Már egy ideje a Roxfortban vagyok. Távol az otthonomtól, távol az ismerős közegtől. Az Ilvermornytól, a szülői szigortól, az elvárásoktól, a kötelességektől, amik egész eddigi életemben körülvettek mind engem, mind pedig a testvéreimet. Atticusnak volt annyi esze, hogy már valamivel korábban lelépett, én viszont csak később jutottam el arra a felismerésre, hogy itt bizony akkora a baj, hogy tenni kell valamit, ha nem akarok végleg bennragadni a káoszban, és olyan életet élni, ami valószínűleg soha nem lesz az enyém. Méghozzá gyorsan kell tenni azt a valamit. Én pedig azt csináltam, hogy eljöttem Európába, a Roxfortba cserediáknak. Minél messzebb tőlük, annál jobb. És milyen jó ötlet volt! De tényleg. Eljönni ide, és gyakorlatilag ismeretlenül beolvadni a tömegbe, új életet kezdeni, kitalálni, mit is szeretnék kezdeni magammal az életem hátralévő részében... egy olyan döntés volt, amit talán nem is hozok meg, ha nem olyan a családom, amilyen. Akikről egyébként azóta nem sokat hallok. Mármint... a nem sokat alatt semmit kell érteni. Nem mintha bánnám, hogy így alakult, de néha azért megfordul a fejemben, hogy mi lehet velük. Hogy jól vannak-e, és hogy Achilles vajon még mindig olyan kis csafka, elkényeztetett kölök-e, mint mikor eljöttem. Gyanítom, igen. Nem baj, majd megkomolyodik. Egyszer muszáj lesz neki, nincs más lehetősége, ha életben akar maradni az otthoni világban. Igen, én, meg a jó szívem, hogy még innen, messziről is figyelek rájuk. Ahelyett, hogy a saját életemet élném. Barátokat, élményeket, tapasztalatokat gyűjtenék, mint minden más, normális tizenéves. Hát már itt sem tudnak elengedni? Bár messze vannak, mégis úgy érzem, hogy nem. Remélem, nincs igazam, és csak beképzelem az egészet, de tényleg van egy olyan érzésem, hogy nem hagynak békén távolról sem. Legszívesebben megkérdezném a bátyámat róla, hogy szerinte mi a helyzet, de nem akarom ilyenekkel zavarni, megvan a maga baja bőven, úgyhogy inkább egyedül őrlődök az ilyen gondolataim és érzelmeim alatt. Addig nem baj, amíg csak én tudok róla, hogy így érzek. Addig nem baj. Csak nehogy igazam legyen... az már baj lenne. Ne adj' Merlin, hogy igazam legyen, és a család még itt, Angliában is megpróbál belemászni az életemben. Nem tudom, hogy, de kitelik tőlük.
Asszem megint belemásztam valami csini kis galibába. Mégis ki a kutyafüle megy bele egy olyan üzletbe, amiben gyakorlatilag meg kell figyelnie valakit, és titkos infókat küldeni róla a SAJÁT APJÁNAK? Mármint nem az én apámnak, hanem a tiédnek, cunci. De persze te ezt nem tudod, és amíg ez így van, addig nekem nem lehet bajom, mert van egy olyan sejtésem, hogy ha esetleg meg tudod, akkor majom farkat kapok tőled ajiba.
Igen, egy kicsit be vagyok tojva, de most már nincs visszaút. Nincs visszaút Blainie Baby, nincs kétségbeesés, nincs pánikroham vagy anafilaxiás sokk. Gyakorlatilag csak én vagyok, meg Te, kedvesem. És nekem nagyon meg kelle találni téged, de fogalmam sincs arról, hogy ki is vagy. Azt sem, hogy hogy a gulágba nézel ki. Sosem találkoztunk, sosem hallottam a neved, még csak a házadat sem ismertem, úgy körülbelül tegnapig.
Hála istennek vannak barátaim. TUDOM, hogy nagyon fura, de tényleg vannak barátaim. Ráadásul olyanok, akik tudnak segíteni. Szóval tegnap, amikor éppen a napi rutinná avanzsálódott önsajnáltatásomat végeztem a klubhelyiségben, oda ült mellém Clydie. Persze nem mondtam el neki, hogy mi a szitu MÉG. Persze neki el fogom, mert nagyon jó spanomnak tartom, és meg is bízom benne - remélem nem hiába -, de a lényeg, hogy segített nekem. Elmondta, hogy Hugrabugos vagy. Forgott is a szemem rendesen, hiszen mit keresne egy Hollóhátas egy Hugrabugos társaságában? Mármint alapvetően szerintem ez tök fura. Nem vagyok házrasszista, de szerintem fura.
Egész nap ezt csináltam. Csak lófrálok össze-vissza a folyosókon, és várom, hogy bele fussak valakibe aki tudja, hogy ki vagy. Akkor pillantalak meg téged, bár még nem tudom, hogy Te Te vagy. Sötét haj, még sötétebb szem, puhának tűnő, gyönyörűszép bőr. A nyakadban pedig ott lóg a sárga nyakkendő. Közelebb sétálok, majd oda tipegek eléd, hogy teljes mértékben megzavarjam a bioritmusodat, és Merlinre, hogy te milyen pici vagy. Ez édes. - Szia - köszönök rád teljes zavarban, miközben a cipőm orrát bámulom. Az ég anyaszült meztelen szerelmére Blaine, beszéltél már nővel, ne most üssön be a krach! - Nem te vagy véletlenül, Dia Picquery?
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 11:52 am
Dia & Blaine
Igyekszem nem sok vizet zavarni, mert még a végén visszaküldenek Amerikába. Azt pedig egyáltalán nem szeretném. De szerencsére többnyire sikerül meghúzni magam, és kevéssé zavarni az állóvizet. Jó, én sem tudok kibújni a bőrömből, de ettől függetlenül igyekszem. Már viszonylag jól ismerem a kastélyt, hiszen elég sok időm volt felmérni a terepet az elmúlt majdnem egy év alatt, mióta itt vagyok. A helyzet pedig az, hogy megfordult a fejemben, hogy nem megyek vissza Amerikába és az Ilvermornyba. Valahogy nem fűlik hozzá a fogam, hogy úgy táncoljak, ahogy mások fütyülnek. Akkor sem, ha a mások alatt a családom értendő. Illetve pont leginkább akkor nem. Ez jó, mert legalább kiállok magamért. S az ember már azt hinné, hogy megnyugszok és teljesen normális, hétköznapi életet élek. Ez így is van... már ha a normális alatt azt értjük, hogy bármikor nekimehet az ember lányának valaki, vagy csak úgy megkérdeznek valamit, amiről azt se tudom néha, hogy eszik - e vagy isszák. Igen, ilyesmi bármikor előfordulhat. Most is. A semmiből csak úgy elém lép egy ismeretlen srác, én meg épphogy csak nem estem a hátsómra meglepődöttségemben. - Szia! Öhm... de igen, én vagyok. Miért? Valami gond van? Egyáltalán honnan tudod, ki vagyok? Szerintem még nem láttuk egymást... legalábbis nem vagy ismerős. Ráncolom össze a homlokomat, ahogy megpróbálok visszaemlékezni rá, hol is láthattam már a srácot, de semmi. Na mindegy... valószínűleg úgyis kiderül, mi a helyzet. Legalábbis remélem.
Sok szeretettel :3
Vendég
Csüt. Szept. 24, 2020 11:47 am
Dia xx Blaine
How you doin', babygirl?
AMost, hogy magamban meg hánytam-vetettem a dolgokat, arra jutottam, hogy nálam nagyobb gyökér nem él ezen a széles világon. Állok előtted, és próbálok kevésbé értetlen fejet vágni, mint te. Mert elég értetlen fejed van babám, ami miatt nem is hibáztatlak, valószínűleg én is így lennék, ha ez az egész fura szitu fordítva történne. De most már nem hátrálhatok ki, igaz? Hozzám szóltál, én meg hozzád, szóval itt már nincs hátraarc.
Na, szedjük össze a dolgokat, amik egyértelműek, és lényegesek.
1.: Sosem láttalak, és valószínűleg te sem, még a nagyteremben sem, egy elfutó pillanatra. Ez felettébb kellemetlenné teszi a dolgokat, és nem ad egyértelmű választ arra, hogy honnan az unikornisfütyiből tudom a neved.
2.: Szép vagy. Szebb, mint amire számítottam, ami meg azért hátrány, mert köztudott, hogy nem tudok szép lányokkal beszélgetni. Szóval a tervem a külsőd miatt bukik meg, te kis szégyentelen.
3.: Bámulsz rám, mint ma született borjú arra a szaros újkapura, és én nem tudom, hogy mit is mondhatnék neked, mert éppen el vagyok veszve a szemeidben. Tripla szopóág.
Na, Blaine, ideje lesz bevetned a trükköket, amiket Clyde tanított. Azt mondta, hogy fő az önbizalom, meg hogy nekem amúgy is könnyű csábítani, mert véla vér folyik az ereimben. Ha ezt tudtam volna az elmúlt hét évben Clyde… - Nincs baj… - suttogom. Clyde azt mondta, hogy a suttogás szexi - csak arra gondoltam - meglendítem a jobb karom, és a tenyerem Dia feje mellé, a falra tapasztom. Clyde azt mondta, ez is szexi, és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a tudását? - hogy elmehetnénk a hétvégén együtt Roxfortba… - habozok. Clyde azt mondta, hogy a lányok szeretik, ha becézik őket - Baby.
Vendég
Pént. Okt. 16, 2020 9:12 pm
Dia & Blaine
Néha halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mégis mi a fészkes frászfenét keresek itt. Mármint úgy alapjáraton... itt, ahol most állok éppen. Vagy a Roxfortban. Vagy Angliában. Vagy.... vagy miért nem tudtam megmaradni a hátsómon, és az Ilvermornyban folytatni a tanulmányaimat? Ja, tudom... egyrészt azért, mert nem bírtam a családom mellett, másrészt meg azért, mert az nem is én lennék, ha logikus döntéseket hoznék. Pedig azt még én is tudom, hogy néha nemártana olyasmit is csinálnom, de ha egyszer nem megy? Ha meg egészen véletlenül néha mégis, akkor arra biztosan számíthat az ember lánya, hogy abból valami nagy marhaság fog kisülni. Azt viszont még én sem tudom megmondani, hogy mivel érdemeltem ki, hogy egy vadidegen srác engem keres, ráadásul nem tudja megmondani, honnan ismerjük mi egymást. Már ha ismerjük egymást egyáltalán. Mert nekem egyáltalán nem rémlik a feje. És ezzel az egész helyzettel nem az a legnagyobb baj, hogy ismeretlen, hanem az, hogy... hát, maradjunk annyiban, hogy rém fura. Mármint... nem is tudom, de nem sok embert látni a folyosókon kószálni, hogy csak úgy leszólít valakit, és elkezdi mondani a magáét... furán. Én meg megintcsak nézek, mint egy nem is tudom, micsoda, és próbálom a helyére tenni a helyzetet. Sikertelenül. - Oké. Ha nincs gond, annak igazán örülök, de tényleg. Viszont azt igazán elárulhatnád, hogy mi baja a hangodnak. Miért suttogsz, berekedtél? Elkísérjelek a gyengélkedőre? Na meg... mégis miért akarnék én Roxmortsba menni, ráadásul veled? Nem olyan rég voltam Roxmortsban, szóval szerintem ezt kihagyom, de biztos találsz mást, akit levihetsz. Ja, és csak úgy mellékesen: nem vagyok Baby. Szóval most, hogy ezt így tisztáztuk, megint megkérdezem: miért kerestél? Nem igazán tudom, mit akar, de azt tudom, hogy kezd idegesíteni a túlzott magabiztossága. Nem, ha valami, hát akkor ez biztosan nem fog működni nálam... ha meg mondani akar valamit, akkor mondja, ne kerülgesse azt a bizonyos forró kását. Az biztos, hogy ha nem mondja el hamarosan, hogy mit akar, akkor itt hagyom, aztán kereshet mást.
