Lassan már a nyár közepén járunk, anyáékkal kinéztük az új kúriát, amíg pedig ők elintézik a vásárlást és a bútorozást, elküldtek, hogy ismerkedjek kicsit a várossal. Bayou Sauvage, egy környezetvédelmi terület New Orleans szélén. Legalább is a mugli szemek számára. Egy elbűvölt terület, ami a Pontchartrain-tavon keresztül csatlakozik a Mexikói-öbölhöz. Elképesztő hely, legszívesebben a telket fedeztem volna fel, de ragaszkodtak hozzá, hogy az új otthonunkat együtt járjuk majd körbe. Csak forgattam a szemeimet, de elengedtem, pontosabban félretettem a kíváncsiságomat és beleegyeztem, hogy elhopponáljanak velem a város szívébe. Nem féltettek, valamiért volt bennük valami furcsa bizalom a muglikat illetőleg, amit nem teljesen sikerült nekem is megértenem. Sokszor mondták, hogy én ezt nem is érthetem, a mai békeidők hosszas küzdelmek sorának köszönhetőek… Bár ettől se lettem sosem okosabb, még ha nagyjából ismertem is az elmúlt 20-30 év történetét nagyvonalakban. Valamiért ők úgy gondolták, a muglik világa kevesebbet tud nekem ártani, mint a mi világunk. Ha pedig ők ettől nyugodtabbak voltak, hát Merlin szakállára, legyen. Már úgy is mindegy, hogy mennyi mindent engedek el. Ian-t, a Roxfort-i barátaimat már mind muszáj volt. Ez a késő délután legalább elterelhette a figyelmemet, nem a többiekkel készült képeimet nézegettem, nem a régi leveleimet olvasgattam, egyszerűen csak mély levegőt vettem és átadtam magam ennek az új életnek. Nem sok választásom maradt már, hadd élvezzem legalább. Nem is tétováztam, amikor meghallottam, hogy valami kellemes dallam szűrődött ki egy szuterén bárból. Élő zene volt, ami manapság már kifejezetten ritka. Én viszont mindennél jobban szeretem, imádtam, amikor Ian játszott… De nem, most nem rá kellene gondolnom. Megrázom kicsit a fejemet, szapora léptekkel indulok meg lefelé a lépcsőn, és szinte el is kábulok a dallamtól, a ritmustól, amire mindenki egyszerre táncol. Hívogató, a tömeg, a tánc, a zene, szinte minden tökéletes. Minden amit szeretem, egy új köntösben. Ahogy látom, hogy egy csoportos tánc kezd kialakulni, én is oda sietek. Pár nélkül kicsit kellemetlennek találnám a táncot, de ha egy nagy csoportos táncról van szó… Szeretnék a része lenni, szeretném végre jól érezni magamat, egy kis időre megfeledkezni róla, hogy milyen szörnyen kellemetlen volt ez a félévem a Roxfortban…
Még aznap, mikor ideértünk kinéztem a szállásunktól nem messze egy kis kocsmát, vagy bárt, nem tudom, mi a pontos és szakszerű megnevezése. Élőzene, vidám kacajok és táncos lábak dobogása hallatszott. Nem volt kérdés, hogy egyik nap be kell térnem ide, a mikor azonban már nagyobb fejtörést okozott. Kedves családom minden napra szervezett valami programot, amiért kifejezetten hálás vagyok nekik, de így elég nehéz volt, hogy megfelelő időpontot találjak a kis kiruccanásomhoz. Végül utolsó nap bátorkodtam kimenőt kérni, anyáék minden aggodalom nélkül elengedtek. Annyit kértek, hogy legyen nálam a mobilom, hogyha baj van, el tudjam érni őket. Tiszta muglinak érzem magam ilyenkor komolyan. Kivételesen egész normális szettet választok – már amennyire egy férfin nevezhető normálisnak a madármintás ing fehér nadrággal. Beteszem a fülbevalóim, hiszen itt úgysem számít, nem? Nem ismer senki, holnap hazautazok, innentől kezdve meg már minden mindegy. Ez a hely meg szerintem pont az ilyen fura művészlelkeknek lett kitalálva, mint én is vagyok – akkor meg illik megtisztelnem azzal, hogy nem valami átlagos ruhában fedezem fel. Dübörög a zene, hallom ahogy cipők koppannak a padlón, még mielőtt lemennék. Épp belecsöppenek a dolgok közepébe, remek! Befurakszom két lány közé, hálás mosollyal köszönöm meg, hogy beengednek. Olyan, mintha valamiféle hagyományos néptáncos táncház lenne. Nagyon cool. Gondolataim a ritmusra és a követendő mozdulatokra korlátozódnak, ilyenkor nem találnak meg a negatív gondolatok, a problémák. A zenekar lejátssza az utolsó hangot, az oktatók pedig jelzik, hogy keressünk párt magunknak. Egyre jobb ez az este. Körülöttem hamar összerendeződnek az emberek, úgy tűnik, csak én érkeztem egyedül. Tekintetem körbejár a félhomály borította helyiségben, majd megindulok egy kisebb csapat felé, akik még látszólag ugyanolyan elveszetten keresik a társukat, mint én. Gondolkozás nélkül kocogtatom meg a hozzám legközelebb álló lány vállát. Basszus, hátulról tök olyan mint Nora. Micsoda véletlenek vannak! De nem szabad erre gondolnom. Ő nincs itt, hogy is lehetne? Biztosan csak nagyon hasonlít rá a lány, gondolom ezért is választottam őt akaratlanul is. Mostanában megint egyre többet gondolok rá. Azt hiszem, már nem vagyok dühös, inkább csak csalódott. És végtelenül szomorú. Jobb a helyzet, fényévekkel jobb, mint decemberben volt, de az igazi Ian azt hiszem már sosem lesz képes visszatérni. Akkor és ott ölte meg azokkal a szavakkal, amiket sosem akartam hallani. Mikor a lány megfordul és felismerem benne Norát azt hiszem néhány másodpercre tátva marad a szám. Nem, ez nem lehet igaz, ez csak valami rossz vicc, ugye?!
Mindenki rettenetesen kedves, idegenek vagyunk egymásnak és mégis vidáman nevetünk és cseverészünk, mintha már évek óta járnánk ide együtt. A zene, a tánc csodákra képes, át tud lépni bármilyen etnikai akadályt. Talán, ha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnénk még akkor is képesek lennénk jól érezni magunkat. Hiszen a tánchoz nincs is szükség beszédre, a testünk, a mozgásunk mindent elárul. Ez a szabadság pedig boldoggá tesz. Régen voltam már ilyen felfrissült, ilyen jó hangulatban... Igaz, még mindig rettenetesen bűntudatom van, nagyon nehéz nem Ian-re gondolni, de tudom, hogy el kell engednem. Nem érdemlem meg őt, főleg azok után, hogy még elmondani is képtelen voltam neki, hogy el kell költöznöm és, hogy azután többet nem láthatjuk majd egymást. Pedig joga lett volna tudni róla. Mégis, akárhányszor csak megláttam, a sírógörcs kergetett, kapart a torkom, hatalmas gombóc nőtt benne, mintha csak beteg lennék. Szerelem-beteg. El kellene felejtenem, de nem is tudom, hogyan lehetne ez lehetséges. Nála tökéletesebbet, ha akarnék, se tudnék találni. Kedves, megértő, elfogadó... De nem! Pont ezért nem szabadna rágondolnom. Ha már anyáék elküldtek ismerkedni a várossal, legalább had felejtsek. Erre szánom a délutánomat, felejtésre, nem szabad rágondolnom. Fel is ráz a gondolataimból, ahogy megkocogtatják a vállamat. Reflexből egy kedves mosollyal az arcomon fordulok hátra. - Igen? - fordulok hátra, ámbár az előbbi mosolyom hamar lehervad, ahogy megpillantom Ian-t. Nem értem, mit keres itt? Neki nem kéne itt lennie. Angliában kellene lennie, otthon, a családjával. Tudom, hogy kalandvágyó és, hogy talán magától képes lenne eljönni idáig, de még túl fiatal... Megszökött otthonról? Nem-nem, Ian nem az a típus. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy utánam jött, de mégis honnét tudná, hogy itt vagyok? Meg miért is jönne utánam? Egy szörnyeteg vagyok, nagyon csúnyán bántam vele, amikor szakítottunk, semmi sem húzná vissza hozzám. Hamar el is vetem a gondolatot. Buta dolog még csak ábrándozni is ilyesmiről. - Mi-mit keresel itt? Nem otthon kéne lenned? - Nem számonkérő a hangom, de attól a kedvestől is messze van már, amilyen volt, amikor hátrafordultam hozzá, talán inkább bizonytalan. Remeg is, az elején megbotlik a nyelvem. Érzem, ahogy az arcomba szalad minden vér, hirtelen rettenetesen melegem van. Nem vagyok felkészülve rá, hogy szembenézzek vele, még nem. Nem is tudom, mikor lennék rá egyáltalán készen, de ez biztosan nem az az időpont, és nem is az a hely.
A tánc segít elérni, hogy egy óráig ne gondoljak Norára. Ez már egészen haladás ahhoz képest, ahol eddig voltunk. A dalalmok és a lépések szerencsére kiszorítják egy olyan perifériára, ahol már nem látom őt. Jobb lenne, ha mostantól ott is maradna és sosem térne vissza. Nem azért, mert nem szerettem - éppen azért, mert mindennél jobban. Nem tehetek róla, ez már szinte betegség nálam. Egész addig tart a jókedvem, míg a Nora hasonmás lány meg nem fordul és fel nem ismerem benne volt barátnőmet. Már nem hátrálhatok meg, elkapom a kezét, hogy mi márpedig most együtt fogunk táncolni, mielőtt válaszolnék bármelyik kérdésére is. Egyrészről nem akarok kimaradni és mindenki más már talált párt, míg mi hitetlenkedve bámultunk egymásra, másrészről bőven lenne mit megbeszélnünk. Vennem kell néhány mély levegőt, hogy a december óta bennem gyűlő feszültség ne robbanjon most az arcába. Higgadtnak kell lennem és összeszedettnek. Bepörgetem, ösztönösen jönnek a mozdulatok, nem érdekel, hogy mit mutat a tanító páros. - A jobb kérdés, hogy te mit keresel itt? Én éppen nyaralok. De te? - nézek rá összevont szemöldökkel. Igen kicsi annak az esélye, hogy ő is épp itt nyaral. Bár mint az látszik mégis lehet, hogy a sors ilyen idétlen játszmákat űz velünk. Mégis miért? Komolyan, mennyi volt ennek az esélye? Ha figyeltem volna számmisztikán biztos tudnám. Igyekszem kerülni a szemkontaktust, félő, ha eltévednék a zöld tekintetben orra buknék. Az egy dolog, hogy magamból hülyét csinálnék, de őt is magammal rántanám, és az nem hiányzik, hogy megsérüljön itt nekem, vagy ilyesmi. Nem bírnám ki, hogy fájdalmat okozzak neki, még akkor is, ha ő ilyen szörnyű fájdalmat okozott nekem. Kétségkívül mi vagyunk a legjobb táncosok a teremben, hiába, az összhang köztünk a régi, még ha ő nem is akarja. Nem menekülhet, túl szorosan tartom, hogy kibújhasson karjaim között. Mielőtt szabadon engedem még beszélgetnünk kell. - Miért? – Ez az egyetlen szó hagyja el számat, halkan, de épp csak annyira halkan, hogy ő hallja. Nem kell megmagyaráznom, pontosan tudja, hogy mit miért. Miért szakított velem? Miért akkor és ott? Miért? Remélem, hogy válasszal tud szolgálni és megnyugodhatok egy életre. Tudom, hogy ha felel az megnyugtatja majd háborgó érzelmeimet. Legalábbis nagyon remélem. Nem vagyok dühös, hirtelen jött indulatom hamar elpárolog. Fenébe, még dühös sem tudok rá lenni!
Azt hittem ez a mai nap különleges lesz, minden olyan jól alakult, az idő kiváló volt, a birtok rendkívül szimpatikus és még a város is szórakoztatónak tűnik. Mit kérhetnék még? Azt hittem, hogy ez elég lesz végre hozzá, hogy elfelejtsem, mekkora hibát is követtem el. Már tudom, egy életre bánni fogom. Szidni fogom magam, majd ha 5-10, de talán még 20 év múlva is gondolok vissza rá. Csak akkor már könnyeb lesz. Az évek segítenek, azt mondják, csak addig kell kibírni valahogy. Bár az olyan pillanatokban, mint amilyen a mostani is, úgy érzem, nem fogom bírni. Legszívesebben sarkon fordulnék és elfutnék, de ahogy zenét váltunk, megalakulnak a párok, és ő is megragadja a kezemet. Egy szívdobbanásnyit kihagy a szívem, ahogy ismerősen simulnak egymáshoz kezeink. A ritmus, az egység, nosztalgiával tölt el. Talán el is pirulok, egyszerűen nem bírok másra gondolni, mint a téli szünet előtti boldog időkre. Kicsit elszégyellem magamat, amikor a kérdése visszaráz a valóságba. - Én? Én… - elfordítom róla a tekintetemet, ráharapok az ajkamra, és bár teljesen indokolatlanul, de valami mentséget keresek. Pedig el kellene már mondanom neki, itt lenne az ideje, sőt. Már rég el kellett volna mondanom neki, még, amikor visszajöttünk a szünetről. Talán az még jobb lett volna, ha már a téli szünetben megírom neki. Ha nem húzom a dolgot, akkor talán sokkal békésebben válhattunk volna el. Viszont féltem, félek most is. Képtelen vagyok koncentrálni, a következő kérdése olyan, mintha kést forgatna a szívemben. A kést, amit lényegében én magam szúrtam oda… - Ez… Hosszú. Nem is! Dehogy. Csak nem egészen táncparkettre való. Már a téli szünet alatt gondolkoztam, de sose találtam meg a megfelelő módját, hogy elmondjam. - Mint észrevehette… A mai napig fáj kimondanom, még így is, hogy már nem is múlik rajta semmi. Viszont itt az ideje, hogy erőt vegyek magamon. - Ha véget ér a dal… Mit szólnál hozzá, ha megbeszélnénk kint? Nem akarom elrontani a többiek hangulatát. - Bár ki tudja, lehet, hogy csak én éreztem úgy, hogy egy erős kapocs alakult ki közöttünk. A kis csapat rendkívül barátságos volt, de lehet nem mennének el olyan mélységekig, hogy közbeszóljanak, mi történik… Nem tudom, ahogy felbukkant Ian, hirtelen minden olyan borult lett. A napom, a kedvem… Nem tehet róla, ő nem. Az én hibám, és bár nem jó dolog az önostorozás, de ahányszor csak ránézek, egyszerűen nem bírok nem arra gondolni, mekkora idióta is voltam.
Ez az én szerencsém, már megszokhattam volna. Ha valami jól indul tutira rossz vége lesz. Na nem mintha eddig nagyon rossz életem lett volna vagy ilyesmi, de azért mostanában összejött egy-két dolog, ami nem hiányzott az életemből. Az emberek furcsán méregetnek minket, nem csodálom, elég szerencsétlennek nézhetünk ki. Igazából nem is csak annak nézünk ki, azok is vagyunk. Két magányos szerencsétlen akik rosszkor vannak rossz helyen. Én azonban türelmesen várok, hogy választ adjon a kérdésemre. Úgysem menekülhet, esetleg ha jelenetet rendez, de azt meg gondolom nem akar. Elég rosszul venné ki magát, ha elkezdene itt balhézni. Bár ez esélytelen, mert Nora nem olyan lány. - Ennyi idő alatt sem találtad meg a megfelelő szavakat? - Kicsit hűvösebbre sikerül, mint az a tárgyilagos stílustól elvárt lenne, de ez mégsem az a téma, amiről olyan barátságos, szeretetteli stílusban el lehetne beszélgetni. Vagy csak szerintem nem? Elvégre mégis azt kellene megbeszélnünk, hogy mit keres itt és miért dobott ki csak úgy, minden indok nélkül. Azt hiszem, érdekes este elé nézünk. - Legyen így - bólintok, bár senki más nem hallja a zenétől, hogy miről beszélgetünk, de nekem igazából mindegy, hogy hol kapok választ a kérdéseimre. Csak válaszolja meg őket. Addig kiélvezem azt a néhány percet, míg valószínűleg utoljára a karjaimban tarthatom. Vegyes érzelmek kavarognak bennem, egyszerre akarom, hogy soha ne érjen véget a dal, hogy tartson egy kicsit tovább, hogy legyen elég időm. Ugyanakkor ott van bennem az, hogy nem akarom tovább húzni ezt az egészet, el kell őt engednem, nem kell, hogy még jobban fájjon. Keserédes érzelmeim minden bizonnyal kiülnek az arcomra is, de megpróbálok csak arra figyelni, hogy hova lépek és merre irányítom a lányt. Amint beáll a röpke csend két a két dal között ösztönösen nyúlok keze után és ha hagyja magát, kézen fogva vezetem fel a lépcsőn, mint a régi szép időkben. Leülök a szomszédos épület alacsony kerítésére, kevesen járnak erre ilyenkor már, senkit sem érdekel. Mikor elindultam még sütött a Nap, most azonban sötét felhők gyülekeznek az égbolton, mintha éreznék a fájdalmunkat. A Sors különös fintora. - Szóval mesélj - fonom keresztbe karjaimat mellkasom előtt. Várakozóan pillantok rá és várom, hogy elmondjon mindent. Mert tartozik nekem ennyivel. Ideje megtudnom, hogy mi áll a háttérben, hogy mit miért tett. Nekem nincs mit mondanom, így addig ülök ott csendben, míg bele nem fog. Türelmes vagyok. Időm mint a tenger, bár lehet küldenem kéne anyáéknak egy SMS-t, hogy kések egy kicsit. Lehet, hogy ez tovább fog tartani, mint vártam.
Szerencsétlennek érzem magamat, a világ legszerencsétlenebb emberének. Pedig minden olyan jól alakult, a ház szép, a birtok hatalmas, a város szimpatikus, a szórakozóhelyek teljesen élhetőek, a zene kiváló. Sose gondoltam volna, hogy pont Ian-be fogok belefutni. Nem is tudom, mekkora esély volt rá, hogy a sokmillió emberből pont mi fogunk találkozni, pont itt, Amerikában... Arról nem is beszélve, hogy ismét együtt táncolhatunk, pár pillanatig repes a szívem az örömtől, az érzés még mindig a régi, a karjai még mindig a legkényelmesebb, legbiztonságosabb hely a világon, amit el tudok képzelni. Akármilyen kellemetlen is, mégsem tud kényelmetlen lenni. Szégyenemben belepirulok a kérdésébe, el is tévesztem a lépést, éppen csak sikerül visszaigazódno a ritmushoz. Fáj hallani a rideg hangját, de tudom jól, hogy megérdemlem. Csúnya dolgot tettem, gonoszat, amit nem szabadott volna. Nem ezt érdemelte, teljesen jogos a düh. Nincs is egy szavam se, mindössze erősen harapok az alsó ajkamba. Meg kell tennem, el kell mondanom. Tudom, hogy buta dolog, hogy a félelmem teljesen alaptalan, de rettenetesen féltem. Még most is idegesen rándul össze a gyomrom, egy szám... Ég az arcom, ahogy kézenfogva vezet fel. Az utolsó pillanatok, amíg még érezhetem a keze melegét, hogy láthatom magam előtt, hogy a táncban vezetett. Minden az utolsó, még belegondolni is fáj, de most nem szaladhatok el. Ahogy felérünk a lépcsőn, mégis azonnal elengedem a kezét, és csak pár lépést tudok tenni utána. Becsukom a szememet, mély levegőt veszek, és inkább rám sem nézek. Szégyellem magamat. - Sajnálom. - Elsőnek ez bukik ki, sejtem, mennyi fájdalmat okozhattam neki azzal, hogy képtelen voltam elé állni. Megérdemli, hogy legalább bocsánatot kérjek, még ha semmissé nem is teszi a fájdalmat, amit okoztam. - Én... Mi nem lehettünk volna tovább együtt - Lassan beszélek, igazából nem is tudom, hogyan mondjam. Az idegességemet egy apró kövön vezetem le, amit egyenesen az úttesre rúgok ki, a szemeimmel végigkísérve az útját. - Eredetileg úgy volt, hogy már a tanévet sem fejezhetem be a Roxfortban, mert... El kell költöznünk. - Hiába nézem a járdát, egyszerűen nem találok újabb követ, amit odébb rúghatnék. Nem is értem, ez az egy hogyan került ide. Pedig tökéletes volt a figyelmem elterelésére, így megint csak arra bírok gondolni, hogy milyen szemét is vagyok. A könnyek szépen lassan, de gyűlnek a szemembe... - Végül sok minden történt, elnyúlt a vállalkozás átvétele. Végül befejezhettem ott az évet, és mivel minden bizonytalan volt, nem iratkoztam még át az Ilvermonyba. Viszont ma vettük meg a birtokot, itt New Orleans szélén van egy, a muglik elől rejtett terület... - elfordulok, hogy ne lássa, ahogy legördülnek a könnycseppek. A hangomat még csak-csak tudom tartani, nem csuklik el, eddig csak a kezeimet tördeltem idegességemben, előre, hátra hintáztam a sarkamon, de most inkább fel-alá sétálgatok. Nem nézek rá, félek látni, hogy mennyire dühös lehet. - Én tényleg sajnálom, rettenetesen féltem... - Nem bírom ki, halkan szippogni kezdek. Rettenetesen utálom magamat, amiért képtelen voltam ezt korábban elmondani. Szégyellem, hogy azt gondoltam, nem kell majd szembenéznem vele...
Vendég
Kedd Szept. 08, 2020 6:35 pm
Nora x Ian
Sajnálja. Hát köszi. Ezzel aztán sokra megyek. Én is sajnálom, mindennél jobban, de ez önmagában még nem válasz a kérdésemre. Egy azonban biztos: még mindig úgy szenved mint én. De akkor miért tette ezt velem? Velünk... Miért tette ezt velünk? Nem kellett volna így végződnie. - És miért nem? - Hangom nyugodt dallamossággal tölti be a kettőnk közt lévő távolságot, mintha a világ legtermészetesebb és legvidámabb dolgáról beszélgetnénk. Mintha előre érezném, hogy a pillanatokkal később érkező felelet lesújtó lesz. Szóval elköltöznek. Vagyis már meg is vették a birtokot is. Milyen vicces játékot űznek velünk ott fent valakik. Pont itt, pont most, pont ma. Hát persze. Nem is mi lennénk. - De miért nem járhatsz tovább a Roxfortba? - Varázslók vagyunk, létezik a zsupszkulcs, a hoppanálás meg ezer más közlekedési módszer, amivel szinte mindegy, hogy hová utazol. Így nem értem, hogy miért kell hirtelen iskolát is váltania a költözés miatt. Nem tudom nézni, hogy a könnyeivel küzd. Hiába, még mindig dúlnak bennem az érzelmek. Odalépek hozzá és olyan óvatosan karolom át, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban összetörhetem egy óvatlan mozdulattal. - Nincs semmi baj, nem kell félned - duruzsolom megnyugtatónak szánt hangon a fülébe. Ujjaim apró köröket írnak le hátán, remélve, hogy hamar alábbhagy hirtelen jött szomorúsága. Ez így csak rosszabb lesz. Mindkettőnknek el kell fogadnia ezt a tényt. - Nem is gondolkodtál távkapcsolatban? - Nem is tudom, milyen válaszban reménykedem, mikor felteszem a kérdést. Egy részem hajlik afelé, hogy ez életem ötlete, hiszen így boldogok lehetnénk továbbra is. Ugyanakkor a reálisabb énem tudja, hogy már soha semmi nem lenne olyan. Mégis... Lehet, egy próbát megérne talán. Persze nem tudom, hogy mit érez, hogy hogyan gondolkodik, hogy mi jár a fejében. - Ne haragudj, ezt nem kellett volna... - Felejtsük is el inkább. Hiszen már döntött. És azt hiszem a döntése megingathatatlan. Vagy mégsem? Sosem voltam még semmiben ennyire bizonytalan. Persze nem lenne igazi a helyzet, ha a felhők nem döntetnének úgy, hogy megszabadulnak mázsás terheiktől. Az első néhány csepp eső bizonytalanul ér földet, míg későbbi társaik már gyors, hangos ütemben kopognak a tetőkön. Ismét elkapom Nora kezét, mint az előbb odalent, hogy magammal ránthassam az első eresz alá, amit meglátok. Nem valami nagy hely, de teljes elázás ellen talán megteszi. Nem kéne, hogy ezután még egy tüdőgyulladást is felkaparjunk, épp elég volt a fájdalom és keserűség mára mindkettőnknek. - Mint egy rossz filmben - csóválom meg fejem kitekintve a szakadó esőre.
Dallamos hangja melengeti a szívemet, még ebben a pillanatban is. Ez az érzés pedig rosszabb mindennél. Nincs semmi jogom hozzá, hogy jól érezzem magam. Nem szabadna boldognak lennem, nem szabadna élveznem, örülnöm, hogy hallhatom a hangját. Csak csendben el kéne temetnem az érzéseimet. Talán sokkal könnyebb volna, talán akkor végre magabiztosan elé tudnék állni, és tisztázni ezt a kellemetlen félreértést. Hiszen minden, csak nem magabiztos most a fellépésem. Bár kétlem, hogy ezt a jelzőt úgy amúgy lehetne rám használni. Erősnek erős vagyok, határozottnak is lehet nevezni, de sokkal inkább makacsnak. Magabiztosnak azonban nem. Nyámnyila vagyok... - Itt kellett volna hagynom a Roxfortot, már korábban... De elhúzódott. Még itt kezdem a következő évet, de még félévkor ki kell iratkoznom. - Rápillantok, csak a másodperc töredékéig időzik rajta a tekintetem. Tudom jól, hogy néz ki, az együtt töltött idő alatt sikerült megismernem minden arcrezdülését. A kedvencem a bugyuta vigyora, miközben a szemeiben csintalanság csillog. Mégis, ha most ránézek, csak az jut eszembe, amikor ott a folyosón állva ez a csintalan szempárra szinte ködfátyol borult a könnyektől. Ahogy a sokktól széjjel nyíltak az ajkai és talán pislogni is elfelejtett. Én se láttam sokat a könnyeimtől, ez a kép mégis erősen az agyamba égett. - Anya nem akarja, hogy túl messze legyek. Nagyon félt... - Tudom miért, Ian is tudja, hiszen elmeséltem neki, hogyan vadászták le anya bátyját, még Tudjukki idején, és, hogy ez mekkora trauma is volt a számára. Nem szereti, ha túl messze vagyunk, vagy ha nem tudja, merre járunk. Rettenetesen fél, hogy egy nap minket is el fog veszíteni. Én pedig nem akarom, hogy aggódjon. Akármennyire is szeretem Iant, nem tudnám hagyni, hogy anya akár éjszakákat sírjon át félelmében. Inkább én sírok, még ha tudom is, hogy ez önző... Pont úgy, ahogy egyszerre fáj és vagyok boldog, amikor átkarol. Túl kedves, túl jó hozzám, még azután is, hogy összetörtem a szívét. Ian sokkal jobb embert érdemel, mint én, ezért is, hiába folynak a könnyein, próbálok kibújni a karjai közül. - Nem, igazad van... Teljesen jogos a kérdés. Igazság szerint annyira lesokkolt a hír, hogy igazán nem is tudtam gondolkozni. Amikor meg már eszembe jutott a dolog, késő volt. Bár nem is tudom, milyen lehet egyáltalán távkapcsolatban lenni... - Mert milyen is az? A Roxfortban folyton együtt voltunk, hiszen még egy házba is jártunk. Már csak az pokoli fájdalmat okozott, hogy nem láthattam a szakításunk óta, hogy nem rohanhattam hozzá, miután vége értek az óráim. Mégis hogyan bírtam volna akkor azt, hogy egészen fél évig nem láthatom őt? Nem tudom, mire vagyok képes, hogy mit is bírnék ki, és mindeközben félek. Nem tudom, mit is adhat számomra ez az új környezet. - A filmeknek legalább jó vége van... - A kézfejemmel törölgetem a szemem szélét. Lehet, hogy az eső lemosta már a könnyeimet, az arcom mégis még mindig nedves és ki tudja, még elsírom-e magamat. Szinte már feleslegesnek érzem a mozdulatot, és mégis képtelen vagyok megállni. Nem bírnám, hogy lássa azt a fájdalmat, ami kiül az arcomra, miközben kimondom ezeket a sorokat. - Annyira sajnálom Ian, te egy sokkal jobb embert érdemelsz.
Vendég
Vas. Okt. 18, 2020 1:18 pm
Nora x Ian
Nem is tudom, hogy ez inkább megnyugtató, vagy elszomorító tény. Mert én is ilyen vagyok. Legelső a család, és aztán minden és mindenki más. Azt hiszem, én sem tudnék azzal a tudattal elaludni esténként, hogy édesanyám egy másik kontinensen halálra aggódja magát az egyetlen kicsi fia miatt. Meg hát ismerem Nora anyukájának történetét, szóval duplán megértem, hogy miért félti ennyire őt. Így egészen más színezetet kap a történet. Mert én tudom, hogy nem árthatnának neki a Roxfortban, és azt hiszem ezt ő is tudja, de mégis... Nem engedem, hogy kibújjon a karjaim közül. Nem. Nem menekülhet ezután. Szeretném megvigasztalni. És van egy ettől sokkal önzőbb indokom is, szeretném még egy kicsit a közelemben tudni. Talán utoljára ölelhetem meg, legalább ennyit hadd kapjak még. - Azt hiszem, igazából én sem tudnám elképzelni. - Csak annyira kétségbeesetten próbálok kapaszkodni az utolsó reménysugárba is, hogy az már lassan valóban kínos lesz. Méltóságteljesen kéne elfogadnom, hogy vége és nem húzni tovább, amit nem lehet. Mert hiszen már vége. De azt hiszem, ez valami olyan, ami számomra sosem ér majd véget. Ez túl mély volt ahhoz, hogy csak elfelejtsem az egészet és ne hagyjon bennem semmiféle nyomot. Nora ott lesz, mikor beleszeretek valaki másba, mikor feleségül veszek egy lányt, mikor megszületik az első gyermekem. Nem szó szerint, de valahol a lelkem mélyén biztosan. Azok az érzések, amiket neki köszönhetően éltem meg életem végiéig elkísérnek majd. - Ne mondj ilyet, Nora! - kérem gyengéden a szemébe nézve. Nem, nála jobbat nem érdemelhetnék, mert nála jobb nincsen. Vagyis jelen pillanatban nem tudok jobbat elképzelni nála, ez persze idővel talán változni fog. De akkor is igazságtalan az a kijelentés, hogy sokkal jobb embert érdemelnék nála. - Tudod mit? Írjuk meg a saját boldog végünket! Gyere, élvezzük ki hogy esik - nyújtom felé a kezem, hogy aztán kérdést és ellenkezést nem tűrve magammal húzzam az esőbe. Ha boldog véget akarunk, hát tegyünk érte, valósítsuk meg az egyik legklisésebb véget, amit csak film kaphat. - Egy táncra? - nyújtom felé a kezem, igenlő válaszban reménykedve. Az egyik közös kedvencünket dudorászom vidám mosollyal, miközben hagyom, hogy a kövér cseppek eláztassák tincseimet, átlátszóvá tegyék ingemet és eláztassanak olyan helyeken is, ahol nem is gondoltam volna, hogy elázhatok. De megéri. Azt akarom, hogy elfelejtse, hogy valaha sírt utánam, és hogy csak a boldog pillanatok maradjanak meg. Hogy arra emlékezzen, milyen bolond voltam, mikor neki udvaroltam. Ha eszébe jutok nevessen és ne hullajtson felesleges könnyeket. Váljunk el úgy, amilyen ez az egész volt. Legyen emlékezetes.
