Néha nem tudom, mivel érdemeltem ki Daisy barátságát. De tényleg. Van egy olyan érzésem, hogy ha választhatnának, akkor sokan nem feltétlenül velem töltenék az idejüket, ha sok más, jóval érdekesebb dolgot is csinálhatnának, mint az én hülyeségeimet hallgatnák. De nem, Daisy egyértelműen mellettem tette le a voksát... én pedig igyekszem meghálálni neki ahogy csak tudom. Bár... nem tudom, elég jó barátnő vagyok-e, de mindenesetre nagyon igyekszem. Tényleg. Ezért is mondtam el neki végül, hogy nem mondtam teljesen igazat a fiúkkal kapcsolatban. Viszont azt sem igazán szeretném, ha emiatt megváltozna a véleménye rólam, vagy hülyének tartson. Mert oké, tény, hogy néha nincs ki mind a négy kerekem, és agyamentségeket beszélek, majdnem állandóan, de mindenki megkergülhet néha. Erre való a kamaszkor. Legalábbis egyesek szerint. Meg arra, hogy jól kibeszéljük az élet nagy kérdéseit, problémáit. Amikből persze akad bőven. Több is, mint amennyit néha el tudunk viselni. De legalább nem kell egyedül szenvednem. Jó, nem szenvedni készülök, de engem ismerve valószínűleg az lesz belőle. Mint sok másik alkalommal. Általában csak magától jönnek a szavak, gondolkoznom sem kell rajtuk. Most viszont valahogy egyáltalán nem tudom, hogy hol is kezdjem, vagy mit is mondhatnék, úgyhogy... csak törökülésben ülök Daisy ágyán, és igyekszem összeszedni magam. Közben pedig hol kinyitom a számat, hogy végre mondjak is valamit, vagy becsukom... emiatt aztán valahogy úgy nézhetek ki, mint egy tátogó, partravetett hal. Csodás... a végén még megsajnál, és szépen lelocsol. Mi vagyok én, virág? Hát... ilyen erővel akár az is lehetnék. Remélem, barátnőmnek lesz valami mentőövként használható kérdése, mert ha nem, akkor bizony még egy ideig elszerencsétlenkedhetünk, arra várva, hogy végre kinyögjem, mi is a helyzet. Na igen, én, és az érzelmek.
Örülök, hogy végül az én szobámat választottuk, itt egy kicsivel kényelmesebben érzem magam, mintha Luise ágyán kéne elterpeszkednem. Bár igazából annyit járok oda, hogy lassan mindegy is. Az ő ágya az én ágyam is, az én ágyam az ő ágya is. De most komolyabb dolgokról kell beszélnünk, minthogy melyikünk ágya a kényelmesebb. Ez véresen komoly kéremszépen! Hiszen fiú van a dologban! Ez pedig alighanem egész eddigi barátságunk egyik, ha nem a legizgalmasabb pillanata. Most nagyon oda kell tennem magam, hogy megmutathassam, miért is én vagyok a legjobb barátnője. Néhány percig csak ülünk egymásra nézve, én arra várok, hogy ő kezdjen bele, ő pedig gondolom arra, hogy én szólaljak meg előbb. Hát jó, akkor ideje lesz kérdezni valamit. De mégis mit? Nem akarok túl nyomulós lenni, vagy olyat kérdezni, amire nem tud válaszolni, vagy zavarba hozza a téma. Először valami egyszerű kellene azt hiszem. - Ki a srác? - kezdem a legegyértelműbbel. Az, hogy hogy ismerkedtek meg, mi van most köztük és mi történt eddig, amibe nem avatott be már más tészta. Előbb az a lényeg, hogy megtudjam, kiről van szó egyáltalán. Vajon ismerem? Lehet, hogy Hugrabugos. Vagy az ő évfolyamtársa, vagy idősebb esetleg. Nem hiszem, hogy fiatalabb lehet, szerintem nem kezdene fiatalabbal, nem is tudom, ez csak egy amolyan megérzés. De nagyon kíváncsi vagyok, hogy szőke, barna, magas, alacsony, csendes, vagy beszédes. Nem is tudom, hogy egy kicsit visszahúzódobb, csendes fiú illene a barátnőm mellé vagy egy ugyanolyan szószátyár mint ő. Bár lehet, ha ketten jártatnák a szájukat az már egy kicsit túl sok lenne. Bár imádom, hogy ennyit fecseg, de ő meg a párja fiúban már lehet az agyamra mennének.
Vendég
Csüt. Aug. 13, 2020 3:04 pm
Daisy & Luise
Jelentem, meghülyültem. Mármint tényleg, és alighanem végérvényesen. Már persze ha lehet még ennél is hülyébbnek lenni. Amit erősen kétlek, de a lehetősége attól még fennáll, és nem, egyáltalán nem szándékozom elvetni. Sosem lehet tudni. Még szerencse, hogy ezt eddig is tudták rólam, úgyhogy nem tudok újat mondani. Vagyis tudok, csak nem ezzel. De azt még mindig nem tudom normálisan megmagyarázni, hogy mégis mi a kutyafüle ütött belém, amikor végül beadtam a derekam, és azt mondtam, hogy jó, ideje elmesélni Daisynek, hogy mi a helyzet. A helyzet, amit még én sem tudom biztosan, hogy mégis micsoda. Kerülgetjük a témát, mint macska a forró kását vagy tejfölt, hogy aztán a végén azt mondjuk: majd máskor megbeszéljük, erre most nem vagyok felkészülve. Hát, én egész biztosan nem. Halvány, féloldalas mosollyal várom, hogy Daisy végre kitalálja, mit is szeretne tudni. Vagyis... tudom, hogy valószínűleg mindent is, de nem tudok egyszerre mindent elmondani, úgyhogy azt hiszem, jobb lesz, ha sorra veszi a kérdéseit. Akkor talán jutunk is valamerre. - Öhm... honnan veszed, hogy srác az illető? Pislogok értetlenül, de szinte rögtön elnevetem magam barátnőm valószínűleg értetlen arckifejezését látva. - Nyugi, csak vicceltem ám! Clydenak hívják, Hollóhátas, azt hiszem, most lesz végzős. Nem vagyok benne biztos, hogy jól kijönnétek egymással, mert azt hiszem, elég könnyen átkapcsol okostojás üzemmódba, de azért remélem, nem fog az agyadra menni. Nálam jobban. Engem meg már megszoktál, szóval hátha nem lesz gond. Egyébként meg... azt hiszem, valami nagyon fura dolog van itt. Nem tudom, hogy velem, vele, vagy... vagy mi van, de úgy érzem, hogy valaki figyel. Nem tudom, hogy ki, nem tudom, hogy honnan, azt sem, hogy miért, csak... csak érzem. Butaság, ugye? Pedig ez a helyzet. Mondom el szinte egy szuszra a lényeget. Persze tudom én, hogy ebből újabb kérdések és bonyodalmak származhatnak, de hát na... nálunk ez mindennapos. Ráadásul ismerem Daisyt, és tudom, hogy ő sem riad vissza egy kis rejtélytől, úgyhogy hátha ketten többre megyünk. Már ha nem akar rögtön a gyengélkedőre küldeni, mondván, hogy valami nagy bajom van. De csak nem.
Egy pillanatra azt hiszem úgy meredek rá, mintha azt mondaná, hogy egy macska az illető. Természetes, hogy első körben az merül fel bennem, hogy fiú az illető, nem? Már épp megnyugtatnám, hogy engem nem zavar, ha lány vagy valami, de akkor kinevet. Ó, hát persze, hogy fiú. Tudtam én ám, hogy csak viccel. Vagyis reméltem. Na nem azért, mert problémám van azzal, ha lányok lányt szeretnek, csak na. Azért mégis. Összetörte volna egy kicsit az elképzeléseim. - Ó, szóval Clyde. Nem ő az, akinek van egy ikertestvére? - kérdezem összevont szemöldökkel. Ikrekből azért nincs olyan hű de sok az iskolában, őket azért mindenki jobban ismeri, mint az átlagos diákokat. valószínű csak ezért tudom elhelyezni valahol a fiút, mert amúgy semmi más nem rémlik róla. Ha nem mondta volna, hogy hollóhátas biztosan nem találom ki egyedül. Aztán lehet, hogy amúgy tévedek, és azok közül a srácok közül egyiküket sem Clydenak hívják, csak én hiszem azt, hogy tudom kire kell gondolnom. De ha mégis be jön a sejtésem, akkor ő elég cukinak tűnik, mármint így ránézésre. - Mikor mutatsz be neki? - Mielőtt nem ismerem meg, nem tudom eldönteni, hogy az agyamra fog-e menni, vagy nem. Lehet, hogy tényleg nagyon fog idegesíteni, de az is lehet, hogy velem tök máshogy viselkedik majd, mint amúgy szokott. Bár nem tudom miért tenne ilyet, de fennáll a lehetősége. - Úúú, szóval szerinted valaki kémkedik utánad? Vagy ez a fiú kémkedik utánad? - Nem értem pontosan, hogy szerinte ki leskelődik utána, vagy miért érzi ezt, de szívesen segítek kinyomozni neki. Nem vagyok egy Sherlock, de azért talán sikerült ketten együtt kinyomoznunk ezt a rejtélyt.
Vendég
Kedd Aug. 18, 2020 6:27 pm
Daisy & Luise
Nem gondoltam volna, hogy tudja, kiről beszélek. Legfőképpen azért, mert én is körülbelül ennyit tudok róla, amennyit elmondtam Daisynek az előbb. Hollóhátas, valószínűleg végzős, prefektus, és okoskodó. Ja, meg hogy Clydenak hívják, és hogy fura. Ja, meg hogy nem fogad el nemet. De így ennyi, és itt ki is fújt a tudásom. Ezzel pedig nem megyünk valami sokra. Erre kiderül, hogy Daisy azt is tudja, hogy ikertestvére van. Hát mi van itt, kérem szépen? - Hát, azt nem tudom, még nem találkoztam az ikertestvérével. Már ha tényleg van neki olyanja. Szóóval nagyon úgy tűnik, hogy lehet, te többet tudsz, mint én. Ez azért nagy szó, mert pont fordított a helyzet, mint amilyennek egyébként lennie kéne. Úgyhogy akkor most én mondom, hogy mesélj, mit tudsz még. Adom meg a kezdőlökést a beszélgetésnek, közben pedig felhúzott szemöldökkel és összeráncolt homlokkal pislogok kissé értetlenül, hogy mégis honnan tudja, hogy ikertestvére van Clydenak - már ha van neki, mert mondom, én erről nem tudok. Aztán persze az is lehet, hogy azért nem tudok róla, mert még szinte alig beszélgettünk. Na mindegy. -, és hogy egyébként meg mi mást tud még, amit én nem? Fogalmam sincs, hogy mikor szedte össze az információit, meg hogy honnan, de még hasznos lehet. A kémkedés felvetésére viszont egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Azt hittem, majd szépen a fejemhez vágja, hogy hülye vagyok - nem tévedne vele valami nagyot -, és kezeltessem magam, mert ez már nem normális. Ehelyett viszont mintha még érdekelné is a dolog. Na szép. - Igen, azt hiszem... de nem tudom, miért. Azt meg nem merném kijelenteni, hogy Clyde kémkedik utánam, mert sosem láttam még, hogy ezt tenné... Magyarázok teljes beleéléssel, és mikor kimondom, hogy nem láttam még Clydeot utánam kémkedni, akkor jövök rá, hogy ja, hogy is láthattam volna? Elvégre a kémkedésnek épp az a lényege, hogy az áldozat ne vegyen észre, nem? Na igen... megint hozom a formám. Csak a szokásos.
Tipikusan a mi formánk egyébként. Beszélgetünk valakiről, akiről egyikünk sem tudja, hogy kicsoda valójában. Szép, mondhatom. - Hát én sem tudok mást mondani ezen kívül - nevetem el magam. Tényleg nem hiszem, hogy össze tudnék kaparni ezen kívül bármi információt a srácról. Végtére is nem nekem kellene ismerni, hanem neki, vagy mi a szösz van. - Elég furcsa, hogy te sem ismered - piszkálódok széles vigyorral. Két emberrel merem megengedni ezt a stílust, Luisevél és Poppyval. Akik a legfontosabbak számomra ugye. Egyébként nem vagyok ilyen, de ez most épp egy olyan helyzet, mikor úgy döntök, hogy ennyi ugyan belefér. - És egyébként te udvarolsz neki, vagy ő neked? - Teszem fel a legfontosabb kérdést, hiszen erre eddig nem tértünk ki. Márpedig a jövendőbeli tervek szempontjából fontos tudni, hogy ki környékezett meg kit. Lehet mondta is, csak kicsit elkalandoztam és nem figyeltem eléggé. Megesik néha, hogy valamit kétszer kell elmondani, mert elsőre nem jut el az agyamig. Még szerencse, hogy a legtöbb ember türelmes és megértő körülöttem, szóval nem kell atótl félnem, hogy valakinek az agyára megyek ezzel. Vagyis lehet, hogy valakinek az agyára megyek, de eddig nem igazán panaszkodtak elvarázsoltságomra. - Miből sejted, hogy valaki figyel? Láttál valaki gyanúsat ólálkodni magad körül? - faggatózom összevont szemöldökkel. Nem tudom ki és miért akarhatna kémkedni a barátnőm után. Még az lenne a legjobb opció, ha ez a Clyde fiú figyelné, pusztán azért, mert tetszik neki vagy ilyesmi. De lehet, hogy valaki rosszat akar neki, és akkor feltétlenül le kell buktatnunk, mielőtt véghez vihetné amire készül. Lehet kicsit túl sok krimit olvastam mostanában.
Vendég
Vas. Aug. 23, 2020 7:11 pm
Daisy & Luise
- Neeem? Pedig én azt hittem, te mindent tudsz! Amennyi romantikus regényt olvasol igazán tudhatnád pedig... ha Mr. Darcyt ismered, márpedig ismered, akkor nem értem, mi a problémád azzal, hogy kideríts, vagy kitalálj bizonyos dolgokat Clydedal kapcsolatban. Szegezem neki a kérdést nagy szemeket meresztve. Persze valószínűleg Daisy is nagyon jól tudja, hogy csak hülyülök. Sosem bántanám az ő imádott Mr. Darcyját, mert még a végén megsértődik. Azt pedig nem szeretném. A piszkálódására inkább nem reagálok. Már miért lenne furcsa, hogy nem ismerem a srácot? Hahó! Nem én kértem, hogy legyen a nyomomban, basszus! Ráadásul azt sem tudom, hogy ő van - e a nyomomban, vagy csak egész egyszerűen paranoiás vagyok - e. Mert igen, még az is előfordulhat. Lassan már semmin nem szabad meglepődni. A következő kérdése hallatán örülök, hogy nincs a közelemben semmi innivaló, mert biztos kiköptem vagy kiborítottam volna, ha lenne. Mi van itt, kérem szépen? Minden a feje tetejére állt? - Naaaa! Daisyyy! Mégis milyen kérdés már az, hogy én udvarolok - e neki, vagy ő nekem? És milyen udvarlásról beszélsz? Nincs itt semmi se... Akadékoskodok, közben nem tudom eldönteni, hogy most sírjak vagy nevessek a kérdés miatt. Ilyen nincs... - De ha nagyon tudni szeretnéd, és kötöd az ebet a karóhoz, hogy márpedig itt igenis van valami, csak nem látom, vagy nem akarom bevallani, akkor azt kell mondjam, hogy ő udvarol nekem. Már persze ha azt, amit ő csinál udvarlásnak lehet nevezni. Teszem hozzá egy apró sóhaj kíséretében. Ezzel teljes a válasz, senki nem szólhat semmit sem, hogy elhallgatok valamit. Ha pedig mégis, akkor az csakis azért történhet meg, mert még én sem tudok az adott dologról. - Nem is tudom. Valahogy érzem. Nem látok senkit, mert hát hülye lenne az illető, ha felfedné magát, de akkor is... valahogy furcsa. Lehet, csak én vagyok hülye, de sosem lehet tudni. De ígérd meg, hogy bárhogy is van, ne csinálj semmit, amit nem kéne. Jó? Ismerlek, és tudom, hogy képes lennél rá... de tényleg, ne tedd! Kötöm a lelkére kérésemet, bár valószínűleg teljesen feleslegesen. Szinte biztos vagyok benne, hogy úgyis csinál valamit, amit nem kellene... csak idő kérdése, és úgyis megtudom.
- Ezt vegyem kihívásnak? - vonom fel szemöldököm, majd elnevetem magam és eldőlök mint egy zsák krumpli. Abban igaza van, hogy jobban ismerem Mr. Darcy-t, mint az élő emberek nagy részét. Ahogy abban is, hogy a végtelenül romantikus lelkem képes arra, hogy hajtson, míg meg nem tudok mindent a srácról. Meg abban is, hogy elég jól tudok kideríteni másokról dolgokat. De azért mindent nem tudok. Senki nem tud mindent, mindenkinek vannak hiányosságai. Vagyis gondolom, de lehet, hogyha szétnéznék a hollóhátasok között, akkor találnék olyat, aki megcáfolja a feltételezésem. - De ha szeretnéééééd... - Elnyújtom az utolsó hangot, hogy érezze, én ugyan benne vagyok mindenben is. Főleg ha a boldogságáról van szó. Akkor tényleg képes vagyok mindent is bevetni és még a végén kiderül, hogy van bennem valami olyan rejtett harciasság és kalandvágy, amit eddig nem találtam meg. De most ez a kihívás lehet, hogy felébreszti a szunnyadó oroszlánt. Na jó, ez jó vicc, én maximum egy két napja született bébi oroszlán lehetnék és semmi más, amúgy jobban hasonlítok egy védtelen és gyenge antilopra vagy gazellára vagy mikre vadásznak az oroszlánok. - Dehogy nincs, ne hazudj nekem - nézek rá szúrós szemekkel. Tudom, hogy van itt udvarlás, csak nem meri nekem bevallani, mert... Nem is tudom, miért nem osztják meg az emberek a legjobb barátnőjükkel, hogyha udvarolnak nekik? - TUDTAM - életem talán leghangosabb megnyilvánulása, ahogy felülök és gyakorlatilag Lusie nyakába ugrok. Csak kinyögte. Egész eddig erre vártam. Néhány percig ölelgetem, majd mintha mi sem történt volna elengedem, hogy kapjon levegőt. - Értettem, semmi meggondolatlanság. Egyébként nem is értem miből gondolod, én nem szoktam meggondolatlan lenni - nézek rá kicsit szomorkásan, mintha tényleg bántana, hogy ilyeneket feltételez rólam. Mert én amúgy tényleg jó kislány vagyok. Jobb a jónál.
Vendég
Kedd Szept. 01, 2020 8:53 pm
Daisy & Luise
Csak felhúzott szemöldökkel pislogok rá... kihívás? Már miért venné kihívásnak? Mindketten tudjuk, hogy úgyis mindent is tudni fog az összes szerelmes regényének a főhőséről. De leginkább Mr. Darcyról. Azt mondjuk nem igazán értem, hogy miért nem hús-vér fiúkkal próbálkozik. Oké, értem, hogy gyenge, és nem akar gondot okozni, de azért mégiscsak... na mindegy.Ez nem az én dolgom, ha meg mégis el akarna mondani valamit, akkor elmondaná. Mert biztosan elmondaná... vagy ha mégse, akkor kihúzom belőle. Ő is ezt tette velem, akkor ne csodálkozzon. -Nem szeretném! Tényleg... nem szeretném visszahallani esetleg, hogy nyomozósat játszol, ráadásul a nem létező kapcsolatommal kapcsolatban. Hadonászok nevetve barátnőm szemei előtt. Merem remélni, hogy tényleg nem csinál semmi olyat, amit nem kellene, mert ebben az esetben nemcsak annyi lenne, hogy jó, hát csinált valamit, és legfeljebb nevetünk egy jót, hanem a végén még tényleg kiderülne, hogy van ott valami, aminek nem kellene ott lennie. Vagy nem tudom, hogy ott kellene - e lennie. Igen, ez a tipikus "bizonytalan vagyok, vagy mégsem?" helyzet. Viszont nem igazán tudok mást mondani neki, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hagyja. Azt hiszem, tényleg sokat jelenthet neki ez az egész, mert nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire örülni bárminek is. -Tudtad, tudtad... csak jó lenne, ha végre én is tudnék a furaságon kívül mást is mondani róla. Egyelőre viszont nem megy. Talán majd idővel sikerül. Teszem hozzá halkan, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy arra még jó sokat kell várnom, hogy bármi értelmeset is kideríthessek Clydedal kapcsolatban. A "nem is vagyok meggondolatlan" kijelentésre már nem igazán tudok mit mondani... tudom, hogy nem az, de ki tudja, mit vesz a fejébe a romantikus lelke hatása alatt. És jobb félni, mint megijedni. -Jól van, tudom, hogy nem vagy meggondolatlan. Azt csak azért mondtam, hogy megelőzzem az esetleges próbálkozásaidat. Érted?
Kikerekedett szemekkel pislogva húzódok hátrébb, ahogy a szemeim előtt hadonászik két kicsi kezével. - A szememet ne szúrd ki kérlek. - Mert komolyan, ha így haladunk az ujjai hamar a szememben köthetnek ki és nem szeretném megtapasztalni ezt az igen kellemetlennek tűnő érzést. Mármint elég sok rossz dolgon mentem már keresztül a kellemetlen vizsgálatoknak köszönhetően, de azt nem szeretném kipróbálni, hogy milyen, ha valaki a kék íriszeimre pályázik. - De ne aggódj, visszahallani semmiképpen sem fogod, ha mégis ilyesmire vetemednék, akkor te tudnád meg először - nyugatom széles vigyorral. Persze tudom, hogy ez nem fogja megnyugtatni, de ezt legalább veheti úgy, hogy tényleg nem teszek semmi olyasmit, amit nem szeretne. Elvégre a legjobb barátnője vagyok, így ha azt mondja, hogy nem, akkor nekem el kell fogadnom, hogy azt mondta, nem. Pedig nagyon izgi lenne nyomozni utána, megnézni, hogy mire haladok, mennyi idő alatt és milyen módszerekkel. De hát már sosem tudom meg ugye. - Biztos vagyok benne, hogy kicsit később több mindent fogsz tudni, ne aggódj efelől. - Legalábbis reménykedem, hogy Clyde összeszedi majd magát és mer lépni Lusie felé. Mert ha nem, akkor kénytelen leszek felnyitni a szemét, hogy mekkora csodát hagy elúszni. Mert ugye egyértelmű, hogy a fiúnak kell lépnie, mert az szégyen, ha a lánynak kell kezdeményeznie. - Hát már hogyne érteném. Elvégre a legjobb barátnőd vagyok, vagy mi - forgatom meg szemeimet vidáman. Hiszen én vagyok az, aki szinte még a gondolatait is képes kitalálni. Na jó, nem, ahhoz legilimentornak kéne lennem, ami meg ugye nem vagyok és sajnos soha nem is leszek.
Vendég
Kedd Szept. 15, 2020 11:13 am
Daisy & Luise
Kissé értetlen arckifejezéssel szemlélem barátnőmet... nem igazán tudom hová tenni a helyzetet. Mégis miért akarnám én kiszúrni a szemeit? Senkivel nem akarok olyat csinálni. Na jó, de, talán Ziggyvel akartam, de az sem tartott sokáig, úgyhogy megúszta. Szerencséjére. Meg az én szerencsémre is. De akkor is Ziggynek van nagyobb szerencséje, és kész. Ebből nem engedek. -Már miért akarnám én kiszúrni a szemeidet? Mintha nem tudnád, hogy ilyenektől nem kell tartanod! Csóválom a fejem vigyorogva. Ja, hogy az a baja, hogy hadonászok? Hoppá.... az mondjuk lehet, de majd figyelek. Mondjuk most is kellett volna, de már lényegtelen. -Már nem azért, de... ha valakinek azt mondják, hogy ne aggódjon, akkor már csak azért is aggódni fog... szóval szépen kérlek, ne mondj ilyeneket, mert még a végén félhetek, hogy mégis mit is akarsz te csinálni. Mondom, hagyd szépen Clydeot, mert nincs semmi... oké? A semmi az tényleg semmi, nem kell túlgondolni. Teszem hozzá vigyorogva, bár gyanítom, hogy nem igazán fogja meghatni a dolog... na de sebaj. Ezt valahol előre éreztem, szóval nem ér majd nagy meglepetés, ha kiderül, mégiscsak csinált valami olyasmit, amit nem kellett volna. Meg amire azt mondtam, hogy ne. Hogy én ezen miért is nem lepődök meg? -Hát nem tudom... a kicsit később már elmúlt, én meg még mindig ugyanott vagyok, mint eddig. Vagyis sehol. Szóval gyorsuljon be a kicsit később, ha lehet. Nem értem, miért érdekli ennyire ez az egész, mert egyelőre tényleg nincs semmi, csak... egyszer ezt mondja, aztán meg azt, én meg mindjárt semmit se, mert nem tudom, melyikre figyeljek. A fenébe is. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy... egyszer biztos. Csak nem szeretem a bizonytalanságot, abból meg most van bőven. Még akkor is, ha megpróbálok nem figyelni rá.
- Jajj hát tudom, hogy nem akarod. De véletlenül megtörténhet. Lássuk be, hajlamos lennél rá. - Tudom én, hogy szándékosan sosem akarna nekem rosszat, de mindig ott vannak azok a fránya véletlenek, amik nem engedik, hogy nyugtunk legyen. Pedig milyen könnyű lenne az élet a véletlenek nélkül! Vagy ezzel talán egyedül vagyok? Nem tudom. Lehet, hogy igen. Lehet, hogy mások szeretik, hogyha véletlen dolgok történnek velük. Én is szeretem a meglepetéseket meg ilyesmiket, de jobb szeretem tudni általában előre, hogy mi mikor és miért fog történni. - Ha én azt mondom, hogy ne aggódj, akkor tényleg ne tedd, jó barátnőként tiszteletben tartom a kérésedet, ígérem. Még a kisujjesküt is leteszem, ha szeretnéd - nézek rá komoly képpel. Ez a mugli világban bizony igen komoly dolognak számít, remélem ő is átérzi majd, a helyzet komolyságát. Természetesen ha arra kér, hogy ne kotnyeleskedjek bele az ő ügyeibe, akkor nem fogok. Talán csak egy icike-picikét, de arról meg nem kell tudnia. Mert hát hogy is állhatnám meg? Ilyen izgalmas dolgok is egy évben egyszer történnek és akkor feltétlenül a részesének kell lennem. Ennyi örömöm van az életben a könyveken kívül, szerintem Luise is biztosan megérti majd, ha esetleg véletlenül lebuknék. - Legyél türelemmel. Tudod, a türelem rózsát terem meg ilyenek - intem türelemre, mintha az anyukája lennék, vagy ilyesmi. Pedig csak szeretném ha tudatosítaná magában, hogy az ilyen dolgok nem egyik percről a másikra alakulnak ki, ehhez azért egy kicsit több idő kell.
Vendég
Vas. Okt. 04, 2020 10:02 pm
Daisy & Luise
Nem szoktam csúnyán beszélni. De tényleg, szerintem én valahogy nem vagyok rá képes, mert azt hiszem, a legcsúnyább szó, ami elhagta a számat, az a "franc" volt. Az pedig igazán nem mondható csúnyának, nem igaz? Legalábbis szerintem biztosan nem. Aztán mindenki döntse el, hogy hogy is áll a kérdéshez. Nekem aztán mindegy, de tényleg. Most viszont viszonylag közel vagyok hozzá, hogy valami olyasmit ejtsek ki a számon, amin aztán még én magam is meglepődök. Azt pedig nem szeretném. Ezért aztán veszek egy nagy levegőt, kicsit bent tartom, majd, ha már kissé megnyugodtam kifújom és mosolyogva emelem tekintetemet barátnőmre. - Nem is igaz! Véletlenül elég sok dolog megtörténhet, ez így igaz... de hogy hajlamos lennék rá, hogy kiszúrjam a szemedet? Aljas rágalom! Forgatom meg a szemeimet a feltételezés hallatán. Oké, néha ügyetlen vagyok, aláírom. De ennyire azért mégsem, kikérem magamnak! -Ha azt mondják az embernek, hogy ne aggódjon, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy rögtön elkezd aggódni, mert miért is ne tenné. Úgyhogy akár te mondod, akár nem, ne mondj ilyet, mert csak még rosszabb lesz a helyzet. És ne hülyéskedj ilyesmivel, jó? Tudod, hogy nem viccből mondom! Nincs semmi, szóval nincs mi után nyomozni. Valószínűleg megint totálisan feleslegesen magyarázok, de azért még megpróbálom, hátha. Csak mert miért is ne. A remény hal meg utoljára. -Nem, a türelem csak fájós fejet terem, úgyhogy inkább nem, köszi. De egyébként meg úgy csinálsz, mintha annyira türelmetlen lennék... Rázom a fejem értetlenkedve, de persze nem haragszok én rá, meg semmi ilyesmi, csak azért mégis... nem biztos, hogy mindent is tudnia kell.
Aljas rágalom, értem én. A véletlenek néha csúnya meglepetéseket képesek okozni, és én mindig belesétálok ezekbe a csúnya meglepetésekbe. Mert ha a szépeket fognám ki, az túl meseszerű lenne, és az én életem már így is eléggé meseszerű ahhoz, hogy az ilyenek messziről elkerüljenek. - Jól van na, amíg nem csinálok semmi butaságot, addig nincs okod így kiakadni na. Gyere ide - ölelem meg, mielőtt beleszólhatna a dolgokba. Nem vagyok az a kifejezetten érzelgős fajta, különösen utálom, ha az emberek kéretlenül másznak bele a személyes terembe. Nem szeretem, ha megölelnek, vagy megpuszilnak, valahogy így alakult ki bennem, nem tehetek róla. De vannak azok az emberke, akikkel képes vagyok kivételt tenni, és Luise egy közülük. Túl rég óta ismerem és túl jó barátok vagyunk ahhoz, hogy az ilyenek elkerülhetőek legyenek. Na nem mintha el akarnám kerülni vagy ilyesmi, csak na. - Értettem. De ígérd meg, hogyha lesz valami szól, jó? Nem kell, hogy először tudjam meg, csak ne is utoljára - zárom le a beszélgetést. Bár fogalmam sincs, hogy kinek számolna be először az előre lépésről, ha nem nekem, de azért ezt jó vele megígértetni. Miután megtárgyaltunk mindent úgy döntök, ideje ellátogatnom a könyvtárba, mert már túl régen töltöttem a szabadidőmet néhány régi, poros könyv társaságában. Magamra kanyarítok egy pulcsit, nem tudom miért, de a könyvtárban mindig fázok, majd elköszönök barátnőmtől. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a történet vége. Mert biztos vagyok benne, hogy ennek bizony folytatása lesz.
Néha nem tudom, mivel érdemeltem ki Daisy barátságát. De tényleg. Van egy olyan érzésem, hogy ha választhatnának, akkor sokan nem feltétlenül velem töltenék az idejüket, ha sok más, jóval érdekesebb dolgot is csinálhatnának, mint az én hülyeségeimet hallgatnák. De nem, Daisy egyértelműen mellettem tette le a voksát... én pedig igyekszem meghálálni neki ahogy csak tudom. Bár... nem tudom, elég jó barátnő vagyok-e, de mindenesetre nagyon igyekszem. Tényleg. Ezért is mondtam el neki végül, hogy nem mondtam teljesen igazat a fiúkkal kapcsolatban. Viszont azt sem igazán szeretném, ha emiatt megváltozna a véleménye rólam, vagy hülyének tartson. Mert oké, tény, hogy néha nincs ki mind a négy kerekem, és agyamentségeket beszélek, majdnem állandóan, de mindenki megkergülhet néha. Erre való a kamaszkor. Legalábbis egyesek szerint. Meg arra, hogy jól kibeszéljük az élet nagy kérdéseit, problémáit. Amikből persze akad bőven. Több is, mint amennyit néha el tudunk viselni. De legalább nem kell egyedül szenvednem. Jó, nem szenvedni készülök, de engem ismerve valószínűleg az lesz belőle. Mint sok másik alkalommal.
