és rá kellett jönnöm, hogy az, akiben megbíztam egy szörnyeteg, és hidegvérrel képes rám kimondani a kínzó átkot nem is egyszer. - Kicsit megremeg a hangom, de igyekszem megerősíteni magam és folytatni.
- Nem akarok belemenni a részletekbe… de végül kiderült, hogy nem ő volt a tettes, hanem valaki teljesen más, és ez volt az ő büntetése, amiért nem tette azt, amit kértek tőle. Én pedig csak egy bábu voltam a sakktáblán. Brandon… egy darabig még tanár is volt a Roxfortban, biztos emlékszel rá, igazából utánam jött, hogy megvédjen. Én viszont azután, amit az emlékeimben láttam, képtelen voltam rá ugyanúgy nézni, ahogy addig, úgyhogy… elváltak útjaink. Jövőre nem is jön vissza az iskolába. Azt hiszem így a legjobb, mert neki is csak fájdalmas emlékei vannak rólam, ez pedig igaz fordítva is. - Fejezem be végül, és megint kell pár perc hogy ezúttal most én szedjem össze magam, és hogy ne hagyjak teret a könnyeimnek.