Miért vagyok láthatatlan?

Baline & Daisy

Szeretek csak úgy a faluban sétálgatni. A szabad hétvégéken még ha nincs is semmi dolgom csak lemegyek, sétálok egyet. Kiszellőztetem a fejem, elgyönyörködök a kirakatokban, magamba szívok egy kis napfényt. Most sem teszek másként, mint eddig. Ez az utolsó hétvége, hogy lejöhetek, legközelebb szeptemberben látom viszont a falut, így igyekszem kihasználni minden egyes másodpercet. Egy könnyed virágos  nyári ruhácskát viselek, olyan meleg van, hogy még ebben a pántos darabban is majd' megsülök. Egy mugli üzletben vásároltam, ahol szupercuki darabok voltak, mindenből csak egy darab ugyan, de legalább rendkívül olcsón. Azt hiszem, turkálónak hívják, de nem biztos, hogy igazam van, már vagy két éve ennek. Hajam kiengedve omlik a vállamra, a házak közt besütő napfény megcsillan rajta. Megállok a könyvesbolt kirakata előtt, úgy teszek, mintha a könyveket nézném, holott magamat bámulom. Kicsit csontos, de összességében talán nem vészes. Megigazgatom a szoknyarészt a nemlétező derekamon, na nem mintha nem tapadna még eléggé. Nagyából két percig ácsoroghatok ott, mielőtt továbbindulnék.
Rossz döntés, hogy balra fordulok, mert így meglátom a nem messze ácsorgó Blaine-t. A szívem egy árnyalatnyival gyorsabban ver, a pírt ráfoghatom a melegre. Megtorpanok egy pillanatra, mert nem vagyok benne biztos, hogy el tudok sétálni mellette közömbös arccal. Úgy két éve vettem észre először, hogy milyen édes a göndör hajával és csíntalan vigyorával. Míg múltkor szóba nem jött köztünk a legjobb barátnőmmel ez a fiú téma fel sem merült bennem, hogy ez esetleg valami olyan, amit mások vonzalomnak neveznek. Azóta igyekszem elkerülni, mert ijesztő, hogy mit vált ki belőlem, nem tetszik ez az egész.
Egy pillanatnyi gondolkodás után elindulok felé, vagyis nem is felé, csak abba az irányba, ahol ő is áll és mielőtt mellé érnék rámosolygok. Na nem olyan ijesztően nyomulósan, csak ahogy az ember rámosolyog egy másikra, aki mellett elsétál. Ugye más is szokott járókelőkre mosolyogni?

Baline & Daisy

Beszív, kifúj, lélegezz. Csak elsétálsz mellette és rámosolyogsz, ennyi. Elméletben tök jól megy az utasítás osztogatás, már csak véghez kéne vinnem anélkül, hogy elájulnék. Tudom, nem olyan nagy dolog, de nekem azt hiszem mégis.
Az első két lépés egész jól megy, aztán hirtelen elkezd köhögni, mintha mindjárt megfulladna. Riadt tekintetem az övét keresi, hogy megnyugodhassak, jól van. Természetesen pillantásunk nem akad össze, de talán nem is olyan nagy baj, hogy így alakult. Rámosolygok, és mintha mi sem történt volna tovább lépek. Észre sem veszem, hogy elejt valamit, csak arra koncentrálok, hogy a ballábam a jobb után tegyem. Bal, jobb, bal, jobb. Már épp megdicsérném  magam, mikor egy bizonytalan érintést érzek vállamon. Riadtan összerezzenve nézek hátra, majd a szívem kihagy egy ütemet, mikor meglátom Blainet velem szemben. Szinte érzem, ahogy a vörös szín elterjed az arcomon, bár nem látom magam, de érzem a meleget. Persze, még ilyenkor is... Fenébe a világos bőrrel!
- Igen - bólintok bizonytalanul, mikor a nevem kérdezi. Valamit mondani akar nekem. Mit akar mondani nekem? Merlinre, mi történik itt? Baj lesz, ha nem mondja meg gyorsan, hogy mit szeretne, mert az idegesség miatt fogok szívrohamot kapni. - Ó, nem is tudtam... - szúrom közbe esetlenól, mert úgy érzem, hogy nekem is illene mondani valamit. Gratulálok magamnak, ennél kínosabb szerintem már akkor lehetne, ha a szél felkapná a szoknyám, vagy valami ilyesmi.
- Hát persze, szívesen segítek neked néhány válasszal - mosolyodom el végre, haloványan ugyan, de láthatóan. Kezdem összeszedni magam annyira, hogy már mosolyogni tudjak. Kellett néhány perc, de végül csak sikerült.

Baline & Daisy

- Igen, azt hiszem ez tényleg remek - erősítem meg ismét, ezúttal már kicsivel őszintébben mosolyogva. Azt hiszem, ideje lenne vele az önálló gondolatiamt is megosztani, nem mindig csak rákontrázni arra, amit ő mond, mert tutira azt fogja hinni, hogy buta vagyok. Pedig szerintem azért nem vagyok az, csak néha, de azért nem túl gyakran. Legalábbis a jegyeim jók mindenből, és eddig páratlan logikai készségemet is meg tudtam csillogtatni itt-ott. Mondjuk ez épp nem az a helyzet, mert a zavarom mindent elnyom bennem, de azért igyekezni fogok most már tényleg.
- Tökéletes! Szeretek a Három Seprűbe járni. -  És valóban, általában annyira jó ott a hangulat, hogy nekem is jobb kedvem lesz az egésztől. A vajsört is szeretem, vagyis nem a kedvencem, de azért eliszogatom, ha úgy van, szóval ennél jobb javaslata talán csak az lehetne, ha könyvesboltba akarna vinni. De tudom, hogy ez a saját egyéni gondom, mert a fiúk nem szeretnek se könyvesboltba, se könyvtárba járni. Na mindegy.

Olyan édes, hogy előre enged. Szeretem az ilyen udvarias fiúkat. Mármint manapság egyre kevesebben vannak azt hiszem, akik odafigyelnek az ilyen apróságokra is, hiába hogy most beszélünk először. Sokan vannak úgy az iskolában, hogy simán fellöknek a folyosón, vagy a nagyteremben, csak mert ők sietnek. Nem értem, hogy miért nem lehet ezt szépen megoldani. Nem várom el mindenkitől, hogy maga elé engedjen, de azért ennyire odafigyelhetne a másikra. Leülünk egy szabad asztalhoz, zavaromban addig simogatom a szoknyarészt, míg tökéletesen egyenesen, egyetlen ránc nélkül terül el vékonyka lábaimon és a széken. Fel kéne szednem néhány kilót azt hiszem, bár most egész jó súlyban vagyok, legutóbb már negyven egy kilogrammot mutatott a mérleg.
- Tökéletes a vajsör, köszönöm! És igazából én vagyok hálás, amiért megkértél. - Egész eddig kerültem tekintetét, most viszont kék íriszeim elkapják pillantását, ahogy ismét elmosolyodom. Ma feltűnően sokat mosolygok, nem szoktam ilyen vidám lenni.
Míg italomra és az első kérdésre várok rövid ujjaim szinte észrevehetetlenül ugyanazt a makacsul ismétlődő ritmus kopogják. Akkora  a zaj, hogy biztosan nem hallja, de ha elég figyelmes, talán megláthatja, hogy ezzel is oldani próbálom zavaromat.