i'm just sixteen if you know what i mean, do you mind if i take off my dress?

We're all crucified in the end

Csak csobbanni akartam egyet. Távol a világ minden gondjától, távol attól, hogy apám megint azért írt nekem egyébként egy levelet, mert nem tudja feldolgozni, hogy anyám otthagyta őt. Mondok neked jobbat, idejött a nyakamra. Itt eszi a nemespenész és úgy érzi, hogy minden nap utánam kell koslatnia. Ahelyett, hogy mondjuk azt csinálná, ami a dolga és rendben tartaná a folyosókat. Azt hiszem még Frics idejében sem volt mindenhol patent tisztaság, de amit anyám művel. Pedig egek ura, ő boszorkány kéne legyen, nem valami hülye viháncoló… akárki. Felbosszant, mérhetetlenül dühössé tesz, hogy nem csak a nagynéném miatt kell szégyenkeznem az iskolában, hanem anyám miatt is, akiről ráadásul legendák keringenek. Nem azért, mert annyira jó tanuló lett volna, sokkal inkább azért, mert az elmondások szerint sokan piszkálták azért, mert túlsúlyos volt. Ebből mára leadott és őszintén: egyáltalán nem csúnya. Viszont én mondhatom rá, mástól pedig meg ne halljam, mert előbb jár el a pálcám, mintsem a kezem.
Elátkozott család ez apa, én mindig mondtam neked. Onnantól kezdve, hogy így hívnak minket, már nincs helyünk. Csak ide-oda csapongók vagyunk, mint az űzött vad, aki hirtelen azt sem tudja, melyik helyre meneküljön. Végül maga alá vizel, miközben lelövik. A húsába mártják a kést, megfosztják az élettől, amihez annyira ragaszkodott. A mi családunk is ilyen. Nem tehettünk róla, mégis úgy bélyegeztek meg, mint egy levágni való marhát.
Nagyot sóhajtok, mikor kifújom a cigarettafüstöt a tó partján. Először lekerül egy ruhadarab, aztán még egy, aztán még egy. Kurva harisnya, még egy szakadás rajta. Míg végül ott állok anyaszült meztelen, ahogy egy szikla mögül belépek a vízbe. Szokatlanul meleg az angol nyár, Tampában volt már hasonló érzésem. Akkor is baljós előjelek fenyegettek, a válás előszele süvített minden egyes nap a parton. Most nem tudom mi fenyegetne. Utoljára visszanyúlok a pálcámért, hogy egy egyszerű sminkfixáló bűbájjal lemoshatatlanná varázsoljam a sminkemet – kösz anya! – és megmártózzak a tóban. A víz kellemesen meleg, én pedig felfekszem rá, hogy a lebegés közben egy cigarettát szívjak el. Furcsa érzés nézni az eget, a tűző napot. Olyan békés minden, még a madarak is csicseregnek, az óriáspolip távolabb tőlem ugyan, de a fejét kidugva napfürdőzik. Kedvem lenni csak úgy úszkálni körülötte. Megfigyelni, hogy mit csinál. Megsimogatni a fejét.
Micsoda melodráma. Anyám mindig ezt mondja, mikor arról panaszkodom neki, hogy elkenődött a sminkem, mert elfelejtettem feltenni a fixáló bűbájt, vagy éppen arról szónokol, hogy végre kivehetném a fülemből azt a halfülgetőt – nem anya, az fülhallgató, ne csináld már, hiszen kvibli felesége voltál! – én pedig minden egyes alkalommal elmondom, hogy pedig jó találmány. Az utolsó slukk cigaretta is leégett, én pedig kipöckölöm a partra a csikket, hogy csak továbbra is tudjak lebegni. Jó érzés a semmiben létezni, olyan, mintha az embernek minden gondja elszállna. Mint az idő, hiszen már lehet egy órája is – vagy akár még több ideje – itt lehetek. Fülemben csengenek apám szavai: „igyál kislányom, mert kiszáradsz és ráncos leszel mint Vinnie nénikéd!” mármint Vincent néni, igen. Aki nővé operáltatta magát. Furcsa családom van, említettem már?
Kiúszkálok a partra, lekuporodom a szikla tövébe, mikor rágyújtok egy újabb cigire. Azért mégsem kéne meglátnia senkinek anyaszült meztelenül. Na jó, talán Morgan prof kezdhetne velem néhány dolgot így. Hosszan fújom ki a füstöt, mikor meghallom a lépteket közeledni. Kikukkantok a szikla mögül és gonosz vigyorra húzom ajkaimat. Elnyomom a csikket a sziklán, felegyenesedem és kilépek a sziklák mögül egyik kezemmel domborulataimat takarva, míg a másikkal lábam közét.
- Rossz napot választottál a tóparti sétára Picquery. – döntöm oldalra a fejemet. Mosolyom ugyan eltűnt, mikor kimásztam a szikla mögül, azonban most, hogy megláttam a srácot, újra visszatért ajkamra, pillantásom és pimasz mosolyom táncot járnak, ahogy a fiú tekintetét keresem. Játszani akarok, mert itt az én időm. Ez az én játékterem. - Na mi az? Elvitte a cica a nyelved? Vagy Gaunt után meglepődtél, hogy látsz végre egy igazi nőt is? – harapok ajkamba, buja pillantásom kíséretében. Hangom átalakul búgássá, ahogy szemérmetlenül közel lépkedek hozzá. Körbe is járom, végül megállapodok vele szemben. Kényelmetlenül közel. Mihez kezdesz most Atticus?

Juno & Atticus

Csak el akartam menekülni. Az utóbbi hónapok nyomasztóak voltak, még ha ezt kívülről nem is mutattam szinte senkinek. Az erdő, a lófrálás a kiút számomra abból, amit vissza kell tartsak, ami gyötri a lelkem a nap minden egyes percében. Ugyan már sokat tanultam és sokat fejlődtem, mégis tudom: örökre megpecsételődött az életem. Ezt el kell fogadjam, ha nem teszem, akkor persze minden sokkalta nehezebb lesz.
Mint minden alkalommal, most is egy újabb útvonalat szemeztem ki magamnak a Roxfort környékén. Már nem igazán eshet nagyobb bántódásom, így sokszor át sem gondolom a célomat csak megyek és haladok előre. A mai a viszonylag nagy melegre való tekintettel természetesen nem így történt. Mindenképpen víz környékére vágytam, az iskola tavának jéghideg vize pedig talán némi felfrissülést nyújthat számomra, még akkor is, ha maximum csak a parton sétálok végig, meglesve az ott lakó lényeket.
Ahogy egyre távolodom az iskolától, egyre elhagyatottabb lesz a tó és a környéke. A diákok a furcsa meleg elől amúgy is az udvarra a fák árnyékába vagy épp a kastély hűvös folyosóira menekülnek. Mindenféle dolog megfordul a fejemben. Ahogy ezeken elmélkedem és próbálom kiüríteni teljesen a felesleges gondolatokat, a közeli sziklákon mászom át. Az egyiken egy kicsit meg is pihenek, és még mielőtt tovább állnék, egy cigarettára gyújtok rá. Amióta megtörtént, aminek nem kellett volna, egyre többet kerül a kezeim közé ez a káros szenvedély... nem tehetek róla.
Minden másra számítottam titkon azt hiszem, de arra, aki akkor ugrott ki elém, hát... nagyon nem.
Hirtelen még a kezem is megdermed félúton a csikkel az ajkaim felé, hisz akarva s akaratlanul Juno idomain akad meg a tekintetem. A hófehér bőr, formás test szinte megszólalásig az esetem, így hát valószínűleg, ha akarnám se tudnám tagadni amit jelenleg érzek. Ennek fényében dobom el a csikkemet, taposom bele az apró kövekbe, majd immár egy gúnyosabb félmosollyal fordulok vissza a leányzó felé.
- Sehol nem láttam a táblát, hogy a partra lépni tilos. - Azonnal elkapom a tekintetét és kicsit sem szégyenlősködöm, vizslatva végigpillantok rajta ismét, majd vissza a szempárba. - Nem is értem miért a Gaunt lánnyal példálózol nekem... - Forgatom meg picit észrevétlenül a szemem. Ha akarnám sem lenne semmi köztünk valószínűleg a jelenlegi helyzetben Amethyst-el, az azt hiszem enyhe kifejezés lenne rá, hogy rideg velem. És most amúgy sem tudok másra gondolni, csak Juno meztelen testére, a buja pillantására és a játékos mozdulataira. Talán néhány pillanatig még levegőt sem veszek amikor egészen közel áll meg hozzám. Kicsit megfeszülök, de igyekszem lazának tűnni ebben a furcsa és bizonytalan helyzetben. Végül úgy döntök, az ingemet - ami alatt még egy póló is van - leveszem és felé nyújtom, de úgy, hogy nem tántorítok, és egészen közel hajolok hozzá.
- Ez így túl könnyű, Pandalány. - Pimaszul mosolygok. Ha elfogadja az inget, átadom, ha nem akkor meg ledobom a földre. Nem zavartatom magam túlságosan. Egyelőre mindent a szemnek és semmit a kéznek.

we're all crucified in the end

Az első gondolatom az volt, hogy odamegyek, rámarkolok az ágyékára, majd azt mondom neki, hogy „kár, hiszen Gaunt örömódákat zengett rólad”. Pedig amúgy abszolút nincsen így, de higgye el nekem bárki, hogy azért ennyire még én sem vagyok elfajzott. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kibeszélni a ruháiból. Mennyire könnyen és gyorsan menne, hogy aztán csak átadjuk magunkat a másiknak és a gyönyörnek. Ez itt az én játszóterem Atticus, a gyeplő még mindig az én kezemben van, ezt ne felejtsd el.
- Nem mondták neked még Atticus, hogy illetlenség megbámulni így egy fiatal hölgyet? – újfent beharapom ajkamat. Talán még alsó ajkamon nyelvem végig is szánt, amolyan „tessék, itt van: vedd el” módon. De nehogy azt is gondolja, hogy csak ennyi és utána megkaphat. Még csak ízelítőt sem kapott belőlem. El sem kezdtem igazán. - Nem? Biztos? – lépek hozzá egészen közel. Hangom suttogóra vált, ahogyan fülét pécézem ki. Még egy egészen apró csókot is lehelek fülére, rúzsnyomom ott marad. Vörös mint a vér, mint az érzék amely elborul, ha meglátok egy olyan embert, mint ez a srác. Vagy olyan vörös, mint a köd, amely leereszkedik az emberek agyára, ha így beszélnek velem. Nem is sejted, igaz? Helyes, hiszen honnan is gondolhatnád. Hatással vagyok az emberekre igen, de megkapni sosem volt éppen egy egyszerű feladat. - Hiszen körbejárt a Mardekárban, pedig nem is akartad, igaz? – biccen oldalra a fejem. - Szegény fiú. Csak ismerkedni akart, az a beteg fruska pedig… micsoda kár Atticus, de rossz helyre próbáltad meg odatenni… őt. – siklik el ágyékán a kezem, miközben még egyszer megkerülöm. Még közelebb állok hozzá.
Szeretek játszani az emberekkel. Szeretek irányítani, mert olyankor előjön a gyenge és sebezhető énjük. Amiből az olyan rossz ribancok mint én, hatalmas hasznot tudok húzni. Mert szeretem látni, ahogyan az emberek könyörögnek azért, hogy hagyjam abba a velük való játékot. Nem mutatják ki, de a többségük nem élvezi azt, hogy én viszont nagyon is élvezem. Ez itt az én játékterem és minden egyes bábu úgy mozog, ahogy én rángatom. Ketten vagyunk, magamat is rángatnom kell. Tulajdonképpen én is szerepet játszom, de ha Atticus nem veszi ezt észre, akkor el kell, hogy szomorítsam. Nem fog átlátni rajtam. Micsoda melodráma. Figyelsz anyám, így kell ezt csinálni. Felszalad a szemöldököm arra, hogy pandalánynak hívott, de mosolyom szélesedik. Elfogadom az inget tőle, és bizony úgy veszem fel, hogy a domborulataim és a lábam köze is láthatóvá válik. Elég nagy rám, de ügyelek arra, hogy mellkasomon csak annyira gomboljam össze, amennyire éppen kell. - Egy pillanatig se gondold Atticus, hogy megkönnyítem a dolgod. – kuncogok fel, ahogy kezem becsúszik a pólója alá és állapodik meg hasán. Közelebb hajolok, hogy már tényleg alig legyen közöttünk valami tér. Így villámgyorsan érezheti, hogy ajka szegletébe lehelek egy csókot. Farzsebéből kicsusszan kezem által a cigis doboz és a gyújtója is, én pedig már messzebb vagyok tőle, mikor rágyújtok. Kuncogva fújom ki a cigifüstöt. - Nem vagy nyerő helyzetben. Elkoptál Atticus, azt gondoltad, hogy népszerű vagy, hogy vagy… – fújom ki a füstöt, mielőtt oldalra biccenne a fejem. - …valaki. De nem sietlek megnyugtatni hogy ezegyszer számításaid cserben hagytak téged. – indulok újra közel hozzá. Most már testünk összesimul. Nem vagyok sokkal alacsonyabb nála, hatalmas nagy szerencse, hogy ez így van. Milyen jó, hogy magasabb vagyok sok lánynál.
Kisimítok egy tincset arcából, fürkészve nézem a pillantását. Most először percekig nem szólok semmit, csak állok. Ha ez idő alatt meg akarna csókolni, nem hagyom neki. Itt nem te irányítasz, Atticus Picquery. - Felemelhetnélek téged, mittudjamén ki fia Atticus, lehetnél mellettem a királyság irányítója, méhem birtoklója. – ábrándos hangomon azért hallatszik, hogy nem sok kell ahhoz, hogy elnevessem magam. A füstöt arca mellé fújom. - De túl sótlan vagy Atticus. – már csak ajkába suttogom szavakat, és tényleg csak egy szempillantásnyi időig forrnak össze ajkaink. Mire már követelné az újabbat, én újra távol vagyok tőle. Keresztbe rakott lábakkal, az ajkamat harapva pillantok rá. Most mihez kezdesz, Picquery?

Juno & Atticus

Őszintén? Aki ellen tudna állni ennek a kísértésnek, az bolond. Valami ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringenek a fejemben miközben figyelem a lány minden egyes mozdulatát. Az a sejtelmes hang, a közeledés, az érzéki suttogás... a csók a fülemre... megborzongok és egy pillanatra le is kell hunyom a szemem, hogy koncentráljak, hogy ne bolonduljak meg, hiszen jól tudom, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy most csak játszik velem és semmi több.
- Ha nem akartad volna, hogy megbámuljanak, akkor nem itt fürdőztél volna. - Tekintetem le sem veszem róla, de őszintén, most semmi frappáns nem jut eszembe, mint egyébként szokott. - Még jó, hogy erre jártam, hiszen ha elkapott volna valami a tóban, megmenthettelek volna... - Pimasz félmosoly jelenik meg a szám sarkában, és miközben mellettem áll, a fülembe suttog, én közelebb húzódom hozzá, az arcomat szinte övéhez érintem, de még mindig nem mozdulok el onnan, ahol megálltam. Nem tetszik, hogy Amethystről beszél, sem az, hogy ilyen pletykák járnak körbe, de most hiába próbálom, ez sem tud igazán lelombozni. Ahogy megérint, még inkább megfeszül a testem, mert azt hiszem, most már ha akarnám se tudnám titkolni, mennyire tetszik amit látok.
- Pletykafészek ez a hely. El tudom képzelni azt a tyúkól effektust, ami ott lehet nálatok. Szóval... - Egyik karom egy pillanatig megsimítja az övét. - Csak azért ajánlkozol fel most nekem, hogy a többieket bosszantsd, hogy te megkaptál engem? - Erős vagyok, de nem eléggé. Ehhez nem. Forr a vérem, tinédzser fiú létemre pedig meg akarom hódítani a világot. Vagy így, vagy úgy. Persze nem vagyok egy tipikus, aki rámászik minden csajra aki szembejön vele, de tudom értékelni a szépséget, a kifejezőséget. Még Juno rejtelmes játéka is tetszik, őszintén igen furcsának tartom őt, mint személyiséget, de most nem érdekel. Belemegyek ebbe az adok kapok szituációba, hiszen ha már belecsöppentem, kíváncsi vagyok, mire képes. Mit hoz ki belőle. Mit hoz ki belőlem. Talán ezért is lépek egy olyat, hogy az ingem neki nyújtom. Elfogadja, de még véletlenül sem fordul el, hogy magára öltse. Így már minden láthatóvá válik, szemeim pedig akarva, akaratlanul egy pillanatra végigfutnak ismét a teste domborulatain.
Csak egy vigyor terül szét arcomon amikor a dolgok megkönnyítéséről tesz említést. Mit mondhatnék, még nagyjából fél órával ezelőtt azt sem gondoltam, hogy bármilyen kihívás elé kellene ma állítanom magam, sőt, még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy bele kellene ugranom ebbe az egész szituációba. Persze rohadtul nehéz ellenállni és egyik oldalamon a kisangyal, a másikon a kisördög... de még várok, még nem tudom, ki fog győzni végül.
Érintése valami izgalmat, valami vágyat kelt bennem. Legszívesebben most hirtelen fognám meg és húznám magamhoz, hogy ne tudjon elmozdulni, de nem teszem. Csak mozdulatlanul állok ott, hallgatva suttogását, a szám szélére ejtett csók pedig már majdnem az utolsó hajszál... amikor a cigimet leveszi és távolabb lép tőlem. Utána lépek, nem hagyom messzire menni és amint beleszívott a cigibe, kiveszem a szálat a kezéből és magam is füstölök egyet, miközben hallgatom a további mondandóját.
- Nincsenek számításaim. - Visszanyújtom neki a szál cigit mielőtt folytatnám. - Nem vágytam a népszerűségre sem a többire. Nem ismersz jól, kedvesem. - Halkan felnevetek, ahogy elmondja a véleményét, közli a tényeket. Nekem nincsenek nagy vágyaim. Már nincsenek. Amikor idejöttem az év elején, nem gondoltam, hogy ilyen társaságot építek magam köré. Azt sem, hogy a húgom megjelenik itt. Csak sodródom az árral. Nem csókolom meg, nem is lépek el tőle, csak egyik kezem a derekára teszem, hogy most ne engedjem ellépni mellőlem.
- Miféle királyság? Ha sótlan lennék nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. - Amikor ajkaink összeérnek, kicsit megfeszül a kezem a testén. Hagyom hogy odébbmenjen, de csak egy pillanatig, mivel szinte a perc tört része alatt közelebb kerülök hozzá, most én. Megőrjít ezzel a játszadozással, de igyekszem még elrejteni ezt az érzést. Még egy kicsit, még ameddig tudom. - Nem kell nekem királyság, nem kell nekem hírnév. Pont elég vagyok így, ahogy vagyok. - Suttogom közelebb hajolva hozzá, a saját módszerét követve. Néhány pillanatig az ajkait figyelem, és kicsit közelebb is hajolok, de csak belemosolygok, nem csókolom meg őt. - Mondd csak, mi a célod Umbridge? - Karom szinte átéri derekát, és most ha akarna távolabb lépni, sem tudna olyan könnyen, mert tartom, közel magamhoz.    

we're all crucified in the end

Nevetnem kell a rideg valóságon. Hogy a férfi ember mennyire gyarló. Hogy az ember önmagában mennyire gyarló legyen szó akár olyanról akinek farka van, vagy olyanról, akinek puncija van. Mert bűnösök vagyunk, eredendően. Ott hordozzuk magunkban az örök keresztet, amire sosem tudunk nemet mondani, szólítson bármi is, legyen bárki is, aki miatt nem kéne. Mert ilyenek vagyunk mi. Folyton csak kergetjük a démonokat, de mikor utolérjük őket, akkor rájövünk hogy velük bizony sokkal jobb partizni, mint állandóan üldözni őket. A bűn mindig csábítóbb. Mindig jobb. - Nem tehetek róla, hogy ti férfiak csak a faszotokkal tudtok gondolkozni, Atticus. Édes a bűn, édes a kísértés. Mégis édesebb lenne, ha ezeket most belenyomnám a kis szemeidbe, nem úgy gondolod, Atticus? – búgom kéjtől túlfűtött hangon. Körmeimet belemélyesztem mellkasába, de pillantásom arról árulkodik, hogy a hangomon uralkodó vágy bizony csak megjátszott. Ha azt gondolja, hogy ilyen könnyen hanyatt fogok esni egy szép pofitól, el kell keserítsem az életét. Nem megy. - Megmenteni? – nevetek fel csilingelő hangon. Úgy őszintén, igazán. - Engem te nem tudsz megmenteni Atticus. Hiszen nézz magadra, kit tudnál pont Te megmenteni? Még nekem is nagyobb pöcsöm van, mint neked. – nem bírom ki, a végén elnevetem magam, de azért ne gondold úgy, hogy nem komolyan mondtam ezt Picquery, mert bizony ez halálosan komoly mondat volt!
Nem mondom, hogy nem tetszik az, ahogyan végig simít a kezemen. Nem vagyok érzelemmentes, engem is le lehet venni a lábamról sok dologgal, de ami bizonyos: addig titokban marad mindez, amíg nem akarom, hogy máshogy történjenek a dolgok. Mert itt én irányítok. Itt én vagyok az, akinek most farka van. - Engem nem érdekelnek a szóbeszédek Atticus, de az az irritáló ribanc fűnek-fának elbeszélte, hogy mennyire megfojtana téged. Nem sok választott el attól, hogy végül én tegyem meg vele. Mindenkinek jobb lenne. – forgatom meg a szemeimet jelentőségteljesen. Mert tényleg jobb lenne mindenkinek, ha kikapartam volna a Gaunt lány szemeit. Vagy megöltem volna. - Nem vagy te akkora szám Picquery, hogy sorba állnának érted a nők, ezt ne felejtsd. – lapogatom meg a mellkasát, majd egy egészen rövid csókot nyomok a szájára. Csak hogy érezze, hogy nem vagyok annyira rossz arc és talán még kaphat is belőlem valamit. Nagyon talán. Nagyon valamit.
De tisztában vagyok azzal, hogy mik az adottságaim. Hogyha akarom akkor bármelyik férfit el tudnám csábítani. Vagyis ha nem bármelyiket, akkor nagyon sokat biztosan. Nem a saját házamból. Nem is a kviddicsezők közül. De tisztában vagyok vele, hogy megfordulnak utánam a folyosón. Ez a nyámnyila Atticus is megfordult már. Azt hiszi, hogy nem tudok róla? Hogy nem minden szándékos? Hogy nem tesztelem, meddig hajlandó elmenni?
- Hiszen mindenki pompára vágyik, Atticus. – vonom meg a vállam. - Akit pedig nem csábít a birtoklás, a becsvágy, a nemi ösztönök, a vörös köd, mely azzal jár. Nem látja be hogy ő is csak ember. És az ember vágyik az elismerésre, a névre. Ugye te is csak ember vagy, Picquery? – döntöm oldalra a fejem. Ellépnék tőle, de hamar megint közel kötünk ki egymáshoz. Közel és realizálódik bennem, hogy bizony én okoztam ezt magamnak, így nekem is kell ebből kikecmeregni. De azért nem adom ám olyan könnyen Atticus, előbb mindenképpen szeretnék veled játszani. - De Atticus, sótlan vagy. – biggyesztem le az ajkaimat teátrálisan. - Mit tudsz felmutatni annak érdekében, hogy ne gondoljam rólad azt, hogy sótlan vagy és széttegyem neked a lábaimat? Akarod ezt? – bökök a szeméremdombomra jól láthatóan. - Mert ha akarod kedves, azt bizony ki… kell… érdemelni. – minden utolsó szóval egyre közelebb érek hozzá és miután már tényleg alig választ el valami, megcsókolom. Szenvedélyesen. Beletúrok a hajába is az egyik kezemmel, míg a másik a felsőtestén pihen.
Azonban mikor meghallom a vezetéknevemet a csóknak vége szakad. Fogaimat úgy mélyesztem alsó ajkaiba, hogy remélem elered a vér belőle. Azonnal elhajolok tőle, kezem pedig a nyakára szalad és megszorítom azt. Nem úgy, hogy megfulladjon. Csak úgy hogy érezze: hülyeséget csinált. - Egyet jegyezz meg Picquery most és mindörökre. – szűkülnek össze a szemeim. A nyakát még mindig fogom, szemeimből eltűnt a kéjes vágyra utaló minden jel, hangom is fenyegetővé vált. Már amennyire egy ilyen törékeny lánynak lehet fenyegető hangja. De remélem nem úgy nézek ki kívülről mint egy cukin sértődött kiskutya, mert akkor elásom magam. - Soha ne szólíts a vezetéknevemen többet. – akkor is elszabadulok tőle és visszaindulok a sziklákhoz, hogy egy cigire gyújtsak.