Nem mindig a problémával van a probléma

Nyári szünet. Ez is valami olyasmi, amit vártam, közben pedig szinte ugyanannyira féltem is tőle. Hogy miért? Egyszerű. Mert hazamegyek, és egy hosszabb időt töltök otthon... ami nem egyszerű helyzet. Nálunk sosem az. Jó, persze, lehet, hogy más családoknál is káoszos az élet, de nálunk aztán tényleg az. Most meg főleg, hogy kamasz vagyok. Mármint... kicsiként sem lehetett könnyű velem, de mióta megnőttem és iszonyat nagy szájat és önérzetet növesztettem, azóta meg fokozottan nehéz lehet. Néha sajnálom is anyáékat miatta, de most... mit tehetek én róla, ha félig francia vagyok, azok meg a temperamentumosságukról híresek? Tudjanak rá, hogy egy kamasz, félig francia, lökött lányuk van, és kész. Nekem is bele kell törődnöm, hogy ők a szüleim... ami néha tényleg nagyon nehéz dolog. Nem szeretem apa állandó búskomorságát és honvágyát. De még ennél is jobban utálom anya munkamániáját, és azt, hogy soha, de tényleg, soha nem ér rá, amikor szükség lenne rá. Tudom, hogy szeret, de mi az már, hogy a munka fontosabb, mint a család? Pff! Majd biztos el is hiszem! Nem, ezt nem így játszák, anya!
Hangosan csapódik be utánam a bejárati ajtó, majd nagy, csattogós léptek hallatszanak, és nem sokkal utána a szobám ajtajának csapódása is, ahogy bevágom magam után. Igen, most már biztos: hazaértem. Valahogy nem telhet el úgy nyár, hogy ne kapjunk össze legalább egyszer anyával. Ez már megszokott. Most mégis sokkal nehezebb a helyzet, mint eddig bármikor. Ugyanis most komoly. Nem emlékszem, hogy mikor vesztünk össze ennyire utoljára. Vagy eddig bármikor is. Mert neem, persze, hogy pont ilyenkor nem tud a papírjai mellett maradni... amikor pedig örülnék neki. Fenébe is.
Egy darabig idegesen járkálok fel-alá a szobámban, mélyeket lélegezve igyekszem lenyugodni. Sajnos szinte sikertelenül. Majd, miután sokadjára is hiába próbálkozom azzal, hogy nyugton maradjak hirtelen felindulásból feltépem az ajtót, kirontok a szobámból, lerohanok a lépcsőn, és dühös, értetlen tekintettel állok meg ott, ahol anyát sejtem: a dolgozószobája előtt. Nem, egyelőre nem megyek ennél beljebb, mert tudom, hogy nem szereti... de vagy ő jön ki, de gyorsan, vagy én megyek be.
- Most komolyan, anya! Mégis mi bajod van? Miért kell ekkora patáliát csapni... egy fiú miatt? Más anya örülne, ha a lányának barátja van, erre te meg... te meg kiakadsz! Ez nem normális, Merlinre is!
Akadok ki szóban is, de ha kicsit is odafigyel rám, akkor a tekintetemből és arckifejezésemből ennél azért jóval többet is kiolvashat. Kérdés, hogy figyel-e. Én mindenesetre megadom neki az esélyt, nem mondhatja, hogy nem.

Sajnos nem sokat tudunk találkozni év közben, mert hát a tanulás fontos. Anyáéknak meg ott a munka... főleg anyának. Ezzel nem is lenne baj, mert megértem én, hogy a munkája fontos neki. Tényleg. De hogy még nyáron - amikor végre hosszabb időt is együtt tud tölteni a család - is a papírjai felett görnyed, az már nem tetszik. Egyáltalán nem. Sőt, szerintem valami fura radarral van megáldva, mert bármit mondok neki, vagy szeretnék vele megbeszélni a munkájára hivatkozik, de ha valamilyen furcsa oknál fogva nagyritkán a fiúkra terelődik a szó, akkor egészen biztos, hogy félreteszi az aktuális papírhalmazát, és előszedi a kérdésáradatát. Nem lehetne elhagyni, hm? Kééérlek!
A felszólításra, miszerint menjek be a szobába egy sóhajtással átlépem a küszöböt és odamegyek anyához. Nem értem őt. Nem értem, hogy hogy lehet ennyire konok... és miért csodálkozik azon, hogy én is az vagyok? Könyörgöm... ő se könnyen kezelhető természet, ahogy apa sem. Akkor meg mégis mit várt, mit csináljak? Azt biztos ne várja, hogy beadom a derekam és ráhagyom ezt az egészet. De szerintem ezt ő is nagyon jól tudja, hogy ez esélytelen.
- Anyaaa! Merlin trottyos gatyájára kérlek, ne csináld már! Tudom, hogy jót akarsz, legfeljebb nem jól mutatod ki. Tisztában vagyok vele! Azt viszont neked kell tudnod, hogy nem vagyok olyan, aki csak úgy odadobja magát bárkinek is. Te is tudod, hogy ha én valami mellett ennyire kiállok, akkor ott érzelmeknek kell lennie. Nem szoktam csak úgy belemenni dolgokba, ilyen komoly dolgokba meg aztán főleg nem! Különben is, Clyde nem valami jöttment fiú. Te is tudhatnád, ha végre nem lennél ennyire fafejű, és engednél!
Nézek dühösen farkasszemet anyára. Nem hiszem el, hogy ennyire önfejű tud lenni. Vagyis de, elhiszem... mert pontosan ez a helyzet. Viszont az nem járja, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. Akkor sem, ha valószínűleg ő úgy gondolja, hogy elmondta a magáét, ezzel le van tudva a kérdés. Hát, nagyon nem.
- Biztos ez, anya? Biztos? Biztos, hogy az a fontos, hogy hozzám érjen fel az illető? Nem az a lényeg, hogy hozzád érjen fel? Hogy megfeleljen az elvárásaidnak, igényeidnek? Na ne már! Most komolyan... tizenöt éves vagyok, el tudom dönteni, hogy mi a jó, meg a fontos nekem. És azt is tudom, hogy éppen most készülsz elrontani valamit, amiről még azt sem tudod, hogy micsoda. Mondjuk én sem, de valami biztos, mert érzem. Szóval kérlek... nagyon szépen kérlek, ha nem akarsz még nagyobb galibát ebből az egészből, akkor ne akard megmondani, mi legyen. Ismersz, én is képes vagyok a saját fejem után menni... azt szeretnéd? Nem vagyok biztos benne...

Ezt nem hiszem el... de komolyan! Még nekiáll csitítgatni, meg jobb belátásra téríteni engem. Engem! Engem, akiről köztudott, vagy hát legalábbis elég sokan tudnak róla, hogy az nálam nem működőképes opció, hogy azt mondják, nyugodjak le. Sőt, csak még rosszabb lesz a helyzet. Hiába, apám lánya vagyok, kár tagadni... a vak is láthatja. Illetve láthatná. Na mindegy.
-De? Nincs semmi de! Anya, te nem ismered őt, szóval ha lehet, akkor ne tegyél megjegyzéseket! Főleg ne vaktában lövöldözve, hogy az egyik majdcsak betalál, mert te is nyávogni fogsz, nem csak én! Mi az, hogy megbeszéltétek apával? Mi a fenéért kell nektek mindenbe is beleszólni? Ráadásul nem hiszem el, hogy apa beadta a derekát ebben az ügyben... most tényleg! Nem érdekel, hogy nem fogadtok el ellentmondást, én sem fogadok el nemet!
Szakad ki belőlem egyszerre minden, bár tudom, hogy ennek azért még következményei lehetnek. Méghozzá súlyosak. Anyát ismerve meg lesznek is... de akkor se érdekel, törődjön a saját életével. Nem hiszem, hogy nagyiék bármelyiküknek is megmondták annak idején, hogy kivel jöjjenek össze. Ha meg mégis, akkor utólag is sajnálom őket, de én nem ők vagyok. Értelmes ez így egyáltalán? Nem vagyok biztos benne, de ez sem érdekel. Na már! Furcsálló, értetlenkedő tekintettel pislogok rá, mikor közli, hogy húsz év előnye van velem szemben a fenyegetésben... ami szerintem szemtelenkedés, de jól van az.
- Óóó, értem! Szóval akkor... lássuk csak... áá, megvan! Szóval akkor te már mínusz öt évesen is szemtelenkedtél? Nagyon ügyes vagy, gratulálok, anya! De tényleg! Mondd csak, hogy csinálod?
És akkor most mégis mit csinálok? Ja, megvan! Szemtelenkedek. Pontosan azt teszem, amit nem kellene. Hoppá! Na mindegy.
-Igen, mert biztos nagyon érdekel, hogy mehetek - e Roxmortsba! Ha nagy szükségem lenne valamire, azt úgyis megoldom! Nem tudom, hogy hogy, de megoldom, nem kell aggódni! Szóval nem kell üzengetni a sulival, McGonagall igazgatónő valószínűleg nem a te hívásaidat és leveleidet várja tűkön ülve, vannak fontosabb dolgai is!
Hoppá... lehet, megint túl messzire mentem, de ha egyszer nem érti, hogy nekem ez fontos? És nem csak nekem. Kezdek nagyon félni attól, hogy mi lesz, ha ezek ketten egyszer tényleg egymás közelében lesznek... jaj nekem! Nem baj, addig még azért van időnk szerencsére... hátha lenyugszik anya is... Clydedal meg majd beszélek, hogy ne csináljon vagy mondjon semmi hülyeséget. Persze... mert az pontosan úgy működik. Hogyne.