A vitakör akcióban

Kíváncsian figyeltem a fejét, a vitakör végeztével nem tudtam hová tenni szerencsétlent, mert annyira felhergelt, hogy a mostani érthetetlenségében, nem értem, hogy nyerte meg ő a vitát. Elég ránézni és az ember máris látja, hogy valami nincs rendben. Na mindegy. Ettől függetlenül még imádok vele vitázni. Tény, hogy most én sem voltam jó formában. A végén annyira felcseszett, hogy annak érdekében a barátságunk megmaradjon, inkább hagytam nyerni őt. Már nem láttam értelmét annak, hogy kötözködjek vele. Végül is, ő egy Krum. Ha valamit akkor azt megtanultam, hogy nem érdemes az ellenségének lenni. Inkább csak jóízűen mókázunk azon, hogy külön házban vagyunk, holott simán lehetnénk mindketten ugyanabban, mondjuk ő a Mardekárban, nem pedig én a Griffendélben. Még ha cserediák, akkor is úgy tekintek rá, mintha ezer éve ismerném a fejét. Talán okkal jöttek ide és nem is akkora nagy véletlen az egész, nem igaz?
Én legalábbis ritkán hiszek a véletlenekben. Ezért húzom szélesre a számat, amikor újra magyarázni kezd. Persze semmi értelme az egésznek, de én ettől még vigyorgok rajta. Végül megállok. Mert látom, hogy nem lehet most vele egyről a kettőre jutni. Annak érdekében, hogy ő maga is leálljon elébe állok és elállom az útját. Valószínűleg még túl alacsony vagyok ahhoz, hogy zavaró legyen ha örömömben elkezdek pattogni előtte, mint egy béka. De most nem örülök. Ezt azonban nem mutatom ki annyira. Csak figyeljen rám, ez a célom.
– Nem mindegy? Neked komolyan az agyadra ment a vitaköri szereplésed. Állj meg egy kicsit és hallgass el. – nézek rá határozottan és elég komolyan ahhoz, hogy úgy tűnjön én a tizenkét éves parancsolni próbálok neki.
Az a baj, hogy nem tudok. Hiába tűnök néha nagyon gorombának, azért az egész világot nem szeretném magam ellen fordítani ilyen kicsin.
– Figyelj! Nem tudom te hogy vagy vele, de én meg is éheztem és meg is szomjaztam. Nem lenne egyszerűbb ha most szépen elmennénk enni és nem kötegednél? Különben is, szerencséd volt ma csak. Simán nyerhettem volna én is, ha úgy akarom. De nem akartam úgy. Szóval… – kellemetlenül elnézek és nem nézek a szemeibe, valójában nem kell mindig nekem nyernem. Nem akarok mindig én nyerni ellene.
– Menjünk enni, mert farkaséhes vagyok! – itt, hogy minél hatásosabb legyek még a hasamat is megsimogattam, hogy tényleg nagyon éhes vagyok. Már csak az kellett, hogy korogjon egyet. Csak ugye nem korgott, mert még nem voltam olyan szinten, hogy ne lássak semmit.
– Azt ne mondd, hogy te nem vagy éhes, hogy téged nem fárasztott le ez az egész!

Kérdőn meredek rá erre a Darian gyerekre. Okoskodni azt biztos tud és persze megvan a magához való esze is. Bár szerintem a nővéremet tuti nem pipálná le magyarázás és agyfagyasztás terén. Ezt persze nem közlöm vele, mert a végén még Darian is megharagszik rám és vége annak a kicsi kis barátságnak ami úgy ahogy kialakult közöttünk, már ha ezt lehet annak nevezni, aztán én nem tudom.
– Az agyadra. Ész tudod. Nem tudom, hogy mondják oroszul, de az ami idebent van. – azzal a fejemhez érek, remélem érti, hogy mire értem. Nem akarom most még elmutogatni, hogy mi a helyzet, remélem megérti. Amúgy sem vagyok jó abban, hogy egy zombit játsszak el, vagy egy fáradt lomha alakot, aki nem bírja magát. Túl kicsi vagyok ehhez, különben is, nem hiszem, hogy szívesen látna engem így.
– Nagyot csodálkoznék azon, hogyha nem lennél kifáradva, hallod-e? – nekem még lenne egy kis energiám, de az inkább csak addig tartana amíg elérünk a Nagy teremhez és leülnék enni valamit. Érzem, hogy keveset ettem. Mert igazából fel akartam készülni erre az egész eseményre. Szerintem legközelebb nyugodtan fogok enni, hogy ne azért veszítsem el a vitát, mert közben éhes vagyok és az ételeken jár az eszem.
– Hiányzik az apukád és az anyukád? – jobbra döntöm kérdőn a fejem. Igazából ezt még sosem kérdeztem meg tőle, igaz, hogy nem volt alkalmas idő rá. Ezt sem az. De eddig még nem volt olyan ismerősöm aki cserediák lenne a Roxfortban. Vagy túl nagyok és nem állnak szoba egy kisebbel, vagy lányok, velük meg én nem állok szóba. Még nem látom az értelmét. Amúgy is azon az elven vagyok, hogy nekem van időm. Nem akarok én is szerelmes lenni és úgy áradozni a lányokról, mint ahogy Laureen teszi. Amondója vagyok, hogy egy szerelmes a családban éppen elég.
– Amúgy remélem most valami laktató is lesz. Ha nem bánod, most üljünk a Mardekárosok asztalához, legközelebb megyek én a tiétekhez. Megegyeztünk? - pillantok fel rá kérdőn, remélve, hogy legalább ennyi győzelmet megenged nekem, ha már a vitakört úgy is ő nyerte ugyebár.
Szépen és lassan haladunk a bejárat felé, már csak egy kicsi kell és tényleg ott leszünk a Nagy teremben, mert farkas éhes kezdek lenni.

Kíváncsian néztem rá. Ez egy kicsit érdekes beszélgetés lesz. De mondjuk tőle másra nem is lehetett számítani, ismerem már szerintem annyira, hogy tudjam ő ilyen és kész. A vitáink nagy része szerencsére nem olyan hű de vérre menő, így ha a hülyeségeinket leszámítsuk, simán olyan lehet, mint egy báty. Nem mintha nem lenne elég testvérem. De van! Ha Darian is a testvérem lenne tuti, hogy az agyára mennék és jó messzire elkerülném.
– Cöh, most biztos nagyon okosnak gondolod magad. – magyarázok, de aztán mégis széles mosolyra húzom az arcomat, mert tényleg… vicces ez a gyerek a maga módján.
Örültem, hogy végre beérkeztünk a nagyteremben és annak is, hogy sikerült rávenni őt, hogy üljünk az én asztalomhoz, holnap majd ülünk az övéhez és kész.
– Nem értem miért ilyenek az emberek. – csodálkozom újra, azon amikor válaszol a kérdésemre azzal kapcsolatban, hogy hiányoznak-e a szülei.
– Én még a testvéreimre sem akarok hasonlítani, nemhogy a szüleim, de… neked biztos nehéz lehetett szóval… örülök, hogy beszélsz a szüleiddel. – mosolyra húzom a számat, azt hiszem ez a téma nem fog a kedvenc témáink közé tartozni, de mindegy, legközelebb tudom, hogy a személyeskedés tökéletes fegyver lehet ellene. Mármint, ha a szüleit hozom fel. Ezt megjegyzem. Muszáj lesz.
– Én nem tudom, hogy vagy vele, de… mindent fel tudnék falni, csak tápláló legyen. Szóval nekem mindegy mit eszünk. Ezután elmehetnénk a Fekete tóhoz, vagyis vissza oda. Megnézni a naplementét! Mit szólsz hozzá? Semmi romantikusra ne gondolj, csak be akarom fejezni az egyik rajzomat, ami a táskámban van. – paskolom meg a vállamon lévő barna bőrtáskát, amit egész nap cipeltem magammal mindenhová. Azt hittem lesz egy kis ihletem, meg miegymás, de nem lett.
– Vagy ha van más elfoglaltságod, akkor elmegyek egyedül, csak megkérdeztem. – lehet, hogy unatkozna mellettem, de legalább nem lennék egyedül én sem. Az már más kérdés, hogy tudnék valamit rajzolni, vagy semmit sem.
Leteszem a táskát magam mellé és leülök az asztalunkhoz.
– Jó étvágyat. Ne nézd a többieket, ők mindig ilyen bambák. – mert még nem értik, hogy mit keres itt egy Griffendéles, mindegy, nem most fogok magyarázkodni nekik. Azt hittem, megszokták, hogy ő itt van néha én meg odaát ha olyan a napunk.